Valóban létezik!!! Szenteste reggelén még semmi karácsonyi hangulatom nem volt. Talán, mert túl sok mindenen járt az agyam az elmúlt időben (aminek semmi köze nem volt a karácsonyi készülődéshez), talán, mert az iskola is csak 23-án ért véget, addig még szorgalmasan tanultunk a gyerekekkel. Az idő sem hozta meg éppenséggel a hangulatot, térdig érő napsütésben és 20 fokban az ember nehezen asszociál a téli napfordulót jelentő ünnepre. Aztán meg maga a tény, hogy idén nem tudtunk hazamenni Magyarországra karácsonyra, egy kissé elszomorított. Maga az utazás nem hiányzott éppen, de a szüleim, a rokonság nyüzsgése annál inkább. Mindegy, gondoltam, majdcsak túléljük valahogy ezt is.
24-én reggel még tartoztam az ördögnek egy úttal. Hiába vettem meg időben az ajándékokat, és az ünnepi asztalra valók is mind be voltak már spájzolva, anyóséktól az utolsó pillanatban kaptunk pénzt a gyerekek ajándékára, amit még gyorsan be akartam váltani ajándékokra. Biztos sokan emlékeztek még A. Schwarzenegger karácsonyi filmjére, amelyben Schwarzi elfoglalt apukaként az utolsó napon rohanja végig a várost, hogy a kisfia által áhított játékfigurát beszerezze, és ezért szinte mindenre képes! Nos, valahogy így láttam magunkat, miközben a férjem a nyakába vette a várost, és több játékboltban is hiába kereste azt a játékot, amely Stefanos - későn kiderült - álma volt. Végül feladta, és hazajött, hogy ha gondolom, menjek én, és keressek valami mást, mert ő általában igencsak "beleválogat" az ajándékokba. Nagyon "értékeltem" az ötletet, mit mondjak, hiszen utolsó pillanatban már tényleg nem volt semmi kedvem a várost járni, ahelyett, hogy a karácsonyi előkészületekkel foglalkozzak.
Stefanos és Malvina - életükben először - elmentek a faluba karácsonyi énekeket mondani. Itt még tartja magát ez a szokás, házról-házra járnak a gyerekek, és édességgel, de leginkább pénzzel jutalmazzák őket az emberek. Reggel még jó ötletnek tartottam, hogy elküldjem őket, gondoltam, jó szórakozás lesz nekik, na meg egy új élmény, hiszen általában sosem vagyunk itt karácsonykor, így erről a szokásról is csak hírből tudtak eddig. Viszont ahogy telt-múlt az idő, igazi paraanyaként egyre sötétebb képek villantak az agyamba, hiszen a mai világban már sehol sem lehet biztonságban az ember, főleg nem 2-3 kiskölök egy zacskó pénzzel a kezükben... Mi van, ha valaki elrabolja őket, vagy elveszi a pénzüket, esetleg a nagyobb gyerekek megverik őket... Nosza, több se kellett, mielőtt elindultam a városba, még végigjártam a falut, hogy megkeressem őket, hogy legalább egy mobilt nyomjak a kezükbe, a legrosszabb esetre. Amikor azonban megláttam a boldogságtól ragyogó arcukat, minden aggodalmam elszállt. Útközben találkoztak több kis barátjukkal is, így többedmagukkal rótták a falu utcáit. Így már egyáltalán nem is tűnt olyan ijesztőnek a helyzet. A lelkesedésüket látva pedig melegség járta át a szívemet, olyan jó volt látni, hogy ilyen jól érzik magukat! Ekkor kezdődött el valami bennem. Útközben aztán a rádióban elcsíptem egy karácsonyi műsort sugárzó adót, ahol egy öreg nénikét interjúvoltak épp, hogy hogyan ünnepeltek régen az emberek. Más esetben biztos átkapcsoltam volna az adót, valami zene után kutatva, mert nem szeretem a sok dumát. De most valahogy éppen ennek a nénikének a mesélésére volt szüksége a lelkemnek; gondolatban régi idők karácsonyába utaztam vissza, amikor még ünnep volt a karácsony, és nem kötelesség; az emberek szeretettel készültek, és nem az anyagiakat nézték; amikor elég volt annyi, hogy összejött a család, a barátok, mert még volt idejük egymásra, és igényük arra, hogy együtt legyenek. Annyira aranyos volt a beszámoló, hogy könnyeket csalt a szemembe, közben pedig éreztem, hogy menthetetlenül elvesztem: elkapott a karácsonyi láz. Letörölhetetlen méla mosollyal értem be a városba, és ez az arckifejezés egész végig ott is maradt a képemen: még most is tart. Hirtelen mindent szépnek találtam: a kongadobbal és tangóharmónikával tradícionális görög karácsonyi énekeket játszó bandát; a kis gyerekcsapatokat, akik járták a környéket; a város nyüzsgését; az utolsó pillanatra hagyott karácsonyi nagybevásárlók sürgését. Még a kellemes melegben is felfedeztem a karácsony ígéretét. Ekkor rádöbbentem: a karácsony bennünk van, a szívünkben, a lelkünkben, csak fel kell fedezni. Nem a hóesésben, vagy a csillogó kirakatokban, a drága ajándékokban, a sürgés-forgásban, a stresszelésben, nem, szó sincs róla. Az ember lehet akár Afrikában is, a sivatagban, vagy bárhol a világban, nem számít, csak annyi kell, hogy kinyissa a szívét, hogy beengedje az ünnep szellemét. Tulajdonképpen miért is ne lehetne szép az ünnep? Itt vagyunk, egészségesek vagyunk, az asztalunkra is jut (még) betevő falat, az ajándékok is meglesznek, a kis családom együtt van, szeretjük egymást, akkor hol a gond? Örök igazság, hogy az ember, aki mosolyog, mosolyt kap cserébe. Bármennyire is gondterheltek, fáradtak az emberek, még nem fásultak el annyira, hogy érzéketlenül haladjanak el egy mosoly mellett. Ahogy haladtam azzal a letörölhetetlen vigyorral az arcomon, láttam, hogy az emberek arckifejezése meglágyul. Nem, senki sem nézett őrültnek, legfeljebb azt gondolták - ha volt idejük ilyesmin gondolkozni -, hogy milyen jó annak, akinek semmi gondja. De talán ezt sem irigységből gondolták. Pedig gondjai mindenkinek vannak, de néha igenis el kell róluk feledkezni, nem lehet egész nap azokon rágódni. Főleg nem karácsony előestéjének reggelén.
Szóval ugye az ajándékok. Mindjárt az első boltba betérve megtaláltam mindent, amit kerestem. Stefanos vágyott játéka éppen az utolsó darab volt a polcon; úgy ragadtam le onnan, mint egy kincset, nehogy az orrom elől vigye el valaki. Két lehetőségem volt: megállapítani, hogy férjem tulajdonképpen csak lusta volt keresni; mert azért nem akkora hatalmas város a miénk, hogy hemzsegnek a játékboltok, ez pedig, ahova betértem, az egyik legnagyobb: ergo 2-3 próbálkozás után feladta a keresést. A második lehetőségem pedig, hogy inkább örüljek a szerencsémnek, és menjek gyorsan fizetni. Különben is, lehet, hogy nem is az ördögnek tartoztam ezzel az úttal, hanem a karácsony szellemének, akinek pont erre a kis kitérőre volt szüksége, hogy megtalálja az utat a szívemhez. Ha otthon maradok, lehet, hogy elvesztem volna a készülődés körüli stresszben, kapkodásban, és az ünnep megint nem arról szólt volna, amiről kell, hanem csak jól elfáradok a végére, és még csak nem is tudtam volna élvezni. Így viszont azzal az elhatározással értem haza, hogy ott eszi a fene a nagytakarítást, inkább örüljünk egymásnak, és három napig nem is akarok házimunkáról vagy bármi másról hallani, csakis a kis családommal szeretnék foglalkozni.
Tényleg nem is értem, miért kell azért az embernek a fél napját a konyhában tölteni, mert ünnep van. Sosem voltam ennek a híve. Csak az a vége, hogy az ember semmit sem élvez az egészből, stresszel, idegeskedik, elrontja mindenkinek a kedvét, estére meg megpróbál jópofizni, de addigra már oda a varázs. A titok éppen az előkészületekben van. Ha az ember vidáman, boldogan készül a karácsonyra, akkor az ünnep is boldog lesz. De ha csak kényszernek, felesleges nyűgnek érzi az egészet, akkor nem sok értelme van. A nagy gonddal és hosszú pepecseléssel elkészített hétfogásos vacsorára két nap múlva már senki sem fog emlékezni, a megromlott hangulatra viszont annál inkább.
Idén én a sütiket már napokkal, sőt amit lehetett, hetekkel előbb elkészítettem, nem hagytam semmit az utolsó pillanatra. A halat a halászléhez előző nap megpucoltam, csak fel kellett tenni főni. A pulyka is megtisztítva várta, hogy megtöltsem, bevágtam a sütőbe, aztán amíg süldögélt, lazán eljátszadoztunk a gyerekekkel. A "Jézuska" olyan csendben érkezett, hogy észre sem vettük; egyszercsak azt láttuk, hogy már ott voltak az ajándékok a fa alatt. Mindenki azt kapta, amit szeretett volna, tökéletes volt a boldogság. Tulajdonképpen annak is megvan az előnye, hogy csak magunkban ünnepeltünk: senkihez sem kellett alkalmazkodni, akkor ettünk, amikor kedvünk tartotta, az egész este egy önfeledt lazaságban telt, semmi stressz, semmi hajtás, egyszerűen csak élveztük, hogy együtt vagyunk. Régen nevettünk már ennyit együtt; a gyerekek "produkálták" magukat, még a könnyünk is folyt a sok röhögéstől. A pulyka isteni lett, az Egri Bikavér is elfogyott, az internetről meg a Petőfi rádió ontotta a karácsonyi dalokat, miután kivégeztük az összes cd-n levő repertoárunkat.
Karácsony első napja is hasonló szellemben telt: jóleső semmittevéssel, kellemes sétával a feldíszített városközpontban, közös ebéddel, nagy délutáni pihenéssel; este aztán elővettük a régi esküvői és keresztelői videókazettákat, aztán előkerültek a gyerekek kiskori fényképalbumai is, és tágra nyílt szemekkel nézték, hogy ők is voltak ilyen nagyon kicsik - nem is olyan régen....
Az ünnepeknek még nincs vége, sőt, itt Görögországban egészen a Vízkeresztig karácsonyi hangulat van, amit nagyon imádok. Remélem, az elkövetkezendő napokban is társunk marad karácsony szelleme, és ugyanilyen vidáman telnek a napok, mint eddig. Nem is lenne semmi baj ezzel az itthon ünnepléssel, más nem is hiányzik, csak a szüleink, a rokonság. Ők viszont nagyon. De hát ez idén így sikerült, ezen változtatni már nem lehet, ezért igyekszünk a lehető legjobbat kihozni az adott helyzetből.
Kívánok mindenkinek a továbbiakra is hasonlóan stresszmentes, vidám ünneplést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése