Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2010. augusztus 25., szerda

Unatkoznak...

"A kutya is jóvilágában veszik meg" - tartja a mondás. Milyen igaz! Vagy hogy még egy közhellyel éljek: a jóból is megárt a sok. Még a nyári szünetből is... Ki gondolta volna! Be kell  hogy lássam, a három hónapos vakáció tényleg kezd már hosszúnak tűnni, mindenki számára. Az én drága gyermekeim unatkoznak!!! Mit mondjak... Néha már nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek. Tényleg nem értem ezeket a mai gyerekeket (pfff, ettől a kifejezéstől a hideg is kiráz, olyan öregesen hangzik, nem? Valaha röhögtünk rajta, amikor az idősebbek csak fejcsóválva nyugtázták a csintalanságainkat, hogy "ezek a mai fiatalok". Most meg én is?????). Két évvel ezelőtt azért költöztünk ki ide a kertes házba, mert a harmadik emeleti lakásban már nem lehetett bírni velük, a négy fal közé bezárva. Akkor a fél karjukat odaadták volna csak egy zsebkendőnyi kis udvarért is, ahol szabadon levegőzhetnek, na és persze odáig voltak, meg vissza, hogy nekik kutya kell. Aminek persze az volt az előfeltétele, hogy "majd ha családi házba költözünk"... Csak egy kicsivel több, mint 2 évvel ezelőtt ez még szinte elérhetetlen álomnak tűnt. Aztán egyik napról a másikra meghoztuk a döntést, hogy lépünk. Most itt a nagy kert, és minden reggel úgy kell kirugdalni őket. Legszívesebben bent játszanának egész nap, a tévéről meg nem is beszélve. Persze lehet, hogy pont azért, mert tiltott gyümölcs, nem győzöm őket elirányítani a tévékészülék elől. Egyszer talán hagynom kellene, hogy egész nap hadd lessék csak, és kiváncsi lennék, mikor unnák meg. Persze az is lehet, hogy soha :-(( Ha legalább valami értelmes műsor menne!!! Amíg fogtuk a műholdas csatornákat, még csak-csak beleegyeztem, hogy egy-két mesét megnézzenek, amelyek egészen elfogadhatóak volt. Most pár hónapja kénytelenek vagyunk megelégedni a görög csatornákkal. Nos, az itteni felhozatal, ami a gyerekműsorokat (is) illeti, kritikán aluli. Egy időben sokat dilemmáztam rajta, vajon mivel teszek nagyobb kárt a lelkivilágukban, ha hagyom, hogy ezeket az olcsó szemeteket nézzék, amivel gyerekprogram címszó alatt az agyukat mossák, vagy ha nem engedem, és emiatt kimaradnak a többi gyerek által játszott háborúsdiból. Egyszer ugyanis Stefanos sírva jött haza, hogy nem akart a többiekkel együtt valamelyik japán animációs agyrém mintájára öldöklősdit, meg szörnyetegeset játszani, erre kizárták a "csapatból"... Akkor azért eljátszottam a gondolattal, hogy talán mégiscsak meg kellene engedni neki, már csak a szocializálódása érdekében is. De szerencsére a gyerek jó ízléssel jött a világra, vagy csak kicsi kora óta sikerült a - szerintünk - helyes irányba terelgetnünk, mert ő maga is belátta, hogy ezek a "mesék" nem tetszenek neki, és akkor inkább nem játszik, de ezt köszöni szépen, nem kéri. Azért sokszor elgondolkodom, hogy mivé lesz ez a nemzedék, akiknek az egymás gyilkolászása, a cselszövés és a gonoszság már kisgyermekkorban ennyire beleivódik a mindennapjaikba az állítólag nekik szóló  műsorok által? De aztán magunkra tekintek, és elbizonytalanodom. Mi a Futrinka utcán, Mazsolán, Tom és Jerry-n, Looney Tunes-on és még sorolhatnám reggelig, mi más, ártatlan kis gyerekprogramokon nőttünk fel, aztán mégis, mi lett belőlünk? Mivé lett a mi nemzedékünk, az "ártatlanság korában" felnőtt fiatalság, akiknek még azt tanították, hogy a világ szép, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal? A mai világot, amit létrehoztunk magunknak, a legfinomabban szólva sem lehet szépnek és ártatlannak nevezni, az ármánykodás, a gonoszság, az egymás kijátszása pedig már szinte erénynek számít. Nem ezt tanultuk, mégis ez lett belőlünk. Aki pedig nem tart lépést, nem próbál a másikon átgázolva utat törni magának, azt kíméletlenül eltiporják. Ez az élet rendje; van, aki leragadt a Magyar népmeséknél, és még mindig elhiszi, hogy a jó végül elnyeri jutalmát, mások viszont átnyergeltek a modern mesék hangulatába, és jövőbeli szuperhősnek képzelve magukat, gondolkodás nélkül leigáznak mindenkit, aki ellenszegül. Biztos csak én nem értem ezeknek a mai filmeknek a filozófiáját: egészen biztosan előre meg van ez tervezve, hiszen a gyerekeket az életre, a túlélésre  kell nevelni, nem igaz? Akinek meg nem tetszik, az csak üljön a babérjain, aztán unatkozzon csak magának...
Lehet, hogy önző vagyok, de nem bánom, hogy a gyerek nem kér ezekből. Különben is, mehet akármi is a tévében, nem szeretném, ha az a "doboz" lenne a legjobb szórakozásuk. Kicsi koruk óta mindig igyekeztem őket legkötni valami mással, de ez egyre nehezebb. Na jó, azért nem fogom őket körbesajnálni a sanyarú sorsuk miatt!!! Amikor itt van két szoba, telis-de-tele játékokkal, amiket mindig igyekeztem úgy megválasztani, hogy a koruknak és az érdeklődésüknek megfelelő legyen, ezen kívül fejlessze a kreativitásukat, tanítson, tartalmasan kösse le őket, blablabla.... Két dologra jöttem rá: 1) még nem találtak fel olyan játékot, amely 10 percnél tovább folyamatosan lekötné a gyerekeim figyelmét; 2) a másiké mindig sokkal érdekesebb! Aztán lehet jókat veszekedni, hisztizni, örök haragot fogadni, saját szobából kitiltani a másikat :-D  Egy korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy 3 gyerek pedig képtelen együtt játszani, valakit mindig ki kell rekeszteni. Fotini növekedése pedig egyre több konfliktushelyzetet szül: Malvina már egy ideje szívesen játszik vele, hiszen vele mégiscsak lehet "csajos" játékokat is játszani, amiket Stefanos utál. Ilyenkor persze a nagyfiú dúl-fúl, nem találja a helyét, beléjük köt, csúfolódik, aminek garantáltan veszekedés és össznépi sírás lesz a vége!!! Aztán újabban már cselhez folyamodott: gyakran próbál ő szövetséget kötni a kicsivel a középső ellen, ha már máshogy nem megy... Ez pedig Malvinát teljesen padlóra teszi, mert eddig megszokta, hogy ő volt a köztes láncszem, ő mindkettőhöz közel van korban, így hol egyikkel, hol a másikkal játszott. De hogy ő maradjon ki??? Ez valami új... és nagyon nem jó... hmmmm...
Nehéz az élet. Fárasztó mindenkinek a nagy meleg, amikor sehova sem lehet menni, csak maximum a tengerhez, mert az az egyetlen hely, amely elviselhető a hőségben. De már azt is unják... Hiába a nagy zsák homokozószer, amit nap, mint nap cipelünk; a felfújható játékok tömkelege; a gumicsónak, előbb-utóbb minden unalmassá válik. A gyerektársaság sem mindig megoldás már, vagy az egyiknek, vagy a másiknak nincs játszótársa, ami újabb konfliktusokat és veszekedéseket szül: mindennaposak lettek a hisztik. A múltkor Stefanos egyik kis barátjával és családjával voltunk fürdeni, és alig fél óra múlva már mindenáron haza akartak jönni - hozzánk. Csodálkoztunk is, hogy miért, de aztán addig ment a nyavalygás, hogy a végén beadtuk a derekunkat. Mint a mérgezett egerek, rohantak a házba, BE(!!!) Stefanos szobájába, hogy ott játszhassanak. Nem hiszem el!!! Mellesleg az a kisfiú is panelben lakik, és ahelyett, hogy értékelte volna, hogy a szabadban lehet, alig várta, hogy bezárkózhasson újra.... Nem értem!!! Engem még felnőtt fejjel is az őrületbe kerget, ha egész nap bent kell lennem a házban! Mi lesz velünk télen, ha napokig zuhog az eső??? Akkor meg majd nem lehet velük bírni. Ezért aztán érdemes volt ez az egész felhajtás, költözködés, kertes ház, az udvaron is a csomó játék... Szegény apjuk éjt nappallá téve barkácsolt, amikor ideköltöztünk, hogy hintát, homokozót, faházikót varázsoljon a csemetéinek, de persze már azok is rég lejárt lemez... Na meg mondanom se kell, a kutyákkal is csak mi, a szülők játszunk, ha netán nem lett volna elég a három gyerek.... :-D 
De nem baj, ennek ellenére nem bántam meg, hogy ideköltöztünk. Amióta a természethez, a természetes életmódhoz közelebb kerültem, sokkal jobban érzem magam a bőrömben. Azt hiszem, ezért van ennyi lelkibeteg, levert, depressziós ember a világon, mert teljesen eltávolodtunk már a természetes életkörülményektől. De persze sokakat meg nem is zavar, hiszen ebbe születtünk már bele, ez számít megszokottnak, mégis, legbelül szerintem mindenki érzi, hogy valami mintha hiányozna. Van, aki utazásokkal, kirándulásokkal igyekszik kitölteni ezt az űrt, van, aki mással. Én, amióta a  kis kertemmel bíbelődhetek, úgy érzem, nincs is szükségem semmi másra, ha egész nap csak kinn ücsöröghetnék az udvaron, már azzal boldog lennék. Sajnos nem mindenki gondolja így a családban. Amikor az egész napos hisztitől zajos a ház, olyankor bizony megfordul a fejemben, hogy talán mégiscsak jó lenne egy kicsit melegebb éghajlatra menekülni - nem mintha kellene még a mostaninál is nagyobb meleg, isten őrizz! -, mondjuk egy lakatlan szigetre!!! Csak pár napra, vagy talán néhány óra is elég lenne, de jó lenne egy kis nyugalom is néha. Fárasztó dolog egész nap a különböző igényeket kielégíteni: a nagyfiú kalandot szeretne; az álmodozó leányzó hercegnős dolgokat; egy örökmozgó, hisztirohamokkal tarkított dackorszakja tetőfokára hágó (vagy csak remélem, hogy ennél rosszabb már nem lesz....) rosszcsont törpe pedig már önmagában is kemény falat... Én mindenesetre nem unatkozom... de ők igen... majd ha ráérek, megsajnálom őket. Addig pedig igyekszem továbbra is egész nap szórakoztatni őket: kirándulunk, mesélünk, énekelünk, fürdeni járunk, kreatívkodunk, beszélgetünk, veszekszünk, könnyeket törlünk és feleslegesen tépjük a szánkat. Mert ugye túl jó dolguk van. Ha nem foglalkozol velük, az a baj, de ha egész nap velük foglalkozol, az sem jó, mert azzal lesznek igazán elkapatva. Na most legyen okos az ember. 
Hosszú volt a nyár. Na nem maga a nyár, mint évszak, az felőlem tarthatna akár egész évben is! Milyen jó is lenne, akkor nem kellene "kihasználnunk" ezt a három hónapot, és mindennap tengerhez rohanni, amíg lehet! Hanem mehetnénk, amikor kedvünk tartja, mondjuk hetente kétszer, a többi napokon meg lehetne pihenni, dolgunkat végezni (nem is mondom, mennyire el vagyok már havazva a házimunkával, de sebaj, nem szalad el, megvár - sajnos...), normális napirendet felállítani. Tulajdonképpen ez is az egyik gond már, hogy elfáradtunk. Bár be nem vallanák. Amikor pedig néha egy-egy pihenőnapot tartunk, még jobban unatkoznak kipihenten. Semmi sem jó már. El sem hiszem, de eljutottam arra a pontra, hogy várom, kezdődjön már el az iskola, hogy végre a régi kerékvágásba kerüljünk! Akkor majd nem lesz idejük unatkozni, az tuti!!! (ide most egy olyan ördögi kacaj illene, mint amilyeneket a "kedvenc" rémséges animációkban lehet hallani, hahaha!)


