Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2010. szeptember 30., csütörtök

Gyónás

- Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk. 
- Igen, tudom. Már régóta aktuális, csak sosincs rá idő. 
- Te mondtad, hogy arra van idő, amire időt szakítasz, nem? 
- Igen, de ez most más... Tudod, a szakdolgozatom...
- Persze, persze. Szorít a határidő, tudom. De valami mindig van. 
- Na igen. De már nem sokáig. Csak januárig kell kibírni, aztán az államvizsga után...
- Már megint a határidők. Éppen te mondod ezt, akinek az a hitvallása, hogy minden percet élvezni kell, és nem csak távoli célok felé loholni...
- Igen, de ez most más. 
- Ideges vagy, türelmetlen, és elviselhetetlen. 
- Azt hiszed, nem tudom? 
- És azt is tudod, hogy már megint undok voltál Vele?
- .... (sóhaj). Nem tehetek róla, egyszerűen ilyenem volt. De ő megérti. Mindig megérti. 
- Biztos vagy te benne?
- Nem. 
- Mindent megtesz neked, szívét-lelkét kiteszi, te meg úgy viselkedsz vele...
- Tudom, tudom. Nagyon sajnálom. Én tényleg nagyon értékelem, hogy ennyit segít, nélküle nem is tudom, mit tennék. Na és hogy ennyire türelmes velem, és elviseli a hülyeségeimet.... és...
- És ő ezt tudja? 
- Háááát... 
- Mert itt nekem ódákat zengedezel róla esténként, amikor ő már mélyen alszik, aztán napközben meg mégis undok vagy. 
- Igen, ezt már mondtuk. Csak tudod, a fáradtság, a stressz... Kikészít már ez a kialvatlanság! 
- Tudom, én is ott voltam. De akkor is, szedd össze magad! Már látod a végét!
- Látom, csak elfáradtam. Most így, a cél előtt. 
- Kitartás! És ne azokon tölts ki a mérgedet, akiket a legjobban szeretsz!
- Igen, tudom, azt hiszed, nem látom, mit csinálok? Tudom, ez gyenge kifogás, de ugye ott a legkönnyebb kiadni a fáradt gőzt, ahol a legkevesebb ellenállásba ütközik. Igen, ez így szánalmasan hangzik. Miért éppen azt a legkönnyebb bántani, aki a legközelebb áll hozzánk? Talán mert tudjuk, hogy úgyis megbocsájt?
- Meddig? Szerinted a végtelenségig elviseli a hisztidet?
- Nem. Csak már legyek túl ezen az egész államvizsga-dolgon, aztán én leszek a legdrágább feleség  (gyermek - behelyettesítendő...) az egész világon!!!
- Már megint távolban gondolkodsz. És ha akkor már túl késő lesz? 
- Igazad van, néha én is félek ettől. Nem szabad visszaélnem a türelmével. Igazságtalan vagyok. Megpróbálom, ígérem, tényleg megpróbálok türelmesebb lenni. Igazából nem is nekem lenne szükségem türelemre, vagy legalábbis nem vele szemben. Ő aztán a legkevésbé sem tehet semmiről. Nem az ő hibája, hogy annak idején abbahagytam a fősulit, mert nekem 20 évesen még fontosabb volt a szórakozás, mint a jövőm. Most verhetem a fejemet a falba. Örüljek neki - és örülök is -, hogy ő támogat ebben az egészben. Maximalista vagyok, mindenhol igyekszem megfelelni, és most úgy érzem, besokalltam.
- Fel kell állítanod egy fontossági sorrendet. 
- Az megvan. A gyerekek az elsők, ez sosem változhat. Szükségük van rám. Velük is türelmetlenebb vagyok a kelleténél.
- Na jó, az talán még belefér. Bár tény, hogy biztosan megérzik a feszültségedet, és ettől ők is idegesebbek. 
- Nem tudom, másra már nem futja az erőmből. 24 órás anyaszolgálat, aztán éjszaka jöhet a tanulás. Onnan faragok le, ahonnan a legkevésbé fáj. Háztartás? Rémálom, néha sikítani tudnék, ahogy ez a lakás kinéz. 
- Nem baj, az megvár. Ne térj el a témától. 
- Hmmm, igen, igazad van. Ő sem várhat. Elhanyagolom, mert nem panaszkodik, de nem ezt érdemli. Egyáltalán nem lepődhetnék meg, ha egyszercsak ő is besokallna...
- Na ugye, kezded érteni. 
- Mindig is értettem, csak tudod, szorít az idő...
- Na jó, csak gondoltam, azért figyelmeztetlek. De most nem tartalak fel tovább. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám, és ahogy megbeszéltük, tudod... 
- Ühüm...
- Akkor most menj el a tükör elől, és folytasd a tanulást!
- Oké. És.... köszi Lelkiismeretem!


2010. szeptember 29., szerda

Esőcsináló

Napok óta lóg az eső lába. Nem nagyon, itt felettünk szépen süt a nap, de a környező hegyek fölött fekete felhők gyülekeznek. Érezni a páratartalomból - és a nyomott hangulatomból -.  hogy valami készülődik. Több napja nem öntöztem már a virágaimat, mert arra számítottam, ha előbb nem is, de éjszaka majd biztos esik. Hát nem. Nem mintha hiányozna, de azért egy éjszakai zuhé megkönnyítette volna a dolgomat, ami a kertészkedést illeti. Ha nem, hát nem, ma már muszáj volt locsolnom, szinte esedeztek már szegény kis kincseim a nedvességért. Beadtam a derekam. Ehhez tudni kell, hogy a kis kert öntözése nem 5 perces művelet. Inkább fél délutános, még ha csak összecsapom is. Nos, éppen végeztem, még a slagot göngyöltem vissza a helyére, amikor megeredt az eső... Biztos voltam benne. 
Ha valaki esőt akar rendelni, csak szóljon nekem! Ugyanez beválik erkély- vagy autómosáskor is, illetve ágynemű- és egyéb nagymosásnál, amikor csak a kinti szárítóra férnek fel a mosott rongyok ruhák....
Ki lehet próbálni, garantált siker!!! 

2010. szeptember 26., vasárnap

Fecskék

Gyülekeznek a fecskék. A házunk előtti vezetékeken nagy a nyüzsgés. A gyerekek kiváncsian figyelik őket. Elgondolkozom, mennyire keveset is tudok róluk. Az odáig oké, hogy mennek melegebb éghajlatra. De tulajdonképpen hol is van az otthonuk? Hol érzik úgy, hogy hazaértek? Itt vagy ott? Ott, Afrikában is raknak fészket, vagy csak nyaralni mennek? Költői kérdések, mert ha annyira nagyon érdekelne, gugli, a barátom biztos szívesen válaszolna, de most erre nincs időm. Azt biztosan úgysem tudja ő sem, hogy vajon nekik is ilyen tudathasadást okoz-e ez a kétlakiság. Vagy az állatok kevesebbet gondolkoznak, egyszerűen csak elfogadják, hogy ez van? 
Választ nem fogok kapni, ezért nem is erőltetem tovább a kérdést. A gyülekezőt figyelve azonban átérzem a nagy utazás előtti készülődés izgalmát, és egy kicsit irigykedem. De jó lenne nekem is útrakelni! De én nem panaszkodhatom, már itt vagyok, a melegebb éghajlaton... Nem küldtek, magamtól jöttem :-D Csend a nevem!
Jó utat, kis vándorok, viszlát jövőre!


2010. szeptember 20., hétfő

Családcentrikus görögök???

Kik találták ki a sztereotípiákat? Egyáltalán, mire jó az, hogy beskatulyázzuk az embereket, származás, lakhely, bőrszín, világnézet vagy akármi más miatt? Minden ember más és más. Nincs két egyforma egyéniség. Mégis, olyan könnyű ráfogni, hogy xy csoport ilyen és olyan. Amiből aztán a kivételek erősítik a szabályt. Vagy mégsem? 
Persze, a görögökről könnyű sztereotípiákat állítani. A világ összes pontjáról jöttek és jönnek látogatók évszázadok (vagy -ezredek?) óta. A görögök pedig adnak a látszatra, a külső benyomásokra. Na tessék, ez is egy általánosítás, de ez van... 30 évvel ezelőtt talán még fenntartás nélkül el lehetett mondani, hogy a görögök családcentrikusak, és igaz is volt. Ma azonban??? A nők túlságosan is kivívták a jogaikat, átestek a ló túlsó oldalára. A család sokak számára sokadrangú szemponttá vált. A nagycsaládok elváltak, a fiatalok sokszor messzire kerülnek a szülővárosuktól vagy -falujuktól, egyedül, nagyszülői segítség nélkül kénytelenek helytállni. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, nem tudom, de a gazdasági helyzet sem rózsás már régóta, a szülők pedig reggeltől estig robotolnak a megélhetésért, nem jut idő gyereket nevelni. Na meg egyáltalán, szülni. A szociális háló sem segít. Amikor csak 3 hónap szülési szabadság jár egy kismamának, aztán otthonhagyva csapot-papot mehet vissza dolgozni, ezerszer is meggondolják a fiatalok, merjenek-e, érdemes-e gyereket vállalni. Minek, hogy a bébiszittereknek legyen dolga? Mert ugye már a nagymamák sem tudnak mindenhol segíteni, főleg, ha messze is vannak. De ha netán ugyanabban a városban élnek is, a megemelt nyugdíjkorhatárral nem sok nagymama marad talpon a határban, hogy az unokáit nevelgesse. Egy fizetésből meg köztudottan nem lehet megélni. MOST már köztisztviselőiből sem, magánszféra alkalmazottjaként pedig soha nem is lehetett. Kilátástalan a helyzet. Hogyan is maradna így akár családcentrikusság csírája is a fiatalokban? 
Aztán itt vannak még a gyereknevelésről alkotott elavult nézetek. Szinte szégyen élvezni a gyereknevelést, hiszen mindenkitől azt hallják, hogy húúú, micsoda fárasztó és nyűg a kicsikkel való foglalatosság, semmit nem lehet mellettük csinálni, meg különben is... Az első adandó alkalommal le kell passzolni a gyereket, hogy az anyukák-apukák kikapcsolódjanak, mert MEGÉRDEMLIK. Na jó, én ezt nem kétlem, de sok mindenkit láttam már, akinek minden más fontosabb volt a gyerekénél. Akit legtöbbször csak azért hoztak a világra, mert eleget kellett tenni a társadalmi elvárásoknak... Szoptatás???? Az mi??? Normális vagy? Akkor nem lehet otthagyni a gyereket a nagyinál egy cumisüveggel, rajtad lóg egész nap, és egyébként is, még a doki is megmondta, hogy az anyatejjel nem fejlődhet olyan jól az a baba, mint a tápszerrel. Na és nem kell ám állandóan felkapkodni, hagyd csak sírni, úgy erősödik a tüdeje, na meg nehogy már elkapasd, utána meg majd nem tudod magadról levakarni a hátralévő életedben. Tehát ha esetleg valaki titkon belül úgy érezné, hogy buzognak benne az anyai ösztönök, az szégyellje magát, és sürgősen fogja vissza magát! 
Na szóval NEKEM ezek a tapasztalataim a görög családmodellel kapcsolatban. Amivel nem akarom azt mondani, sőt skatulyát húzni rájuk, hogy most aztán mindenki ilyen, és Görögországban csakis anti-családközpontú nézetek terjengenek, de - hangsúlyozom! - az én meglátásom szerint ezek vannak többségben. Persze találkoztam minta-anyákkal is, akik a többség véleményét leszavazva, szeretetben és a saját ösztöneikre hallgatva nevelgették a csemetéiket, ami valóban kellemes csalódás volt ebben az érzelmi sivatagban. De nagyon szomorú, hogy ez tűnik ki a többségből, a jó példa. 
És a család szentsége? Sajnos az is már régesrégen a múlté. 10-20 évvel ezelőtt még nem volt "divat" a válás, még ha nem is működött olyan jól az a házasság. Most az ismeretségi körünkben másról sem hallunk, mint válásokról, tönkrement kapcsolatokról, félrelépésekről, elhagyásokról. Döbbenet. Legtöbben a - szerintük - könnyebbik utat választják, és az első probléma megjelenésével menekülőre fogják. Pedig nem is kellene mindig nagy áldozatot hozni ahhoz, hogy egy házasságot, kapcsolatot megmentsenek. Csak egyszerűen ez tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak. Minden egyszeri használatos, eldobható lett már a mai világban, az emberi kapcsolatok is. Nem értem. 
Csak pár példa az elmúlt pár év "történéseiből". Sztori 1: Fiatal lány megismerkedik a nála jó pár évvel idősebb, érettebb férfival. Jó bulinak tűnik az esküvő, micsoda felhajtás!! Aztán sorra jön a két gyerek, akikre már útközben jön rá, hogy még nincs felkészülve, de hát mit lehet tenni... Egy-két évig jó vicc a babázás, aztán a "kislány" besokall, rájön, hogy ő még nem is élt, elkapja az önmegvalósítás szele, csapot-papot otthagyva továbbáll, eltűnik a szürke ködben, csak a hűlt helye marad... Meg egy magába zuhant férj és két semmiről sem tehető kisgyerek. 
Sztori 2: még fiatalabb, tini lányka teherbe esik szintén fiatal barátocskájától. Szülők szerint bűn az abortusz, inkább gyorsan összeadják őket, kislány megszül, aztán még egyet, és még egyet. 20 évesen, amikor a kortársai még javában bulizni, szórakozni járnak, ő már háromgyerekes anyuka (nem "bizonyos népcsoport" tagja, hanem tiszteletbeli, tehetős család sarjai mindketten). Tovább bonyolítja a történetet, hogy a fiatal korukra tekintettel a nagyszülők mindkét oldalról erőteljesen résztvesznek az életükben. Segítség címszó alatt beleszólnak mindenbe, gyereknevelésbe, családi életbe, mondván, ők még nem tudhatják. Nem is hiszem, hogy nagyon hibáztatható a fiatalasszonyka, amikor unalmában az első "önként vállalkozóval" rajtakapják...Mégis, esély sincs a megbocsájtásra, azonnal elválnak, sőt először még a gyerekeket is elveszi a felbőszült férj. Hamarosan azonban rájön, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és nem is akkora élvezet a  3 kicsi gyerek nevelése, miközben - szerinte - asszonyka meg éli a világát, így rövid úton visszapasszolja neki őket...
Sztori 3: két szomszédos házaspár szoros barátságát a társaság fele túl forrón értelmezi. Az egyik pár férfitagja szerelmi viszonyba keveredik a másik asszonykával. Sokáig titokban tartják, aztán amikor kiderül, nagyot robban. Tipikus, hogy a félrelépő férjnek a feleség megbocsájt, visszafogadja, a hűtlen asszony azonban azonnal lapátra kerül, vagyis az utcára, szó szerint, a kicsi gyerekükkel egyetemben. Még őrá sem volt tekintettel a felszarvazott férj. Ezekután még évekig folytatódott a viszony, se veled, se nélküled, miközben a férfinek esze ágában sem volt a biztos családi fészket feladni. A nő pedig csak sodródott az árral, egyre alacsonyabbra...
Sztori 4. Teljesen normális, átlagosnak látszó házaspár, egy kisgyerekkel. Az évek múlásával hagyják kihűlni a kapcsolatot, aztán asszonyka úgy dönt, elege van, válni akar. Férj is, mindenki más a környezetükben le van döbbenve, derült égből a villámcsapásként érte a hír. Ennyit ért a házasság, a családjuk? Meguntam, dobjuk a kukába? Ennyit. Kész. 
Sztori 5: Külföldön élő görög házaspár készülnek visszatelepülni Görögországba. Asszonyka a pár hónapos babájukkal előrejön, hogy előkészítse a terepet, lakásvásárlás, munkahely, stb.. Egyszercsak jön a hír, hogy apuka otthon "nagy magányában" becsajozott, ne várják, nem fog jönni. Ennyi. Még csak nem is érdeklődik az azóta már majdnem 6 éves csodaszép kislánya iránt. 
Folytathatnám még a történeteket, sajnos van elég a tarsolyomban, de azt hiszem, mára ennyi elég volt. A lényegük mindegyiknek hasonló: megcsalás, a másik elárulása, vagy egyszerűen csak... megunták. A feje tetejére állt a világ. Mielőtt megismerkedtem a férjemmel, annyira elkeserítőnek találtam ezt a helyzetet, hogy akkoriban úgy gondoltam, hogy inkább nem is akarok soha férjhezmenni. Persze nem gondoltam komolyan, de igazán nagy szerencse kell hozzá, hogy manapság az ember egy életre szóló kapcsolatot találjon magának. Nincsenek is előre elrendeltetett örökké tartó nagy szerelmek. De vannak emberi értékek, amik  - szeretném hinni - néhányunkban még nem haltak ki, vagy avultak el. Vannak, akik még hisznek a házasság szentségében, abban, hogy a problémákat meg lehet oldani, ha mindketten akarják. Akiknek még akkor sem jutna eszébe, hogy a legegyszerűbb megoldás a kiútak keresése, amikor legszívesebben agyoncsapnák a másikat a  mindennapos kis hülyeségei miatt. Nemzeti hovatartozástól és vérmérséklettől függetlenül. Az egyik ilyen "régimódi" csodabogár épp ott horkol a hálószobámban, és örülhet, hogy nem vagyok ott mellette, hogy oldalbarúgjam érte :-DD. Én pedig nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy már több, mint 10 éve elviseli a hülyeségeimet és hogy hallgathatom a horkolását. A mai világban ritka kincs a miénk, és mindenkié, akik még hisznek a holtomiglan-holtodiglanban. Itt a vége, fuss el véle (vagyis dehogyis fuss, maradj, és oldd meg a problémákat...)


