Kétnyelvű gyerekek

Már régóta készülök ennek a bejegyzésnek a megírására. Azt hittem, hogy majd itt Magyarországon több időm lesz, de tévedtem. Sűrű a program, minden napra van valami, estére pedig úgy zuhanok be az ágyba, sokszor a gyerekekkel együtt (vagy még előttük), hogy még a gépet sincs erőm kikapcsolni. De ez a téma sokakat érdekel, rengeteg kérdést is kaptam az évek során ezzel kapcsolatban, ezért most már végre muszáj lesz egy kicsit összeszednem magamat, és sorokba rendezni a gondolataimat.

Annak idején, amikor Stefanos megszületett, nekem is sok fejtörést okozott, vajon hogyan fogom megoldani, hogy a gyerek mindkét "anyanyelvét" megtanulja. Anyanyelv: már a szó is azt sugallná, hogy az a nyelv, amit az édesanyjától tanul az ember, vagyis az anyának a nyelve. Nos, a mi esetünkben ez azért nem egészen így van, hiszen nem az én országomban élünk. Tehát mindenképpen fontos, hogy azt a nyelvet is tökéletesen elsajátítsák, ahol élnek, hiszen nagy valószínűség szerint ott fognak felnőni, iskolába járni, az lesz a "hivatalos" nyelvük. Nálunk persze történetesen ez a nyelv az apjuk nyelve is, így viszonylag könnyű helyzetben voltunk. Gondoltam én. Az elejétől fogva - bár akkoriban még nem ismertem más vegyes nemzetiségű családokat - ösztönösen éreztem, hogy elég annyi, ha mindenki csak a saját nyelvén beszél a gyerekhez, és nem lesz gond. A környezetem viszont egy kissé megnehezítette a dolgomat. A görögök előszeretettel szólnak bele mások dolgaiba, még akkor is (vagy leginkább akkor), ha semmi, de semmi közük hozzá, ez különösen érvényes azokra az esetekre, amikor a nemzeti öntudatuk megerősítéséről van szó. No, a mi esetünkben a nemzeti öntudat kérdése annyiban játszott szerepet, hogy nem hagyhatták szó nélkül, hogy egy félig görög csemetének ne a görög legyen az első, amit megtanul. Főleg anyósomék szajkózták előszeretettel, hogy előbb tanuljon meg jól görögül az a gyerek, aztán majd taníthatom, ahány nyelven csak akarom. Pedig ők még a ritka kivétel közé tartoznak, akiknek az első perctől nem volt ellenvetésük az ellen, hogy "kicsi" fiuk nem görög lányt választott élete párjául. De - mint ahogy azt már említettem régebben is - megvan az a rossz (vagy jó) tulajdonságom, hogy csak ritkán hallgatok másokra, és inkább a saját fejem után megyek. Főleg ha még ellenvetéssel is találkozom :-)) Ebben az esetben viszont tényleg meg voltam győződve a saját igazamról, és ebben még a gyerekorvosunk is megerősített. Ő amúgy is Magyarországon járt egyetemre, imádja az országot, és mindent, ami magyar, így benne igazi szövetségesre leltem. Ő "hivatalosan" is eloszlatta minden kételyemet, amelyek esetlegesen felmerültek a gyerek beszédtanulásával kapcsolatban. A lényeg annyi, hogy én magyarul, apa pedig görögül beszéljen a gyerekhez mindig, már a legelejétől fogva, aztán minden menni fog, mint a karikacsapás. Amíg Stefanos nagyon pici volt, egy kicsit viccesen éreztem magam ugyan, hogy magyarul karattyolok a gyerekhez, mondván, hogy úgysem érti, de senki más sem a környezetemben. Persze annyi erővel ugyanúgy a görögöt sem értette :-D De mégis, egy baba már egész kicsi korától fogva tanul, raktároz, figyeli a hangokat, a hangsúlyt, mindent. A magyar és a görög nyelv között már a hangok formálásában is lényeges különbségek van, például nincs s és sz hang külön, hanem valahol a kettő között trafálnak, ugyanígy a c és a cs hang sem válik ketté, de még sorolhatnám estig. Nem árt tehát, ha azok a pici fülek már idejekorán meghallják ezeket a különbségeket. 

Férjem teljesen partner volt ebben a témában. Persze lehet, hogy titkon ő is csak attól félt, hogy a gyerek végül lemarad a görög nyelvben, mindenesetre ő is rengeteget foglalkozott  a picivel. Amikor például abba a korba ért, amikor már szavakat tanítottunk neki, ott ültünk egymás mellett, rámutattunk egy tárgyra, játékra vagy éppen képre, és én mondtam magyarul, ő pedig görögül, hogy egyszerre mindkét nyelven megtanulja. Talán csak ennek a szerencsének köszönhetem, hogy soha nem tántorodtam el attól, hogy a gyerekkel magyarul beszéljek, a környezet "ráhatásai" ellenére sem. Sok külföldi ismerősöm van, akik nem voltak ennyire kitartóak, és nem tanították meg a gyereküket a saját anyanyelvükre. Számomra ez felfoghatatlan, még ha meg is van rá a "logikus" magyarázat: az attól való félelem, hogy majd nem tanulnak meg jól görögül. Hogyan is lenne lehetséges, amikor ott élnek, ott nőnek fel, egész nap a görög nyelvet hallják mindenhol, egyszerűen ragadna rájuk a nyelv, képtelenség nem megtanulni. De persze a kéretlen "jótanácsokat" nehéz elkerülni, és bizony egy kezdő anyukát könnyű elbizonytalanítani, főleg, ha tiszta görög közegben él, magyar, vagy bármely más külföldi társaság nélkül. Talán ő is elhiszi, hogy na jó, először tanuljon meg a gyerek görögül, aztán majd jöhet a magyar. Csak aztán közben meg annyira rááll a szájuk a görög beszédre egymás között, hogy később már nem tudják rávenni a gyereket, hogy máshogyan megszólaljon. Nem beszélve arról,  hogy még ha meg is tanulja később a magyart, az akkor már nem olyan a gyerek számára, mintha az anyanyelvén beszélne, hanem csak egy tanult, "idegen" nyelv lesz számára. Sajnos elég sok ilyen példát láttam-hallottam már magam előtt. Nem csak magyar, de más külföldi anyák is beleesnek ebbe a hibába. Ez főleg akkor irritáló, amikor valaki nem is beszéli jól azt a számára idegen nyelvet, mégis úgy beszél a gyerekeivel. Akkor miről is beszélünk? Miért jobb, ha tőle, helytelenül, idegen akcentussal tanulja meg a gyerek a nyelvet, ahelyett, hogy a saját anyanyelvén beszélgetne a kicsivel? Számomra az anyanyelv ezt (is) jelenti: bármilyen jól megtanulhatok egy idegen nyelvet, mégis a legszebb gondolatok, a legbelsőbb érzések kifejezése magyarul a legszebb, a legszívbőljövőbb számomra. A szó, szeretlek sokkal mélyebb értelmet nyer így, mint bármely más nyelven. Amikor kimondja valamelyik gyerekem: anya, annak egészen más csengése van számomra, mint a görög (vagy nemzetközi) mamá. Kivel beszéljen az ember az anyanyelvén, ha nem a saját véréből fogant csemetéjével? 

Amikor Stefanos még kicsi volt, a játszótéren megismerkedtem pár orosz anyukával. Ők családostól éltek kint Görögországban, mindkét szülő, sőt a nagyszülők is oroszok, otthon csakis az anyanyelvükön beszélgettek, értelemszerűen a gyerekek is oroszul tanultak meg először. Mégsem okozott problémát számukra  görög nyelv: az utcán, a játszótéren, bölcsődében, óvodában "ragadt" rájuk, és észre sem lehetett venni rajtuk, hogy akcentussal beszélnének. A gyerekek agya olyan, mint a szivacs, könnyen beszippant minden információt, nem kell attól tartani, hogy nehézséget okozna nekik egy nyelv elsajátítása, amit úton-útfélen hallanak. A más nemzetiségű szülő nyelvét viszont csakis otthon,  a szülőtől  tanulhatja meg anyanyelvi szinten; ha ez a spontán tanulás kiskorban elmarad, végérvényesen lemarad azzal a nyelvvel. Hacsak később nem kerül egy intenzív nyelvi környezetbe. Több olyan családot is ismerek, akiknél még egyszerre több nyelv is bejátszik, amikor két különböző nemzetiségű szülő egy mindkettőjüktől független, harmadik országban él. Elmondásuk szerint a gyerekek simán megtanultak 3, vagy akár 4 nyelven is, és nem keverik össze!!!

