Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2010. december 31., péntek

Görög szilveszter

Ma reggel a gyerekek megint elmentek a faluba énekelni, ilyenkor újévi énekekkel búcsúztatják az óévet és  kívánnak minden jót az elkövetkezendőkre. Idén különösen aktuális ez az aktus, mármint az ideinél jobb évben reménykedni... Egyébként meg nem is rossz biznisz ez az énekelgetés, fejenként 20 euróval lettek gazdagabbak röpke 2 óra alatt! A múltkori körről nem is beszélve... Igaz, ez csak egy sima pénzáramlás volt, mert közben meg ugye hozzánk is jöttek más gyerekek, akiket nem volt szívünk üres kézzel elküldeni :-)) De  a gyerekek pénzéhez nem nyúlunk, amit "megkerestek", az az övék, nincs mese :-)) Így ők jól jártak, mi nem annyira...
A szilveszter itt sokkal családiasabb ünnep, mint Magyarországon. A családok, barátok összejönnek, együtt vacsoráznak, majd éjfél után felvágják a Vaszilopitát, ami egy édes kenyérszerűség, amelynek a közepébe egy szerencsepénzt tesznek. Annyi részre vágják a pitét, ahányan vannak a családban, vagy ahányan jelen vannak éppen, plusz az első szelet Krisztusé, a Szűzanyáé és  Szent Vasziliszé, bár ebben ahány ház, annyi szokás. Mindenesetre úgy tartják, hogy aki a saját szeletében megtalálja a szerencsepénzt, egész évben a jószerencse fogja kísérni. A gyerekek minden évben izgatottan várják ezt a "szertartást", akár itthon vagyunk, akár Magyarországon. Idén életemben először bevállaltam, hogy én sütöm meg a Vaszilopitát. Van egy viszonylag egyszerű receptem, már évek óta szemezek vele, most itt a lehetőség! Persze jó szokásomhoz híven dupla adagot csináltam, mert két pitét csinálok: az egyiket ma éjszaka fogjuk felvágni a barátainkkal, akiket vacsorára várunk, a másikat pedig holnap délben családi körben.
Mint írtam, itt a Télapó is szilveszter este jön Agiosz Vaszilisz személyében, már előre félek, hogyan fogom megállni röhögés nélkül, ha meglátom kedves férjuramat ebben a maskarában. De majd igyekszem disztingválni magam :-DDD 
Holnap majd jövök helyzetjelenteni képekkel megtűzdelve. Addig is itt a Vaszilopita receptje, akit érdekel (ez az eredeti recept, egy pitére való, nem kettőre):

1 kiló liszt
3 kanál sörélesztő 
2 teáscsésze olvasztott vaj
2 teáscsésze cukor
1 teáscsésze tej 
6 tojás
csipetnyi só
machlepi 
vékony szeletekre vágott mandula

Az élesztőt felfuttatom a langyos tejjel és egy kis liszttel. A machlepit felforralom egy kis vízben, hogy átvegye az ízt, aztán leszűröm, és megtartom a vizet. 
A lisztet összekeverem a vajjal, a tojással, a cukorral és a felfuttatott élesztővel, a machlepi vizével és egy csipet sóval. Jól összedolgozom, amíg egy közepesen kemény tésztát kapok, aztán lefedve meleg helyen állni hagyom. Kerek cipóformát formázok belőle, megkenem tojással, megszórom mandulaszeletkékkel, a tetejére izlés szerint a tésztából meg lehet formázni a 2011-es számot, de akár csokiból, porcukorból, cukormázból vagy bármi másból is meg lehet "rajzolni" utólag. 
Ja és az alufóliába csomagolt szerencsepénzt ne felejtsétek el beletenni a tésztába sütés előtt, de nem ér tudni, hol van :-))
Saját képpel még nem szolgálhatok, mert most éppen sül a "mű", majd holnap utólag teszek fel, addig csak szemléltetésképpen egy "lopott" példa: 

Forrás: http://tro-ma-ktiko.blogspot.com/2010/12/blog-post_5319.html

Még egyszer jó szilveszterezést mindenkinek és az új évre a lehető legjobbakat!!!

Mítosz vagy hazugság?

Görögországban holnap, azaz szilveszterkor érkezik a Mikulás, vagyis az Agiosz Vaszilisz. Egészen az utolsó pillanatig vacilláltam rajta, hogy most mi legyen, idén jöjjön-e hozzánk is, vagy ne, hiszen a "magyar" Mikulás már meglátogatott minket az ő idejében Kavalában. Amikor Magyarországon töltjük az ünnepeket (legtöbbször), olyankor magyar szokások szerint búcsúztatjuk az óévet, ajándékozás nélkül. De amikor  itthon ünneplünk Görögországban, akkor mindig el szokott hozzánk látogatni a görög Télapó is. 
Idén először éreztem úgy, hogy ez az egész egy elég faramuci helyzet, és kezd fárasztó lenni a "füllentés". Talán azért, mert a fiam a maga 8 és fél évével most kezdi először kapisgálni, hogy ez az egész Jézuska-Mikulás-Télapó kultusz csak kitaláció. Már tavaly kezdték egymás között mondogatni az iskolában, hogy nem is létezik a Mikulás, aztán pont az a gyerek lepődött meg a legjobban, aki a leginkább hangoztatta ezt a felfedezést: a mi közreműködésünkkel őt is meglátogatta a Télapó! Azt a döbbenetet!!! De hiteles volt az előadás, mert azóta még az a kisfiú is hisz benne! Viszont a hozzánk látogató Mikulás tavaly nem volt túl hiteles: egy kilógó fekete hajtincs elárulta, hogy nem is olyan öreg, mint amilyennek látszani szeretne. Attól függetlenül nem firtatták még sokat a kilétét, vagy hogy miért jött: az ajándékok meggyőzték a kételkedőket. Idén aztán a kavalai magyar buli után a két nagyobbik gyerekemet már elég nehéz volt meggyőzni, hogy márpedig dehogy volt az egyik kislány anyukája a Mikulás! Nem a kinézete árulta el, csak az a "véletlen" egybeesés, hogy neki pont akkor kellett elmennie, amikor megjött a "jó gyerekek barátja" :-D Itt már valahogy úgy éreztem, hogy hazudok, ha továbbra is erősködök, hogy igenis létezik a Mikulás. Viszont könnyű volt meggyőzni a kétkedőket, azzal az egyetlen kérdéssel, hogy ha tényleg nem is igazi Télapó volt, akkor mi érdeke volt neki abban, hogy nekik ajándékot hozzon? Na, ezzel ideig-óráig mégiscsak el tudtam őket hallgattatni. 
Aztán egyik nap jött Stefanos, hogy az iskolában a hittantanár is azt mondta, nem létezik a Mikulás, csak a rokonok hozzák az ajándékokat a gyerekeknek. Ezen mélységesen felháborodtam. Mert az odáig rendben van, hogy igaza van, de ezt most muszáj így tantervi kereteken belül a gyerekek tudomására hozni? Mi rossz van abban, ha egy gyerek ebben a korban még hisz a mesékben? Ha valaki rá akar jönni, majd úgyis rájön magától, most már inkább előbb, mint utóbb, de aki még hinni akar benne, attól miért kell ezt a kedves illúziót is elvenni? Tényleg nem értem, miért volt erre feltétlenül szükség. 
Amikor gyerek voltam, én is hittem a Mikulásban, a Jézuskában, a húsvéti nyusziban, és olyan jó volt izgalommal várni rájuk, készülni az ünnepekre. Nem is tudom már, mikor és hogyan jöttem rá, hogy ez az egész csak egy mese, de az biztos, hogy teljesen finoman, különösebb sokk nélkül jött a felismerés, nem rokkant bele a gyermeki lelkivilágom, hogy a felnőttek "átvertek", "hazudtak nekem". Hiszem és vallom, hogy a gyerekeknek szükségük van ezekre a kedves kis mítoszokra, amiktől színesebb lesz a fantáziájuk, és még titokzatosabb, varázslatosabb lesz az ünnep. Úgy érzem, senkinek sincs joga ahhoz, hogy ilyen keresetlen módon beleszóljon ebbe a hitvilágba, még a hittantanárnak sem! Hiszen nincs ebben semmi rossz: Szent Vaszilisz valóban létezett, tényleg ajándékokat osztott a gyerekeknek (is - többek között), nem hiszem, hogy az egyház ellenezné azt, hogy valaki higgyen ezekben a mesékben. Na mindegy, mivel úgy láttam, a fiam még mindig hajlamos rá, hogy elhiggye a Mikulás-mítoszt, ezért kimagyaráztam a dolgot, hogy attól még, hogy a hittantanár még sosem találkozott igazi Mikulással, az még nem azt jelenti, hogy tényleg nem is létezik. Ennek alátámasztására jó alkalom volt a drama-i mikulásvárosbeli látogatás, ahol annyira igazinak tűnt a Télapó, hogy még én is majdnem elhittem, hogy Ő az személyesen! 
Aztán jött a karácsony, és én még inkább kezdtem úgy érezni, hogy belekeveredtem a "hazugságaimba". Görögországban nem a Jézuska hozza az ajándékot, de mivel a mi családunkban már ez a mítosz terjedt el a kezdetektől fogva, így idén is folytattuk a "mesét". Igenám, csakhogy most már jöttek a lényegretörőbb kérdések, amikre bizony elég nehéz volt válaszolni: először is, hogy ha a többiekhez a Télapó jön, akkor hozzánk miért a Jézuska, na meg akkor most a kicsi Jézuska hozza az ajándékot, vagy a nagy, meg különben is, hogyan cipel ennyi ajándékot, stb... Mert az addig rendben, hogy a Mikulás megjelenítéseivel lépten-nyomon találkozik az ember, és szinte minden apró részletében ki van dolgozva a történet, a pirosorrú Rudolf rénszarvastól kezdve a kéményen át közlekedés gyakorlati magyarázatain át az ajándékokat tartalmazó kifogyhatatlan zsákig. A Jézuskáról viszont egy szó sem esik: hogy néz ki, milyen ruhát hord, hogyan hozza az ajándékokat, hogyan jut be a házba... nos ezekre a kérdésekre a választ mind-mind szürke homály fedi. Persze biztos vagyok benne, hogy minden jóravaló családban megvannak a frappáns magyarázatok mindenre, csakhogy engem most hirtelen olyan váratlanul értek a kérdések, na és itt a nagy kultúrális keveredésben még csak nem is számíthattam senkire, aki kisegít a magyarázatokkal, hogy végülis úgy érzem, eléggé sántítottak a válaszaim. Persze honnan tudhatnám én is, még én sem láttam soha a Jézuskát, attól függetlenül még létezhet, nem igaz? Az a sok ajándék biztos nem magától került egyszercsak a fa alá :-DDD 
Nos, szóval közeledik az idő, hogy lehulljon a lepel az ünnepek csodálatos ajándékosztóiról. És most, amikor már ilyen közel járnak a gyerekeim az igazsághoz, valahogy hazugságnak érzek már minden szót, amivel  igyekszem homokot szórni a szemükbe. A kisebbek helyzete mindig igazságtalanabb. Stefanos 6 évesen még vakon hitt mindig mesében, viszont most Malvina a nagytesója mellett szintén "felvilágosodik". Pedig az ő lelke meg különösen fogékony a tündérmesékre. 
Ezért holnap még adok egy utolsó esélyt a szilveszteri görög Télapónak, hiszen ki tudja, lehet, hogy ez lesz az utolsó az  ő életükben, akiben még "félig-meddig" hihetnek. Mindent egy lapra teszünk fel: jobb híján apjuk fog beöltözni (legalább a testfelépítése megvan hozzá - *gonosz*), aztán vagy felismerik, és akkor tényleg vége a mítosznak, vagy nem, és akkor nyertünk még egy kis időt :-)) Na és még egy kis plusz ajándék ellen biztos nem lesz kifogásuk :-D
Azért remélem, legalább abban partnerek lesznek majd, hogy a kicsi is csillogó szemmel higgyen még jó darabig a mesékben!