2010. szeptember 19., vasárnap

Napenergia

Napimádó vagyok! Ezt mindig is tudtam, kicsi korom óta. Engem aztán nem lehet a káros napsugárzással riogatni, nekem egyszerűen nem árthat! Na, nem vagyok felelőtlen, időnként azért magamra kenem azt a naptejet, ha úgy érzem, hogy nagyon muszáj. De most nem erről van szó. Amikor a többiek árnyékba húzódnak, mert nem bírják a meleget, én akkor is a napos oldalon érzem jól magam. Az élet napos oldalán :-D Nem csak azért, mert annyira szeretek barnulni, hanem egyszerűen imádom, ahogy a napfény simogatja a bőrömet, kellemesen bizsereg tőle minden porcikám. 
Görögországban van egy mondás, félig-meddig gúnyolódó, ami valahogy így szól: az alvás táplálja a csecsemőket, a nap pedig a marhákat :-)) Vagyis ugye a kicsiknek sok alvásra van szüksége a fejlődéshez. De hogy jönnek ide a marhák? Nem tudom, de akkor én nagy marha vagyok :-D Mindenesetre ha már nem alszom eleget, legalább a napfény hadd tápláljon :-)) És valóban, mostanában különösen hiányos a mérleg, ami az alvásigényem és a valósan átaludt órák között elszámolandó, és idén az elmúlt (?) nyár sem segített , hogy feltöltsem a tartalékaimat. Nyűgös vagyok, fáradt és kedvetlen. Addig, amíg ki nem megyek a kertbe. Ha van rá lehetőségem, legalább csak egy fél órát ücsörögni a napon, máris jobban érzem magam. Érzem, ahogy feltöltődöm energiával. Remélem, még sokáig fog tartani ez az indián nyár. A vénasszonyok nyara kifejezést utálom. Bár ha már az évszak ennyire bejön, az is lehet, hogy öregszem? :-D


2010. szeptember 15., szerda

Időzítés...

