"Szülj gyereket, ha jót akarsz látni"

Legalábbis ezt tartja egy görög mondás, nem is kicsit ironikusan. Akár a múltkori Családcentrikus görögök?  című bejegyzésem folytatása is lehetne ez az írás. Csak most itt a szülő-gyermek kapcsolatról van szó. Egy egészen konkrét példa: az ex-"banya", aki innentől fogva Dimitra néni névre fog hallgatni, mert azért mégsem járja, hogy banyázzunk valakit, miközben meg egészen a szívembe férkőzött már :-)) Írtam már, hogy a ház, amit bérelünk, az ő fiáé, és ugyanazon a telken van az ő régi háza is, de - eddig (!) - nem ott lakott, hanem a lányánál, bent a városban. Elkövette azt a hibát, hogy még a halála előtt a kedves (?) fiára írta a házat és a telket is, ahol a fiú - aki egyébként Németországban él, és nem is szándékozik visszaköltözni - gyorsan felépítette magának ezt a házat is, csak hogy megerősítse tulajdonosi jogát. Aztán meg szépen kipenderítette az anyját a saját otthonából, mondván, ez már itt az ő birodalma, menjen, amerre akar... Szerencséjére (?) Dimitra néninek van egy lánya is, hozzá költözött - gondolta ő - öreg korára. Pár évig így is volt, de persze nehezen tudta megszokni a falusi élet szabadsága után a városi bezártságot. Néha-néha kijárt a házához, bár amióta ideköltöztünk, ezek a látogatások is elmaradtak. Nem azért, mert mi üldöztük el, dehogy, hanem talán csak úgy gondolta, hogy mostantól úgyis van, aki gondozza a kertet, a környéket, és ránéz az ő házára is. Persze az is lehet, hogy a lánya nem engedte jönni, ki tudja. A nyáron, amikor a fia "hazajött" Németországból, mindenesetre fültanúja lehettem, ahogyan mindenki előtt ordibált az anyjával, hogy oda többet be ne tegye a lábát, és még a kulcsot is el akarta venni tőle. Döbbenet, a saját házába, amit talán a két kezével épített anno, hogy ott nevelje fel a gyerekeit. És aztán ezt a házat még rá is írta, hogy ne kelljen majd szegény gyereknek örökösödési adót fizetni, ha ő már nem lesz. Szegény néni, bár előtte valami megmagyarázhatatlan okból nem volt túl szimpatikus, de ezen jelenet után annyira megsajnáltam, a szívem megszakadt érte! A szavát viszont tartotta: többször láttam a faluban, hiszen itt van minden rokonsága, a régi barátok, szomszédok, de a házának még a közelébe sem ment többet. Egészen a múlt hétig, amikor is egyszercsak megjelent, és nem is ment el egész nap. Mint megtudtuk, a "kedves" lánya is megelégelte a társaságát és rövid úton kiadta az útját! Hihetetlen! Faluhelyen ugye semmi sem marad rejtve a nap alatt, és én már jóval ez előtt hallottam, hogy rebesgették, hogy a lánya biztos, hogy otthonba fogja dugni, mert egész eddig ő pénzelte őket, de most vége, elfogyott az egész életen át gyűjtögetett aranytartalék. Először csak rosszindulatú pletykának tudtam be a dolgot, de nem telt bele sok idő, és tényleg, Dimitra néni itt volt, kicsapva az utcára, még csak arra sem vették a fáradságot, hogy legalább megfelelő otthont találjanak neki. Talán nem is akarta, de azért akkor is nagy felelőtlenség volt csak így elengedni, a sorsára hagyni, főleg így télnek idején. Azóta sem nézett rá a kutya sem. Nagyon aggódtam érte, amikor idejött, teljesen magába volt zuhanva, viszont azóta teljesen kivirult, jót tett neki, hogy végre saját maga ura lehet megint. Ellátja magát, főz, mos, takarít, eljárogat a barátnőihez, vagy azok jönnek hozzá. Legalább 10 évet fiatalodott, pedig jócskán 80 fölött jár már! Na és persze biztosítottuk róla, hogy bármire is lenne szüksége, itt vagyunk neki mi is a közelben, nyugodtan szóljon csak. Mert amikor az ember már a saját gyerekeire sem számíthat, akkor valóban nagyon egyedül marad :-(( 

Az első ellenállás után az én gyerekeim is örömmel fogadták, szinte minden nap átmennek hozzá egy kicsit, nekik is jólesik egy kis "nagymamapótló". Ő is élvezi a gyerekzsivalyt és biztosított róla, hogy bármikor szívesen vigyáz rájuk, ha valahova mennem kell. Az élet néha tényleg olyan jól el tudja rendezni a dolgokat, ott, ahol legkevésbé számít rá az ember, hopp, egyszercsak az ölébe hullik a megoldás, ami mindenkinek jó. Ezért felesleges előre izgulni a dolgokon, hogy mi lesz, hogy lesz, elég, ha nyitott szemmel és szívvel jár az ember. Kár, hogy a legtöbb ember szívében akkora önzés és gyűlölet lakozik, hogy még a saját anyjával is képes ilyen dolgokat megtenni. Bele se akarok gondolni, hogy mit tennék, ha az én gyerekeim viselkednének így velem öregkoromra. Mert nincs rá garancia, hogy nem fognak, és nem is hiszem, hogy mindig nevelés kérdése. Még szerencse, hogy nem fogunk nagy vagyont hagyni a gyerekeinkre, így legalább tudjuk, hogy nem csak a pénzünkért szeretnek minket :-))