EREDMÉNYEKBEN ÉS SIKEREKBEN GAZDAG, BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! 

2010. december 29., szerda

A fiók

Dimitris Stefanos legjobb barátja, szinte születésük óta elválaszthatatlanok. Szomszédaink voltak a városban, amíg el nem költöztünk, de természetesen azóta is tartjuk a kapcsolatot. A nyáron egy éjszaka itt aludt nálunk, Stefanos szobájában: Stefanos ágya alatt van még egy kihúzható ágy, ott szállásoltuk el. Akkor csak furcsának tartottam, hogy Dimitri egész éjjel egy szemhunyásnyit nem aludt, de nem is foglalkoztunk mélyebben a dologgal. Egészen a tegnapi napig, amikor kiderült az álmatlanságának oka. Szóba került ugyanis, hogy a szilveszter estét nálunk töltenék a szüleivel, és ha nagyon elálmosodnának a gyerekek, akkor akár be is mehetnek aludni. Erre Dimitri felháborodottan felkiáltott:
- Azt már nem, nem fogtok engem megint a fiókba rakni, hogy ott aludjak!!! 
Itt megvilágosodott minden, kiderült, hogy akkor éjjel azért nem aludt, mert mélységesen fel volt háborodva az őt ért vélt sérelem miatt :-D Potyogott a könnyünk a röhögéstől, miközben elmagyaráztuk neki, hogy az nem fiók, hanem a kihúzható ágy. Végül belenyugodott, mert elfogadta az ötletet, hogy még egyszer nálunk aludjon.

Nem pont ugyanilyen, de valami hasonló bútor van Stefanos szobájában, az ágy alatt kihúzható még egy ágy, ezt nézte fióknak Dimitri :-D   Kép forrása:
http://www.portokalidis.gr/index.php/cPath/23



2010. december 28., kedd

Születés- és névnap képekben

Ezen is túlvagyunk. Idén a gyerekek születés- és névnapját itthon tartottuk. Egy kicsit tartottam tőle, hogy hogyan fogunk ennyien elférni, na meg hogy mekkora felfordulást fog okozni ennyi gyerek 100 négyzetméteren bezárva, de nem volt sok választásunk. Játszóházról szó sem lehetett, így maradt ez a megoldás. A buliszervezésben már van egy kis tapasztalatom, nyáron Stefanos szülinapját is itthon tartottuk, bár össze sem lehet hasonlítani, hiszen akkor kint voltunk az udvaron, volt elég mozgástere kicsiknek és nagyoknak egyaránt. De azért reménykedtem, hogy most sem lesz gond, nem annyira kicsik már. 
Nos, túléltük :-)) Nem törött, nem szakadt, nem koszolódott visszafordíthatatlanul semmi, még én sem fáradtam el olyan nagyon, bár ez az előtte való napok pihenésének is köszönhető. Összességében elmondhatom, hogy jól éreztük magunkat, gyerekek és felnőttek egyaránt. 

A beígért képek:

A gyereksereg egy része

Fotini a keresztanyjával

6 éves nagylány :-))

Tortakóstolók

Névnapos

A "kemény mag" még folytatta a gyerekbuli után is :-D

És a videó:

video

2010. december 27., hétfő

Boldog névnapot nagyfiú!

Boldog születésnapot kiskirálylány!



"Mosoly, ami fontosabb, mint más,
Öröm, amit másban nem találsz.
Fiatal a szíve,
Mégis mennyi szépet hord.
Amikor csak játszik és nevet,
Csoda, amit kérni nem lehet.
Elmondani félek,
Elhallgatni miért kell:
Jó, hogy élsz,
Megadsz mindent,
És így teljes lett az életem,
Hisz létezel.


Kicsi szív,
Kicsi lány,
Aki éjszakánként angyalokkal jársz
És a nagy csodákra vársz.

Kicsi szív,
Kicsi lány,
Ki az életembe annyi fényt hoztál,
Mikor lelked itt maradt egy éjszakán.


Úgy vártam rád,
Ez a szeretet
Az égben született,
Egy isteni áldomás.


Kicsi szív,
Sose félj,
Én majd mindig óvlak,
átkarollak, bármi ér,
Hogy egy szép világban élj.


Kicsi szív,
Kicsi lány,
Lényed elvarázsol, minden
perc egy boldogság.
De egyszer útra kelsz majd,
akkor is, ha fáj."
Szüléstörténet itt

