Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. december 22., szerda

Munkahely(zet)

A görögök munkamoráljáról elég komoly tévhitek terjengenek szerte a világban. A sztereotípiák szerint nem szeretnek dolgozni, lusták, egész nap csak kávéznak, nem törődnek semmivel. Nos, ez az általánosítás csak kis részben igaz. 
Hogy jobban megértsük az itteni mentalitást, először elmesélem a rendszert. A görög munkavállalókat két csoportra lehet osztani: az állami alkalmazottakra és a privátszférában dolgozókra. Egészen EDDIG, vagyis a válság kitöréséig a köztisztviselők és közalkalmazottak helyzete kiváltságos volt: egyelőre még mind a mai napig létezik az az intézmény, hogy aki ide bekerül, azt hét lóval sem lehet kivontatni a székéből, vagyis bombabiztos nyugdíjasállásnak számított, az átlagosnál jobb fizetéssel, a törvények által előírt juttatásokkal. Az állami szektor "nagyurai"  "állandóságuk" tudatában nyugodtan pöffeszkedhettek a székeikben, hiszen akár elvégezték a munkájukat, akár nem, a fizetésüket megkapták, és az állás elvesztése miatt sem kellett a fejüknek főni. Legalábbis EDDIG. Most őszintén, ki ne szeretett volna egy ilyen biztos állást, ahol még csak dolgozni sem kell? Bizony, a görögök többsége (ha nem mindenki) egy ilyen állami állásról álmodozott, sokan évekig is próbálkoztak, minden ismeretséget és cselt bevetettek, hogy bekerüljenek egy biztos helyre. Az államháztartás számára hatalmas terhet jelentett a feleslegesen nagy számú államapparátus eltartása. Sajnos a külvilág számára főként ez a kép szúrt jobban szemet, hiszen az összes hivatalos intézmény az állami szféra dolgozóiból áll, így akinek már volt "szerencséje" hivatalos ügyeket intézni Görögországban, az rájött, hogy semmi sem megy egyszerűen. A bürokrácia tehát leginkább ennek köszönhető: nem hozzáértő és még kevésbé motivált emberek "munkájának" eredménye. Tegye mindenki a szívére a kezét: ha tudnánk, hogy nem rúghatnak ki az állásomból, akár dolgozom, akár nem, és nem mellesleg még egy csomó pénzt is zsebre tehetek a hó végén, kinek lenne kedve megszakadni a munkában, ha nem muszáj? (csak nagyon halkan megjegyzem: a férjemnek :-DDD Szerintem ő az egyetlen a laktanyában, akit rá lehet venni, hogy két szalmaszálat keresztbetegyen... javíthatatlanul dolgos a drágám :D ) Mert ha még valakinek lenne is kedve dolgozni, a munkatársak majd tesznek róla, hogy elmúljon :-)) Mennyivel kellemesebb egy-két kávé mellett, jókedélyű munkatársi csevely közepette eltölteni a munkaidőt, mint poros akták között turkálni? Ja, mert hogy el ne felejtsem, a görög hivatalok többségében még csak alig ismert, vagy az utóbbi években kezd elterjedni a számítógépes ügyintézés (kb. 6 éve volt, amikor Athénben, a központi anyakönyvi hivatalban ügyeimet intézni akarván az ügyintéző plafonig érő polcokról régi tündérmeséket idéző óriási iktatókönyvek között igyekezett (???) megkeresni a családi anyakönyvi kivonatunkat... teljesen elképedtem).
Mindez azonban hatalmas kontrasztot alkot a magánszféra munkahelyeivel szemben, ahol semmi sem biztos, és a munkaadó kénye-kedvére van utalva az ember: ha szerencséje van, talán megkapja azt a fizetést, ami a törvény szerint járna, de a mai világban leginkább nem. Örüljön neki az ember lánya/fia, hogy van munkája. A juttatásokról, 13-14. havi fizetésekről nem is beszélve. Hiába van törvénybe foglalva, a munkanélküliség réme azonban nagy úr, és sok munkaadó keményen ki is használja ezt: ha nem tetszik, fel is út, le is út, utánad még 10-en állnak sorba ezért az állásért, amiért háborogsz, és még ennél sokkal rosszabb feltételeket is elfogadnának, csak hogy dolgozhassanak. A magánszféra bérrabszolgáinak tehát csend a neve. Főleg kisvárosban. Mert ugyan léteznek a munkaügyi felügyelőségek, akiknél bejelentést lehet tenni a szabálytalanságok ellen, de nem biztos, hogy megéri, mert úgyis kitudódik, és akkor aztán a Jóisten sem ad többé munkát az "árulkodónak". Itt tehát szó sem lehet lazsálásról, láblógatásról:  keményen végig kell dolgozni a 8 (helyett inkább több, de semmiképpen sem kevesebb) órás munkaidőt, és senki sem veszi jó néven, ha a munkaidő lejártával kiesik az ember kezéből a toll. Tudom, ez mindenhol a világon így van, de éppen ezt akartam ezzel hangsúlyozni, hogy tulajdonképpen itt Görögországban sincs másképp. Nagy tévhit, hogy a görögök nem dolgoznak: ez csak egy "kiváltságos" rétegnek adatott meg - eddig. Most azonban ez az intézmény is összedőlni látszik. Természetes dolog, hogy az állam ott tud először megszorításokat végezni, ahol látszik, hogy mi mennyi, vagyis az állami dolgozók el nem titkolható fizetésén. Amivel még nem is lenne gond, hiszen az államgazdaság szempontjából tényleg itt az ideje, hogy megszorítsák a nadrágszíjat, ahol lehet. Azonban mivel ezeket a megszorításokat mi is érezzük a saját bőrünkön, hát nem éppen díjazandó ötletnek tartjuk. Igen, lehet, hogy az állami alkalmazottak nagy része eddig "túl jó" fizetést kapott (mihez képest?). DE: normális esetben mindenki addig nyújtózik, ameddig a takarója ér, nem igaz? És ha valaki úgy tudja, hogy élete végéig biztos állása, fizetése (utána pedig nyugdíja) lesz, akkor aszerint rendezi a sorsát is, nem igaz? Vagyis lakáshitelt vesz fel, több gyereket is vállal, egyéb kiadásokba veri magát, hiszen úgy tudja, hogy ki fogja tudni fizetni. A válsággal senki nem számolt. Tipikus példája a fenntarthatatlan fejlődésnek. Nagyanyáinknak még (látszólag) jó volt, apáinknak úgyszintén, senkit sem érdekelt eddig, hogy nekünk majd jó lesz-e, minthogy minket sem érdekelt, hogy a gyerekeinknek mit hagyunk. Hiszen a jóvilágot könnyű megszokni. De most, hogy ennek hirtelen vége, fogjuk a fejünket, és sopánkodunk: a gyerekeinkkel mi lesz, milyen jövő vár rájuk? Tényleg, milyen? 
Lassan aktuális lenne a munkakeresés számomra is, és nem tudom, honnan is kezdjem. Könnyen voltam, amikor még nem voltak gyerekeim, sőt különösebb kötődésem sem Görögországhoz. Akkor még nem zavart, ha külföldiként kezeltek, hiszen az is voltam, nem igaz? Az mondjuk egy kissé már akkor is bökte a csőrömet, hogy ezt a tényt sokszor kihasználták, hogy kevesebb fizetéssel szúrják ki a szemem, hiába volt munkavállalási engedélyem is később már. De nem sok mindent tudtam tenni, örültem ennek is, ami akadt. Nem panaszkodhattam, jól kerestem még így is. Amikor aztán már 2 gyerek után kezdtem el újra munkát keresni, nagy akadályokba ütköztem. Már eleve a tény, hogy 2 gyerek, sokak számára vörös posztó volt: szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy a munkaadók két mutatóujjukkal keresztet formázva igyekeznek távol tartani a helytől :-D Aztán akkor még sokaknak problémát okozott a külföldiségem, hiába a görög állampolgárság és az anyanyelvi szintű görög: akárhol kopogtattam, éreztem, hogy 2 lépés hátrányból indulok a görög munkavállalókkal szemben, még ha kevesebbet is tudtak felmutatni, mint én. Sokszor kitettek mindenféle próbáknak, hogy leellenőrizzék, tényleg érek-e annyit, mint bárki más. Azért ezt így tizeniksz itt letöltött év után már egy kissé fárasztónak, megalázónak éreztem. Nem akarom magamat fényezni, de nem kellett sok idő egy új munkahelyen, hogy rájöjjenek, mit érek, hiszen a másság néha tényleg előny: nálam sosem volt kérdés, hogy nem ijedek meg a munkától, és még reménytelenül maximalista is vagyok... magammal szemben is. De ezt persze így nem lehet beleírni az önéletrajzba.
Bele sem akarok gondolni, hogy most a három gyerek hallatán mekkora felhördülésekre számíthatok.  Már most fáradtnak érzem magam a munkakereséshez, pedig még el sem kezdtem. Pedig az én "kiváltságos" férjuramnak is igencsak rezeg a léc az eddig biztosnak hitt állása felett. Munkahelyek sehol, és most még az eddig állami tisztségre várók sokasága is kénytelen bekapcsolódni a privát munkaerőpiacra. Reménytelen a helyzet... De mindig van B-tervünk...


Nincsenek megjegyzések: