10 év házasság

Ma van 10 éve, hogy férjemmel kimondtuk egymásnak a boldogító (?) igent. Nem panaszkodhatom, szerencsés vagyok, jó számot fogtam ki a lutrin :-)) Mert az egész élet tulajdonképpen nem más, mint egy szerencsejáték, a párkapcsolatokra meg főleg érvényes. Akármennyire is próbálja megismerni az ember a másikat, mégiscsak az van, hogy egy kapcsolat elején mindkét fél igyekszik a legjobb oldalát megmutatni a másiknak, néha egész sok időbe telik, mire az egyik, vagy mindkét fél "kimutatja a foga fehérjét". Nos, a mi esetünkben ilyesmiről szó sem volt: én már az legelején a legrosszabb énemet hoztam :-D Amikor megismerkedtünk, éppen életem nagy csalódásán igyekeztem túltenni magamat, és megfogadtam, hogy soha többet nem bízom meg egy férfiban sem. Persze a "soha" eléggé nagy szó egy 25 éves szájából, de persze nem az életkor számít, hanem a tapasztalat. És bizony akkoriban már 5 éve álltam meg a helyemet egy idegen országban, egyedül, túlvoltam pár viharos kapcsolaton, egy nagy szerelmen, egy összeomláson és újrakezdésen, és joggal mondhattam, hogy ezentúl én uralkodok az életemen, az érzelmeimen, és soha többé nem engedek magamhoz senkit annyira közel, hogy megsebezhessen. Így is lett egy darabig.

És akkor jött ő.  Türelmes volt és kitartó, a maga csendes, egyáltalán nem tolakodó módján. Én undok voltam és kegyetlenül őszinte, de minél elutasítóbb voltam,  ő annál inkább ragaszkodott. Nem zavaróan, inkább csak olyan gyengéd erőszakkal :-)) Észre sem vettem, mikor vált számomra fontossá, de egyszercsak azon vettem észre magam, hogy teljesen kitölti az életemet. Jólesett, hogy munka után mindjárt hozzám sietett, és egyre gyakrabban előfordult, hogy már tőlem is ment el dolgozni reggel. Sokszor akár egy átbulizott éjszaka után is, alvás nélkül. De csendben kivárta, amíg én kitombolom magam. 

Aztán alig 2 hónap "együttjárás" után kiképzésre kellett mennie, külföldre. Nehéz volt a búcsú, pedig csak másfél hónapról volt szó. De persze egy alig kéthónapos kapcsolat számára ez komoly próbatétel is lehetett volna. Hiszen mivel tartoztunk egymásnak? Búcsúzáskor megígértem neki, hogy megvárom, de azért - nehogy már jól érezze magát - leszögeztem, hogy semmi komoly... Ahhoz képest naponta órákat lógtunk a telefonon, egymás hangjával keltünk reggel, és ugyanígy feküdtünk este. Aztán egy nap, nem is tudom már, hogyan jött szóba, egyszercsak megkérte a kezemet! Úgy meglepődtem, hogy ijedtemben igent mondtam! Örömömben sírtam, és megígértem neki, hogy jó felesége leszek. Világéletemben házasságpárti voltam, mint a legtöbb kislány, már kicsi korom óta azt terveztem, hogy majd egyszer felveszem a szép fehér menyasszonyi ruhát és nagy esküvőm lesz. Persze, mint a kislányok többsége, ezen a jeles eseményen túl még nem láthattam, hogy mi zajlik. Hogy az esküvő az nem a történet vége, hanem csak a kezdete. 

Egy fél évvel a megismerkedésünk után már férj és feleség voltunk. Magyarországon tartottuk a polgári esküvőt, nagyon szűk családi körben. Ez az egyetlen dolog, amit máshogy csinálnék, ha visszaforgathatnám az idő kerekét. Mivel nagyon hirtelen jött ez az egész, és sem anyagilag, sem lelkileg nem volt felkészülve a család, ezért úgy döntöttünk, csak egy nagyon szerény szertartást tartunk. Egy magyaros étteremben tartottuk a lakodalmat, igazi hegedűszóval, cigányzenével. Csodálatos volt, most sem csinálnám másképp, csak annyi különbséggel, hogy a legközelebbi rokonságot és barátaimat is meghívnám. Mivel hogy akkor a nagy bulit a következő nyárra, ide Görögországba terveztük, a templomi esküvő keretében, és úgy terveztük, hogy majd csak arra hívjuk meg a rokonságot, a barátokat. Az élet azonban közbeszólt, mivel a húgom is arra a nyárra tűzte ki az esküvőjét. Ezért én már nem akartam a családot  egy nyár alatt két esküvővel terhelni, így napoltuk a témát. A következő évben pedig már megszületett Stefanos is, mivel a gyerekvállalással nem akartunk tovább várni, így a nagy buli ebben a felállásban már nem is volt olyan fontos. Ennek híján viszont a rokonok, ismerősök nem kerekedtek fel a nagy útra, azért az egy órás szertartásért.  Nem baj, talán jobb is így, különben sem szeretem a nagy felhajtást, a felesleges rongyrázást. Úgy érzem, mindkét esküvőnk bensőséges, meghitt volt, pont arról szólt, amiről ennek a napnak szólnia kell: rólunk :-))