2010. december 26., vasárnap

Karácsony szelleme

Valóban létezik!!! Szenteste reggelén még semmi karácsonyi hangulatom nem volt. Talán, mert túl sok mindenen járt az agyam az elmúlt időben (aminek semmi köze nem volt a karácsonyi készülődéshez), talán, mert az iskola is csak 23-án ért véget, addig még szorgalmasan tanultunk a gyerekekkel. Az idő sem hozta meg éppenséggel a hangulatot, térdig érő napsütésben és 20 fokban az ember nehezen asszociál a téli napfordulót jelentő ünnepre. Aztán meg maga a tény, hogy idén nem tudtunk hazamenni Magyarországra karácsonyra, egy kissé elszomorított. Maga az utazás nem hiányzott éppen, de a szüleim, a rokonság nyüzsgése annál inkább. Mindegy, gondoltam, majdcsak túléljük valahogy ezt is. 
24-én reggel még tartoztam az ördögnek egy úttal. Hiába vettem meg időben az ajándékokat, és az ünnepi asztalra valók is mind be voltak már spájzolva, anyóséktól az utolsó pillanatban kaptunk pénzt a gyerekek ajándékára, amit még gyorsan be akartam váltani ajándékokra. Biztos sokan emlékeztek még A. Schwarzenegger karácsonyi filmjére, amelyben Schwarzi elfoglalt apukaként az utolsó napon rohanja végig a várost, hogy a kisfia által áhított játékfigurát beszerezze, és ezért szinte mindenre képes! Nos, valahogy így láttam magunkat, miközben a férjem a nyakába vette a várost, és több játékboltban is hiába kereste azt a játékot, amely Stefanos - későn kiderült - álma volt. Végül feladta, és hazajött, hogy ha gondolom, menjek én, és keressek valami mást, mert ő általában igencsak "beleválogat" az ajándékokba. Nagyon "értékeltem" az ötletet, mit mondjak, hiszen utolsó pillanatban már tényleg nem volt semmi kedvem a várost járni, ahelyett, hogy a karácsonyi előkészületekkel foglalkozzak. 
Stefanos és Malvina - életükben először - elmentek a faluba karácsonyi énekeket mondani. Itt még tartja magát ez a szokás, házról-házra járnak a gyerekek, és édességgel, de leginkább pénzzel jutalmazzák őket az emberek. Reggel még jó ötletnek tartottam, hogy elküldjem őket, gondoltam, jó szórakozás lesz nekik, na meg egy új élmény, hiszen általában sosem vagyunk itt karácsonykor, így erről a szokásról is csak hírből tudtak eddig. Viszont ahogy telt-múlt az idő, igazi paraanyaként egyre sötétebb képek villantak az agyamba, hiszen a mai világban már sehol sem lehet biztonságban az ember, főleg nem 2-3 kiskölök egy zacskó pénzzel a kezükben... Mi van, ha valaki elrabolja őket, vagy elveszi a pénzüket, esetleg a nagyobb gyerekek megverik őket... Nosza, több se kellett, mielőtt elindultam a városba, még végigjártam a falut, hogy megkeressem őket, hogy legalább egy mobilt nyomjak a kezükbe, a legrosszabb esetre. Amikor azonban megláttam a boldogságtól ragyogó arcukat, minden aggodalmam elszállt. Útközben találkoztak több kis barátjukkal is, így többedmagukkal rótták a falu utcáit. Így már egyáltalán nem is tűnt olyan ijesztőnek a helyzet. A lelkesedésüket látva pedig melegség járta át a szívemet, olyan jó volt látni, hogy ilyen jól érzik magukat! Ekkor kezdődött el valami bennem. Útközben aztán a rádióban elcsíptem egy karácsonyi műsort sugárzó adót, ahol egy öreg nénikét interjúvoltak épp, hogy hogyan ünnepeltek régen az emberek. Más esetben biztos átkapcsoltam volna az adót, valami zene után kutatva, mert nem szeretem a sok dumát. De most valahogy éppen ennek a nénikének a mesélésére volt szüksége a lelkemnek; gondolatban régi idők karácsonyába utaztam vissza, amikor még ünnep volt a karácsony, és nem kötelesség; az emberek szeretettel készültek, és nem az anyagiakat nézték; amikor elég volt annyi, hogy összejött a család, a barátok, mert még volt idejük egymásra, és igényük arra, hogy együtt legyenek. Annyira aranyos volt a beszámoló, hogy könnyeket csalt a szemembe, közben pedig éreztem, hogy menthetetlenül elvesztem: elkapott a karácsonyi láz. Letörölhetetlen méla mosollyal értem be a városba, és ez az arckifejezés egész végig ott is maradt a képemen: még most is tart. Hirtelen mindent szépnek találtam: a kongadobbal és tangóharmónikával tradícionális görög karácsonyi énekeket játszó bandát; a kis gyerekcsapatokat, akik járták a környéket; a város nyüzsgését; az utolsó pillanatra hagyott karácsonyi nagybevásárlók sürgését. Még a kellemes melegben is felfedeztem a karácsony ígéretét. Ekkor rádöbbentem: a karácsony bennünk van, a szívünkben, a lelkünkben, csak fel kell fedezni. Nem a hóesésben, vagy a csillogó kirakatokban, a drága ajándékokban, a sürgés-forgásban, a stresszelésben, nem, szó sincs róla. Az ember lehet akár Afrikában is, a sivatagban, vagy bárhol a világban, nem számít, csak annyi kell, hogy kinyissa a szívét, hogy beengedje az ünnep szellemét. Tulajdonképpen miért is ne lehetne szép az ünnep? Itt vagyunk, egészségesek vagyunk, az asztalunkra is jut (még) betevő falat, az ajándékok is meglesznek, a kis családom együtt van, szeretjük egymást, akkor hol a gond? Örök igazság, hogy az ember, aki mosolyog, mosolyt kap cserébe. Bármennyire is gondterheltek, fáradtak az emberek, még nem fásultak el annyira, hogy érzéketlenül haladjanak el egy mosoly mellett. Ahogy haladtam azzal a letörölhetetlen vigyorral az arcomon, láttam, hogy az emberek arckifejezése meglágyul. Nem, senki sem nézett őrültnek, legfeljebb azt gondolták - ha volt idejük ilyesmin gondolkozni -, hogy milyen jó annak, akinek semmi gondja. De talán ezt sem irigységből gondolták. Pedig gondjai mindenkinek vannak, de néha igenis el kell róluk feledkezni, nem lehet egész nap azokon rágódni. Főleg nem karácsony előestéjének reggelén. 
Szóval ugye az ajándékok. Mindjárt az első boltba betérve megtaláltam mindent, amit kerestem. Stefanos vágyott játéka éppen az utolsó darab volt a polcon; úgy ragadtam le onnan, mint egy kincset, nehogy az orrom elől vigye el valaki. Két lehetőségem volt: megállapítani, hogy férjem tulajdonképpen csak lusta volt keresni; mert azért nem akkora hatalmas város a miénk, hogy hemzsegnek a játékboltok, ez pedig, ahova betértem, az egyik legnagyobb: ergo 2-3 próbálkozás után feladta a keresést. A második lehetőségem pedig, hogy inkább örüljek a szerencsémnek, és menjek gyorsan fizetni. Különben is, lehet, hogy nem is az ördögnek tartoztam ezzel az úttal, hanem a karácsony szellemének, akinek pont erre a kis kitérőre volt szüksége, hogy megtalálja az utat a szívemhez. Ha otthon maradok, lehet, hogy elvesztem volna a készülődés körüli stresszben, kapkodásban, és az ünnep megint nem arról szólt volna, amiről kell, hanem csak jól elfáradok a végére, és még csak nem is tudtam volna élvezni. Így viszont azzal az elhatározással értem haza, hogy ott eszi a fene a nagytakarítást, inkább örüljünk egymásnak, és három napig nem is akarok házimunkáról vagy bármi másról hallani, csakis a kis családommal szeretnék foglalkozni. 
Tényleg  nem is értem, miért kell azért az embernek a fél napját a konyhában tölteni, mert ünnep van. Sosem voltam ennek a híve. Csak az a vége, hogy az ember semmit sem élvez az egészből, stresszel, idegeskedik, elrontja mindenkinek a kedvét, estére meg megpróbál jópofizni, de addigra már oda a varázs. A titok éppen az előkészületekben van. Ha az ember vidáman, boldogan készül a karácsonyra, akkor az ünnep is boldog lesz. De ha csak kényszernek, felesleges nyűgnek érzi az egészet, akkor nem sok értelme van. A nagy gonddal és hosszú pepecseléssel elkészített hétfogásos vacsorára két nap múlva már senki sem fog emlékezni, a megromlott hangulatra viszont annál inkább.
Idén én a sütiket már napokkal, sőt amit lehetett, hetekkel előbb elkészítettem, nem hagytam semmit az utolsó pillanatra. A halat a halászléhez előző nap megpucoltam, csak fel kellett tenni főni. A pulyka is megtisztítva várta, hogy megtöltsem, bevágtam a sütőbe, aztán amíg süldögélt, lazán eljátszadoztunk a gyerekekkel.  A "Jézuska" olyan csendben érkezett, hogy észre sem vettük; egyszercsak azt láttuk, hogy már ott voltak az ajándékok a fa alatt. Mindenki azt kapta, amit szeretett volna, tökéletes volt a boldogság. Tulajdonképpen annak is megvan az előnye, hogy csak magunkban ünnepeltünk: senkihez sem kellett alkalmazkodni, akkor ettünk, amikor kedvünk tartotta, az egész este egy önfeledt lazaságban telt, semmi stressz, semmi hajtás, egyszerűen csak élveztük, hogy együtt vagyunk. Régen nevettünk már ennyit együtt; a gyerekek "produkálták" magukat, még a könnyünk is folyt a sok röhögéstől. A pulyka isteni lett, az Egri Bikavér is elfogyott, az internetről meg a Petőfi rádió ontotta a karácsonyi dalokat, miután kivégeztük az összes cd-n levő repertoárunkat.
Karácsony első napja is hasonló szellemben telt: jóleső semmittevéssel, kellemes sétával a feldíszített városközpontban, közös ebéddel, nagy délutáni pihenéssel; este aztán elővettük a régi esküvői és keresztelői videókazettákat, aztán előkerültek a gyerekek kiskori fényképalbumai is, és tágra nyílt szemekkel nézték, hogy ők is voltak ilyen nagyon kicsik - nem is olyan régen....
Az ünnepeknek még nincs vége, sőt, itt Görögországban egészen a Vízkeresztig karácsonyi hangulat van, amit nagyon imádok. Remélem, az elkövetkezendő napokban is társunk marad karácsony szelleme, és ugyanilyen vidáman telnek a napok, mint eddig. Nem is lenne semmi baj ezzel az itthon ünnepléssel, más nem is hiányzik, csak a szüleink, a  rokonság. Ők viszont nagyon. De hát ez idén így sikerült, ezen változtatni már nem lehet, ezért igyekszünk a lehető legjobbat kihozni az adott helyzetből. 
Kívánok mindenkinek a továbbiakra is hasonlóan stresszmentes, vidám ünneplést!


2010. december 24., péntek

Karácsonyi menü

Egész héten törtem a fejem, mit is kellene főzni karácsonykor. Egyrészt valószínűleg csak magunkban leszünk, tehát olyan hűdenagyon nem is kell kitennem magamért. Másrészről viszont mégiscsak meg kell adni a módját az ünnepnek, na meg ki tudja, hátha az utolsó pillanatban mégiscsak beesik valaki ebédre. Ezért úgy döntöttem, egyszerű, klasszikus menüvel fogok készülni. Ami elmaradhatatlan számomra, az a halászlé, a töltött káposzta (bár nem találtam savanyú káposztát - pedig néha szokott lenni a Lidl-ben -, így most egy kicsit szomorú vagyok, de majd megoldom valahogy, legfeljebb jól megcitromozom a káposztát előtte. Nem ugyanaz, de mégis valami), aztán lehet, hogy csinálok majd Stefánia-szeletet is, de azért kellene valami görögös is, mondjuk egy kis borjúsült.  Sógorom viszont ma hozott nekünk frissen vágott pulykát, azt is meg kellene csinálni, nos ez szintén nem tipikus görögös, de egyre inkább átvették ők is a karácsonyi pulykasütést. Na szóval tervek azok vannak, de sajnos ünnepekkor is csak ugyanakkora a gyomrunk, mint máskor, nem fér el több étel. Így mindent csak sorjában. A görögöknél az elkövetkezendő időszak úgyis a karácsonyi hangulat jegyében telik, egészen Vízkeresztig, így lesz még időm végigpróbálni az összes görög és magyar ünnepi repertoárt. 
Sütikre már előre készültem, ha héten elkészült a zserbó, a vaníliás kifli (a mézeskalács már el is fogyott...), aztán vettem német stollent a Lidl-ben, én imádom, a család meg majd asszisztál, de hogy legyen valami görögös is (csak úgy "mellesleg", ha már egyszer itt vagyunk :-D), lesz "melomakarona" is, ami egy mézes süti, ilyen. Egy  biztos, megint annyi a diétámnak, a cukromnak és az önmegtartóztatásomnak. Na de sebaj, majd januártól újult erővel mindezt...
Holnap estig már nem biztos, hogy jelentkezem, ezért ezúton kívánok minden kedves olvasómnak békés, boldog karácsonyt! 


Mikulásváros

Csak hogy ne legyen unalmas a napunk, na meg hogy egy kicsit ráhangolódjunk végre a karácsonyra, délután Drámára mentünk. Évek óta hagyomány már, hogy december elejétől Mikulásvárossá válik a város főtere, karácsonyi vásárral, kiállítással, a gyerekek szórakoztatására felállított különféle bódékkal. Van mesemondó sarok, kreatív, kézműves foglalkozások, karácsonyi dísz készítés, Mikulásposta, körhinták, játéksarkok, ismeretterjesztő filmvetítés és még sorolhatnám. A legnagyobb attrakció pedig természetesen a Mikulás házikója, ahol a gyerekek apró ajándékokat kapnak a Mikulástól és az ölébe ülve fényképezkedhetnek is. A tér közepén felállított hatalmas színpad gondoskodik a változatos programokról, előadásokról, koncertekről, míg a rendezvény egész területén jelmezes mesefigurákkal lehet találkozni. A felnőttek öröméről pedig a sültkolbászárusok és a forraltboros bodega gondoskodik. Tiszta otthoni feeling!!! Főleg, hogy még a kavalai magyar barátnőimmel együtt tettük meg ezt az egész délutánt kitöltő programot! 
A karácsonyi hangulat valahogy mégiscsak váratott magára. Talán a tavaszias idő teszi? Vagy az a szomorú tény, hogy a tökéletes szervezés és a színes programok ellenére is szinte kongott az egész tér? Pedig tavaly ilyenkor mozdulni is alig lehetett a tömegtől. A válság még itt is nagyon érezteti a hatását, és ez nagyon nyomasztóan hatott ránk. Na de most nincs itt az ideje a kesergésnek, inkább álljon itt néhány kép ízelítőül: 

Az arcfestés volt az egyik legnépszerűbb program

Mikuláslánynak festették

A Mikulás háza

Ugye, hogy mégiscsak van igazi Mikulás?

Ropog a tűz a Mikulás házában

Néhányan a gyerekeink közül :-))

Az "Álomváros" egy része...

... és egy másik...

Fellegvár

Körhinta

Hogy mi köze a dínónak a karácsonyhoz? Hát izé... azt én sem tudom (illetve csak sejtem, hogy a thessalonikii dinoparkot akarták reklámozni, de miért pont itt és most?), de Stefanos élvezte :-D

Betlehem

A királyi pár :-D Avagy elvan a felnőtt is, ha játszik :-P
Aki többet szeretne tudni a dramai  karácsonyi "Álomvárosról", az megnézheti ITT

Karácsonyi ünnepség és debütálás

Na ezen is túlvagyunk! Vagyis az iskolai ünnepségen, nem is tudom, ki izgult jobban, Malvina vagy én :-)) Én már csak azért is, mert a jelmezátalakításom eredménye miatt is izgultam, hogy tényleg tetszeni fog-e. Elsöprő sikert aratott a lánykám, igaz, ezt saját kis egyéniségének köszönheti elsősorban. Sajnáltam is, hogy ilyen gyorsan végetért a szereplés, pedig annyira készültünk rá. Igazi kis nőciként még azt is szó nélkül elviselte, hogy hajcsavarókkal kellett aludnia előző éjjel (na jó, nem annyira szörnyű, ugyanis azokról a kis színes puha szivacsos hajcsavarókról van szó, de azért egy 6 éves kislánytól akkor is szép teljesítmény). Igazi kis díva a csaj :-))
És a képek:

Még egyszer emlékeztetőül: ilyen volt....
... és ilyen lett!
A színpadon

2010. december 22., szerda

Mesélő

Fotini bent játszott a szobájában, amíg feltettem a kávét főni. Egyszercsak megjelent mellettem hófehér  hajjal, az ablakra fújt műhó maradványaival. Csodálkozva kérdeztem,  hogy mi történt, hogyan került a feje az ablak közelébe. Itt a "nyilvánvaló" válasz:
- Hát ültem a széken, aztán kirepültem... 
Még mindig folyik a könnyem a röhögéstől. Ezt a dumást!!!


Munkahely(zet)

A görögök munkamoráljáról elég komoly tévhitek terjengenek szerte a világban. A sztereotípiák szerint nem szeretnek dolgozni, lusták, egész nap csak kávéznak, nem törődnek semmivel. Nos, ez az általánosítás csak kis részben igaz. 
Hogy jobban megértsük az itteni mentalitást, először elmesélem a rendszert. A görög munkavállalókat két csoportra lehet osztani: az állami alkalmazottakra és a privátszférában dolgozókra. Egészen EDDIG, vagyis a válság kitöréséig a köztisztviselők és közalkalmazottak helyzete kiváltságos volt: egyelőre még mind a mai napig létezik az az intézmény, hogy aki ide bekerül, azt hét lóval sem lehet kivontatni a székéből, vagyis bombabiztos nyugdíjasállásnak számított, az átlagosnál jobb fizetéssel, a törvények által előírt juttatásokkal. Az állami szektor "nagyurai"  "állandóságuk" tudatában nyugodtan pöffeszkedhettek a székeikben, hiszen akár elvégezték a munkájukat, akár nem, a fizetésüket megkapták, és az állás elvesztése miatt sem kellett a fejüknek főni. Legalábbis EDDIG. Most őszintén, ki ne szeretett volna egy ilyen biztos állást, ahol még csak dolgozni sem kell? Bizony, a görögök többsége (ha nem mindenki) egy ilyen állami állásról álmodozott, sokan évekig is próbálkoztak, minden ismeretséget és cselt bevetettek, hogy bekerüljenek egy biztos helyre. Az államháztartás számára hatalmas terhet jelentett a feleslegesen nagy számú államapparátus eltartása. Sajnos a külvilág számára főként ez a kép szúrt jobban szemet, hiszen az összes hivatalos intézmény az állami szféra dolgozóiból áll, így akinek már volt "szerencséje" hivatalos ügyeket intézni Görögországban, az rájött, hogy semmi sem megy egyszerűen. A bürokrácia tehát leginkább ennek köszönhető: nem hozzáértő és még kevésbé motivált emberek "munkájának" eredménye. Tegye mindenki a szívére a kezét: ha tudnánk, hogy nem rúghatnak ki az állásomból, akár dolgozom, akár nem, és nem mellesleg még egy csomó pénzt is zsebre tehetek a hó végén, kinek lenne kedve megszakadni a munkában, ha nem muszáj? (csak nagyon halkan megjegyzem: a férjemnek :-DDD Szerintem ő az egyetlen a laktanyában, akit rá lehet venni, hogy két szalmaszálat keresztbetegyen... javíthatatlanul dolgos a drágám :D ) Mert ha még valakinek lenne is kedve dolgozni, a munkatársak majd tesznek róla, hogy elmúljon :-)) Mennyivel kellemesebb egy-két kávé mellett, jókedélyű munkatársi csevely közepette eltölteni a munkaidőt, mint poros akták között turkálni? Ja, mert hogy el ne felejtsem, a görög hivatalok többségében még csak alig ismert, vagy az utóbbi években kezd elterjedni a számítógépes ügyintézés (kb. 6 éve volt, amikor Athénben, a központi anyakönyvi hivatalban ügyeimet intézni akarván az ügyintéző plafonig érő polcokról régi tündérmeséket idéző óriási iktatókönyvek között igyekezett (???) megkeresni a családi anyakönyvi kivonatunkat... teljesen elképedtem).
Mindez azonban hatalmas kontrasztot alkot a magánszféra munkahelyeivel szemben, ahol semmi sem biztos, és a munkaadó kénye-kedvére van utalva az ember: ha szerencséje van, talán megkapja azt a fizetést, ami a törvény szerint járna, de a mai világban leginkább nem. Örüljön neki az ember lánya/fia, hogy van munkája. A juttatásokról, 13-14. havi fizetésekről nem is beszélve. Hiába van törvénybe foglalva, a munkanélküliség réme azonban nagy úr, és sok munkaadó keményen ki is használja ezt: ha nem tetszik, fel is út, le is út, utánad még 10-en állnak sorba ezért az állásért, amiért háborogsz, és még ennél sokkal rosszabb feltételeket is elfogadnának, csak hogy dolgozhassanak. A magánszféra bérrabszolgáinak tehát csend a neve. Főleg kisvárosban. Mert ugyan léteznek a munkaügyi felügyelőségek, akiknél bejelentést lehet tenni a szabálytalanságok ellen, de nem biztos, hogy megéri, mert úgyis kitudódik, és akkor aztán a Jóisten sem ad többé munkát az "árulkodónak". Itt tehát szó sem lehet lazsálásról, láblógatásról:  keményen végig kell dolgozni a 8 (helyett inkább több, de semmiképpen sem kevesebb) órás munkaidőt, és senki sem veszi jó néven, ha a munkaidő lejártával kiesik az ember kezéből a toll. Tudom, ez mindenhol a világon így van, de éppen ezt akartam ezzel hangsúlyozni, hogy tulajdonképpen itt Görögországban sincs másképp. Nagy tévhit, hogy a görögök nem dolgoznak: ez csak egy "kiváltságos" rétegnek adatott meg - eddig. Most azonban ez az intézmény is összedőlni látszik. Természetes dolog, hogy az állam ott tud először megszorításokat végezni, ahol látszik, hogy mi mennyi, vagyis az állami dolgozók el nem titkolható fizetésén. Amivel még nem is lenne gond, hiszen az államgazdaság szempontjából tényleg itt az ideje, hogy megszorítsák a nadrágszíjat, ahol lehet. Azonban mivel ezeket a megszorításokat mi is érezzük a saját bőrünkön, hát nem éppen díjazandó ötletnek tartjuk. Igen, lehet, hogy az állami alkalmazottak nagy része eddig "túl jó" fizetést kapott (mihez képest?). DE: normális esetben mindenki addig nyújtózik, ameddig a takarója ér, nem igaz? És ha valaki úgy tudja, hogy élete végéig biztos állása, fizetése (utána pedig nyugdíja) lesz, akkor aszerint rendezi a sorsát is, nem igaz? Vagyis lakáshitelt vesz fel, több gyereket is vállal, egyéb kiadásokba veri magát, hiszen úgy tudja, hogy ki fogja tudni fizetni. A válsággal senki nem számolt. Tipikus példája a fenntarthatatlan fejlődésnek. Nagyanyáinknak még (látszólag) jó volt, apáinknak úgyszintén, senkit sem érdekelt eddig, hogy nekünk majd jó lesz-e, minthogy minket sem érdekelt, hogy a gyerekeinknek mit hagyunk. Hiszen a jóvilágot könnyű megszokni. De most, hogy ennek hirtelen vége, fogjuk a fejünket, és sopánkodunk: a gyerekeinkkel mi lesz, milyen jövő vár rájuk? Tényleg, milyen? 
Lassan aktuális lenne a munkakeresés számomra is, és nem tudom, honnan is kezdjem. Könnyen voltam, amikor még nem voltak gyerekeim, sőt különösebb kötődésem sem Görögországhoz. Akkor még nem zavart, ha külföldiként kezeltek, hiszen az is voltam, nem igaz? Az mondjuk egy kissé már akkor is bökte a csőrömet, hogy ezt a tényt sokszor kihasználták, hogy kevesebb fizetéssel szúrják ki a szemem, hiába volt munkavállalási engedélyem is később már. De nem sok mindent tudtam tenni, örültem ennek is, ami akadt. Nem panaszkodhattam, jól kerestem még így is. Amikor aztán már 2 gyerek után kezdtem el újra munkát keresni, nagy akadályokba ütköztem. Már eleve a tény, hogy 2 gyerek, sokak számára vörös posztó volt: szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy a munkaadók két mutatóujjukkal keresztet formázva igyekeznek távol tartani a helytől :-D Aztán akkor még sokaknak problémát okozott a külföldiségem, hiába a görög állampolgárság és az anyanyelvi szintű görög: akárhol kopogtattam, éreztem, hogy 2 lépés hátrányból indulok a görög munkavállalókkal szemben, még ha kevesebbet is tudtak felmutatni, mint én. Sokszor kitettek mindenféle próbáknak, hogy leellenőrizzék, tényleg érek-e annyit, mint bárki más. Azért ezt így tizeniksz itt letöltött év után már egy kissé fárasztónak, megalázónak éreztem. Nem akarom magamat fényezni, de nem kellett sok idő egy új munkahelyen, hogy rájöjjenek, mit érek, hiszen a másság néha tényleg előny: nálam sosem volt kérdés, hogy nem ijedek meg a munkától, és még reménytelenül maximalista is vagyok... magammal szemben is. De ezt persze így nem lehet beleírni az önéletrajzba.
Bele sem akarok gondolni, hogy most a három gyerek hallatán mekkora felhördülésekre számíthatok.  Már most fáradtnak érzem magam a munkakereséshez, pedig még el sem kezdtem. Pedig az én "kiváltságos" férjuramnak is igencsak rezeg a léc az eddig biztosnak hitt állása felett. Munkahelyek sehol, és most még az eddig állami tisztségre várók sokasága is kénytelen bekapcsolódni a privát munkaerőpiacra. Reménytelen a helyzet... De mindig van B-tervünk...


2010. december 21., kedd

Yeeeessss!!!

Ha már bizonyítvány, épp most kaptam meg én is a szakdolgozatom eredményét, ötös lett!!! Na és az  opponensi vélemények is a felhőkig emeltek, most ha nem haragszatok, röpködök egy kicsit :-DDD Megérte a sok éjszakázás!