2010. augusztus 22., vasárnap

Ismét bővült a család

A nagy felfordulásban majdnem el is felejtettem megemlíteni! Mielőtt valaki félreértené, nem, nem vagyok terhes! Csak örökbe fogadtunk... egy újabb négylábút :-D
A tengerparton csapódott hozzánk, azon a részen, ahol közel s távolban nincs semmi, se házak, se tavernák, de még csak egy árva kávézó sem, ahol oltalomra talált volna. Bár gyanítom, hogy talán már túlságosan is kiismerte az emberek közelségében rejlő veszélyeket, és talán ezért is választotta a magányt. Csakhogy ha így folytatja, éhen halt volna. Még csak vizet sem talált sehol, a tenger sós vizét kortyolgatta szegényke :-(( Ott helyben összeült a rögtönítélő családi kupaktanács, és négy az egy ellenében leszavaztuk apát :-D Persze voltak krokodilkönnyek, meg nagy ígéretek a gyerekek részéről, amiket tudom, hogy úgysem fognak betartani, de velem könnyű volt tárgyalni, mert a szívem mélyén az első pillanattól beleszerettem! Komoly észérveket sem tudtam felhozni az örökbefogadás ellen, hiszen amióta beadtam a derekam Rex érkezése előtt, hogy ezentúl újra kutyás család leszünk, azóta ott motoszkált bennem, hogy akkor már 2 kutya mégiscsak jobb lenne. Már csak a cél érdekében is, ha már egyszer házőrző, legyen meg a látszata; egy kutya talán még nem rettentene el egy elszánt betörőt, de kettővel talán már jobban meggondolja :-)) Igaz, Rex egyelőre nem teljesít valami fényesen, csak az nem jön be az udvarunkba, aki nem akar :-D De azért van remény, még csak fél éves, és állítólag olyan másfél éves koráig fog rátörni a területvédelmező ösztön. Úgy legyen! Egyelőre megelégszem annyival, hogy már most akkora, mint egy jólmegtermett farkas, és ennél még sokkal nagyobb lesz! Szóval  a megjelenése is elég sokaknak, hogy még messziről is elkerüljék a kerítésünket :-D Lucy (az új kedvenc) szintén nem kistestű állat, most kb. négy hónapos lehet, de nem sokkal marad el Rex mögött. 
A másik érvem, ami a második kutya mellett szólt, az az, hogy ha netán egy-két napra elmennénk valahova, legyen Rex-nek társasága, ne legyen egyedül. Az etetést megoldjuk, a szomszédasszony eddig is szívesen átjárt, ha valami miatt szükség volt rá, a nagy udvaron meg bőven elférnek ketten is. Volt is nagy boldogság! Rex őszintén megörült a kis játszópajtásnak, mert eddig csak a kerítés mögül ugathatta a falu többi kutyáját. Azóta is lelkes, talán túlságosan is, amit a kis csontkollekció nem mindig értékel. Na de majd ha megerősödik, lesz itt banzáj!! Már most látszik rajta, hogy makacs kis állatka, nem kell félteni, megvédi ő magát!! Azóta jókat derülünk rajtuk, annyira viccesek, tisztára, mint a gyerekek. Játszanak, veszekednek, féltékenykednek, mindig a másik kajája a finomabb... jó kis görbe tükör ez most a gyerekeknek, mindig mutatom is nekik, hogy ők is éppen így csinálnak :-D Az ételen való összeveszés kivételével... 
Egyébként Lucy nagyon értelmes, sok mindent megért, könnyen tanul. Gyanítom, hogy már élhetett ember közelében, talán éppen a nyaralása miatt dobta valaki az utcára :-(( Mindenesetre látszik rajta, hogy félénk, sokat bántalmazhatták már :-(( Na de a felé áradó szeretetet, a törődést is érzi most, és nagyon hálás. A gyerekekkel pedig annyira gyengéden játszik, öröm nézni! Pár nap alatt, amióta nálunk van, egészen kivirult, igazi családtaggá vált. Nem értem, még mindig nem értem az embereket... Szomorú, hogy ennyien vannak, akiknek semmit sem jelent egy kutya (vagy bármilyen más élőlény) élete, ha meguntuk, kidobjuk, kész :-((  Ismerek sok olyan házat, ahol úgy váltogatják a kutyákat, mint más az ingét... Az egyik túl nagy, a másik túl kicsi, aki nem vált be, mehet a szemétdombra :-(( Kívánnék nekik hasonló jókat, de nem teszem. Inkább  álljon itt pár kép:

Kukucs! 

Haggyá' má'!

Ugrásra készen

Nem látod, hogy pózolok, Rex, szállj ki a képből!

A nagyfiú se maradjon ki :-))

2010. augusztus 20., péntek

Falu-hét

Ezen a héten ismét sűrű a programunk. Vagyis még a szokásosnál is sűrűbb. Ugyanis nem falunap, hanem faluhét van minálunk! És ugye mondanom se kell, nem maradhatunk ki semmi jóból! Sajnos szomorú aktualitás, hogy valószínűleg utoljára tartják ezt a sokéves hagyománnyal bíró rendezvénysorozatot. Az okok pedig - mi más? - elsősorban az anyagiak, másodsorban pedig az, hogy az új kormány ismét újra akarja térképezni a közigazgatási rendszert. Vagyis egybeolvasztják az önkormányzatokat, és az eddig önálló önkormányzatként működő falunk és környéke is a város hatáskörébe fog kerülni. Egyelőre mindenki csak rebesget, meg rémhíreket terjeszt, hogy mi lesz ezután a falu sorsa, de sok jóra senki sem számít. Mint önálló önkormányzat, eddig sok előnyre tett szert a hely; rendezett utak, tisztaság, színvonalas létesítmények és színes programok jellemezték. Az ember ideérve tényleg úgy érezhette, mintha egy egész más, sokkal fejlettebb vidékre érne. A polgármester kiharcolt mindent a falujának. Na és persze a környező falvaknak, községeknek is, amelyek az önkormányzathoz tartoztak. Most azonban, hogy távozni készül, látszik, hogy már nem törődik semmivel. A tengerparton uralkodó káosz, a kosz és az elhanyagoltság a legszembetűnőbb jel. De ami igazán aggasztó, hogy a helyi iskola sorsa sincs biztonságban ezentúl. Pedig tényleg jó színvonalú iskola, 100%-osan meg voltunk vele elégedve eddig. Most csak remélni tudjuk, hogy az önkormányzat-váltás nem fogja befolyásolni sem a színvonalat, sem pedig a létjogosultságát! Sajnos, egyre kevesebb a gyerek, a város pedig közel van, sokan oda járatják a csemetéket iskolába. A városvezetőknek pedig édesmindegy, hogy a környező falvak iskoláival mi lesz. Meg kell szorítani a nadrágszíjat, azt mondták nekik, és mindenki abból csippent le egy keveset, ami neki legkevésbé fáj. A városiaknak pedig nem lesz szívügye a környező falvak sorsa. Nem úgy, mint az eddigi helyi polgármesternek. 
Nem tudom, mi lesz. Miért érzem mindig úgy, hogy ezekkel az intézkedésekkel csak rosszabb lesz a helyzet, nem pedig jobb? De hát persze nem az én posztom ezt eldönteni, az idő majd megmutatja, helyes döntést hoztak-e onnan fentről, vagy sem. Vagy majd a következő kormány mindent visszacsinál megint, aztán kezdődhet minden előlről. Lejárt lemez, mindig, mindenhol ugyanez. A világ meg csak romlik. 
Na de nem is ezt akartam írni. Szóval falu-hét. Kellemes meglepetésben volt részem a napokban. Környezetvédelmi napot tartottak, szelektív hulladékgyűjtéssel, felvilágosítással. Jól esett hallani-látni, hogy talán itt is szépen lassan történni fog valami, talán végre eljut az emberek füléig is az, ami máshol már természetes. Mondjuk szívesen meginterjúvoltam volna a lányt, aki meginterjúvolta a jónépet, hogy ki mit  tud a környezetvédelemről, hogy megkérdezzem, milyen tapasztalatokat szerzett. Jó anyag lett volna a szakdolgozatomhoz... De hát akkor éppen csak sétálni mentünk a térre, nem voltam felkészülve :-)) 
Másnap biciklis kirándulást szerveztek kicsiknek és nagyoknak. Egyik anyukatárssal összebeszéltünk, hogy mi is megyünk. Mi amúgy is nagy biciklis família vagyunk, máskor is meg szoktuk tenni ezt a távot  (oda-vissza kb. 10km) az egész családdal. A két nagyobb gyerek saját  két keréken, Fotini pedig mögöttem a gyerekülésben. Imádjuk!!! Örültem is a lehetőségnek, hogy többedmagunkkal is újra végigjárhatjuk a már jólismert útvonalat. Amikor odaértünk anyukatárssal, a gyerekek körberöhögtek minket. Furcsának találták, hogy felnőttek is jönnek. De mi lazán kezeltük a dolgot, miért, nekünk nem szabad? Na rajtunk felbátorodva aztán még jónéhány szülő drótszamárra pattant, így a kicsik is leszálltak végre rólunk :-)) A negyven fokos meleg ellenére jól bírtuk az iramot, bár Malvina és kis barátnője a visszautat inkább már a minket kísérő kisteherautón tették meg. A legnagyobb poén az volt, amikor félúton Fotini panaszos hangon közölte, hogy ő elfáradt! A gyerekülésben trónolni.... Majdnem leestünk a bicikliről, úgy röhögtünk!!! 
Na ezekután az esti nőegyleti bulit inkább kihagytuk, de lesz még, úgyhogy nem maradtunk le semmiről! Amire viszont nagyon berágtam, az a polgármester hozzáállása volt a zeneiskolához. Egész nyáron próbáltak szegény nebulók, készültek a szereplésre, erre mégsem tették be őket a programba... Ne mondják már, hogy egy hét alatt nem találtak volna legalább csak egy üres órát, amikor bemutathatták volna a tudományukat!!!  Szerintem csak nem tudtak az anyagiakban megegyezni, de mindegy... De sebaj, majd szeptemberben külön koncertet adnak, azt mondják. A próbák azért azt hiszem, nem voltak feleslegesen elfecsérelt órák, hiszen a gyerekeknek megadták az együtt zenélés örömét. Legalábbis Stefanos imád járni!!!
A műsorra visszatérve holnap este néptáncbemutató lesz, szombaton szintén hagyományos görög est, vasárnap pedig a legnagyobb buli, amely egyben a közeli templom ünnepe is, ahol bucsut tartanak. Ezen a napon a városból is (kb. 15 km) gyalog indulnak el a hívők, hogy  tiszteletüket tegyék a Szűzanya ikonja előtt. Lényeg a lényeg, van minden, mi szem-szájnak ingere, szuvlaki-sütés a téren, élőzene, természetesen nem hiányozhatnak a körhinták, pónilovaglások, bucsus kirakodóvásár sem, győzze az ember elrángatni a gyerekeket onnan! 
Az utóbbi napokban a programunk teljesen felborult, számolom vissza a napokat, hogy végre újra minden a régi kerékvágásba kerüljön. Hiszen szép, szép a felfordulás, de azért a jóból is megárt a sok! Persze muszáj nekünk mindenben résztvenni? Nem, de amikor a főtér hallótávolságban van, és a hangos zenétől úgysem lehet időben elaludni, akkor már inkább próbáljon meg jópofát vágni hozzá az ember, és érezze jól magát, nem igaz? Nem is lenne semmi bajom, pár napig hadd boruljon az a program, hiszen úgy szép az élet, ha zajlik. Csak ez a szakdoli ne sürgetne már annyira!!! 