Minden olyan hirtelen történt, és utólag már belátom, tényleg nagy szerencsén múlott, hogy ilyen rendes emberre találtam. Vagy ennek így kellett lennie, ez volt megírva? Nem tudom. Ez a 10 év úgy elrepült, mint egy pillanat, és nem lehet okom panaszra. Természetesen voltak problémák - melyik kapcsolatban nincsenek? - de tényleg nem voltak komolyak, és ami volt is, leginkább az én hülyeségemnek köszönhető. Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, ha valaki nem ismer minket, megesküdne rá, hogy én vagyok a görög, és ő talán valamelyik északi országból jött? Én hirtelen természet vagyok, türelmetlen, akaratos, hisztis, őt viszont képtelenség kihozni a sodrából. A hosszú évek során ez volt leginkább a kapcsolatunk titka. Más valaki  talán már régen megelégelt volna... bár kettőn áll a vásár, egy temperamentumosabb emberrel lehet, hogy nem mernék így viselkedni :-)) Na jó, nem vagyok ám ennyire szörnyeteg, csak mellette érzem annak magamat néha :-D Mert az képtelenség, hogyan tudja valaki ennyire megőrizni a hidegvérét! 

Annyira különbözőek vagyunk, de igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Kapcsolatunk elején én voltam a romantikusabb, szerettem volna virágcsokrot kapni, kedves bókokat, szívdobogtató helyzeteket, ő viszont inkább a tettek embere. Nem mondja el naponta százszor, hogy szeret, de minden tettével ezt igazolja. Az elején ez még konfliktusokra adott okot, szerettem volna gyertyafényes vacsorákat,  apró kis ajándékokat, őt viszont feszélyezték ezek a helyzetek, erőltetettnek érezte, nem saját magát adta. Idővel be kellett látnom, hogy azzal, hogy szó nélkül elmosogat helyettem, elviseli a hisztimet, mindenben támogat, sokkal többet bizonyít, mint egy szál virággal. Persze állandóan változunk; csiszolódunk, közelítünk egymáshoz. Most már nekem nem annyira fontosak ezek a látszatgesztusok, ő viszont ennek ellenére igyekszik :-)) (Különben is, már őelőtte megtanulhattam az élettől, hogy aki sokat beszél, az sokat is hazudik...)

Aztán itt van a házimunka, a gyereknevelés, mindenben maximálisan kiveszi a részét, pedig otthonról biztos nem ezt látta! És nem is kellett annyira nagyon megnevelnem, ment ez neki szinte magától! Igaz, vannak olyan dolgok, amikért még mind a mai napig visítani tudnék (pl. a szanaszét hagyott ruhák, cipők), de hát ez is kell egy kapcsolatban, nem lehet minden tökéletes. Mert ahol minden tökéletes, az  nem normális dolog :-DDD 

De nincsenek káros szenvedélyei, nem iszik, nem haverozik, még csak nem is jár el itthonról, maximum bevásárolni :-))  Lottófőnyeremény? Vagy igenis megérdemlem, ővele jutalmazott meg a sors az előtte levő hányattatásokért? Akárhogyan is, szerencsés vagyok, csak sajnos az ember néha nem értékeli azt, amije van. Egy időben, amikor nagyon gyötört a honvágy, majdnem a kapcsolatunk is ráment, mert őt tartottam az egyetlen oknak, aki miatt még itt vagyunk Görögországban, és annyira haza szerettem volna menni, hogy még akár ezt is feladtam volna. Szerencsére azért időben észbekaptam, mert nagy hiba lett volna.  De egy kapcsolat nem csak szerencsén múlik. Minden nap tenni kell érte, dolgozni kell rajta, hogy mindkét fél a legjobbat adja a másiknak. Az egyszerűbb megoldás, a menekülés a problémák elől számomra nem opció. Nem vagyok a válás híve, hiszek a házasság "szentségében". Igen, talán vannak indokolt esetek, amikor nincs más megoldás, de az esetek többségében menthető lenne egy kapcsolat, egy kis odafigyeléssel.  Ha mindketten akarják. Nem könnyű feladat, mert a mindennapok rutinja, a hétköznapok szürkesége elhományosítja a kapcsolatot, de talán nem is az a lényeg, hogy minden napot különlegessé tegyünk. Elég az, ha éreztetjük a másikkal, hogy igenis fontos számunkra, és jó, hogy van nekünk. 

Ma nem lesz gyertyafényes vacsora (mert más programunk van, majd holnap mesélem el :-P), de emlékezni fogunk a 10 évvel ezelőtti napra, és megtaláljuk a módját, hogy egész nap éreztessük egymással, hogy mit jelent a másik. Mert 10 év lehet, hogy úgy tűnik, mint egy pillanat, de sok minden összeköt már, ismerjük egymás rezdülését is, és már el sem tudnám képzelni az életet nélküle. Ezt az érzést semmilyen gyertyafény és felületes gesztus sem helyettesíthetné!