Bizonyítványosztás

Görögországban egy tanévben háromszor adnak bizonyítványt a tanulók előmeneteléről: decemberben, márciusban és júniusban, a tanév végén. Általános iskolában az első két évben még nincsen osztályzás, csak szóbeli szöveges értékelés. Így érthető, hogy a szokásosnál is nagyobb izgalommal vártam életünk első bizonyítványát. Bár tudtam, mire számíthatok, hiszen szorosan figyelemmel kísérem a gyerekek tanulását, de azért mégis olyan jólesett feketén-fehéren magam előtt látni a tényeket: Stefanos mindenből kitűnő lett, az "A" a legjobb osztályzatot jelenti. Íme:


Természetesen Malvináról is említést kell tennem, bár ő még írott bizonyítványt nem kapott, de a tanítónénije szuperlatívuszokban áradozott róla, milyen okos, szorgalmas, szófogadó jó kislány :-)) Hízott a májam! Persze szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nem vártam mást, kicsi lányom a kora ellenére nagyon jól vette az iskolakezdés akadályait. Ebben nagy szerepe volt az iskolaelőkészítőnek és az ottani pedagógusnak, aki maximálisan felkészítette őket minden téren: már ott, akkor megismerkedtek a betűkkel, sőt a betűk összeolvasása, a szótagolás sem okozott gondot nekik, így az iskolakezdés után egy hónappal már szinte folyamatosan olvastak. Egyáltalán nem éreztem megerőltetőnek a tanulást vele, tényleg szorgalmas, nagy kedve van tanulni, és kötelességtudó. Minden elvárásomat felülmúlta, hiszen addig rendben van, hogy tisztában voltam vele, hogy okos kis feje van, de azért a zsenge kora miatt féltem egy kicsit tőle, hogy majd nem bírja eléggé összeszedni magát Szerencsére tévedtem, bár ebben azt hiszem, szintén nagy szerepe van a tanítónénijüknek is, aki nagy szeretettel, türelemmel és kedvességgel fogadta őket, így élvezet számukra az iskola, stressz és szorongás nélkül. Bárcsak 2 éve Stefanosszal is ugyanezt elmondhattuk volna! Most, hogy van már összehasonlítási alapom, rájöttem, hogy annak idején az ő tanítónője nagyban közrejátszott abban, hogy egy kicsit döcögősre sikerült a kezdés. De minden jó, ha jó a vége, nagyon büszke vagyok a gyerekeimre!



2010. december 18., szombat

December

A mi családunkban a december talán az év legmozgalmasabb hónapja. Születésnapok, névnapok, karácsony, Mikulás, újév, minden egybeesik, alig győzzük a fejünket kapkodni. Kezdődik a házassági évfordulónkkal, amiről már írtam. Aztán férjem születésnapja. Az ő családjukban nem volt szokás az ünneplés, sokszor az övéinek még csak eszükbe sem jut,  hogy ezen a napon felhívják :-((  Igaz, hogy itt Görögországban inkább a névnapozás körül csapnak nagyobb felhajtást, de akkor is... Mi viszont a kezdetektől bevezettük a megemlékezést, igaz, nagy ajándékozást nem csapunk, nem látjuk értelmét, hiszen úgyis közös kasszán vagyunk, így elég furán jönne ki, hogy veszünk valami kis felesleges kacatot egymásnak, hiszen amire valóban  szükségünk van, azt úgyis megvesszük máskor is. De természetesen azért megköszöntjük egymást, sőt, amióta a gyerekek is megvannak, még jobban adunk a látszatra, hiszen nekik az ünnepi atmoszféra és a torta a lényeg. Jobban izgulnak, mint a saját szülinapjukon :-)) Ezután pár nappal aztán karácsony, ami már magában is elég ünnepélyes lenne egész hónapra, de ez nem minden, hiszen karácsony napja, azaz december 25-e a görögök szerint az én nevem napja is :-D Még ha életem első 20 évében nem is tudtam róla. Mindenki, akinek Krisztus nevéhez egy kis köze is van, ezen a napon ünnepel : Krisztoszok, Hriszák, Krisztinák és társaik. A sors fintora, hogy általában pont Magyarországon vagyunk ilyenkor, így itt kimaradok a "buliból". Viszont augusztusban meg, amikor otthon ünneplem, rendszerint itt vagyunk göröghonban, így hiába van kétszer egy évben névnapom, általában mindig rosszkor vagyok rossz helyen, így nem ünneplem :-)) Idén viszont itt leszünk, úgyhogy készülhetek a látogatók tömegére :-O Mert karácsony ide vagy oda, a névnapokat meg kell ünnepelni. Az a szokás, hogy az ünnepelteket felhívják, hogy felköszöntsék, és viszonzásul illik meghívni őket. Faluhelyen meg még erre a formaságra se nagyon adnak, szinte készpénznek veszik, hogy a névnapos tárt kapukkal fogad minden betévedőt. Így hát elég nehéz kalkulálni, hogy hány emberre számítsak, mert ugye azért az is közrejátszik, hogy karácsony, lehet, hogy nem mindenki ér rá, viszont aki meg jönne, nem mondhatom azt, hogy most nem alkalmas. Tehát készülök, aztán az lesz a meglepetés, ha nem jön senki :-DDD 
Egy ilyen névnapozásra általában hidegtálakkal, többféle apró, sós és édes harapnivalóval várják a vendégeket, mindenfélével töltött pitékkel, aprósüteményekkel, és persze az elmaradhatatlan csokis "kínálnivalóval". Általában aztán végül senki nem eszik semmit, hiszen mindenki tele van még a karácsonyi ebéddel, de akkor sem lehet nem készülni. Az meg, hogy én nem is ezen a napon tartom hivatalosan a névnapomat? Ja, hát az senkit nem érdekel, ha egyszer itt élek Görögországban, akkor igenis alkalmazkodjak az itteni szokásokhoz, és vegyem tudomásul, hogy nekem karácsonykor van a névnapom, kész, punktum :-DD Végülis, nem vagyok semmi jónak az elrontója :-P 
2 nappal ezután azonban újabb ünneplés-hegyek: Stefanos névnapja és Malvina születésnapja. Igen, Stefánkám névnapi ajándékba kapta a húgát :-)) 6 évvel ezelőtt mindenórásan még levezényeltem az én kötelező vendégségemet, és még akkor panaszkodtam, hogy nem akar már ez a lány kibújni. Aztán másnap éjjelre meg is gondolta magát, és hajnalban meglátta a napvilágot.  Pedig már éppen készülni akartam az újabb hadjáratra, a fiam bulijára, hiszen a gyerekek névnapját is ugyanilyen módon megünneplik, akárcsak a felnőttekét. Egy jó kis összejövetelre, látogatásra, ünneplésre mindig akad elég ürügy ;-))
Na de vissza a jelenbe. Idén ismét itthon fogjuk ünnepelni ezt a kettős eseményt. Érdekes helyzet lesz, mivel az a szokás, hogy a születésnapra mi hívjuk meg, akit akarunk, a névnapra viszont az jön, akit akar. Eredetileg kis ünneplést akartam, éppen csak Malvina legkedvesebb barátaival, viszont ha a távolabbi ismerősök meg Stefanos miatt akarnának jönni, sértődés lesz belőle, hogy nem szóltam a születésnap miatt. Nehéz ügy. Mégiscsak egyszerűbb lett volna játszóházban tartani, ahogyan eddig tettük minden évben, így könnyebben ki tudom kalkulálni a létszámot. De hát ugye válság van. Igaz, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha itthon tartom, akkor kevesebb lesz a kiadás, főleg, ha emiatt meg kétszer annyian jönnek, de mindegy. Egyelőre a nadrágszíjat máshol igyekszünk meghúzni, nem a gyerekek örömén. Ki tudja, meddig örülhetnek még ennek is...
Aztán szilveszter. Még nem tudom, hol leszünk, és mit csinálunk, valószínűleg itthon, és talán ennek ürügyén idén görögösen családi ünneppé tesszük az év utolsó napját. De erről majd még úgyis mesélek, amikor aktuális lesz. 
De ha már így végigsoroltam az ünnepeinket, akkor a kicsi se maradjon ki: bár már nem decemberben, de január első hetében, vagyis Vízkeresztkor Fotini is ünnepli a neve napját, vagyis a "Fény" ünnepe van :-)) Csak hogy biztos kijárjon nekünk jól az ünneplésből! Egy biztos: nem fogunk unatkozni az elkövetkezendő három hétben. Na nem mintha máskor halálra unnánk magunkat :-D


2010. december 16., csütörtök

Hull a hó!

... és hózik... Reggel ezek a képek fogadtak:





Nem egy nagy eresztés, igaz? És ez volt a legtöbb, amit láttunk, mert azóta, bár folyamatosan esik, egyre csak olvad. És mi ebben a pláne? Hogy ennek ellenére ma az egész megyében bezártak az iskolák, a rossz időre tekintettel... Nem is tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Ennél rosszabb időnk soha ne legyen :-D

