Játékszenvedély

Karácsonyi előzetes gyanánt új mobilt kaptam. Nem azért, mert ez volt a vágyam, csak éppen Fotini tett róla, hogy a régit egy sikertelen crash-teszt alkalmából teljesen működőképtelenné tegye. Vagyis még működött volna szerencsétlen, de a kijelzőjén az üveg annyira darabokra törött, hogy már a telefonszámokat sem láttam rajta rendesen, így nem igazán volt könnyű a kezelése. Általában a használati eszközeimmel kapcsolatban konzervatív vagyok: amíg működik, és a célnak megfelel, nehezen szánom rá magam az újításra. Nem elsősorban a spórolási szándék vezérel - bár az sem mellékes -, hanem csak egyszerűen ragaszkodom a dolgaimhoz, és amíg nem szükséges, nehezen válok meg tőlük. A modern technológia vívmányait pedig amúgy is nehéz nyomon követni, hiszen egyre-másra újabb és újabb modelleket dobnak piacra, én pedig nem látom értelmét, hogy csak azért lecseréljek valamit - ami egyébként még jól szuperál -, mert van belőle frissebb változat is. Szeretem az egyszerűséget: a telefon számomra azt a célt szolgálja, hogy telefonáljak vele, a rádió, hogy rádiót hallgassak, a számítógép, hogy internetezzek. Nem voltam meghalva érte, hogy ezt a hármat egy készülékben magammal hordozhassam. Most mégis úgy alakult, hogy egy ilyet kaptam. Ez volt, nem volt más. Illetve lett volna, csak az még többet tudott :-D Köszönöm szépen, nekem még ez is bőven sok! Mikor van nekem időm a kismillió funkciót kitapasztalni, az ezerféle játékot kipróbálni? Stefanosnak annál inkább! Már az első nap rákattant a játékokra, alig lehetett kivonni a kis ketyere bűvöletéből. Másnap már szinte remegett érte! Azóta is nap, mint nap megy a veszekedés, szinte belebetegedett a játékszenvedélybe. 

És tudom, még örülhetek, hogy ennyivel "megúsztam". Azonban ez egyáltalán nem nyugtat meg. Ahhoz túl sokszor láttam már ezt az arckifejezést az emberek szemében. Igen, egy ideig dolgoztam nyerőautomatákat üzemeltető játéktermekben, sőt, akkoriban, amikor a férjemmel megismerkedtünk, néhány évig mi magunk is résztulajdonosai lettünk 2 ilyen üzletnek. A játékszenvedély egy betegség: akit elkap a gépszíj, nehezen szabadul, ha szabadul egyáltalán. Ismertem olyan embert, akinek ez volt az élete, ebből élt: szinte egész nap ott ült a félkezű rablók előtt, szinte teljes eksztázisban. Ha nyert, akkor minden szép és jó volt, de akkor sem hagyta abba, mert mindig többet és többet akart. Ha pedig veszített, akkor akár kölcsönökből is képes volt tovább játszani.  Munkahelyét elveszítette, a házassága, a családja széthullott, adósságokba verte magát, elveszítette mindenét, mert a szenvedély úrrá lett rajta. Az ilyen embereknek nincs segítség: a szép szó nem használ, az erőszakos sem, eltiltani nem lehet: ha az egyik játékteremben nem adnak neki több hitelt, majd elmegy máshova. Döbbenetes, milyen emberi sorsokat láttam azalatt a pár év alatt. Azzal, hogy később az állam betiltotta ezeket a játékgépeket, nem oldódott meg semmi. Az igazi nagy rablók, a halálos vérszívók a kaszinók, akikből az állam is lehúzza a saját - nem is kicsi - hasznát, így természetesen ezek működésébe nem avatkozik bele. Itt már sokkal nagyobb tétekkel játszanak az emberek. Mégis, valakiknek csak a kis, sokszor családi vállalkozások bökték a csőrét, a nagy héják senkit nem zavarnak. Na mindegy, most nem is ez a téma. 

A mai gyerekeken is egyre gyakrabban veszem észre ennek a játékfüggőségnek a jeleit (igaz, hogy nem pénzért, de ez lehet az első lépés afelé). Hiába lakunk falun, az utóbbi időben a legtöbb gyerek, ahelyett, hogy kint játszana a szabadban, bevonul a négy fal közé a tévé, az elektronikus játékok vagy a számítógép rabságába. A fiam, ahányszor csak átmegy valamelyik kis barátjához, mást sem hallok, mint hogy ezekkel játszottak. Ketten, hárman, többen EGYÜTT!!! Ahelyett, hogy ebben a jó időben kimennének egyet focizni, vagy akármi, a koruknak megfelelő dolgot csinálni. Szomorú. Közben meg elveszítenek minden kommunikációs készséget, nem csoda, hogy lassan már beszélni is elfelejtenek a gyerekek; az élő beszéd, a kimondott szó lassan "kimegy a divatból". Csak az a fontos, hogy minél gyorsabban tudjon valaki bepötyögni egy sms-t, vagy egy üzenetet a számítógépen...

