Családcentrikus görögök???

Kik találták ki a sztereotípiákat? Egyáltalán, mire jó az, hogy beskatulyázzuk az embereket, származás, lakhely, bőrszín, világnézet vagy akármi más miatt? Minden ember más és más. Nincs két egyforma egyéniség. Mégis, olyan könnyű ráfogni, hogy xy csoport ilyen és olyan. Amiből aztán a kivételek erősítik a szabályt. Vagy mégsem? 

Persze, a görögökről könnyű sztereotípiákat állítani. A világ összes pontjáról jöttek és jönnek látogatók évszázadok (vagy -ezredek?) óta. A görögök pedig adnak a látszatra, a külső benyomásokra. Na tessék, ez is egy általánosítás, de ez van... 30 évvel ezelőtt talán még fenntartás nélkül el lehetett mondani, hogy a görögök családcentrikusak, és igaz is volt. Ma azonban??? A nők túlságosan is kivívták a jogaikat, átestek a ló túlsó oldalára. A család sokak számára sokadrangú szemponttá vált. A nagycsaládok elváltak, a fiatalok sokszor messzire kerülnek a szülővárosuktól vagy -falujuktól, egyedül, nagyszülői segítség nélkül kénytelenek helytállni. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, nem tudom, de a gazdasági helyzet sem rózsás már régóta, a szülők pedig reggeltől estig robotolnak a megélhetésért, nem jut idő gyereket nevelni. Na meg egyáltalán, szülni. A szociális háló sem segít. Amikor csak 3 hónap szülési szabadság jár egy kismamának, aztán otthonhagyva csapot-papot mehet vissza dolgozni, ezerszer is meggondolják a fiatalok, merjenek-e, érdemes-e gyereket vállalni. Minek, hogy a bébiszittereknek legyen dolga? Mert ugye már a nagymamák sem tudnak mindenhol segíteni, főleg, ha messze is vannak. De ha netán ugyanabban a városban élnek is, a megemelt nyugdíjkorhatárral nem sok nagymama marad talpon a határban, hogy az unokáit nevelgesse. Egy fizetésből meg köztudottan nem lehet megélni. MOST már köztisztviselőiből sem, magánszféra alkalmazottjaként pedig soha nem is lehetett. Kilátástalan a helyzet. Hogyan is maradna így akár családcentrikusság csírája is a fiatalokban? 

Aztán itt vannak még a gyereknevelésről alkotott elavult nézetek. Szinte szégyen élvezni a gyereknevelést, hiszen mindenkitől azt hallják, hogy húúú, micsoda fárasztó és nyűg a kicsikkel való foglalatosság, semmit nem lehet mellettük csinálni, meg különben is... Az első adandó alkalommal le kell passzolni a gyereket, hogy az anyukák-apukák kikapcsolódjanak, mert MEGÉRDEMLIK. Na jó, én ezt nem kétlem, de sok mindenkit láttam már, akinek minden más fontosabb volt a gyerekénél. Akit legtöbbször csak azért hoztak a világra, mert eleget kellett tenni a társadalmi elvárásoknak... Szoptatás???? Az mi??? Normális vagy? Akkor nem lehet otthagyni a gyereket a nagyinál egy cumisüveggel, rajtad lóg egész nap, és egyébként is, még a doki is megmondta, hogy az anyatejjel nem fejlődhet olyan jól az a baba, mint a tápszerrel. Na és nem kell ám állandóan felkapkodni, hagyd csak sírni, úgy erősödik a tüdeje, na meg nehogy már elkapasd, utána meg majd nem tudod magadról levakarni a hátralévő életedben. Tehát ha esetleg valaki titkon belül úgy érezné, hogy buzognak benne az anyai ösztönök, az szégyellje magát, és sürgősen fogja vissza magát! 

Na szóval NEKEM ezek a tapasztalataim a görög családmodellel kapcsolatban. Amivel nem akarom azt mondani, sőt skatulyát húzni rájuk, hogy most aztán mindenki ilyen, és Görögországban csakis anti-családközpontú nézetek terjengenek, de - hangsúlyozom! - az én meglátásom szerint ezek vannak többségben. Persze találkoztam minta-anyákkal is, akik a többség véleményét leszavazva, szeretetben és a saját ösztöneikre hallgatva nevelgették a csemetéiket, ami valóban kellemes csalódás volt ebben az érzelmi sivatagban. De nagyon szomorú, hogy ez tűnik ki a többségből, a jó példa. 

És a család szentsége? Sajnos az is már régesrégen a múlté. 10-20 évvel ezelőtt még nem volt "divat" a válás, még ha nem is működött olyan jól az a házasság. Most az ismeretségi körünkben másról sem hallunk, mint válásokról, tönkrement kapcsolatokról, félrelépésekről, elhagyásokról. Döbbenet. Legtöbben a - szerintük - könnyebbik utat választják, és az első probléma megjelenésével menekülőre fogják. Pedig nem is kellene mindig nagy áldozatot hozni ahhoz, hogy egy házasságot, kapcsolatot megmentsenek. Csak egyszerűen ez tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak. Minden egyszeri használatos, eldobható lett már a mai világban, az emberi kapcsolatok is. Nem értem. 

Csak pár példa az elmúlt pár év "történéseiből". Sztori 1: Fiatal lány megismerkedik a nála jó pár évvel idősebb, érettebb férfival. Jó bulinak tűnik az esküvő, micsoda felhajtás!! Aztán sorra jön a két gyerek, akikre már útközben jön rá, hogy még nincs felkészülve, de hát mit lehet tenni... Egy-két évig jó vicc a babázás, aztán a "kislány" besokall, rájön, hogy ő még nem is élt, elkapja az önmegvalósítás szele, csapot-papot otthagyva továbbáll, eltűnik a szürke ködben, csak a hűlt helye marad... Meg egy magába zuhant férj és két semmiről sem tehető kisgyerek. 

Sztori 2: még fiatalabb, tini lányka teherbe esik szintén fiatal barátocskájától. Szülők szerint bűn az abortusz, inkább gyorsan összeadják őket, kislány megszül, aztán még egyet, és még egyet. 20 évesen, amikor a kortársai még javában bulizni, szórakozni járnak, ő már háromgyerekes anyuka (nem "bizonyos népcsoport" tagja, hanem tiszteletbeli, tehetős család sarjai mindketten). Tovább bonyolítja a történetet, hogy a fiatal korukra tekintettel a nagyszülők mindkét oldalról erőteljesen résztvesznek az életükben. Segítség címszó alatt beleszólnak mindenbe, gyereknevelésbe, családi életbe, mondván, ők még nem tudhatják. Nem is hiszem, hogy nagyon hibáztatható a fiatalasszonyka, amikor unalmában az első "önként vállalkozóval" rajtakapják...Mégis, esély sincs a megbocsájtásra, azonnal elválnak, sőt először még a gyerekeket is elveszi a felbőszült férj. Hamarosan azonban rájön, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és nem is akkora élvezet a  3 kicsi gyerek nevelése, miközben - szerinte - asszonyka meg éli a világát, így rövid úton visszapasszolja neki őket...

Sztori 3: két szomszédos házaspár szoros barátságát a társaság fele túl forrón értelmezi. Az egyik pár férfitagja szerelmi viszonyba keveredik a másik asszonykával. Sokáig titokban tartják, aztán amikor kiderül, nagyot robban. Tipikus, hogy a félrelépő férjnek a feleség megbocsájt, visszafogadja, a hűtlen asszony azonban azonnal lapátra kerül, vagyis az utcára, szó szerint, a kicsi gyerekükkel egyetemben. Még őrá sem volt tekintettel a felszarvazott férj. Ezekután még évekig folytatódott a viszony, se veled, se nélküled, miközben a férfinek esze ágában sem volt a biztos családi fészket feladni. A nő pedig csak sodródott az árral, egyre alacsonyabbra...

Sztori 4. Teljesen normális, átlagosnak látszó házaspár, egy kisgyerekkel. Az évek múlásával hagyják kihűlni a kapcsolatot, aztán asszonyka úgy dönt, elege van, válni akar. Férj is, mindenki más a környezetükben le van döbbenve, derült égből a villámcsapásként érte a hír. Ennyit ért a házasság, a családjuk? Meguntam, dobjuk a kukába? Ennyit. Kész. 

Sztori 5: Külföldön élő görög házaspár készülnek visszatelepülni Görögországba. Asszonyka a pár hónapos babájukkal előrejön, hogy előkészítse a terepet, lakásvásárlás, munkahely, stb.. Egyszercsak jön a hír, hogy apuka otthon "nagy magányában" becsajozott, ne várják, nem fog jönni. Ennyi. Még csak nem is érdeklődik az azóta már majdnem 6 éves csodaszép kislánya iránt. 

Folytathatnám még a történeteket, sajnos van elég a tarsolyomban, de azt hiszem, mára ennyi elég volt. A lényegük mindegyiknek hasonló: megcsalás, a másik elárulása, vagy egyszerűen csak... megunták. A feje tetejére állt a világ. Mielőtt megismerkedtem a férjemmel, annyira elkeserítőnek találtam ezt a helyzetet, hogy akkoriban úgy gondoltam, hogy inkább nem is akarok soha férjhezmenni. Persze nem gondoltam komolyan, de igazán nagy szerencse kell hozzá, hogy manapság az ember egy életre szóló kapcsolatot találjon magának. Nincsenek is előre elrendeltetett örökké tartó nagy szerelmek. De vannak emberi értékek, amik  - szeretném hinni - néhányunkban még nem haltak ki, vagy avultak el. Vannak, akik még hisznek a házasság szentségében, abban, hogy a problémákat meg lehet oldani, ha mindketten akarják. Akiknek még akkor sem jutna eszébe, hogy a legegyszerűbb megoldás a kiútak keresése, amikor legszívesebben agyoncsapnák a másikat a  mindennapos kis hülyeségei miatt. Nemzeti hovatartozástól és vérmérséklettől függetlenül. Az egyik ilyen "régimódi" csodabogár épp ott horkol a hálószobámban, és örülhet, hogy nem vagyok ott mellette, hogy oldalbarúgjam érte :-DD. Én pedig nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy már több, mint 10 éve elviseli a hülyeségeimet és hogy hallgathatom a horkolását. A mai világban ritka kincs a miénk, és mindenkié, akik még hisznek a holtomiglan-holtodiglanban. Itt a vége, fuss el véle (vagyis dehogyis fuss, maradj, és oldd meg a problémákat...)