Rázzuk a rongyot

Néha tényleg nem értem az embereket. Mindenki sír, panaszkodik,a válság szinte minden családot érzékenyen érint, ennek ellenére a régi beidegződéseket nehéz levetkőzni. Vagyis nem is annyira a vetkőzés, mint inkább pont az öltözködés lenne a mai témám. Ahogyan azt már említettem párszor, a görögök nagyon adnak a külsőségekre, és ez miben is nyilvánulhatna meg jobban, mint az öltözködésben? Már a férjem nagymamája is megmondta: nekik fiatal korukban nem ment túl jól a soruk, de inkább nem evett, viszont mindig csinos ruhákat hordott. Ez azt hiszem, mindent elmond a görögök szemléletéről... Már a nagyanyáink idejében is így gondolkoztak, napjainkig pedig főleg elharapózott ez a felfogás. A szüleink korabeli, de még a mi generációnk fiataljai is látszólagos jólétben éltek a válság kitöréséig, ami meglátszott a fogyasztási szokásaikon is. Mindenből csak márkásat, a legdrágábbat, a leghivalkodóbbat választották, legyen az autó, háztartási cikk, ruházat, bármi, lényeg, hogy jól látható és mutogatható legyen, lehetőleg túllicitálva a szomszédokat, a rokonságot, a komámasszonyt, a kollégákat. Még akkor is, ha amúgy nem telik rá. Sebaj, mire jók a banki kölcsönök, a hitelkártyák? Ebben az országban, ahol eddig látszólag mindenki jól élt, szinte bármit lehet részletre vásárolni, még ruhát vagy kozmetikai szereket is...  Az odáig rendben van, hogy a legtöbben hitelt vesznek fel egy lakás, vagy egy autó vásárlásához, na de amikor valaki azért vesz fel kölcsönt, hogy elmenjen nyaralni, vagy hogy márkás üzletben újítsa fel a ruhatárát??? Nem tudom megérteni az embereket. Igen, valaha én is vásároltam méregdrága üzletekben, csak úgy hobbiból elmentem egyet "shopping therapy"-ra, mert éppen unatkoztam, de: megtehettem! Csak addig nyújtozkodtam, amíg a takaróm ért, amennyit kerestem, annyit költöttem. Soha eszembe se jutott volna, hogy valamit hitelre vegyek, főleg nem ruhaneműt; ez számomra teljesen érthetetlen. Akkoriban jöttem ki Görögországba, és akkor még az otthoni viszonyokhoz képest nagyon jól kerestem, és azt hittem, ez mindig is így lesz. Viszont egyedül éltem, nem tartoztam senkinek semmivel, így nem sajnálom azt a pénzt, amit akkoriban a szórakozásomra költöttem; úgy gondolom, ezt is meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy rájöjjek, a pénz igenis nem boldogít, és attól még, hogy az ember a legmárkásabb üzletekben vásárol, méregdrágán, még nem lesz elégedettebb... sőőőőt! Igen, kellenek az ilyen élmények, hogy az ember tudja, nem marad le semmiről, ha ezek a dolgok kimaradnak is az életéből. A tárgyak vannak értünk, és nem mi a tárgyakért. Nem értem, mire jó, hogy agyon stresszeljem magam a munkában csak azért, hogy elmondhassam, hogy a legtrendibb cuccaim vannak,  a legmenőbb üzletekben vásárolok. A ruha számomra arra való, hogy felöltözzek, eltakarjon, melegítsen, és nem arra, hogy ezzel versengjünk egymás előtt, hogy ki a "ragyogóbb"... szerintem. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne szeretnék csinosan öltözni, melyik nő ne szeretne a szíve mélyén? De úgy gondolom, ahhoz nem muszáj vagyonokat költenünk, hogy ízlésesen, ápoltan nézzünk ki. Egyébként is, a mai világban mit jelent a "márkás" cucc? Talán jobb minőséget, nagyobb választékot? Nem hiszem. A kínai boltok polcain a legkisebb részletében is ugyanaz a felhozatal látható, mint a drága butikok kirakatában - csak 10-szeres áron! A legmárkásabb cuccokon is,  ha nagyon keres az ember, valahol meg lehet találni a feliratot, hogy "made in China"... akkor meg miről is beszélünk? Megmondom őszintén, nekem személy szerint semmi kifogásom a kínai ruhák ellen, már ami a minőséget illeti. Vettem én már neves butikban is olyan ruhát, ami két mosás után szétfeslett, megnyúlott, kifakult, és cipőt, aminek egy hét után levált a talpa. Ugyanakkor kínaiból is vannak olyan darabjaim, amik évek óta bírják a gyűrődést, és ugyanúgy néznek ki, mint újkorukban. 
Az ideológiai kérdésekbe meg már bele se megyek. Sokan azzal érvelnek a távolkeleti piac térhódítása ellen, hogy éhbérért dolgoztatják az embereket, na meg a globális környezetszennyezés a nagy távolságú szállítások miatt... Nem mondom, hogy engem nem foglalkoztatnak ezek a kérdések, nagyon is, de ha ez lenne a világ legnagyobb problémája, és semmi más, akkor már nagyon jók lennénk! Ennél sajnos sokkal nagyobb a baj, és ha én nem veszem meg a kínai boltok portékáját, attól még a nagyhalak ugyanúgy ki fogják zsákmányolni a kicsiket, és szennyezni fogják a környezetet, és fittyet hánynak minden emberi és természeti értékre... 
Itt Görögországban van még egy másik módja is a gazdaságos shoppingolásnak: a helyi piacok, kirakodóvásárok. Általában hetente egyszer nagy bazárt rendeznek, városokban, falvakban egyaránt - minden településen más napon -, amikor is a környék apraja-nagyja összegyűlik, hogy olcsóbban vásároljon, nézelődjön, társasági életet éljen, hiszen szinte biztos, hogy ismerősökkel is összefuthat a hömpölygő tömegben, akikkel aztán a sikeres vásárlás után egy kávé mellett ki lehet pihenni a piacozás fáradalmait. Fantasztikus hangulata van ezeknek a bazároknak, ahol a friss zöldségtől, gyümölcstől, haltól, haszonállatoktól kezdve a divatos ruhákig, kiegészítőkig, cipőkig, lakberendezési cikkekig szinte mindent meg lehet kapni hihetetlenül olcsó áron, a bolti töredékéért, de megkockáztatom, hogy semmivel sem rosszabb minőségben. Még ennyi év után is elvarázsol a piaci kavalkád, az árusok egymást túlkiabáló hangja, a kantinból áradó frissen sülő szuvlaki illata, a fejkendős muszlim nők valamint a kikent-kifent, tupírozott hajú, tökéletesen kiöltözött idősödő görög madámok lökdösődése, ahogy egy-egy leárazott ruhahalom között turkálnak a vastag aranygyűrűs, manikűrözött ujjaikkal... Érdekes módon, a piacon nem snassz dolog vásárolni, akármilyen sznob is valaki, de ez ÉLETÉRZÉS. Pedig azt sem igazán lehet mondani, hogy a helyi árupiacot támogatják ezzel, hiszen a legtöbb piaci árus a közeli Törökországból importálja a portékáját, ezért tudják ennyire olcsón adni. Ebben az esetben tehát szó sincs lokálpatriotizmusról. Bezzeg ha a kínai üzletekről van szó, mindenki felszisszen... Ennek ellenére gombamód szaporodnak ezek a boltok itt is, sőt - a sors fintora, vagy nem is annyira véletlen? - a legújabb éppen a város legelőkelőbb sétálóutcájában nyitotta meg 3-szintes üzletházát. És láss csodát, ahányszor elmegyek előtte, mindig tele van emberekkel! Ugye hogy ugye? Persze senki be nem vallaná. Az egyik ismerősöm is, nem is olyan régen még lehurrogott, amikor mondani mertem, hogy milyen jó pulóvereket láttam a kínaiban, mondván, hogy őőőő aztán ilyen helyre be nem tenné a lábát... hmmmm. Tegnapelőtt meg szemlesütve, súgva kérdezte tőlem (hogy a körülöttünk lévők nehogy meghallják, ekkora szégyent!), hogy nem mennék-e el vele oda, mert valamit venni akar... Nem, valahogy nem akartam. Nem azért, mert nekem büdös lenne oda mennem, csak már csakazértsem.
A másik dolog, amelyet a sok magára annyira adó görög el sem tudna képzelni, az a használt dolgok. Legyen az bármi, ruha (turkáló??? ki is térnének a hitükből), bútor, de még autó se nagyon. Pont ezen okból kifolyólag még csak ruhakölcsönzőkből sincs sok: szó se lehet róla, hogy más után felvegyék ugyanazt a ruhadarabot, hiába van tisztítva, mosva utána. Inkább megveszik méregdrágán az újat. Pedig aztán borsos ára van itt akár a menyasszonyi ruhának is (valakitől hallottam, hogy még a menyasszonyiruhakölcsönzőben is aszerint mennek az árak, hogy hányszor volt már kikölcsönözve az a ruha, értelemszerűen minél többször, annál inkább zuhan az ár, ennek ellenére mégis inkább az újként feltüntetett - költői kérdés: honnan tudom, hogy tényleg az? -, legdrágább darabokat részesítik előnyben a legtöbben), akár bármilyen jelmeznek, amit talán életében egyszer fog viselni a vásárló. Nem értem ebben a logikát, és az anyagi pazarláson kívül még ott van a felesleges erőforrásfelhasználás és hulladéktermelés ténye is. De ez ugye már senkit nem érdekel... Ugyanez a helyzet a bútorokkal is. Itt a mi városunk amúgy is speciális helyzetben lehetne, hiszen egyetemi város és katonai bázis is, ami azt jelenti, hogy tele van főiskolásokkal és katonacsaládokkal, akik csak néhány évre jönnek ide lakni; legtöbbjük ezért nem is költözteti az egész lakást, hanem inkább itt vesznek ideiglenesen pár nélkülözhetetlen bútordarabot, amit aztán távozáskor nemes egyszerűséggel kidobnak. Felismerve a problémát, egyszer ismerősi körben felvetettem, hogy használtbútor-kereskedést kellene nyitni, mekkora biznisz lenne benne, de lehurrogtak, hogy ugyan már, ki venne használt bútort??? Nem értem, nem értem...
Néha azt gondolom, talán sokan meg is érdemlik egy kicsit ezt a válságot, hiszen a görögöknek éppen ez az "éljünk a mának" szemlélete vezetett ehhez a mostani helyzethez. Nem is olyan rossz dolog, ha az emberek megtanulnak egy kicsit spórolni, nadrágszíjat meghúzni, és fontossági sorrendet állítani az életben. Vajon sikerülni fog nekik? 
Én könnyen vagyok, mert amióta gyerekeim vannak, megvan a sorrend: az én igényeim valahol a sor legvégén kullognak így is, úgy is. Mégis, most is akad mindig egy rongy, amit felvegyek, és nem is érzem magam topisnak ettől. Nos, hogy nem figyel benne a Gucci embléma, az csak egy dolog, ettől még nem fázom jobban, és még csak álmatlan éjszakákat sem okoz ez a tény. Ellentétben sokakkal, akik nem tudják, hogyan, miből fogják kifizetni az évek óta felgyülemlett hiteltartozásukat a sok felesleges kiadás miatt. Nem tehetek róla, ŐKET valamiért nem tudom sajnálni. Viszont rengetegen vannak, akik önhibájukon kívül kerültek szorult helyzetbe, nos őket annál inkább. De ez már egy  másik történet. 


2010. december 15., szerda

Kívánságom parancs?