A mi időnkben is léteztek már tévéjátékok, sőt kb. pont ennyi idős lehettem, mint most Stefanos, amikor az első számítógépünket (C64-es mintára) vettük. Igen, mi is játszottunk, voltak nagyon izgalmas, érdekes játékok, főleg, hogy akkoriban még mekkora újdonságnak számítottak! De nem emlékszem magamra, hogy valaha is ekkora lázba jöjjek tőlük, hogy ne bírjam abbahagyni. A valós társaság, a többi gyerekkel való közös játék lenn a házunk mögötti játszótéren sokkal fontosabb volt számomra, minthogy bezárkózzak egy virtuális világba.

Na jó, nem mondom, most felnőtt fejjel bizony nehezemre esik néha a gép mellől felkelni, igen, az internet varázsa magával tud ragadni. De szerencsére nincs időm arra, hogy hagyjam magam elragadtatni, így még ha néha tovább is tart elszakadnom a képernyőtől, mint kellene, azért muszáj magamat megerőszakolnom. De talán éppen ezért, mivel saját bőrömön is tapasztalom, milyen könnyen függővé válhat az ember, még inkább oda kell figyelnem, hogy a gyerekeim ne legyenek az elektronikus  vagy virtuális játékok rabjai. Pedig néhány szülő, akit ismerek,  kimondottan úgy tartja, hogy könnyebbséget hoznak nekik ezek a játékok. Hiszen addig is nyugton van a gyerek, elvan magában, foglalkozni sem kell vele, sőt még csavarogni sem akar, biztos helyen van ott benn a négy fal között. Érdekes, pont itt Görögországban ölt ez a jelenség hatalmas méreteket, holott néhány évvel ezelőtt még az internet is alig terjedt el a görögök körében. Többre tartották a személyes kapcsolatot, a nagy baráti összejöveteleket, találkozókat, idősek, fiatalok egyaránt. Aztán talán 4-5 éve hirtelen minden megváltozott. Egyre több háztartásba kígyózik be a számítógép és a világháló, mint mindennapos kapcsolattartási és szórakozási eszköz. Mert az: az internetfelhasználók nagy többsége csak a közösségi oldalakat, a társkeresőket, illetve a játékokat használja, és ezzel ki is merült minden netes ismeretük. Ezeket viszont mintha csak a tökélyre akarnák fejleszteni. Barátok, ismerősök gyakorlatilag az egyik szobából a másikba írogatnak egymásnak, "beszélgetnek", miközben személyesen lehet, hogy napokig, hetekig, vagy akár hónapokig sem sikerül összefutniuk, hiszen annyira "elfoglaltak".... nincs idejük elszakadni a képernyő elől. A "csúcs" számomra azok a közösségi játékok, amelyek szinte odakötik a gép elé az embert, hiszen állandóan résen kell lenni: építeni, terjeszkedni, védekezni, szüretelni, harcolni, társadalmi életet élni, stb... Na ez okoz csak igazán függőséget!!! Ezek után persze kinek marad ideje még a valós, hús-vér barátokkal is ápolni a kapcsolatot?? 

A napokban egy ismerős családnál jártunk. Miközben a gyerekek a szobákban játszottak, mi az anyukával a nappaliban beszélgettünk (volna). Igenám, de anyuka nem ért rá, mert folyton-folyvást üzenetekkel bombázták a fészbukon, és ezekre sürgősen válaszolgatnia kellett... Amíg írt, benéztem a szobákba, hogy mit csinálnak a gyerekek. A lányok szépen játszottak, Stefanos viszont kis barátjával a másik számítógép előtt ült, és szótlanul nézte, hogy a másik fiú éppen a farmját rendezgeti.... Na ez volt az a pillanat, amikor összeszedtem a családot, és sürgős takarodót fújtunk. Igazán nem akarok zavarni egy ennyire "elfoglalt"családot!!! Sajnálom, mert nem is olyan régen még olyan jól elvoltak a fiúk, jókat rohangáltak, bicikliztek, tomboltak együtt, most pedig ki sem lehet robbantani a gyereket a szobájából. Anyukának szintúgy remegett a keze, hogy minél előbb az imádott gépe előtt ülhessen. Esélye sincs a gyereknek, hogy kikerüljön ebből az ördögi körből, hiszen az anyjától is ezt látja. 

Mindennek megvan a határa. Nem mondom, hogy el kell tiltani a gyerekeket ezektől a játékoktól, nem is érdemes. Minél jobban tiltunk valamit, annál érdekesebbé válik, ezt tudom jól. De nagyon észnél kell lenni, nem szabad engedni, hogy elszaladjon velük a ló. Igen, egy kicsit több energia kell hozzá, mint hagyni, hadd játszon kedvére - mondván, addig sincs útban -, de hiszem, hogy megéri. Szeretném, ha felnőtt emberként majd visszagondolva a gyerekkorára szép élmények jönnének elő a fejében, nagy kalandokról, kirándulásokról, barátokkal felhőtlenül együtt töltött órákról,  nem pedig egy elektromos játék, egy képernyő előtt átélt "izgalmak" emléke.Sajnos egyre gyakrabban érzem úgy, hogy az árral szemben próbálok úszni, de azért nem adom fel!!! Tudom, hogy játszani jó. De nem mindenáron!!