Tegnap elkezdődött az iskola. Vagyis hétfőn még csak évnyitó volt, meg odaadták a gyerekeknek a könyveket, az igazi tanítás csak ma kezdődött meg. Úgy terveztem, hogy írok egy iskolakezdős bejegyzést, meghatottságról, az évek múlásáról, az aggályaimról stb... De ugye mi van, amikor ember tervez... Ha iskola, akkor betegség. Na de ennyire? Mindjárt az első napon???? És még csak nem is a nebulók betegedtek le, hanem Fotini. Tegnap egész éjjel nem aludtunk, a kisasszonynak nem akart 40 fok alá menni a hőmérséklete, bármit csináltunk is: lázcsillapítóztunk, kúpoztunk, hűtőfürdő, mindez csak annyira volt eredményes, hogy ideig-óráig lement neki 38,5-re, aztán kezdődött minden előlről. Három gyerek és megszámlálhatatlan betegség mellett átvirrasztott éjszaka után azt hittem, engem már nem lehet megijeszteni. DE meg lehet. Az itteni egészségügy amúgy is megér egy litániát, majd talán egyszer írok róla. Elöljáróban csak annyit, hogy itt egyszerűbb ügyeleti időben megbetegedni, mint napközben, mert akkor aztán keresheti az ember, hova is menjen. A kórházban a gyerekorvosi rendelő x-től y óráig rendel csak, persze csak előre lefoglalt időpont ellenében. Ha odamész lázas gyerekkel, a sürgősségire, elküldenek, hogy ha még 3 nap múlva is lázas, csak akkor hozd vissza. Röhej. A gyerekorvosunk délelőtt az SZTK-ban rendel, oda nincs biztosításunk, mert katonai biztosításunk van. Ami ugyan jó a dokink magánrendelőjébe, de oda csak délután lehet menni. Szóval a legkézenfekvőbb dolog éjszaka, vagy hétvégén megbetegedni, akkor ott a kórházi ügyelet, és ott eddig mindig maradéktalanul elláttak minket, nem volt okom panaszra. Igen ám, de éjszaka a nagyok aludni szerettek volna, és miért is ne, itt jön képbe a címben említett időzítés... Ma volt az első napjuk az iskolában, nem rángathattam el őket az éjszaka kellős közepén a kórházba, hogy a kishúgukat megvizsgáltassuk. Tettünk egy bátortalan kísérletet, hogy valamelyik szomszédot kiugrasszuk az ágyból gyerekfelügyeletre, de mindenki mélyen húzta a lóbőrt. Egyedül nem mertem elindulni a kicsivel, féltem, hogy ha rosszabbul lesz az autóban, hátul az ülésben, nem tudok vele mit kezdeni. Így maradt a dilemma: mit csináljunk? Újabb kúp, újabb hűtőfürdő; ideig-óráig javult a helyzet, pihegett a kisasszony 1-2 órát, aztán a rémálom újrakezdődött. Most először éreztem azt, hogy mennyire egyedül vagyunk a világban! Rémisztő volt! Hogy nincs egy ember, akire számíthatnánk vészhelyzetben! Mégiscsak jó az a városi lét is valamire, ott, annyi szomszéd között azért mégiscsak találhattunk valakit, aki kisegít a bajban. Ide, bár nincs messze a várostól, mégsem jutna eszünkbe, hogy kihívjunk valakit éjnek idején. A szomszédok meg... segítőkészek, aranyosak, mégsem volt merszünk felzörgetni őket. Szörnyű volt ez a felismerés. Reggel aztán jött az újabb dilemma, hogy most hova tovább. A gyerekorvosunkra délutánig nem tudtunk várni, a kórházban sem volt kedvem kivárni pár órát, mire sorra kerülünk. Gondoltam még rá, hogy kiverem a balhét, hogy márpedig igenis lássanak el a sürgősségin, de akkor meg lehet, hogy megkaptuk volna, hogy miért csak most jövünk, ha egész éjjel lázas volt, aztán még nekünk kellene magyarázkodni. Vagy mi van, ha bentfogják? Bele se akartam gondolni, hogyan oldanánk meg, hogy valaki mindig ott legyen mellette a kórházban. Merthogy ez így működik itt. Egyszer Malvina már volt kórházban, amikor másfél éves volt. Soha nem szeretném újra átélni azt az élményt. És akkor még sokkal könnyebben ment a logisztikázás, Stefanos ovis volt, apja reggel elvitte, jött, leváltott engem, stb. stb. Most az iskolás gyerekek mellett kivitelezhetetlen lett volna ez. 
Apropó, iskolás gyerekek... Hmmm, igen, a mai bejegyzésemnek erről kellett volna szólnia. Hogy reggel én vittem a kis elsős lányomat iskolába, megkönnyeztem, bekísértem, délben értementem, és útközben hazafelé részletesen elmeséltettem vele mindent, mi volt az iskolában. Így kellett volna telnie a mai napnak. Ehhez képest az történt, hogy egy átvirrasztott és átizgult éjszaka után kómás fejjel elbúcsúztattam az ajtóban, hogy az apja vigye el őket (még "jobb" időzítés, hogy ő meg pont ma lett volna szolgálatban, ami annyit tesz, hogy csak másnap reggel jött volna haza... szerencsére meg tudta oldani, hogy ma ne kelljen mennie, ehelyett orvostól orvosig futottunk). Délben ismét ő hozta el őket, miközben én azzal kínlódtam, hogy szegény kicsi lázban égő testét próbáltam álomba ringatni. Annyi volt a fogadtatás, hogy "szia, megjöttél?" aztán rohantam vissza a síró kis páciensemhez a szobába. Közben meg annyira fájt, hogy így alakult ez a bizonyos első nap az iskolában!!! Utána persze már leültünk átnézni, mit csináltak, beszélgettünk is, minden apró részletet megtudtam, de mégis, nem így terveztem a mai napot :-(( 
Ja hogy végül mi történt az orvossal? Fotini keresztanyja a kórházban dolgozik, és mielőtt elindultam, felhívtam, hogy ha asztalra kell csapni és hisztit kiverni, akkor mellettem álljon, ő is nagy szakértő a témában :DDDD Kiderült azonban, hogy ma éppen szabadnapos, viszont ajánlotta az ő gyerekorvosukat, aki délelőtt is rendel. Mennyire kézenfekvő, az ember mégis ragaszkodik a megszokotthoz. Főleg, hogy a mi gyerekorvosunk Magyarországon járt egyetemre, tud magyarul, és imádja a magyarokat, emiatt különös figyelmet fordít ránk. Ennyi elég is volt nekem, hogy eszembe se jusson soha, hogy másik orvoshoz menjek. A szükség azonban nagy úr, és ma muszáj volt orvost találnom. Kellemesen csalódtam. Az új doktornéni alaposan átvizsgálta a kicsit, tényleg beleadott apait-anyait, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, hogy más orvoshoz járunk. Azt vártam volna, hogy emiatt majd flegma lesz velünk, de nem. Engem meggyőzött. A mi orvosunk még a "különös figyelem" ellenére sem végzett soha ilyen lelkiismeretes munkát. Ritka manapság az olyan orvos, aki még tényleg hivatásnak tekinti a munkáját. Itt az ideje, hogy orvost váltsunk.


2010. szeptember 12., vasárnap

Miért?

Miért mindig azok mennek el, akikkel legjobban megtaláljuk az összhangot??? 
A hétvége megint a búcsúzkodás jegyében telt. Két baráti családot is elveszítünk. Vagy ha el nem is veszítjük őket, de messzire kerülnek. Ez a mi formánk. Pedig felnőttként az ember már nem könnyen barátkozik. Igen, társaság az akad bőven, gyerekekkel meg főleg könnyen ismerkedik az ember. De az mégsem ugyanaz. A 8 év során, amióta szülők vagyunk, meg sem tudnám már mondani, hány ismeretséget kötötünk a gyerekek ürügyén, de egy kezemen meg tudnám számolni, kik azok, akikkel mi felnőttek is ténylegesen megtaláltuk az összhangot. Nincs ebben semmi rossz, hiszen az ember ilyenkor nem azért ismerkedik, mert annyira szimpatikus a másik, hanem mert a gyerekeink hasonló korban vannak, jól összejöttek a játszótéren-oviban-iskolában-akárhol, és ugye őmiattuk szívesen megismételnénk a közös játékot, hogy ők jól érezzék magukat. Előbb-utóbb azonban kiderül, hogy a másik anyukával a gyerekeken kívül nincs más közös témánk, a harmadik találkozás után pedig már igazán fárasztó tud lenni századszor is végighallgatni, mennyit evett és milyet kakilt Pistike... Persze az ember a harmadik találkozás után azt sem várhatja el, hogy közösen megváltsuk a világot, vagy a legmélyebb titkaiba beavasson a tisztelt anyukatárs - nem is szeretném, bár már erre is volt példa... hát, én kényelmetlenül éreztem magam, megmondom őszintén -, de azért már néhány beszélgetés után is nyilvánvaló, hogy ki az, akivel mi, felnőttek is megtaláljuk a közös nevezőt, és ki az, akinek a társaságáról inkább szívesen lemondanék. 
Amikor ideköltöztünk a városba, Stefanos 3 hónapos volt. Kézenfekvő volt tehát, hogy már eleve olyan társaságokkal kezdtünk el ismerkedni, ahol hasonló korú gyerek(ek) volt(ak). Mivel mindenki újonnan érkezett a katonakörökből, és senki sem ismert senkit, elég összetartó banda verődött össze. Szinte kötelező jellegűek voltak a születésnapi zsúrok, a játszóházas összeröffenések, és az ünnepeket is gyakran együtt töltöttük, hiszen mindenki messze volt a családjától. Mi lettünk egymás családja. Néha bizony terhes tudott lenni ez a szinte már kötelező összejárósdi, de így utólag már nosztalgiával gondolok rá. Ha valami közös programot szerveztünk egy másik párral, abból már sértődés lett, ha nem szóltunk a többieknek is. Idővel azért letisztultak a dolgok, kialakultak a szorosabb baráti körök, láthatóvá vált, ki kivel (és kivel nem) passzol össze. A kötelező körök egyre ritkábbak lettek, míg végül szinte teljesen el is maradtak, és már csak azokkal tartottuk a kapcsolatot, akikkel tényleg jól éreztük magunkat. Nos, mondjam, hogy ki volt az első család, akiket áthelyeztek innen? Bingó, azok, akikkel leginkább megtaláltuk az összhangot, a gyerekek is, és mi is, felnőttek. Aztán sorra mentek el a többiek is, a végén már csak mi maradtunk a régi bandából :-(( Az újonnan érkezőkkel az ismerkedés valahogy már érdeklődés hiányában el is maradt. Nem volt kedvem és türelmem újra végigfutni az ismerkedés köreit, valahogy már nem érdekelt annyira. Igaz, közben a városban is kialakultak a kis köreink, a szomszédokkal, munkatársakkal, stb., így már nem szorultunk annyira a katonatársak családjára. Az azóta már csak ex-szomszédainkkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, a gyerekeink is egy korosztály, és mi felnőttek is - most már elmondhatom - szoros barátságot kötöttünk időközben. 
Két éve, amikor kiköltöztünk falura, hirtelen megint nagyon beindult a társasági életünk. Persze, újak voltunk, az emberek kiváncsiak voltak ránk, faluhelyen egyébként is így szokás. Na és persze Stefanos akkor lett iskolás, új barátok neki, új anyukatársak nekem... Nem vártam csodát, csak azt akartam, hogy a gyerekeim jól érezzék magukat, itt is meglegyen a gyerektársaságuk, az iskolán, óvodán túl is, hogy minél könnyebben beilleszkedjenek. Ha ez azzal jár, hogy heti néhány órában nekem is el kell viselnem a pletykaáradatot, hát istenem, túlélem! Idővel azért itt is letisztult a kép, ki az, akivel szívesen töltöm az időmet, és ki az, akit a hátam közepére sem kívánok. Szerencsés egybeesés, hogy az egyetlen olyan családban, ahol a nagyok is, kicsik is pont összeillettek, még az anyukával is egyre jobban megkedveltük egymást. Amikor aztán megtisztelt a bizalmával, és beavatott a magánéletébe is, már tudtam, hogy vele jó barátnők leszünk.Aztán mégis máshogy alakultak a dolgok: a nyáron velem osztotta meg elsőként a titkát, hogy elmennek. Kiköltöznek Németországba. Holnap indulnak. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Tudom, hogy nehezen éltek itt, se állandó munkájuk, de még csak saját otthonuk se volt, az anyósáékkal éltek egy fedél alatt, és nem volt felhőtlen a kapcsolatuk. Németországban talán szebb jövő vár rájuk, az asszonyka ott nőtt fel, családja, rokonsága most is ott él, nem lesz egyedül. De nekünk hiányozni fog. Malvina lányomnak az ő lánya volt a legjobb barátnője. Szegénykém, amúgy sincs sok neki, most még eggyel kevesebb :-((  És a nagyfiúk is jól kijöttek egymással.
Egy másik családdal pedig tavaly ismerkedtünk meg. Idevalósiak, de szintén katonacsalád, és az asszonyka Thessalonikiből költözött haza a gyerekekkel, mert a férje közben Koszovóba ment fél évre (mennyi közös szál!). Reménykedett, hogy idén vissza is helyezik a férjét ide, és akkor maradhatnak, de sajnos nem így alakult. Ezért egy év után újra iskolát és lakhelyet (és barátokat és életet...) váltanak a gyerekek, hogy egyesüljön a család. Mondanom se kell, az egy év alatt nagyon közeli barátságba kerültünk mindannyian, gyerekek és anyukák egyaránt :-((  Ma könnyes búcsúval mentek el. Az egy év alatt úgy összenőttünk, mintha évek óta ismernénk egymást. 
Ez a mi formánk. Mindig azok mennek el, akikkel legjobban kijövünk. Lehet, hogy átok van rajtunk?


2010. szeptember 6., hétfő

Görög falusi esküvő

A hétvégén esküvő volt a mi utcánkban: szomszédaink - akikkel az elmúlt 2 év alatt nagyon jó, szinte családias viszonyt sikerült kialakítani - adták férjhez a középső lányukat. Most, hogy belegondolok, nem is 2 éve ismerjük őket, hiszen a legkisebb fiuk még tanítványom volt a nyelviskolában, és már akkor nagyon szimpatikusak voltak, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy egyszer szomszédok leszünk :-)) 
Amikor azt írtam, hogy a hétvégén, nem túloztam: 3 álló napon át tartott a banzáj! Kezdődött azzal, hogy pénteken este meghozta a vőfély a menyasszonyi ruhát. Ez így nagyon egyszerűen hangzik, de nem egészen így volt. Íme a videó: 


Olyan felhajtással, autódudálással jöttek, mint amikor a menyasszonyt hozzák, és ugyanúgy meg is váratták a... menyasszonyt. Amikor már harmadszor akart elhajtani a ház előtt a vőfély, az összegyűltek (mert természetesen összesereglett a falu apraja-nagyja) egy kötelet feszítettek ki az utca két oldalán, hogy ne tudjon elmenni az autó. Miután átadták a menyasszonyi ruhát, cipőt + váltás papucsot :-)) , a menyasszony családja megvendégelte őket édességgel és itallal, aztán odaadták nekik a vőlegény ruháit, hogy vigyék el neki. Itt ez a szokás, hogy a menyasszonyi ruhát a vőlegény családja állja, és fordítva. Viszont erről a ruhaátadási ceremóniáról most hallottam először. Pedig voltam már jópár görög esküvőn.  Valószínűleg ez  itteni, thrák szokás lehet. Hát igen, faluhelyen meg amúgy is mindig sokkal jobban adnak a felhajtásra... és ez még csak a kezdet volt!! 

Hoppá, te nem mész már sehova!!




Az átadás
A fél falu összegyűlt az eseményre :-))



Másnap este amolyan leánybucsuztató banzájt tartott a menyasszony családja. A "szerény" összejövetelre lezárták az utcánkat, és asztalokat állítottak fel, hogy a rokonokat, barátokat, szomszédokat megvendégeljék. Lakodalomra is beillő gazdag menüvel, változatos salátatálakkal, ínycsiklandó sültekkel kényeztették a vendégsereget, a szórakozáshoz pedig élőzene biztosította a talpalávalót. Nem is kellett a jónépet sokat biztatni, a bőséges eszem-iszom után hajnalig roptuk a táncot! Már maga a tudat, hogy ott buliztunk a házunk előtt, tiszta vicces volt, nagyon élveztük :-)) Fotini éjfél után kidőlt, bevittem aludni, és a bébimikrofon segítségével tovább folytathattuk a lánybucsuztatót :-))

Ez itt az utcánk, a házunk előtt :-))

Háttérben a házunk
Áll a bál
Mi is buliztunk
Fáradhatatlan lánycsapat (na jó, itt már egy "kicsit" készen vannak!)
A mellette levő tábla szövege: Vigyázat, kutya! Véletlen? :-))

Nos, szóval ezek után már el sem tudtam képzelni, milyen lesz majd maga az esküvő. Mekkora felhajtás jöhet még? Hát nem mondom, nehezen ugyan, de tudták überelni a szombati napot. Én csak szegény menyasszonyt sajnáltam, aki hajnalig ropta fáradhatatlanul, aztán déli 12-től már megint nyüzsgött az egész ház! Kegyelem, könyörgöm, szerencsétlen lányt még készülődni sem hagyták nyugodtan, ekkora csiripelés mellett! Persze lehet, hogy csak az én mércém szerint van ekkora jelentősége a pihenésnek és nyugalomnak. 10 éve még én is simán bírtam a gyűrődést, akár napokon keresztül is :-)) De azért mégis, a mai nap fontos dolog volt az életében, nem hiszem, hogy úgy akart odamenni, mint a mosott rongy :-)) Igaz, attól azért nagyon messze volt:

Még otthon, frissen és üdén :-))
Indulás a templomba
Egy utolsó táncikálás a családdal az utcán még most sem maradhatott el, mielőtt bekötik a fejét...
...miközben a vőlegény már a templom lépcsőinek a tetején várta.


Érdekes helyi szokás, erről is most hallottam először, hogy a menyasszony érkezése után ahhoz, hogy felmenjen a lépcsőn, minden egyes lépcsőfokért ígérni kell valamit a vőlegénynek. Igazi piaci alkudozás kezdődik, ki mennyit merre lépjen :-D Férjem meg is jegyezte, hogy milyen szerencse, hogy az ő falujukban nem dívik ez a szokás, mivelhogy az ottani templomnak elég sok lépcsőfoka van :-D

Innentől az esküvő már szinte megszokott módon folyt. A görög esküvői szokásokról máshol is olvashattok bővebben, akit érdekel, így most megkímélek mindenkit a túlságosan részletes leírástól, inkább csak pár szóban a lényeget. A pár bevonult a templomba, ahol a bevezető beszéd és imádság után a pap megáldja a gyűrűket, és a vőfély háromszor megcserélve végül ráhúzza a pár ujjára őket. Aztán a koszorúzás következik. A két egymással összekötött koszorú az egymáshoz kötött életeket jelképezi. Ezt szintén háromszor megcseréli a vőfély a pár feje fölött, végül a szertartás végéig a fejükön marad.

Az esküvői "koszorúzás"
Ezután következik Ézsaiás tánca, vagyis a pap háromszor körbevezeti az ifjú párt az oltár körül, mintegy az új, közös életük első útjaként. Ekkor a násznép rizst és apró cukorkákat dobál a párra, hogy termékenyek legyenek, és édes életük legyen. Nos, nagy vonalakban ennyi. Persze mindez kb. 1 órában.

Nem a kép rossz minőségű, csak a rizsszemek röpködnek mindenfelé :-D 
 A lagziról már sajnos nem készültek képek. Utólag sajnálom, mert érdemes lett volna, gyönyörű volt!!! Görögországban egyre nagyobb divatja van a kimondottan esküvők és egyéb rendezvények számára létesített szórakoztató központoknak, mi is egy ilyenben voltunk. Luxus környezet, csodálatosan kialakítva,  egyszerű előkelőség, leírhatatlanul gazdag és finom menü... csak szuperlatívuszokban tudnék áradozni az egészről!!!  Amíg el nem kezdődött az élőzene, egy óriás kivetítőn az ifjú pár gyerekkorából és első közös képeiből  lehetett diavetítést nézni. Aztán amikor a menyasszony és a vőlegény megérkeztek, az összes fény őket pásztázta, mintha csak a királyi pár lépett volna be. Az emeletes torta felvágása és a pezsgőzés után táncolni kezdtek. Közben az épület teteje észrevétlenül "kinyílott", és tüzijátékkal kísérték a friss házasok első táncát. Annyira romantikus volt!!! 
Ezután kezdődhetett az össznépi táncikálás, szokás szerint, élőzene, görög tradícionális táncok, hoztuk a formánkat a lányokkal, térdig táncoltuk a lábunkat!!! 
Most aztán egy hétig pihenhetjük a fáradalmainkat!!! Fárasztó dolog a menyasszony szomszédjának lenni :-D

2010. szeptember 4., szombat

Az én házam, az én váram

Pont két éve, hogy kiköltöztünk ide, a mostani otthonunkba. Sajnos a ház nem a miénk, csak béreljük, de ez eddig nem igazán okozott gondot: a tulaj Németországban él, nem is szándékozik visszajönni, a ház pedig évek óta lakatlanul állt. Tudom, sok országban nem is szokás lakást, házat venni, csak bérelnek, de nekem ez a gyakorlat valahogy nem jön be. Talán van bennem egy adag birtoklásvágy, hogy elmondhassam: igen, ez az ENYÉM!!! De nem csak erről van szó. Anyagi megfontolásból sem mindegy szerintem, hogy ha már így is, úgy is évekig fizetem azt az x összeget, akkor a végén mi is marad nekem? Vagyis a gyerekeimnek? Mert oké, fizetek, és ott élek, de ha majd egyszer már nem leszek, miért ne örököljék meg a gyerekeim azt, amiért évekig gürcöltem? Egy bibi van csak: katonacsalád vagyunk! Ami együtt jár a folyamatos költözés eshetőségével, és ha mindez még nem lenne elég, itt van még az a probléma is, hogy férjemmel mindkettőnk családja máshol él. Merre vet majd minket a sors, hol lesz a végső (na nem a legvégső!) állomás, ahol letelepedhetünk? Ennyi megválaszolatlan kérdés, bizonytalanság mellett nehéz tervezni. Ha ezeken múlik, soha nem vehettünk volna lakást. Mégis, 8 éve, amikor Komotinibe helyeztek minket, máshogy döntöttünk. Már akkoriban is tudtuk, hogy több évre szól az itt-tartózkodásunk, hiszen a férjem egy olyan különlegesen kiképzett osztaghoz került, amely csak itt található az egész országban. Tehát előreláthatólag jó pár évig remény sem lett volna rá, hogy máshová helyezzék. Stefanosszal a pocakomban akkor úgy gondoltam, nem is baj, ha nem kell 2-3 évente újra és újra felcihelődni kicsi gyerek mellett. Költözködtem már eleget; a 15 év görögországi tartózkodásom alatt össze sem tudnám számolni, hányszor játszottam már el a dobozolás - cipekedés - berendezkedés háromszöget. És minden alkalommal egyre több dolgom lett, nehezebben viseltem már el a felfordulást. Amíg még csak városon belül ment a dolog, vagy egyik szomszédos helységből a másikba, mint pl. Pereából Thessalonikibe, addig valahogy ki lehetett bírni. Amikor azonban az első távolsági katonai költözést kellett lebonyolítani, Szalonikiből Drámára, ott már nem is volt olyan egyszerű a logisztikázás. Persze akkor még nem tudhattam, hogy egy apró kis emléket is hozok magammal a pocakomban imádott városomból!
A fészekrakás azonban ott sem ment zavartalanul. Szeptemberben költöztünk (érdekes, majdnem mindig szeptemberben költöztünk!), és már a következő év márciusától rebesgették, hogy Drámán megszüntetik a katonai laktanyákat, és az egész osztag költözik Komotinibe. Mikor? Terrrrmészetesen júniusban. Én mikorra voltam kiírva szülni? Bingó! Június.... Lelki szemeimmel láttam magamat, amint költözés közben a teherautón a két város között megszülöm a kisfiamat :-O  Végülis... beállítom a plató közepére a nagyágyat, aztán hadd menjen :-D 
A másik téma, ami komoly családi kupaktanács összehívására késztetett minket, az a lakbérek szintje volt Komotiniben. Egyetemi város és katonai bázis lévén valahol a csillagos égben voltak akkoriban a kiadó lakások árai, nem kis fejtörést okozva ezzel. Akkoriban már egyébként is eljutottunk arra a szintre, hogy a bútorainknak kerestünk lakást, és nem a lakásba bútort, ami nem is volt egyszerű vállalkozás, mivel még Szalonikiben egy tágas, de olcsó lakást próbáltunk lakhatóan berendezni (abban az időben még úgy volt, hogy nem megyünk el onnan soha, mert férjem nem áthelyezhető. Az idők - és a kormányok - azonban változnak, és alighogy eltörölték a nem áthelyezhető katonaság intézményét, elsők között robbantottak ki minket a jólbevált kis életünkből). És akkor még nem is volt sok dolga a kicsinek; nem élhettem ki azt az örömöt, hogy még a terhesség alatt helyes kis gyerekszobát varázsoljak neki, hiszen tudtam, hogy menni kell, ezért kénytelen voltam beérni a legszükségesebbekkel. Sok szónak is egy a vége: arra az elhatározásra jutottunk, hogy ha már egyszer - úgy néz ki - évekig Komotiniben fogunk élni, és ilyen drágák a lakbérek, egyszerűbb, ha veszünk egy lakást, és inkább annak a részleteit fizetjük. Ez persze megint komoly logisztikázást vont maga után, főleg, hogy akkoriban már a 8. hónap körül járhattam! Nem volt sok lehetőségünk: olyan lakást kellett keresnünk, amely legalább júniusig elkészül, nagy nappalival, legalább 3 szobával stb. stb... Voltak igényeink, ehhez képest nem is volt olyan nagy a választék. Leginkább az idő sürgetett minket, ezért nem lehetett nagyon válogatni. Utólag már belátom, amikor az ember lakást vesz, ez egy életre szóló döntés, nem szabad elsietni. De amikor 2 órás Dráma-Komotini közötti kanyargós hegyi út után (ahol majdnem kiraktam a reggelimet is) odaérve már a negyedik olyan építkezésen jártunk, ahol - miért is ne? -  a harmadik emeletre kellett felcaplatni lift nélkül, 30 fokos melegben, 20 kiló túlsúllyal, vizesedő lábakkal,  keményedő pocakkal, na akkor egyszercsak azt mondtam, elég!!! 3 szoba? Megvan! 3. emelet? Tökéletes (főleg, ha lift is lesz)! Kilátás gyönyörű, körben a hegyekre lehetett látni (persze, mert akkoriban még nem építették ki azt a környéket; 2 év múlva már nyoma sem maradt a hegyek látványának, csak betonrengeteg mindenütt, na és az építkezések zaja éveken keresztül...). Ennyi elég is volt, rámondtuk az okét, aztán beindulhatott az idegtépő görög bürokratikus ügyintézés - rémálom, nem is részletezem!!! Naná, hogy közben meg az ekkor sem akkor lett, júniusban még a közelében sem voltak annak, hogy átadják az építkezést, az általunk külön megrendelt konyhabútor, páncélozott ajtó, kandalló stb. is késett és állandó nyakrajárást igényelt. Ezek a feladatok innentől már mind a férjem nyakába zúdultak, főleg azután, hogy június végén neki mennie kellett, én pedig ott maradtam Drámán egyedül egy idegen városban, egy újszülöttel bezárva. Idegtépő hónapok következtek. Végül szeptemberben úgy költöztünk be a lakásunkba, hogy az építkezést még nem adták át, a lift sem működött, de sok asztalcsapkodás után legalább már a mi lakásunk lakható állapotba került. Az összecsapott munka azonban már az elején látszott. A járólapok, csempék pár hónap után repedezni kezdtek, az elektromos vezetékek össze-vissza voltak bekötve, a biztosíték meg még egy porszívózást sem bírt el! 2 év után csőtörés miatt ázott el a konyhánk, és mire megtalálták a hibát, 3 emeleten verték szét a beépített bútorokat, hogy rájöjjenek, hol van a baj forrása! Az építtető a sok fenyegetés hatására, ami a késedelem miatt érte, hevenyészve fejezte be az átadást, de közben a bejáratnál beígért járólapokat már évek múlva a lakók összefogásával sikerült csak megcsináltatni, mert ő szépen elsumákolta. 
Az elejétől fogva utáltam azt a lakást! Mint kiderült, a szobák is túl kicsik voltak a bútorainkhoz képest,  a konyha sem állt kézre, a hétemeletes tömbház állandó hangzavara pedig a sírba tudott kergetni.  Pedig én is városban nőttem fel, emeletes házban, de ez a görög senkire-sem-tekintettel levő mentalitás most, kicsi gyerek mellett különösen zavart. Menekülhetnékem volt. Főleg, amikor már Stefanos is igényelte a sétákat, a nyári hőségben viszont kimozdulni sem lehetett a lakásból. Télen a hideg... Amikor hazamentünk Magyarországra, és egész nap kint voltunk a szüleim csodálatos kertjében, olyankor mindig rájöttem, mekkora hibát követtünk ezzel a lakással. De persze egy lakásvásárlás életreszóló döntés, főleg, ha az ember tudja, hogy az elkövetkező 30 évig nyögi a részleteket, nem nagyon lehet ugrálni. Vertem a fejem a falba, mert akkoriban, amikor elkezdtük a keresést, lett volna kertes ház potom pénzért, amiről anélkül, hogy láttuk volna, feltételeztük, hogy valószínűleg nagyon rossz állapotban lehet. Le kellett volna bontani az egészet és építkezni. De az idő!!! Valójában csak nem akartunk belemenni abba, hogy megint bérelt lakásba költözzünk, közben az építkezés költségeit is nyögjük, na meg 1-2 év múlva újra költözködjünk. Jogos, főleg kicsi baba mellett az ember nehezen veszi rá magát ilyen döntésre! De ez utólag nézve nagyon rövidtávú gondolkodás, pedig a lakás hosszú távra szól... Bánom, azóta is. De, azóta már rájöttem, hogy azért még így sem annyira végleges a dolog, mint amennyire látszik. Megoldás mindig van. Például ez, amit 2 éve csináltunk. Kiadtuk a saját lakásunkat bérbe, és kibéreltünk egy házat. Ez sem a tökéletes megoldás, sőőőőt!! Most már rájöttem, mit is jelent az "én házam, az én váram" kifejezés. Amíg régen éveken keresztül bérelt lakásban éltünk, nem tűnt fel - vagy csak szerencsénk volt, hogy olyan tulajokat fogtunk ki, akik nem szóltak bele, mit csinálunk az életünkkel? Nem, talán csak az a kulcs, hogy amíg nem volt gyerekünk, eszünkbe se jutott, hogy mondjuk rózsaszínre vagy kékre fessük a falakat. A saját lakásunkban már megtettük. Mert akkor már voltak gyerekeink. Aztán ezen felbuzdulva egyszercsak színt akartam hozni az életünkbe, és téglavörösre meg napsárgára festettük a nappalit, bordóra a hálószobát, kivertük a konyha és a nappali közötti közfalat, és senkinek semmi köze nem volt hozzá! Mert a MIENK volt, azt csináltunk vele, amit akartunk!!! Imádtam! Nem is lett volna már vele semmi gond, megszerettem végül a mi kis lakásunkat, csak hát... az a visszatérő álom a szép zöld kertről... ("csak az a szép ződ gyep, az nagyon fog hiányozni" - na ki mondta ezt? Segítek: melyik filmben?) Főleg az a 2 évvel ezelőtti nyár, az nagyon betette a kaput, amikor Fotini újszülött volt, és a két nagyobbik mozgásigényét nem tudtam olyan szinten kielégíteni a kánikulában, amennyire szerettem volna. Ugye nem kell részleteznem, hogy egy állandóan ordító csecsemő és két unatkozó kisgyerek mellett milyen volt az élet bezárva a négy fal közé??? Akkor fogalmazódott meg bennünk végleg, hogy itt az ideje a költözésnek. Pedig amikor odaköltöztünk, azt mondtam, soha többet! Na erre mondják, hogy soha ne mondd, hogy soha! 
Lényeg a lényeg, amikor végül megtaláltuk ezt a házat, azt hittem, minden álmom valóra vált. Pont olyan volt, amilyennek mindig is szerettem volna. Tágas szobák, hatalmas nappali, világos, nagy konyha, na és a kert!!!!  Tökéletesnek tűnt minden. Addig a pontig, amikor is a tulaj - teljesen véletlenül - be nem nyögte, hogy a falakat csak fehérre festhetjük... hoppá! Piti dolog, tudom, de ugye, ha az ember egyszer már megszokja, hogy a maga ura, utána nehéz elfogadni, hogy más szóljon bele, mit csinálj a lakással, amiben végeredményben is te fogsz lakni! Na de mindegy, végül kiegyeztünk a tapétázásban, mert fehér falakat semmiképpen nem akartam, a vidám színkavalkád után, amiben eddig éltünk. Nem is volt semmi gond, jól éreztük magunkat itt, imádjuk a házat, a kertet, mindent! De!
Kb. egy hónapja itt volt a tulaj Németországból. Eddig még személyesen nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk. A "banya" házában lakott, itt, mellettünk. Csak pár napot, és igazából nem zavart sok vizet, nekem mégis kicsúszott a talaj a lábam alól. Most lehet, hogy én vagyok a nem normális, de úgy éreztem, veszettül belerondít a privát szférámba. Pedig még csak a ház közelébe se jött... De az udvar közös, és engem nagyon idegesített, hogy zavartalanul mászkál ki-be a kapun, annak ellenére, hogy tudtam, persze, tisztában voltam vele, hogy mindez az övé. Talán pont ezért... Mert ugye 2 éve, amióta itt lakunk, mi gondozzuk az udvart, mi ültettük a virágokat, a gyerekek játszóterét a férjem csinálta, MI ÉLÜNK ITT! Na és nem szívességet tesz, hogy itt lehetünk, fizetünk neki. Tudom, hogy hülyeség, de nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok. Engem az is bosszantani tud, amikor valaki csak úgy bejelentés nélkül megjelenik az ajtóban egy traccspartira. Pedig nyitott, könnyen barátkozó emberkének tartom magam - meg mások is engem -, de azért 3 gyerek mellett nem egyszerű dolog az életet összekoordinálni; az ilyen váratlan meglepetések már nem férnek bele. Az más, ha szólnak előtte, akkor nagyon szívesen, bármikor, mert akkor úgy alakítom a dolgaimat. A barátaimra azért igyekszem mindig időt szakítani. De nekem pl. eszembe se jutna, hogy valakihez csak úgy szó nélkül betoppanjak. Még akkor sem, ha a szomszédban lakik. Előtte azért rácsörgök telefonon, hogy ráér-e. De nem vagyunk egyformák. Na mindegy, Rex kutyus most már - ha mással nem is, de a puszta megjelenésével - automatikusan távol tartja az ilyen spontán látogatókat :-)) (gonosz kacaj)
Na szóval, tulaj. Nem mondom, azért volt egy-két apró húzása, amivel igencsak megrengett az egész világom. Az oké, hogy itt lakott a szomszéd házban pár napot, szíve joga, az ő háza. Még az is oké, hogy az udvarban járt-kelt, hol menjen, az ablakon repüljön be? Az az én saját szoc. problémám, hogy zavart... De amikor kint kávézgatott az udvarban, és rászólt a fiamra, hogy most ne ott labdázzon, mert zavarja... na most mit mondjak? A gyerek otthon van vagy nem? Ő tesz szívességet, hogy itt lehetünk? Nem tudom, dilis vagyok, tudom, én magamból indulok ki, ha én lennék az ő helyében, ha már egyszer kiadtam a házat, akkor azt hiszem, én érezném magam rosszul, meg kellemetlenül, ha a bérlőimet zavarom, nem fordítva, nem? Persze ez én vagyok, én az ő álláspontját is megértem, hogy ő meg nyaralni jött, talán nyugalomra vágyott, de akkor ne adta volna ki a házat, nem? Ne ide akarjon jönni pihenni, amikor tudja, hogy 3 gyerek és egy kutya (akkor még csak Rex volt egyedül) mellett ez lehetetlen vállalkozás. Megjegyzem, sziesztaidőben és este 10 után maximum a gyerekek horkolása hallatszik ki a nyári éjszakába :DD 
Őt  persze abszolút nem zavarta, hogy reggel 7-kor már fennhangon üvöltött a telefonba az ablakom alatt...  Meg teleszórta cigicsikkel az udvart, amit ÉN takarítok. De azért azt szóvá tette, hogy a gyerek egy-két apró játékát ott merte hagyni az Ő teraszán... no comment. Szóval apró dolgok, tudom, nem is lenne érdemes mérgelődnöm rajta, főleg, hogy csak pár nap volt az egész. De mégsem tudtam ilyen könnyen túltenni magam rajta, mert alapjában rengett meg az egész kis világom, amikor a saját otthonomban (tudom, nem az enyém, na, de én élek itt!!!) én éreztem kényelmetlenül magam!
Nem tudom, el bírnék-e viselni még egy ilyen hetet. Jövőre talán pont akkor kellene elmennünk nyaralni, amikor jönnek :-D De nem, ez sem megoldás. Mégiscsak kell egy saját ház. Most már látom. Mindjárt akkor el is mentünk "háztűznézőbe", árulnak itt a faluban egy házat, tetszett is kívülről, de belülről sajna túl kicsi. Mert hát ugye nekünk a bútorokhoz kell a lakás :DD Na meg most már a 3 gyerekhez, az sem mindegy! 
Amikor ideköltöztünk, annyira ideálisnak találtam ezt a házat, hogy abban reménykedtem, talán a tulaj majd eladja egyszer. Nos, valóban el akarja adni... majd egyszer. Én nem bánom, várnék akár éveket is, nem ez a gond. Hanem az, hogy csak ezt a házat akarja eladni. A banyáét meg akarja tartani. Abba meg aztán már végképp nem mennék bele, hogy még akkor is az ÉN udvaromban mászkáljon, ha már tényleg az ENYÉM! De még az sem biztos, hogy szomszédomnak szeretném, akkor sem, ha leválasztjuk az udvart. Fél telek amúgy sem telek... oké, még úgy is nagy, de jó volt ez így, hogy az udvar egyik fele játszótérnek és virágoskertnek van kialakítva, hátul meg a konyhakert. Arról szintén nem szeretnék lemondani. Na de mindegy, ez még egyelőre nagyon a jövő zenéje. Ami legjobban aggaszt, hogy egyáltalán érdemes befektetni bármibe is? Igen, a föld az mindig érték marad, tudom. Ezért is lenne jó túladni a másik lakásunkon, és házat venni. De hol? Hol leszünk 5-10-20 év múlva? Ha már újra belemegyek ebbe a lakásvásárlási cécóba, akkor jól meg kellene gondolni. Szeretek itt lenni, a falut is megszerettük már, a gyerekek itt járnak iskolába, barátaik vannak, nekünk szintúgy a városban. Nem szeretnék elmenni innen. De nem kívánságműsor. Katonacsalád vagyunk. A város közepén könnyű kiadni a lakást, még ha menni kell is. Itt falun ki tudnám adni a házat? A gazdasági és politikai helyzet sem túl jó mostanában. A legrosszabb szenárió, amit hallottam, hogy a törökök szeretnék visszafoglalni ezeket a keleti területeket, ahol mi is élünk. Ha valaha (lehet 1-2-5-10-100 év múlva) ez bekövetkezne, akkor a görög lakosságot (köztük minket is) elüldözik innen, egy szál gatyában. Ahogyan ez már megtörtént a férjem nagymamájával Kisázsiából, vagy az én nagypapámmal Erdélyből. Életek keserves munkájának eredménye vált füstté egy pillanat alatt. Most annyira elképzelhetetlennek tűnik, de egyáltalán nem kizárt, hogy velünk is megtörténhet. Rágondolni is rossz. 
De akkor mi legyen? Hol lesz a végső mentsVÁRunk (még a 3 méterrel a föld alatt előtt...)? Tudom, az ember nem tervezhet előre, de azért borzasztó, hogy az ember ennyi idősen még azt se tudja, hol fogja leélni az életét végül... Melyik városban, melyik országban???? Azt a lehetőséget sem akarom kizárni, hogy esetleg egyszer Magyarországra költözünk. Bár ott mindig lesz egy hely, ami visszaVÁR! 
Nem tudom, kicsúszott a föld a lábam alól, hontalannak érzem magam. Halmozottan. 




2010. szeptember 2., csütörtök

Relativitáselmélet

Az életben minden nézőpont kérdése. A +20 fok Celsius akár még kellemes is lehetne, ha úgy vesszük. Csak nem akkor, amikor előtte egy órával még 40 fok volt!!!! Na, ilyenkor kimondottan hidegnek tűnik... Egészen megszoktam már a hőséget, most valahogy ez a hűvös levegő nem igazán esik jól. Amúgy is utálom a hirtelen váltásokat. Ha engem kérdeztek, én egész évben kibékülnék a 30 fokos kánikulával! Na de nem kérdezett senki, azt mondták, nem kívánságműsor, ezért összébb húzom magamon a bikinifelsőt (talán ideje lenne felöltözni végre?), és elsunnyogok fázni... Geszti is megmondta: lesz még rosszabb!