Nálunk tehát a nyelvtanulás - vagy inkább beszédtanulás - viszonylag könnyen ment még az első gyereknél. Stefanos számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két szülője egész máshogy karattyol neki :-)) Hamarosan már szokásává vált, hogy ha rámutatott valamire, hogy az mi, akkor mindkettőnket megkérdez. Neki ez volt a természetes, mint ahogy másnak meg az egy nyelv. 2 éves korában kb. ugyanakkora volt a szókincse, mint a vele hasonló korú görög gyerekeké, plusz még ugyanennyi magyarul is. Egy kicsit aggasztott, hogy amikor a kortársai már mondatokban beszéltek, ő még csak egyszerű szavakat használt, de persze tudtam, hogy a kétnyelvűség miatt lehet, hogy később fog elkezdeni folyamatosan beszélni. Viszont sosem felejtem el, amikor egy tavernába mentünk enni, és a fizetéskor a pincér "efharisto"-ját kezdte szajkózni. Nem értettem rendesen, mit mond, rákérdeztem magyarul, erre rámnézett, és gondolkozás nélkül rávágta: "köszönöm". Akkor esett le, hogy eddig görögül ugyanezt fújta, vagyis kapásból lefordította nekem, hogy mit mondott. Valahol itt kerültek a helyükre a dolgok a kis fejében, ezután már csak egy lépés volt, hogy mindkét nyelven folyamatosan kezdjen el beszélni. Soha nem keverte a két nyelvet, mindig tudta, kivel hogyan szólaljon meg. Sőt, annyira vicces volt, hogy amikor jöttünk haza Magyarországra, akkor nagyon is tisztában volt vele, hogy itt - rajtunk kívül - senki sem ért görögül,  így ha nem akarta, hogy megértsék, átváltott görögre :-D  Görögországban meg a magyarral volt ugyanígy.

Malvinának már egy kicsit nehezebb dolga volt. Neki nem volt annyira egyértelmű, hogy kivel hogyan beszéljen, hiszen egy magyarul gügyögő anyán és egy görögül karattyoló apán kívül már ott volt neki egy bátyus is, aki meg hol így beszélt, hol úgy, és ez láthatólag megzavarta egy kicsit. A szavakat ő is ugyanilyen szépen megtanulta, de már nehezebben rakta össze egész mondattá. Előfordult, hogy teljesen saláta lett belőle, félig görög, félig magyar szavakkal vegyesen, amit rajtam kívül nem sokan értettek.  Az is igaz, hogy ővele már annyit nem tudtam beszélni, mert mire 2 éves lett, és a beszéd-téma kezdett aktuálissá válni, én dolgoztam, több volt neki a görög ráhatás, mint a magyar. Hiába beszéltem vele én továbbra is csak magyarul,  ez lehet, hogy csak jobban megzavarta - ideiglenesen. Két és fél évesen aztán anyukám is kijött hozzánk és hosszabb időt töltött velünk, ennek a hatására, meg talán akkorra érett meg benne is a dolog, de sikerült szétválasztania a két nyelvet. Érdekes, hogy ő, aki később tanult meg beszélni, viszont teljesen akcentus nélkül beszéli a magyart is, míg Stefanosnak érezni a kiejtésén a görög hatást. Nem sikerült még igazán megfejtenem, hogy ez mi miatt lehet, talán csak adottság kérdése, ugyanis azt a teóriámat, hogy azért beszél tisztábban, mert később kezdte, megdöntötte Fotini. Ő korán is kezdett dumálni, és tisztán is. Még egy érdekesség, hogy amíg otthon voltak még a gyerekek, magyarul beszéltek egymás között. Aztán amikor elkezdték az ovit (Malvina a bölcsit), onnantól görögül kezdtek társalogni egymással, mivel az oviban is görögül beszéltek a többi gyerekkel. Furcsa, de amikor Magyarországra jöttünk látogatóba, mindenkivel tudták, hogy magyarul kell beszélni, de ha gyerekekkel találkoztak, automatikusan átváltottak a görögre. Amíg meg nem szokták. A vízválasztó az volt, amikor itthon jártak magyar oviba, amikor a férjem Koszovóban volt. Azóta is egymás között magyarul beszélnek. Igaz, én is azóta nem dolgozom, többet vagyok velük, talán ez is szerepet játszik. 

Fotinivel most vagyunk abban a fázisban, hogy dumál, dumál megállás nélkül. Nála jelenleg sokkal nagyobb a magyar ráhatás (most meg főleg, hogy itthon vagyunk), 2 tesó mellett még ott van a magyar tévé is, na meg a legtöbb dvd is magyarul van meg. Na nem mintha egész nap csak tévét nézne, sőőőt... De ahogy feljebb is írtam, nem félek attól, hogy lemarad a göröggel. Lesz neki ideje bőven, hogy megtanulja. 

Mindenesetre nekem az a tapasztalatom, hogy a két nyelv ismerete nagy előny a gyerekek számára.  Olyan természetes számukra, hogy váltogatják a nyelveket, hol így beszélnek, hol úgy,  teljesen automatikusan átáll az agyuk az egyik nyelvről a másikra. 

Na és hogy hogyan megy a tanulás az iskolában görögül, az már egy másik téma, majd egyszer azt is leírom.