2010. augusztus 16., hétfő

Ördögi kör

Már több, mint három hete tart ez az elviselhetetlen kánikula. Ilyen még nem volt. Máskor is szokott 40fokos meleg lenni errefelé, de max. 1 hétig, aztán utána "enyhült" egy kicsit, olyan 30-35 fokra, ami a nagy forróság után már egész elviselhetőnek tűnik. Most nem, szünet nélkül, egyfolytában ilyen őrült kánikula van, ez még a görögök számára is furcsa jelenség. Másról sem beszélnek már az emberek, csak az időről, tiszta Anglia :-D Csak mondjuk az angolok nem sűrűn beszélnek a kánikuláról, gondolom... 
Tényleg a nyakunkon lenne a beharangozott globális felmelegedés? :-O Ijesztő, azt hiszem, lelkileg készülhetünk a legrosszabbra. A meleg ellen nincs hova bújni. Maximum a légkondicionált szobába... Nem szeretem a légkondit, sokáig nem is akartam, hogy nálunk is legyen. Aztán 3 éve, amikor szintén volt egy-két hasonló (de közel sem ilyen hosszú) hőhullám, akkor végülis hagytam magam rábeszélni. És nem bántam meg. Amikor ide kiköltöztünk a házba, már nem is volt kérdés, hogy ide is kell. De ettől függetlenül csak nagyon indokolt esetben kapcsoljuk be, jobban szeretem a természetes levegőt. Persze csak amikor nem forró gőzként csapódik be az ablakon, alighogy kinyitom. Most három hete szinte egyfolytában, megállás nélkül be van kapcsolva a légkondi. Csak finoman, a lehető legelviselhetőbb hőfokon még, ne legyen túl hűvös se, na meg persze közben az energiatakarékosságra is gondolni kéne. Nem csak a pénztárcánk miatt, ez a környezetvédelem-dolog már teljesen az agyamra ment :-)) Csakhogy ez most kérem az az eset, amikor ördögi körbe kerültünk. Meleg van, elviselhetetlenül, ha másért nem is, a gyerekek miatt muszáj... A túlzott légkondicionálás/energiafelhasználás viszont (nem nálunk, hanem úgy általánosságban, az egész országban/világon) szintén nem tesz jót a környezetnek. A felmelegedés még gyorsabban bekövetkezik. És akkor még több légkondi kerül forgalomba, és így tovább, és így tovább.... Ördögi kör :-(( 
Egyébként a nagyvárosokban ilyenkor gyakoriak az áramkimaradások, a jó öreg rendszer nem bír el ennyi túlterhelést. Belegondolok, hogy a mostani helyzetben, amikor mindenki sztrájkol, még szerencse, hogy az áramszolgáltatónak nem most jutott eszébe a munkafelfüggesztés... Szép is lenne! Igaz, majd szeptemberre igérik, remélem, addigra alábbhagy ez  a nagy meleg. Mert ha nem, akkor áram nélkül  további komoly bajokra lehet számítani. És azt senki sem akarhatja...


Füge

Idén rengeteg fügénk is termett. A család sajnos nem eszi, én is csak mértékkel, ezért nekiálltam aszalni, hátha úgy nagyobb sikere lesz a gyerekek körében. Na, sikere az lett, csak nem a gyerekeknél. 3 álló napon keresztül aszaltam, és fél délután alatt be is dobtam mind. Egyedül. Tudjátok, hogy nehogy kárba vésszen, ha már senki más nem eszi :-)) Még nem mertem utánanézni, hogy hány kalóriát tartalmaz... Cukorról nem is beszélve. De nem csapta fel a cukromat, úgyhogy nagy baj nem lehet.
És legalább garantáltan bio.


2010. augusztus 11., szerda

Vízügyek

Nálunk úgy működik a melegvíz, hogy be kell kapcsolni a kapcsolótáblán a bojlert, ha fürödni akarunk. Kell minimum fél óra, mire mindenkinek elég meleg víz keletkezik, ezért nem árt előrelátónak lennünk, ami  a fürdési szándékot illeti. Télen viszont elvileg a fűtés bekapcsolásával kellene a víznek is melegednie. Ez viszont a termosztátnak köszönhetően nehezen kivitelezhető, mivel a fűtés a kívánt hőmérséklet elérése után kikapcsol. Általában így nem elég az idő ahhoz, hogy a víz is felmelegedjen. Vagy legalább 30 fokra fel kellene melegíteni a lakást. Ezért kénytelenek vagyunk télen is felkapcsolni a bojleres kapcsolót. 
Nos, ma rájöttem, hogy valamit elszúrtak a vízvezetékesek ebben a házban, de nagyon. Itt fordítva működnek a dolgok, a melegvíz bekapcsolása után a radiátorok is átmelegszenek! És én nem tudtam, miért sülünk meg ennyire a házban, mert az rendben, hogy kint 40 fok, meg miegyéb, de azért ennyire?? Valamit nagyon benéztek itt!!! 


2010. augusztus 10., kedd

Vége a nyárnak????

Ugye írtam már, hogy a görögök számára augusztus 15-e után végetér a nyár? :-D Nos, az egyik ismert áruházlánc  jövő heti prospektusában már pokrócot, bundás papucsot és iskolaszereket hirdetnek... Pedig még majdnem egy hónap van hátra az iskolakezdésig... Az idő meg? Nem hiszem, hogy ez a 40 fokos hőség alábbhagy még jó pár hétig... de azért biztos bundabugyit fogok venni, mert akciós :-P 
Annyira dilinyósak néha az emberek!!!


Kísértetváros

Görögországban a dolgozó lakosság minimum 95%-a július közepe és augusztus 15 (ami nagy nemzeti ünnep) között veszi ki a nyári szabadságát. Aki teheti, legalább pár napra elmegy nyaralni, de aki mégsem, az is minél messzebb menekül a városok zajától és elviselhetetlen forróságától. Ha árnyékban van 35 fok, akkor az  a betonrengetegben még kétszer olyan melegnek tűnik. A forró aszfalt még éjszaka is ontja a hőséget, a nyitott ablak sem sokat segít. Ebben az időszakban a tengerpartok megtelnek, szinte még egy akkorka helyet is nehéz találni, hogy egy törülközőt leterítsen az ember. Persze csak a tömegek által felkapott helyeken. Nem is értem, miért szeretik egyesek a hering-effektust. Én kimondottan irtózom tőle, még a vízbe sincs kedvem bemenni, amikor csak úgy feketéllik az emberhullámtól. A víz élvezhetetlen, meleg, koszos, a tetején szinte vastag filmréteget képez a "vízálló" naptejek egyvelege. Hangzavar és szeméthegyek mindenütt :-(( Évek óta próbálom magam trenírozni, hogy ne húzzam fel magam a mindenfelé hanyagul eldobált hulladék miatt, de sajnos nem sikerül. Pedig csak magamat idegesítem feleslegesen, tudom. Egy fecske nem csinál nyarat, de legalább mi igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni. A szemetemet legalább nem hagyom ott, szépen összegyűjtöm, és nem esik nehezemre a végén a kukáig elsétálni. Baráti társasággal voltunk a minap, csodálkoztak is rajtunk, már megint mi voltunk a csodabogarak... Meg azért is, hogy képes voltam elsétálni a mosdóig... No comment... Ezekután még menjek be a vízbe???? A múltkor a gyerekeim elkezdték összeszedni a parton a mások által szétdobált szemetet :-O Maguktól, senki nem kérte meg őket, de az ő szemüket zavarta. A felnőttek sokat tanulhatnának a kicsiktől...
Azért a jó példa (majdnem) ragadós. Társaságunkban az egyik ismerősünk is buzgón gyűjtögetni kezdte az eldobni valót egy zacskóba. Induláskor már az autónál vette észre, hogy a zacskót mégiscsak ottfelejtette a parton "véletlenül". Megjegyzem, pár lépést kellett volna csak tennie, hogy visszamenjen érte, de ő csak rálegyintett, hogy most már mindegy, különben is, annyi szemét van már ott, eggyel több, vagy kevesebb... Belefáradtam már, hogy felnőtt embereket nekiálljak kioktatni!!!
Közben meg mindenütt nagy táblák hirdetik, hogy a hulladékot a kukákba szórják, meg tartsák tisztán a partot... Szégyen-gyalázat, hogy erre még figyelmeztetni kell! Mint ahogy az meg még inkább, hogy az egyik ilyen tábla ledöntve, szemétheggyel megrakva várja jobb sorsát a parton, miközben lassan teljesen benövi a fű. Vagy a gaz.  Nem tudtam megállni, le is fényképeztem:


A körülötte lévő szemétkupac sajnos lemaradt, de szerintem így is elég kifejező, ugye?
Nos, pár napja egy kellemes tengerparti séta alkalmával aztán sikerült megtalálnunk az ideális fürdőhelyet. Messze a tömegtől, a zajtól és a szeméttől. A part homokján sehol egy szemét, a víz kristálytisztán csillog még a negyven fokos melegben is (mert persze ez a kifogás a felkapott helyeken, hogy a meleg miatt "tűnik" zavarosnak a víz... na persze!), kész élvezet volt a fürdés!! A legtöbb ember miért szeret egymás hegyén-hátán nyomorogni, nem értem, amikor néhány száz méterrel arrébb meg nyugodtan, emberi körülmények között fürdőzhetne? Na persze kérdés, mi az, hogy emberi körülmény... Mert nagyon úgy látszik, hogy az emberek velejárója a szemét, a rombolás, a természet durva tönkretétele... Na inkább bele se megyek ebbe :-(( Addig jó, amíg nem fedezik fel a tömegek ezeket az érintetlen természeti kincseket, mert aztán azt is ugyanúgy tönkretennék. Sok ember, sok kosz... Tényleg ez a világ rendje? 
Mindeközben a város kihalt. Az autós forgalom a tizedére csökkent, mindenki nyaral, embert az utcán alig látni. Aki ittmaradt is, elbújik a meleg elől. Az üzleti nyitvatartás is tükrözi ezt: a csütörtök az egyetlen nap, amikor délután is kinyitnak a boltok, amúgy meg csak délelőtt. Ugyan ki menne vásárolni ebben a melegben? Na meg a megszorított pénztárcákról és nadrágszíjakról se feledkezzünk el :-(( A város nem csak a tengerpartra menekült lakosok miatt tűnik kihaltnak. Egyre több üzlet zár be, a kisvállalkozások sorra mennek tönkre, "hála" a válságcsomagnak, a megemelt adókulcsnak, a benzináraknak, a megtizedelt béreknek... Hosszú történet, és még közel sincs vége. Tényleg ijesztő ez  a kísértetváros!!! 



2010. augusztus 6., péntek

Papagáj

Stefanos játszik a játéklaptopjával. Az egyik játék utasítása:
-Komponálj zenét...
Fotini utánozza:
- Pomponálj fenét!
Kééééész vagyok!! :-D

Csirkepörkölt tzatzikivel :-))