Tegnap a száraz, csípős hidegről ábrándoztam, erre most tessék, itt van! Ha tudtam volna, hogy van három kívánságom, akkor valami értelmesebbre fordítom. De hát senki sem szólt. Na nem baj, az a kis séta is jólesett, amíg gyalog sétáltunk el a Malvináért az iskolába. Szép pirosak lettünk :-)) 


Levegőzés télen

A görög tél nagyon kiszámíthatatlan tud lenni. Laikus szemmel azt gondolhatnánk, hogy milyen jó, sokkal enyhébb lehet az idő, mint Magyarországon, biztos ki lehet bírni. Igen, ez részben igaz is. Amikor november végén még közel 20 fokos hőmérséketet élvezhetünk, az bizony egyáltalán nincs ellenére a szervezetemnek. De amikor (szó szerint!) egyik pillanatról a másikra fagypont köré zuhan a hőmérséklet, az már elég kellemetlen tud lenni. A hideg pedig még hagyján. A száraz, csípős hideget ki lehet bírni, még ha röpködnek is a mínuszok; az ember jól beöltözik, aztán semmi gond. Az itteni párás, nyálkás téli  fagyok azonban az ember csontjáig hatolnak, akármennyire is beöltözik az ember. Szinte érezni, ahogy még a ruha is nedves lesz az emberen a magas páratartalomtól. Az első 2-3 télen, amikor kiköltöztem Görögországba, egyfolytában beteg voltam, úgy novembertől márciusig. Szinte folyamatosan fájt a torkom és úgy köhögtem, mint egy kehes szamár, hiába volt  bármilyen köptető, vagy más köhögés elleni csodaszer. Azt hittem, sohasem szokom meg ezt a klímaváltozást. Érdekes módon, ha télen mentem haza Magyarországra, ott szinte egy pillanat alatt mintha csak elvágták volna a köhögést meg a betegségeket. Aztán alighogy újra leszállt velem a repülőgép Thessaloniki repülőterén, másnap már kezdődött újra a fuldoklás. A negyedik télen már rettegtem, amikor közeledett az "esős évszak". De akkorra már úgy látszik, megszokta a szervezetem az itteni klímát, és egy-egy szokásos megfázáson, náthán kívül semmi bajom nem volt. 
De elsősorban nem is erről akartam írni, hanem a gyerekek levegőztetéséről. Amikor Stefanos megszületett, nyár volt, így mire a tél beköszöntött, ő már közel fél éves volt. Jó magyar szokás szerint nem múlhatott el nap, hogy a gyereket ne vigyük el sétálni, parkba, akárhova, csak hogy egy kis levegőváltozáson essen át. Persze az esős napokat kivéve, bár arra is találtunk fedett programokat. Egyszerűen ő az a gyerek volt, aki szinte újszülött korától fogva igényelte a sétát, a változatosságot, a külső ingereket. Ha valamiért bent kellett maradnunk egy egész napra a lakásban, nem lehetett bírni vele. Akkoriban még nekem is ez volt a természetes, hogy igenis menni kell. 
A görögöknek megvan az a "jó" szokásuk, hogy úton-útfélen, ismeretlenül is szeretnek beleszólni mások életébe, mindent jobban akarnak tudni. Eleinte még csodálkoztam, amikor télvíz idején (mellesleg lehet, hogy simán volt 10-15 fok) döbbent nénikék állítottak meg az utcán, hogy hova viszem már azt a szerencsétlen gyereket ebben a hidegben, nem vagyok normális! A kérdőjelet hamar leszereltem a fejem fölül, és felkerültek a zöld kis antennák. Még szerencse, hogy kisváros, így hamarosan már csak legyintettek ránk az utcán. De a rosszalló tekintetek azért itt-ott mindig utolértek. Na de még azt a felháborodást az ismerőseink arcán, amikor a magyarországi karácsonyozás után mutogattuk a képeket, ahol a gyerek (megjegyzem, nyakig anorákban, jól felöltözve, de ezt magyar nyelvű olvasóimnak úgysem kell magyarázni) hempereg a frissen hullott hóban. Itt a mi környékünkön sajnos soha nem esik a hó, vagy ha esik is, nem marad meg (holott még tőlünk sokkal délebbre fekvő területeken is megszokott jelenséggé vált az utóbbi években a havazás), így a legtöbben csak fényképről láttak ekkora hóesést. A felhördülés azonban általános volt: nem fázott meg szegény gyerek? De nem ám, sőt, sokkal egészségesebb színe volt otthon a jó kis csípős, tiszta levegőn! 
Ebből már látszik, hogy a görögök nagy része télen ki nem vinné a gyereket sétálni, levegőzni, és ha valahova mindenképpen muszáj menni, akkor fülig bebugyolálva viszik ki őket az utcára már 10-15 fokban is. Ezt sokáig nem bírtam megérteni. Aztán megszületett Malvina. Téli baba lévén, az első tél nagy részét bent töltöttük, nem is maga miatt, hanem Stefanos ürügyén. Ugyanis ő akkoriban kezdte el az ovit, de többet volt otthon betegen, mint oviban. Így leginkább a négy fal közé kényszerültünk, de talán jobb is volt a kicsi szempontjából. Egyébként meg ő volt az a baba, aki mereven ragaszkodott a megszokott kis napirendjéhez, és ha ez valami miatt borult, akkor nem lehetett vele bírni. Magyarán jobban szerette az otthon melegét, mint a csavargást, ami ugye már ott kezdődött, hogy mire felöltöztettem (főleg mire mindkettőjükkel útra készen álltam), addigra vörösre ordította magát. Így nem is forszíroztam túlzottan a nagy közös családi sétákat, inkább csak Stefanosszal ment hol egyikünk, hol a másikunk, ha rájött a mehetnék. A következő télig aztán már egy éves volt, kellőképpen megerősödve, gondoltam én. Azonban a legtöbb téli levegőzésünk náthával, megfázással végződött, hiába volt jól felöltöztetve. Úgy látszik, adottság kérdése, Stefanosszal egyszerűen csak szerencsénk volt, hogy ilyen erős a szervezete, és nem ártott neki a nyálkás idő. Malvina azonban azonnal beteg lett tőle, sőt mi több, amikor ő is elkezdte a bölcsit, az első két telünk maga volt a pokol. Nem egyszerűen betegedett le, hanem mindjárt 40 fokos lázzal, szűnni nem akaró fulladó köhögéssel, elállíthatatlan orrfolyással küzdöttünk minden alkalommal. És ez egész télen tartott nála, novembertől márciusig. Egy hetet ment bölcsibe, kettőt otthon volt. Még szerencse, hogy akkoriban 2 műszakban dolgoztam egy szálloda recepcióján, így meg tudtam beszélni a kolléganőmmel, hogy cseréljünk, ha szükség volt rá. Persze akkoriban még mindig nem igazán láttam be az összefüggést az egészségtelen párás klíma és a folytonos megbetegedések között, vagy ha be is láttam, de úgy gondoltam, nem sokat tehetünk ellene, azért egész télre mégsem lehet bezárkózni a lakásba! Érdekes módon, most is ugyanezt figyeltem meg, mint régen, hogy ha Magyarországra mentünk, ott akármennyit is lehettünk kint a levegőn, akár farkasordító hidegben is, az sosem ártott meg nekik. Szerencsére aztán ő is kinőtte 2-3 év után ezt a betegeskedésre való hajlamot.
Fotinivel a legrosszabb a helyzet. Neki szó szerint elég néhány perc séta ebben a mostani időben, és máris taknya-nyála egybefolyik. Lekopogjam, ő nem szokott olyan komolyan beteg lenni (bár Malvina is csak azután betegeskedett sokat, hogy közösségbe került), de azért az is bosszantó, amikor napokig nem alszunk az eldugult orrocskája miatt, és csak azért, mert egy enyhe szellő megfújta. Most is már hetek óta küzdöttünk a náthájával, erre láss csodát, az elmúlt napok csípős, száraz hidege mintha csak elfújta volna minden baját. 
Viszont most már kezdem megérteni a görögöket. A kicsilánnyal való tapasztalatok után most már én is ezerszer meggondolom, érdemes-e kirángatnom, amikor nagyon párás a levegő, hiszen szinte biztos, hogy nem lesz jó vége. Az általunk ismert görög gyerekek legnagyobb része is elég beteges, az ismerőseink szinte folyton arról panaszkodnak így télen, hogy valamelyik gyerek beteg. Ahhoz képest mi még szerencsések vagyunk. A nagyok már kinőtték a beteges időszakukat, csak Fotinire kell fokozottan odafigyelni. Abban reménykedem, hogy majd ő is kinövi egyszer. A neheze viszont még hátra van, hiszen át kell esnie majd a tűzkeresztségen is, amikor bekerül - majd egyszer - az ovis  közösségbe. De erre majd még bőven ráér a nedves időszak után is.
Addig pedig csak óvatosan a levegőzéssel, és jól bebugyolálom, ha mégis muszáj... de azért nem szólnék be egy kezdő anyukának sem, ha ebben az időben babakocsit tologatni látom :-D Majd rájön magától is :-P
Viszont ha megyünk Magyarországra, és lesz még hó, akkor szívbaj nélkül meghempergetem benne :-D 


2010. december 14., kedd

Mikulás-buli

Persze történtek velünk jó dolgok is, de még mennyire! Mert ugye tartozom még egy beszámolóval, hogy hol is jártunk tegnap :-)) Kavalán voltunk, az ott élő magyar barátnőimnél, ahol Mikulás-bulit tartottunk :-)) Nagyon jó volt a  hangulat, bár nem is tudom, lehetne-e másként, ha néhány magyar lány így idegenben összejön :-))
És a kis görög-magyar gyerekek is olyan összhangban vannak egymással, mintha mind egy nagy család lennének! 
Stefanos idén átesett a tűzkeresztségen, erősen feszegette, hogy nem is volt igazi a Mikulás, de azért mi még erősködtünk egy kicsit... Aztán rákérdezett, hogy hány éves korig hoz ajándékot a gyerekeknek. Azt válaszoltam, hogy addig, ameddig hisznek benne. Na többet nem szólt :-DDD 
De a sok szó helyett inkább beszéljenek a képek: 










És egy kis videó, amikor a gyerekek a Hullapelyhest éneklik :-)) Olyan aranyosak voltak, ahogy izgultak :-))

video

video

Fotini "találkozása"  a Mikulással elég rövidre sikeredett, még megörökíteni sem volt időm :-)) Odament, határozott mozdulattal kikapta a kezéből az ajándékot, és már tovább is állt... Minek lacafacázni, ami jár, az jár!

Túlélési ösztön???

Azt hittem, legalább az állatokba több szorult. Hiszen éppen ez az egész élet mozgatórugója, nem? A túlélési ösztönnek köszönhetjük, hogy lélegzünk, eszünk, iszunk, és védekezünk az életünkre törő veszélyek ellen. Az emberek persze már egészen eltávolodtak a természettől, a természetes dolgoktól, és ez mentálisan is meglátszik rajtunk. Néhányan túlságosan is hagyják magukon elhatalmasodni a túlélésért folyó harc okozta stresszt, ami aztán komoly problémákat okozhat. Na de nem fogok pszichiátriai fejtegetésekbe bonyolódni, főleg úgy, hogy közöm sincs a pszichiátriához...
Csak úgy elgondolkoztatott, hogy egy állatot vajon mi késztethet arra, hogy önmaga ellen forduljon.
Ma reggel ugyanis borzalmas látvány fogadott a verandán. Nem akarok senkit sokkolni, legyen elég annyi, hogy Lucy az éjszaka folyamán "sikeresen" kirángatta magából a múlt heti sterilizálás során szerzett  varratokat és feltépte a sebet... Magában aztán mindenki olyan véres jelenetet képzelhet el, amilyent még el tud viselni... Na ez tuti annál is szörnyűbb volt...
Pedig már éppen kezdtem örülni, hogy még pár nap, aztán teljesen rendbejön, nem kell már annyira odafigyelni rá. Hát tévedtem. Az állatorvos egy óráig műtötte, mire sikerült összekanalaznia kívül-belül... De könyörgöm, noooooormális???? Nem fájt??? Én elhiszem, hogy viszketett neki, vagy valami, na de azért mégiscsak jól megharakirizte magát... Most aztán még izgulhatok, hogy ne fertőződjön el. Szerencsére tényleg van ám benne életerő, már a műtét után 2 órával meg akart szökni a verandáról :-DDD Viszont kapott szép kis "műholdas tányért" a fejére, hogy többet ne tudja magát piszkálni, szegény, nem igazán tud még vele közlekedni :-DD  De legalább szökni sem! 
Rex kutya pedig sajnálta, vagy féltékenységből? - de egész nap ott ücsörgött a lépcső tetején, a zuhogó esőben, minden porcikája reszketett a jeges szélben, de hiába próbáltam betuszkolni a kutyaházba, amit apánk a múlt héten eszkábált szorgalmasan, nem volt hajlandó bemenni melegedni, csak ázott-fázott. Most még miatta is aggódhatok, nehogy megfagyjon éjszaka, azért van most egy kis hideg... De most komolyan, ennyire nem érzi, hogy ez neki nem jó???


2010. december 12., vasárnap

10 év házasság

Ma van 10 éve, hogy férjemmel kimondtuk egymásnak a boldogító (?) igent. Nem panaszkodhatom, szerencsés vagyok, jó számot fogtam ki a lutrin :-)) Mert az egész élet tulajdonképpen nem más, mint egy szerencsejáték, a párkapcsolatokra meg főleg érvényes. Akármennyire is próbálja megismerni az ember a másikat, mégiscsak az van, hogy egy kapcsolat elején mindkét fél igyekszik a legjobb oldalát megmutatni a másiknak, néha egész sok időbe telik, mire az egyik, vagy mindkét fél "kimutatja a foga fehérjét". Nos, a mi esetünkben ilyesmiről szó sem volt: én már az legelején a legrosszabb énemet hoztam :-D Amikor megismerkedtünk, éppen életem nagy csalódásán igyekeztem túltenni magamat, és megfogadtam, hogy soha többet nem bízom meg egy férfiban sem. Persze a "soha" eléggé nagy szó egy 25 éves szájából, de persze nem az életkor számít, hanem a tapasztalat. És bizony akkoriban már 5 éve álltam meg a helyemet egy idegen országban, egyedül, túlvoltam pár viharos kapcsolaton, egy nagy szerelmen, egy összeomláson és újrakezdésen, és joggal mondhattam, hogy ezentúl én uralkodok az életemen, az érzelmeimen, és soha többé nem engedek magamhoz senkit annyira közel, hogy megsebezhessen. Így is lett egy darabig.
És akkor jött ő.  Türelmes volt és kitartó, a maga csendes, egyáltalán nem tolakodó módján. Én undok voltam és kegyetlenül őszinte, de minél elutasítóbb voltam,  ő annál inkább ragaszkodott. Nem zavaróan, inkább csak olyan gyengéd erőszakkal :-)) Észre sem vettem, mikor vált számomra fontossá, de egyszercsak azon vettem észre magam, hogy teljesen kitölti az életemet. Jólesett, hogy munka után mindjárt hozzám sietett, és egyre gyakrabban előfordult, hogy már tőlem is ment el dolgozni reggel. Sokszor akár egy átbulizott éjszaka után is, alvás nélkül. De csendben kivárta, amíg én kitombolom magam. 
Aztán alig 2 hónap "együttjárás" után kiképzésre kellett mennie, külföldre. Nehéz volt a búcsú, pedig csak másfél hónapról volt szó. De persze egy alig kéthónapos kapcsolat számára ez komoly próbatétel is lehetett volna. Hiszen mivel tartoztunk egymásnak? Búcsúzáskor megígértem neki, hogy megvárom, de azért - nehogy már jól érezze magát - leszögeztem, hogy semmi komoly... Ahhoz képest naponta órákat lógtunk a telefonon, egymás hangjával keltünk reggel, és ugyanígy feküdtünk este. Aztán egy nap, nem is tudom már, hogyan jött szóba, egyszercsak megkérte a kezemet! Úgy meglepődtem, hogy ijedtemben igent mondtam! Örömömben sírtam, és megígértem neki, hogy jó felesége leszek. Világéletemben házasságpárti voltam, mint a legtöbb kislány, már kicsi korom óta azt terveztem, hogy majd egyszer felveszem a szép fehér menyasszonyi ruhát és nagy esküvőm lesz. Persze, mint a kislányok többsége, ezen a jeles eseményen túl még nem láthattam, hogy mi zajlik. Hogy az esküvő az nem a történet vége, hanem csak a kezdete. 
Egy fél évvel a megismerkedésünk után már férj és feleség voltunk. Magyarországon tartottuk a polgári esküvőt, nagyon szűk családi körben. Ez az egyetlen dolog, amit máshogy csinálnék, ha visszaforgathatnám az idő kerekét. Mivel nagyon hirtelen jött ez az egész, és sem anyagilag, sem lelkileg nem volt felkészülve a család, ezért úgy döntöttünk, csak egy nagyon szerény szertartást tartunk. Egy magyaros étteremben tartottuk a lakodalmat, igazi hegedűszóval, cigányzenével. Csodálatos volt, most sem csinálnám másképp, csak annyi különbséggel, hogy a legközelebbi rokonságot és barátaimat is meghívnám. Mivel hogy akkor a nagy bulit a következő nyárra, ide Görögországba terveztük, a templomi esküvő keretében, és úgy terveztük, hogy majd csak arra hívjuk meg a rokonságot, a barátokat. Az élet azonban közbeszólt, mivel a húgom is arra a nyárra tűzte ki az esküvőjét. Ezért én már nem akartam a családot  egy nyár alatt két esküvővel terhelni, így napoltuk a témát. A következő évben pedig már megszületett Stefanos is, mivel a gyerekvállalással nem akartunk tovább várni, így a nagy buli ebben a felállásban már nem is volt olyan fontos. Ennek híján viszont a rokonok, ismerősök nem kerekedtek fel a nagy útra, azért az egy órás szertartásért.  Nem baj, talán jobb is így, különben sem szeretem a nagy felhajtást, a felesleges rongyrázást. Úgy érzem, mindkét esküvőnk bensőséges, meghitt volt, pont arról szólt, amiről ennek a napnak szólnia kell: rólunk :-))
Minden olyan hirtelen történt, és utólag már belátom, tényleg nagy szerencsén múlott, hogy ilyen rendes emberre találtam. Vagy ennek így kellett lennie, ez volt megírva? Nem tudom. Ez a 10 év úgy elrepült, mint egy pillanat, és nem lehet okom panaszra. Természetesen voltak problémák - melyik kapcsolatban nincsenek? - de tényleg nem voltak komolyak, és ami volt is, leginkább az én hülyeségemnek köszönhető. Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, ha valaki nem ismer minket, megesküdne rá, hogy én vagyok a görög, és ő talán valamelyik északi országból jött? Én hirtelen természet vagyok, türelmetlen, akaratos, hisztis, őt viszont képtelenség kihozni a sodrából. A hosszú évek során ez volt leginkább a kapcsolatunk titka. Más valaki  talán már régen megelégelt volna... bár kettőn áll a vásár, egy temperamentumosabb emberrel lehet, hogy nem mernék így viselkedni :-)) Na jó, nem vagyok ám ennyire szörnyeteg, csak mellette érzem annak magamat néha :-D Mert az képtelenség, hogyan tudja valaki ennyire megőrizni a hidegvérét! 
Annyira különbözőek vagyunk, de igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Kapcsolatunk elején én voltam a romantikusabb, szerettem volna virágcsokrot kapni, kedves bókokat, szívdobogtató helyzeteket, ő viszont inkább a tettek embere. Nem mondja el naponta százszor, hogy szeret, de minden tettével ezt igazolja. Az elején ez még konfliktusokra adott okot, szerettem volna gyertyafényes vacsorákat,  apró kis ajándékokat, őt viszont feszélyezték ezek a helyzetek, erőltetettnek érezte, nem saját magát adta. Idővel be kellett látnom, hogy azzal, hogy szó nélkül elmosogat helyettem, elviseli a hisztimet, mindenben támogat, sokkal többet bizonyít, mint egy szál virággal. Persze állandóan változunk; csiszolódunk, közelítünk egymáshoz. Most már nekem nem annyira fontosak ezek a látszatgesztusok, ő viszont ennek ellenére igyekszik :-)) (Különben is, már őelőtte megtanulhattam az élettől, hogy aki sokat beszél, az sokat is hazudik...)
Aztán itt van a házimunka, a gyereknevelés, mindenben maximálisan kiveszi a részét, pedig otthonról biztos nem ezt látta! És nem is kellett annyira nagyon megnevelnem, ment ez neki szinte magától! Igaz, vannak olyan dolgok, amikért még mind a mai napig visítani tudnék (pl. a szanaszét hagyott ruhák, cipők), de hát ez is kell egy kapcsolatban, nem lehet minden tökéletes. Mert ahol minden tökéletes, az  nem normális dolog :-DDD 
De nincsenek káros szenvedélyei, nem iszik, nem haverozik, még csak nem is jár el itthonról, maximum bevásárolni :-))  Lottófőnyeremény? Vagy igenis megérdemlem, ővele jutalmazott meg a sors az előtte levő hányattatásokért? Akárhogyan is, szerencsés vagyok, csak sajnos az ember néha nem értékeli azt, amije van. Egy időben, amikor nagyon gyötört a honvágy, majdnem a kapcsolatunk is ráment, mert őt tartottam az egyetlen oknak, aki miatt még itt vagyunk Görögországban, és annyira haza szerettem volna menni, hogy még akár ezt is feladtam volna. Szerencsére azért időben észbekaptam, mert nagy hiba lett volna.  De egy kapcsolat nem csak szerencsén múlik. Minden nap tenni kell érte, dolgozni kell rajta, hogy mindkét fél a legjobbat adja a másiknak. Az egyszerűbb megoldás, a menekülés a problémák elől számomra nem opció. Nem vagyok a válás híve, hiszek a házasság "szentségében". Igen, talán vannak indokolt esetek, amikor nincs más megoldás, de az esetek többségében menthető lenne egy kapcsolat, egy kis odafigyeléssel.  Ha mindketten akarják. Nem könnyű feladat, mert a mindennapok rutinja, a hétköznapok szürkesége elhományosítja a kapcsolatot, de talán nem is az a lényeg, hogy minden napot különlegessé tegyünk. Elég az, ha éreztetjük a másikkal, hogy igenis fontos számunkra, és jó, hogy van nekünk. 
Ma nem lesz gyertyafényes vacsora (mert más programunk van, majd holnap mesélem el :-P), de emlékezni fogunk a 10 évvel ezelőtti napra, és megtaláljuk a módját, hogy egész nap éreztessük egymással, hogy mit jelent a másik. Mert 10 év lehet, hogy úgy tűnik, mint egy pillanat, de sok minden összeköt már, ismerjük egymás rezdülését is, és már el sem tudnám képzelni az életet nélküle. Ezt az érzést semmilyen gyertyafény és felületes gesztus sem helyettesíthetné!