Sokan kérdezik tőlem, miket szoktam főzni, illetve hogy a görög, vagy a magyar konyhát preferálja-e a család? Szerencsésnek mondhatom magamat, mert kis családom mindenevő. Kezdve a férjemtől. Nagyon igaz a mondás, miszerint egy férfit a gyomrán keresztül lehet megfogni. Igaz, nem ez volt a hátsó szándékom, de tény, hogy világéletemben imádtam főzni, és ez szingli koromban sem volt másképp.  Akkor még csak leendő férjem pedig hosszú évek agglegényélete - és a hadsereg kosztja - után különösen értékelte a főzési tudományomat. Már akkor sem szerettem a készételeket, vagy a gyorskajákat, igaz, azért néhanapján ráfanyalodtam, ha úgy alakult a program. Amíg az ember egyedül él, nem tartozik senkinek semmivel, így akkor főztem, amikor kedvem tartotta. De mivel igényeltem minden nap a főtt ételt, így nem volt kérdés, hogy rendszeresen konyhatündérkedtem. Ennek még egy oka is volt: hogy magyaros ételek is kerüljenek az asztalomra. Bár a görög konyha remekeit is imádom -  szerintem nem nagyon tudnék olyan ételt mondani, amit nem eszek meg -, az otthoni ízek azért nagyon tudtak/tudnak hiányozni! Sajnos sok olyan alapanyag nem, vagy csak nehezen kapható itt, amelyek alapvető kellékei a magyar konyhának. Ilyen például a tejföl, amit a sűrű görög joghurttal helyettesítek, vagy a túró, amihez hasonlót ugyan lehet kapni néhány nagyobb élelmiszeráruházban, de persze azért mégsem ugyanaz az ízük. Jobb híján viszont... Vannak aztán olyan "hungarikumok", amelyeket egyáltalán nem lehet  itt kapni - vagy legalábbis én még nem fedeztem fel -, ilyen például a füstölt csülök, amivel régebben, amíg még Magyarországon éltem, ki lehetett volna kergetni a világból!!! Most viszont elmaradhatatlan darabja a "kincsesládának", amit minden utazás alkalmával hozok ki magammal, a Vegetával, a pirospaprikával, a Gyulai kolbásszal és az Egri bikavérrel karöltve!!! Ezeket az ízeket nem helyettesítheti semelyik más itteni termék sem, még ha első ránézésre hasonlít is! Például pirospaprikát itt is lehet kapni, de ég és föld az íze a mi jó kis kalocsainkhoz képest! A borokról nem is beszélve, amióta rászoktattam a férjemet a finom Egrire, azóta más bort meg sem bír inni (én sem). Na nem mintha egész nap vedelnénk, de azon ritka alkalmakra, ha fel akarunk bontani egy üveggel, mindig van készenlétben pár palack a bárszekrényben. Most már olyannyira népszerűsítettük az ismerőseink körében is ezeket a magyaros ízeket, hogy amikor kocsival megyünk haza, kész listánk van a "megrendelésekből" :-D Nyilván ez repülővel nem oldható meg, mert ott van a súlyhatár :-(( De azért ilyenkor is feltankolunk, ami még belefér! 
A magyar konyha remekeit is széles körben reklámoztuk már, sok baráti társasággal elköltött ebéd menüje volt már a vörösboros marhapörkölt házilag készített nokedlivel, és társai.  Nem maradt kidobni való falat a tányérokon, és a receptet is elkérték minden alkalommal!
Melyik nőnek ne okozna gondot minden nap, hogy mi legyen a másnapi ebéd? Nálunk sincsen ez másképp, annak ellenére, hogy én két ország repertoárjából válogathatok :-)) Ahogy írtam, a családnak nem okoz gondot, hogy magyaros vagy görögös ételek kerülnek az asztalra, mindenre vevők, de azért mégiscsak gondban vagyok néha. Az egészséges táplálkozás híve vagyok, az évek múlásával egyre inkább. Főleg most, hogy a kiskertünkből naponta friss zöldségekből bűvészkedhetek, könnyű dolgom lenne. De. Szeretem a klasszikus ízeket, az egyszerű, jól bevált ételeket, nem szeretek kísérletezni, sőt - konzervatív vagyok -, mások receptjeire sem nagyon vagyok vevő. A legtöbb görög ételt is magamtól tanultam meg elkészíteni. Ránézésre, és az ízek alapján megpróbáltam kitalálni, hogy mi kell bele, aztán addig próbálkoztam vele, amíg végül ugyanolyanra sikerült, mintha egy görög háziasszony keze alól került volna ki. Persze ki szoktam kérni mások véleményét is, hogy ki hogyan készíti egyik vagy másik ételt, de nem tartom be betű szerint az arányokat, inkább csak szemmértékre, na meg az íz alapján.  Ha már valami újításra vágyom, kitalálok saját magamnak valami érdekes receptet. Mindegy mit, de sok friss zöldség, kevés fűszer - az is inkább frissen szedett házi fűszernövényekből legyen lehetőség szerint -, húsokból pedig elsősorban a csirke és a marhahús a befutó. Vicces egyveleg, hogy mindig olívaolajjal főzök (anyóséktól kapjuk a finom házi olajat, többek között ők ezzel is foglalkoznak, több száz olajfájuk van), a magyaros ételeket is. De ez szerintem semmit sem ront az ízén, sőt :-)) (Emlékszem viszont, amikor először láttam olívaolajat közelről. Hiába próbáltam rájönni, sem az íze, sem a szaga nem segített beazonosítani, hogy ez főzésre használatos zsíradék. A volt vőlegényem lakásán akartam először bemutatni a főzési tudományomat, mire ő hazaér a munkából, és ott evett a méreg, hogy még egy vacak olajat sem találok. Mint kiderült, csak egy egész fémtartálynyi nem szúrta ki a szemem :-D  )
Amióta gyerekeink vannak, azóta különösen kényes vagyok a táplálkozásra. Nem elég, hogy egészséges legyen, de muszáj odafigyelnem, hogy a gyerekek is szívesen egyék. Hát nem egyszerű dolog néha, de azért nem panaszkodhatom, mert ha nem is túlságosan jóevők a gyerekeim (mondjuk Stefanos most már, ahogy nő, egyre többet eszik, nincs gond vele), de nem válogatósak. Nálunk sosem volt módi, hogy ha nem ízlik valami, akkor gyorsan valami mást adjunk a gyereknek, "nehogy éhenhaljon" :-D Az egyik szomszédasszonyom minden nap - nem túlzok! - 5 féle ételt főz, mivel az elvált lánya is együtt él velük a két gyerekével, és mindegyikük mást kíván; az egyiknek ez nem jó, a másiknak az, nem tud mindenkinek a kedvére tenni egyszerre. Na ez az, amit sosem tennék meg!!! Ez van, ha nem tetszik, nem kap mást, majd mindjárt megtanulnának megenni, amit eléjük tesznek, ha néhányszor éhen  maradnának!!! Szegény asszony egész nap ki se jut a konyhából!! De hát ő rontotta így el őket, egye meg, amit megfőzött :-P
Végezetül álljon itt egy példa, hogy mi kerül(het) egy görög-magyar család asztalára egy héten. Ez volt a múlt heti menünk. Nem röhögni!
Hétfő: sült hal tepsiben sült krumplival, fetasajt, görög saláta (saját paradicsom, paprika, uborka, csak a hagyma bolti :-D  ja és egy kicsit "magyarosítva" kockára vágott zsenge karalábéval - szintén a kertünkből, de magyar import magokból :-P ), tzatziki sk.
Kedd: muszaka, fetasajt, görög saláta
Szerdán újra kellett csinálnom, annyira ízlett a gyerekeknek :))
Csütörtök: bolognai spagetti és.... mondjam? fetasajtésgörögsali :-)) 
Péntek: Lencsefőzelék félig-meddig görögösen (rántás, habarás nélkül, de füstölt csülökkel főzve), olívabogyó, fetasajt, görögsali
Szombat: töltött paradicsom és paprika (ezúttal görög módra, sütőben sütve, de legközelebb magyarosan fogok töltött paprikát csinálni, paradicsomszószban), na mi jön? Iiiiigen, eltaláltátok, már le sem írom!
Vasárnap: csirkepörkölt nokedlivel (nagy kedvenc!!!), a többit meg úgyis tudjátok :-D 
Na de a legnagyobb görögös furcsaságok tudjátok mi? A bundáskenyér Nutellával, meg a görögdinnye... na mivel? Fetasajttal és kenyérrel :-D Először én is csak röhögtem rajta, de próbáljátok ki, isteni!!!


2010. augusztus 4., szerda

Az éjszaka gyermekei

Görögországban a gyerekek későn fekszenek este. Ezt már azt hiszem, írtam egyszer, ha nem többször :-)) Eleinte, amikor még nem volt gyerekem, na meg később is, amikor Stefanos megszületett, döbbenten figyeltem, hogy egész kicsi gyerekek még akár éjfél után is vígan (?) sétálgattak az utcán a szüleikkel. Ez valahogy nekem annyira elfogadhatatlan volt!!! Szerintem sehol máshol Európában nem jellemző ez a jelenség, hacsak más déli országokban nem... Nem tudom. Hogy hogyan bírják? Úgy, hogy a szülők a saját programhoz alakítják a gyerek napirendjét, vagyis délután későn fektetik le a gyerekeket, hogy utána még kibírják az esti menetet. Igaz, itt az egész görög életmód egy kicsit meg van csúszva a miáltalunk ismert napirendhez képest. A legtöbb családban nem délben ebédelnek, hanem 2-3 óra körül, ami ugye elsősorban a munkaidővel kapcsolatos. Szinte mindenhol 2-kor, fél háromkor teszik le a lantot a dolgozók, legyenek akár hivatalokban, akár kereskedelmi üzletekben.  Ekkor van a hivatalos sziesztaidő is, 3-tól 5-ig, fél hatig szigorúan tilos hangoskodni, zenét hallgatni, barkácsolni, vagy bármit csinálni, amivel mások nyugalmát zavarhatjuk. Főleg városokban ezt komolyan be is tartatják, nem egy esetről hallani, amikor az első kis zajra kihívják a rendőrséget. Na kérem! A pihenés az bizony szent dolog! Aki megteheti, és délután nem kell visszamennie dolgozni, az még akár ennél sokkal tovább is húzhatja a lóbőrt. Főleg télen, amikor az esős, nyálkás idő amúgy is csak alvásra való, délután 6, fél hét előtt már nem is merek telefonálni senkinek, nehogy felébresszek valakit... Ezekután nyilván nem esik senkinek nehezére a késő estig tartó fennmaradás, még a gyerekeknek sem. Főleg ha másnap nincs iskola. Mert akkor azért egy kicsit már bonyolultabb a dolog, muszáj időben lefektetni őket, és úgy egyáltalán, egy normálisabb napirendre szoktatni a gyerekeket. Ha valaki viszont csak ekkor kezd hozzá, hogy megkísérelje időben letenni a gyereket, annak bizony nincs könnyű dolga. Sok ismerősöm panaszkodott is emiatt, én pedig csak némán mosolygok a "problémán".
Nekünk ez az életmód egyáltalán nem jött be. Egészen kicsi koruk óta igyekszem egy olyan napirendet kialakítani a gyerekeknek, ami mindenkinek jó. Nektek, akik olvastok, nem kell magyaráznom, hogy a gyereknek miért jó, ha korán fekszik. Csak! De a szülőknek is jót tesz, ha egy kicsit még lehet magánéletük is az egész napos gyerekezés után, és nem mindjárt ők is hullafáradtan az ágyba zuhannak. Néha előfordul, hogy valamiért csúszik a program, és egy kicsit később kerülnek az ágyba a gyerekek,. Ilyenkor igenis hiányzik utána az a kis idő, amikor mi is egy kicsit kifújhatjuk magunkat, és két szót válthatunk anélkül, hogy állandóan közbeszólna valamelyik csemete. Férjem is korán kel, így nem teheti meg, hogy minden nap későn kerüljön ágyba. 
Most azonban, hogy tombol a kánikula, nehéz tartani a napirendet. Este, amikor a gyerekeket készítjük a lefekvéshez, még szinte elviselhetetlen a forróság, nehezen megy az altatás is, hiába hullafáradtak, a meleg nagy úr. Azokon a napokon, amikor tengerhez megyünk, egy kicsit könnyebb a helyzet. Olyankor általában elmarad a gyerekek ebéd utáni alvása, plusz még a napfény és a tenger is jól leszívja őket, így a meleg ellenére sincs gond a viszonylagos koránfekvéssel (azért viszonylagos, mert azért ilyenkor nyáron képtelenség tartani az este 9 órás lefekvést, az még nekünk se megy, de a 10 óra az még mindig relatíve korán van görög viszonylatban). Ma viszont tartottunk egy pihenőnapot. Annyira nagy volt a meleg, hogy azt még a vízpart mellett sem lehetett volna könnyedén elviselni, így inkább a lesötétített szobára és a délutáni sziesztára szavaztam. Nem volt rossz ötlet, csak az volt a baj, hogy délutánra túlságosan kipihent volt mindenki, így estére egy sétát javasoltam a falu főterén. Elképesztő, hogy ebben a mi nem is kicsi falunkban micsoda élet van ilyenkor. A falu apraja-nagyja a téren gyűlik össze esténként, és miközben a felnőttek esznek-isznak-kávézgatnak, a gyerekek bandákba verődve együtt játszanak. Eleinte nem is értettem, mi ebben az érdekes, minden este ott lebzselni azon a főtéren, nem unják még??? Aztán ma megértettem, miközben az összes gyerekem jól érezte magát a kedvenc társaságával. Még Fotinit sem kellett üldöznöm, mert a nagyobb lánykák pártfogásukba vették, és előszeretettel kísérték mindenhova. Na és persze mindenki ismerte, nevén szólította, esélyem se lett volna rá, hogy elveszítsem valahol :-)) Szóval egyszercsak azon kaptam magam, hogy egész jól érzem magam, és már nem is görcsölök azon, hogy csúszik a program. Különben is, este 10 után már majdnem kellemes volt a hőmérséklet is, alig volt 30 fok :-D Ha az ember nem mozog  túl sokat, csak elücsörög egy jól behűtött söröcske mellett - persze egy jó kis gyros után -, akkor csak egészen enyhén ömlik róla a víz :-)) Néha egész jól megértem a görögöket, miért nincs kedvük megmozdulni sem ilyen melegben :-D És még a gyerekek éjszakai vircsaftját is majdnem teljes szívemből átéreztem. Pár percig. Mert aztán hiába aludtak be itthon fél perc alatt a rosszcsontjaim, azért mégiscsak hiányzott utána a verandán ücsörgés apával, egy behűtött söröcske mellett, anélkül, hogy a szék karfáját kelljen szorongatnom, miközben ugrásra készen "várom", mikor kell valamelyikhez odarohannom segíteni. Na. Egyszer-egyszer jólesik  egy kis "züllés", de nem fogunk belőle rendszert csinálni!


2010. augusztus 3., kedd

Energiaáramlás

Amióta rájöttem, hogy saját magam tudom irányítani a hangulatomat, most először kerültem igazán gödörbe. Nem is volt az gödör valójában, inkább csak egy kis megingás. 
Nem vagyok híve semmilyen "iskolának", vagy nézetnek, de nyitott szemmel járok-kelek a világban, és magamévá teszem azokat a gondolatokat, amelyek közel állnak hozzám. Nem is tudom, minek nevezhetném azt a szemléletmódot, ami szerint igyekszem élni, egy kicsi agykontroll, egy csipetnyi vonzás törvénye, vagy csak egyszerűen hit önmagamban, és abban, hogy képes vagyok irányítani a sorsomat? Nem tudom, nem is látom értelmét, hogy skatulyába zárjam az életszemléletemet. Az az egy biztos, hogy javíthatatlan optimista vagyok, és örök túlélő. Az évek során megtanultam rugalmasan kezelni a dolgokat, és ha netán nem a tervek szerint alakulnak az események, akkor is azonnal kész vagyok az újratervezésre. Pedig szeretem a biztos helyzeteket, nem szívesen hagyom el a járt utat a járatlanért, de ha döntéshozásra kényszerít az élet, akkor sem riadok meg túlzottan. Aztán néha meg mégis képes vagyok olyan apróságokon dilemmázni, hogy hihetetlen!!! De talán éppen azért, mert ezek apróságok, és nem szorít a cipő túlságosan. 
Na de visszatérve az energiákhoz. Hiszem, sőt saját bőrömön is érzem, hogy az ember azzá válik, amivé válni szeretne. Amikor elhiszem magamról, hogy képes vagyok valamit megtenni, valamit elérni, akkor az úgy is lesz. Mintha csak bevonzanám magamnak a jót. Vagy talán csak azzal, hogy elhiszem, hogy csak jó dolgok történhetnek velem, kizárom magamból a kudarc lehetőségét, és ezért bátrabban tudok harcolni a céljaimért? Nem is tudom, most hogy jobban belegondolok, tulajdonképpen világéletemben ebben hittem, csak talán nem fogalmazódott meg bennem ennyire konkrétan. Gyerekkoromtól fogva hittem az álmaimban. Az már más téma, hogy közben aztán ezer fordulatot vett az életem. Azt hiszem, a végeredmény számít. Hullámvölgyek ide vagy oda, azért alapjában véve jól alakultak a dolgaim, még ha nem is ezt képzeltem el annak idején. Hányan vannak, aki végülis azzá váltak, amik/akik kiskoruk óta lenni akartak? Mire felnövünk, legtöbbször már  régen nem is azt akarjuk :-)) 
Minden embernek vannak olyan időszakai, amikor úgy érzi, minden és mindenki összeesküdött ellene. Én is éreztem már így jó párszor. De minél jobban belesüllyed az ember az önsajnálatba, annál rosszabb lesz, egyre mélyebbre és mélyebbre jut, ahonnan egyre nehezebb a visszatérés. Aki bebeszéli magának, hogy szerencsétlen csillag alatt született, az el is fogja hinni a végén, és még az élet kínálta lehetőségeket is elszalasztja, mondván, hogy neki ez úgysem fog sikerülni. És tényleg nem is fog ezzel a hozzáállással. 
Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen a legtöbb felfogásnak ugyanaz a lényege. Hit valamiben, és ez a hit éltet aztán, reményt ad, és szárnyakat igéz :-)) A különböző vallások is ezt az üzenetet hordozzák: higgyél egy földöntúli erőben (legyen az Isten, Allah, az akarat ereje, egy magasabb tudat, a vonzás törvénye, lényegtelen, minek nevezzük), aki segít neked, ha tényleg elhiszed. Na és persze ha te is megteszed a tőled telhetőt, mert a csodák kora lejárt, maximum véletlen szerencsés egybeesések vannak. Vagy mégsem? Nem tudom, de tény, hogy a mondás is ezt állítja: "Segíts magadon, és az Isten is megsegít!" Vagyis Ő sem azt ígéri, hogy ölbetett kézzel ülj és várd, hogy az öledbe hulljon a szerencse, hanem tegyél is érte! Na és persze meg is kell látni azt a szerencsét, hiszen sosem lehet tudni, honnan, miből lesz. Ezért nem érdemes elzárkózni az új, a más elől, mert ki tudja, lehet, hogy éppen ez az, amire vártunk. 
Már megint egészen máshol járok, mint amit eredetileg írni akartam. De nem baj,  pontosan ez itt az agymenéseim helye :-D  Egy kicsit késő is van, hulla vagyok, és mindent kitalálok, csak a szakdolgozatommal ne kelljen foglalkoznom.... Mintha valaki megdorgálna, ha nem azt csinálom, amit kellene. Igen, én magam, a lelkiismeretem. Nyár végéig be akartam fejezni, ahhoz képest sehol sem tartok. Utána meg majd megint utolsó pillanatban kapkodok. Na de mindegy. 
Na szóval újra ugorjunk csak neki az energiáknak. Vannak emberek, akik mellett úgy érzem, feltöltődöm,  annyira pozitív kisugárzásuk van; aztán vannak, akik teljesen semlegesek, nem bolygatják meg az energiaáramlásomat se pozitív, se negatív irányban (a nagy többség ilyen). A legrosszabbak az "energiavámpírok", akik mellett úgy érzem, leszívják minden erőmet. Itt nem a fizikai erőre gondolok, hanem a lelkiekre. Annyira negatív kisugárzásuk van, hogy a közelükben úgy érzem, szinte fuldoklom. Régebben is éreztem ilyet, csak nem tudtam szavakba foglalni, mi is ez valójában. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy néhány ember nagyon le tud fárasztani. Nem azért, mert untat, vagy sokat beszél, vagy akármi, amire ráfoghatjuk, hogy fárasztó ember, ez valami egészen más. Általában ezek az emberek azok, akik mindent feketében látnak, szidnak mindent és mindenkit, egy jó adag rosszindulat van bennük mindenki iránt, állandóan minden bajukra van, morognak, morcosak... és ezt az életérzést átragasztják a másik emberre is. Most már tudatosan fgyelem ezt a jelenséget, régebben csak ösztönösen éreztem úgy, hogy védekeznem kell velük szemben, fel kell vérteznem a lelkemet egy jó adag optimizmussal, hogy el bírjam viselni a társaságukat hosszútávon. Már amennyiben szükség volt rá, hogy elviseljem, mert ha nem, akkor inkább menekülőre fogtam. 
Van egy barátnőm, aki valaha az első kategóriába tartozott, az egész lelkemet valami kellemes fennköltség járta át a társaságában. Az élet azonban eléggé megtörte az évek során, és sajnos nem volt elég lelkiereje, hogy megőrizze a pozitív beállítottságot a szívében. Pedig nem lehetne oka panaszra, egészséges, gyönyörű kislánya van, lakása, jól fizető állása, a szüleivel, családjával körülvéve... Egyetlen bánata, hogy elvált, és évek óta képtelen egy normális kapcsolatot találni magának. És egyre távolabb kerül ettől az álomtól, mert közben megkeseredett, és egy elég nehéz útját választotta a lelki békéje megtalálásának. Persze erről őt nem lehet meggyőzni, nem is érdemes. Nem lenne semmi gond, ha tényleg megtalálná ettől a nyugalmat a szívében, de sajnos azt látom, hogy rossz úton jár efelé, és mindenki szenved közben a környezetében.  Ő maga is. Bár nagyon közeli barátnőm, ez egy olyan téma, amibe nem lehet beleszólásom, magának kell(ene) rájönnie, mit csinál rosszul. Addig viszont csak szívja az emberek energiáját. Egy időben eljutottam arra a pontra, hogy az ő társaságát is kerülni kezdtem. De aztán rájöttem, hogy nem szabad azért ennyire gyorsan leírni valakit, főleg, hogy elég szoros barátság kötődött közöttünk az elmúlt években, mellettem volt ő is a nehéz helyzetekben, én sem hagyhatom cserben. Bár segíteni nem tudok rajta, mert nem engedi, és nem is fogadja el mások véleményét, de bízom benne, hogy a lassú víz is partot mos, és talán finoman rá tudjuk egyszer vezetni, hogy megtalálja önmagát. Amennyiben ő maga is akarja. Az elmúlt napokban hosszú idő után először megint több időt töltöttünk együtt. Megfogadtam, hogy a kényes témákat, amiből nézeteltéréseink voltak, hanyagolom. Úgy látszik, szerencsére ő is ugyanígy gondolta. Ideje, hogy tiszteletben tartsuk egymás álláspontját, még ha az merőben eltér is a sajátunktól. Nem is lett volna semmi gond, de aztán egyszercsak már nekem is minden bajomra lett. Apró dolgokon is úgy felhúztam magam, és persze úgy éreztem, hogy az egész világ összefog ellenem, semmi sem úgy alakul, ahogy szeretném. Nem nagy dolgok, jobb esetben csak nevettem volna rajtuk, de most valahogy mintha fekete felhők gyülekeztek volna a fejem felett. Aztán egyszercsak rájöttem: ez a pár nap intenzív együttlét teljesen leszívta az energiáimat. És mihelyt rájöttem, tudtam, hogy elég annyi, hogy megrázzam magam, elhatározzam magam, hogy igenis süt a nap, minden rendben, és nem fogok többet mérgelődni apróságokon. És úgy is lett! Nem kell hozzá más, csak hinni kell, hogy az élet szép! 



Nyugodt éjszakák?

Végleg elhagytuk a pelust. Napközben már régóta nem hordta Fotini, de éjszakára azért még biztos, ami biztos, ráadtam. Bár az esetek 99%-ban nem volt szükség rá. Aztán kb. 3 napja már nem engedte este sem feladni, kikérte magának :-D Eddig még nem volt gond, bár szerintem ez talán az alvásával is magyarázható. Mivel nem alszik túl mélyen, talán ez az oka, hogy ilyen könnyen ágytiszta lett. Pedig nagyon ritka, hogy éjszaka felkeljen - legalábbis nem emiatt. Mindegy, akárhogy is, örülök neki. Csak már megint megmaradt egy fél zsák pelusunk... Na de ez legyen a legnagyobb gondom!


Aranyköpések

Malvina ma megint nagyot szólt :-))
- Anya, tudod, miért nem zárják a gyerekeket börtönbe?
- Miért, szívem?
- Mert átférnek a rácson, és megszöknének :-D

Hogy miken jár az esze néha!!!