Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2010. május 31., hétfő

Mozgalmas hétvége

Igen, az elmúlt két napon még a szokásosnál is kevésbé unatkoztunk :-)) Na nem  mintha máskor lenne időnk unatkozni, de most még annyira sem volt! Stefanos születésnapját tartottuk szombaton, itthon, a kertünkben, és persze erre már napokkal előbb el kellett kezdeni a készülődést. Na nem egészen most van neki a szülinapja, hanem majd csak egy hét múlva lesz, de akkor mi már Magyarországon leszünk!!! Persze ott is megünnepeljük majd, de itt is meg szerette volna a barátaival. Idén végre kihasználtuk a  nagy kert adta lehetőséget, és jó nagy bulit csaptunk :-)) Persze jól el is fáradtunk a nagy készülődésbe, meg az izgalomba, de azt hiszem, megérte. A magunk nevében mondhatom, hogy nagyon jól éreztük magunkat, remélem, a többiek is így gondolták! A gyerekek biztos: nekik gyerektársaság legyen, aztán a többi amúgy sem számít :-)) 
A sok szó helyett inkább következzenek a képek:



A torta a kedvenc focicsapatának, a thessaloniki-i PAOK FC-nek a szimbólumát viseli. Hiába, "öregszik" a fiam, tavaly még mesefigurás tortát választott, idén már szurkolóit...





Másnap, vagyis ma pedig másik fontos programunk volt: Stefanos első koncertje!!! A zeneiskola, ahova szeptember óta jár, most tartotta a bemutatkozó buliját, és stílszerűen a nebulókból összetoborzott zenekar játszott. Stefanos - elfogultság nélkül mondhatom - a zeneiskola egyik nagy reménysége, a tanára odáig van tőle. Ahhoz képest, hogy csak néhány hónapja jár dobolni, tényleg nagyon ügyes, rengeteget fejlődött, van érzéke a dologhoz :-)) Mondjuk már kiskorától látszott rajta, amikor ritmikusan püfölte az edényeimet a fakanállal :-D Nos, nem mintha az igazi dobnak kellemesebb hangja lenne bent a lakásban, de ha tényleg jól csinálja valaki, azért az elviselhető :-)) A lányok sokszor nekiállnak táncolni, amikor  a bátyjuk gyakorol! Szóval nem reménytelen eset... Remélem. Mert néha egy kicsit lusta ám, úgy kell noszogatni, hogy gyakoroljon, de hát gyerekből van! Talán a mai koncert sikere után még inkább kedvet kap. Miután a nebulók befejezték a koncertet, egy profi helyi zenekar vette át a közönség szórakoztatását, nos, itt Stefanos azért beismerte, hogy igen, van még mit tanulnia :-))
Különben nem véletlen, hogy ilyen érzéke van a gyereknek a zenéléshez, "nagy" zenész családból származik :-D Édesapám és én is hegedülni tanultunk gyerekkorunkban, az már más téma, hogy nem fejlesztettük tovább ezt a tudást. De édesapám és az öccse zenekart is alapítottak fiatal korukban, gitároztak mindketten, és '60-as, '70-es évek slágereit játszották. Megvan tehát a zenei múlt a családban. Stefanos egészen kicsi korától érdeklődést mutatott a zene iránt, már pár hónaposan is úgy rázta a popsiját a ritmusra, ha zenét hallott, mint aki erre született. Jelenleg azt tervezi, hogy nagy rocksztár lesz :-D Kívánom neki, hogy elérje, amit szeretne, és több generáció beteljesületlen álmát valóra váltsa ezzel :-)) Persze az a lényeg, hogy az ő álma is ez legyen, nem azért, mert mi ezt szerettük volna!
Na de most jöjjenek a képek (ígérem, fogok feltölteni videót is, csak sajnos nem túl jó minőség, várok, hátha találok jobbat):






2010. május 25., kedd

Koszovó felett az ég....

... nem tudom, hogy milyen, és szerencsére nem is fogom megtudni!!!! Viszont a fejünk fölül eltűntek a fekete felhők, mindenféle értelemben! Akik közelről ismernek, tudják, miről beszélek, akik nem, azoknak mindjárt elmesélem :-)) Mert tudom, így elég zagyván hangzik az egész :-)) Az elmúlt hetek, sőt hónapok nagy stresszben teltek számomra. Férjem 2 év után újra jelentkezett egy hathónapos koszovói kiküldetésre. Természetesen közös volt a döntés, és az ok - mi más? - azok a mocskos anyagiak... De ahogy belegondoltam a részletekbe, egyre inkább úgy éreztem, nem fog ez nekünk menni. Más volt 2 éve a helyzet; akkor sem volt könnyű, de a mostaninál mégis sokkal egyszerűbb. Fotinivel még csak terhes voltam, a másik kettő ugyan még kisebbek voltak, de már elég önállóak, hogy többé-kevésbé el tudják látni magukat, úgymint evés, öltözködés, stb. Ovis volt mindkettő, így nem voltunk még annyira szigorúan időhöz sem kötve, délután is tovább maradtak egy kicsit, mint most. Na és persze ebéd után is aludt még mindkettő, így kényelmesen el tudtam végezni a dolgomat, amit kellett. Ja és hát a háztartás is sokkal egyszerűbbnek tűnt a mostani helyzethez képest, akkor ugyanis még bent laktunk a városban, és "csak" a 100 négyzetméteres lakást kellett úgy-ahogy rendben tartanom, most viszont, ha ez nem lenne elég, itt van még a kert is, ami egy embernek már szinte képtelenségnek tűnő feladat. Plusz még itt van mindezek mellé egy örökmozgó Fotini is, aki már önmagában is szabotál minden rendrakási próbálkozást. A nagyoknak pedig iskola, délután tanulás, különórák... nem is sorolom, már a felénél a kétségbeesés kerülgetett, hogyan fogom mindezt egyedül megoldani. Na és ki ne felejtsem a legfontosabbat, ami (pontosabban akik) miatt 2 évvel ezelőtt könnyű dolgom volt: a szüleimet. Mivel a gyerekeknek iskolai kötöttségeik még nem voltak, 2 és fél hónapot otthon töltöttünk Magyarországon, aztán meg anyu is elég sokáig itt kint volt nálunk, és végül apukám is csatlakozott. Így már akár fél lábbal is ki lehetett bírni a férjem segítő keze nélkül is. Most viszont sajnos erre az opcióra sem lett volna lehetőség, bár azt mondom, addig jó, amíg nem tudnak jönni: más valakinek, aki nagyon fontos nekem, nagyobb szüksége van most rájuk, és kívánom, hogy még legyen is sokáig!
Sok szónak is egy a vége, be voltam azért rezelve rendesen! De próbáltam magam bíztatni, hogy nem olyan fából faragtak engem, aki megijed a nehézségektől! Azért minél inkább közeledett az időpont, amikor is bizonyosságot szerezhettünk róla, hogy végül megy-e a Zuram, vagy sem, annál inkább szurkoltam, hogy ne menjen. Persze férjem az anyagi oldalával érvelt - hiszen ez volt eredetileg is a cél. Nem áll túl jól a szénánk ezen a téren, főleg most, a görög válságcsomag bevezetésével... Itt is, mint bárhol a világon, a kisemberek szenvedik meg a nagyok dőzsölését!!! De ebbe inkább bele sem megyek, mert oldalakat írhatnék róla, de nem akarom, hogy ez a blog a politizálásról szóljon. Nem is jellemző rám, még a híreket hallgatni is utálom, csak felhúzom magam rajta. De amikor az ember a saját bőrén érzi a helyzetet, akkor nehéz nem beszélni, nem tudomást venni róla.
Világéletemben igyekeztem pozitívan felfogni a dolgokat, most is így teszek. Nem annyira rossz a helyzetünk azért, ha belegondolok, hogy jelenleg egy fizetésből "tengődünk". Ami a helyzetet nehezíti viszont, hogy a jelen állás szerint elég reménytelen vállalkozás lenne munkát találnom. Először is, itt a főiskola. Ha már idáig eljutottam, szeretném befejezni, ami ugye még egy félév. Ha elkezdenék dolgozni, reménytelennek látom, hogy fel tudjak készülni az államvizsgára. Legalább a szakdolgozatomon túllennék már! De egyelőre ezt a félévet túl kellett élnem, addig nem sokat tudtam foglalkozni azzal sem. Na majd most a nyáron... Aztán mindjárt itt a következő kérdés, ami szintén a gyerekek iskolájával kapcsolatos. Ha már nyár, hogyan oldanám meg 3 hónapig a felügyeletüket? Könnyű volt, amíg ovisok voltak, és csak egy hónapos volt a szünet az óvodában. Egy hónapot még megold az ember. De hármat??? Ugyanúgy téli, tavaszi szünet???? Ki viszi őket reggel, ki hozza őket délben? Na jó, délben biztos nem, akkor már maradnának napköziben, de akkor is. Túl sok a kérdés, és egyelőre nehéz rájuk választ találnom. Így maradok a fenekemen... Na ezért akart férj annyira Koszovóba menni, egy évre talán még megoldódtak volna ezek a problémák, vagyis nem lett volna gond, ha nem dolgozom. De azért mégis, ha az ember mindent feltesz a mérlegre, a végén az jön ki, hogy inkább maradjon egyben a család, aztán majd mindenre találunk megoldást. Jól jönne az a pénz, de nem mindenáron. A család, a gyerekek nyugalma (mert lássuk be, nekik sem mindegy, 2 éve is eléggé nehezen viselték az apjuk hiányát) mindennél többet ér! Nem vagyunk elveszett emberkék, ennél sokkal nehezebb szituációkat is túléltünk már, ezt is meg fogjuk oldani. Különben is, van egy erős támogatóm :-)) Miközben férjem teljesen biztos volt a dolgában, hogy a régi NATO-s nagyfejes majd újra "besegíti" a koszovói csapatba, én titokban az égiekkel egyezkedtem, hogy ne menjen. És mi nyertünk! Én és az égi Segítőm! Köszönöm! Holnap el is megyek és gyújtok egy gyertyát a templomban!! ..... öööö, lehetne még egy utolsó kérésem? Mondjuk a Lottó ötös?



2010. május 24., hétfő

Mit csináltam rosszul?

Bizonyára sokmindenkiben felmerül jónéhányszor ez a kérdés élete során. Bennem legalábbis elég gyakran. Amióta anya lettem, azóta meg főleg. Megvan amúgy is az a - a mai világban legalábbis - rossz tulajdonságom, hogy először magamban keresem a hibát. Nem magamat hibáztatom, csak amikor megpróbálom kielemezni a dolgokat, hogy mi miért történt, először magammal kezdem. Ha nem hallgatnak rám a gyerekek, ha összetűzésbe kerülök valakivel (ritkaság, mert alapból elég nyugodt természet vagyok, amíg fel nem bosszantanak... az éveim múlásával viszont rájöttem, hogy egyre kisebb a tűréshatárom. Hiszen az élet túl rövid ahhoz, hogy mások hülyesége miatt nyeljünk folyton!), vagy egyszerűen csak rossz napom van, elgondolkozom azon, vajon nem én tettem valamit rosszul? Általában tudom a helyes választ is, de - furcsa az emberi természet! - előfordul, hogy mégis egész máshogy cselekszem. Persze felmerül ismét a kérdés, hogy mi is a helyes út, ki dönti el, mi helyes és mi nem? Csak ilyen apró példákra gondolok, mint például amikor ráüvöltök a gyerekre, miután ötvenmillió-tizedikre sem akarja meghallani, amikor vacsorázni hívom, aztán még nekem lesz lelkiismeretfurdalásom, amiért elveszítettem a türelmemet. Persze, mert a "Nagykönyvben" az van megírva, hogy nem szabad kiabálni, urambocsá' tettlegesen bántalmazni a gyereket. Na de könyörgöm, az angyalok türelme is véges; arról nem is beszélve, hogy azt már nem írja a "Nagykönyv", hogy ha - tegyük fel - a világ összes türelmével és következetességével nevelt szemünk fénye mindezek ellenére (vagy erősen gyanítom, hogy éppen ezért?) magasról .... khm.... - hogyan is fogalmazzak finoman... - tesz arra, amit (finoman és udvariasan) kérünk tőle, olyankor mi a teendő??? Ahogy elnézem, a mai gyerekek (pfffff, hogy utáltam ezt a kifejezést, amikor én voltam gyerek, aztán most tessék, én is éppen így károgok :-D ) semmi tiszteletet nem mutatnak a felnőttek irányába; szüleiket, de még a tanárokat is semmibe veszik, szemtelenek, udvariatlanok. Ilyen alapvető udvariassági gesztusokról, mint mondjuk hogy előreengednek valakit az ajtónál, vagy hogy előre köszöntsenek (vagy hogy egyáltalán köszöntsenek!), már régen lemondtam. Szerencsére nem a saját gyerekeimen tapasztaltam ezeket a dolgokat először. Amikor a nyelviskolában dolgoztam, az enyémek még kicsik voltak, és viszonylag kezelhetők, így derült égből villámcsapásként ért az akkori iskolások viselkedése. A jó szó, a "laza tanár" stílus nem igazán jött be, így hamar ki kellett mutatnom a fogam fehérjét. Lehet, hogy megutáltak, de legalább sikerült rendet teremtenem. Bár ennyi év távlatából még mindig mosolyogva köszöntenek az utcán, ha meglátnak (ha németül nem is, de legalább viselkedni úgy-ahogy megtanultak :-D ), úgyhogy talán annyira nem maradtam rossz emlék a számukra :-)) Akkor még úgy gondoltam, az én gyerekeim nem lesznek ilyenek, mint a nagy átlag. Elhittem, hogy a szülő, a család felelőssége, hogy jó modorra nevelje a kis emberpalántákat. De akkor mit csináltam rosszul? Egy életen át azt nevelem beléjük, hogy ha ismerőst látunk, köszöntünk, ennek ellenére úgy kell őket böködnöm az utcán, ha valakivel találkozunk. Miért olyan nehéz ez? Mert ezt látják a többiektől. Én tótágast is állhatok, mondhatok, amit akarok, a csordaszellem győz. Mert milyen ciki már, hogy mindenki magasról le.... - hogyismondtam? - tesz a tanár fejére, ha az odajön, az az egy kis jólnevelt meg hangosan köszön? Vagyis gyorsan le kell szokni erről a bizonyára őskövület szokásról... Aztán én meg törhetem a fejemet, hogy mit csináltam rosszul...
Mint már írtam egy régebbi bejegyzésemben, a nagy nevelési elvekről már régesrég letettem. Ezért is van az, hogy a gyermeknevelési "szakirodalomra" már kétkedve tekintek. A mai modern, "engedjünk meg mindent a gyereknek, ne szidjuk, ne bántsuk, hadd csináljon, amit akar" - felfogás a szememben már amúgy is megbukott. Látszik az eredmény a "mai fiatalokon" (brrrrrrr!). Nem volt azért mégsem olyan nagy hülyeség nagyapáink idejében, hogy rövid gyeplőn tartották a gyerekeket, és bizony, ha kellett, még egy-két jólirányzott nyakleves is elfogadott volt. Mindenesetre tisztelték a szülőket, a tanárokat, mégsem volt szükség pszichológusra, de még csak ennyi dys- előtaggal rendelkező nebuló sem létezett. Nem volt meg mindenük, sokszor még a napi betevő is nagy szó volt, de biztos vagyok benne, hogy az átlagnak sokkal boldogabb gyerekkora volt, mint a mostani gyerekek nagy többségének. "A kutya is jóvilágában veszik meg" - tartja a mondás. És tényleg így van. A mi gyerekeinknek már mindenük megvan, nem is tudják, mit kívánhatnának még, mégsem teszi őket már boldoggá semmi. Éppen ezért, hiszen minden az ölükbe hullik. Aztán meg szegény (?) szülők éjt nappallá téve robotolnak, hogy mindezt előteremtsék csemetéjüknek. Csak mindeközben elfelejtenek velük foglalkozni is. Úgy gondolják, a hiányzó törődést ki lehet váltani egy újabb Playstation-nel vagy egy Barbie-kastéllyal. Egy ördögi kör ez az egész. Örülök, hogy nekünk idejekorán sikerült ebből kitörni. Valamit azért mégiscsak jól csinálhattam, mert amikor a fiam már a hatodik születésnapja előtt a kérdésre, hogy mit szeretne, ezt válaszolta: -Nem tudom, már mindenem megvan! Sosem felejtem el azt a pillanatot. Persze azért gyerekből van, ha nagyon megerőlteti magát, mindig talál még valamit, amit kívánhat. De igyekszem irányítani az ízlését, hogy teljesen felesleges dolgokra ne pazaroljunk pénzt és energiát. Na meg persze már hely sincs nagyon a szobájukban. Inkább olyan dolgokra irányítom a figyelmét, ami hasznos időtöltés lehet, és ha a kreativitását és a tudását is fejlesztheti vele, még jobb. Na és persze az is fontos szempont, hogy esetleg az egész család is együtt tudjon játszani. Mert - maradi vagyok - számomra most is ez a legfontosabb, hogy tudjunk együtt játszani, mindig szakítsunk időt arra, hogy tartalmasan foglalkozzunk a gyerekekkel. Ennek ellenére mégis néha lelkiismeretfurdalásom van, főleg, amikor látom, hogy minden próbálkozásom ellenére nem abba az irányba fejlődik a személyiségük, amerre szeretném. Persze most közben, ahogy így leírom a dolgokat, azt hiszem, már választ is kaptam a kérdéseimre. Talán mégsem én (vagy legalábbis nem csak én) tehetek róla, ha félresikerülnek a dolgok. Mégiscsak túl nagy hatással van ránk a világ, amiben élünk, hiába is próbálom kizárni az életünkből a negatív dolgokat. De azért van, akinek sikerül, szóval valamit mégiscsak rosszul csinálhatok...
Le is írom gyorsan, mi történt ma, mielőtt megint teljesen elkalandozok. De ahhoz előbb megintcsak ki kell térnem egy kicsit. Szóval ugye szakirodalom blabla... tegnap valahogy eljutottam odáig, hogy egy kutyaneveléssel kapcsolatos könyvet elolvassak. Na nem végig, annyira nem vagyok időmilliomos, csak a ránk vonatkozó részeket. Tudniillik Rex a maga négyhónapos kölyökkutyaságához méltóan cipőt rág, felugrál, nadrágszárat rángat, és még sorolhatnám, mindazt, amit egy ekkora kajla kölyök rosszalkodni szokott. Viszont hiába a kutyatartói múlt: könnyű volt annak idején jólnevelt kutyát faragnom, amikor csak magamban voltam, én voltam egyértelműen a falkavezér, és következetesen be tudtam tartani és tartatni mindazokat a dolgokat, amiket egy kutyának meg kell tanulnia. Most sokkal nehezebb a helyzet. Öten hatfélét tanítanánk szerencsétlen ebnek, mindenki máshogy viszonyul hozzá, és ha netán elkezdeném oktatni, tuti százfelé szalad a figyelme, hiszen az egyik erre labdázik, a másik arra fut, a harmadik amarra visít, szegény pára nem bír koncentrálni. Szóval találtam ezt a könyvet, gondoltam, talán választ kapok néhány kérdésemre. Nos, rájöttem, hogy a kutyapszichológiában is más szelek fújnak mostanság. Most már a kutyát sem illik fenyíteni, hanem szépen, finoman kell rávenni, hogy szót akarjon fogadni nekünk. Na kérem! Ezt is megértük! Igen, szeretem az állatokat, meg nem vagyok az erőszak híve, de azért ez már egy kicsit nekem is sok volt, kövezzetek meg érte!!! Na szóval itt van a kutyások Suttogója is!
Azért biztos, ami biztos, tettem egy próbát, hátha bejön, ki tudja. Aszongya hogy: ha a kutya valami olyat csinál, amit nem szabad, nem lehet rászólni, hanem nem kell tudomást venni róla, mert ettől a kutya szenvedni fog, rájön, hogy rosszat tett, és abbahagyja... Lássuk csak. Kilépek az ajtón, rámugrik. Nem szólok, megyek tovább. Tépi a nadrágomat, hagyom. Rá sem szabad néznem. Kösz, majdnem ráléptem. Nem baj, nem szólok, megyek tovább. Leülnék az udvaron, de máris rajtam ugrál. Hova nézzek már, amikor a képemben van, hogy rájöjjön, hogy én most erősen ignorálom őt? Nem veszi a lapot, tuti nem olvasta a Kutyasuttogót! Elkezdi rágni a cipőmet. Grrrrrrr! Nem szólok. Amíg le nem rágja a lábamról. Akkor már muszáj visítanom! Egy szóra eltűnik... Én csináltam rosszul valamit? Tuti a lelkébe gázoltam, de ez van, Suttogó számomra megbukott... Kutyák részére is!
Aztán délután jött a drámai végkifejlet. Játék közben a kelleténél jobban megszorította Fotini kezét. Anyatigris ugrik, de Suttogó dörömböl a fülemben: türelem! Oké, enyhe ejnye-bejnye, nem szólok hozzá, Fotinivel foglalkozom, szerencsére csak nagyobb volt az ijedelem. Hiába tudom az eszemmel, hogy a "régi módszer" hatásosabb, azért bennem van a kétség, hogy rosszul fogom tenni, ha alkalmazom. Rex már síkideg. Ez a lelki terror úgy látszik, sokkal rosszabb, mintha odacsaptam volna egyet a fenekére. De még gondolom teszek egy utolsó próbát. Ha egyszer könyv, mégiscsak többet tudhat, mint én. Egy óra múlva Fotini újra ordít. Persze nem egészen a kutya tehet róla, ha a gyerek ott matat a szájában, de akkor is, meg kell tanulnia, hogy vigyázzon a kicsire. Már nem egy súlycsoport, egy hónapja még ő volt a kisebb, de azóta már kinőtte a Csibét :-) Előkerül a régi módszer. És ekkor Rex fellázad. Ellenem. Tudom, hogy a klasszikus módszer szerint mit kell tennem. Megvédenem a falkavezér címet, amíg fel nem adja. De utálom ezt!!!! De muszáj. Miattam, a gyerekeim miatt. Lemérkőztük. Győztem, de lelkileg kivagyok. Közben meg tudom, hogy így kellett tennem, de mégis lelkiismeretfurdalásom van miatta. Kellett nekem "szakirodalmat" olvasnom! Ugyanúgy, mint a gyereknevelés. Minél több "okosságot" olvas az ember, annál rosszabb szülőnek érzi magát tőle. Na kellett ez nekem? Rosszul csináltam? Nem tudom. Látszólag Rex megnyugodott, sőt olyan szófogadóan követett mindenhova a délután hátralevő részében, hogy öröm volt nézni.
Viszont volt valami, ami még inkább elkeserített. A káröröm a gyerekeim szemében. Ezt már tényleg nem tudom mivel magyarázni. Világéletükben az állatok, a természet szeretetére neveltük őket, még egy hangyát sem engedtem nekik eltaposni házon kívül. Ennyire befolyásoló hatással van rájuk a környezet? Mással nem tudom magyarázni. Mélységesen felháborít, ahogy itt Görögországban az állatokkal bánnak. Már pár éves kicsi kölyköt (embert....) is láttam, amikor meglát egy kóbor kutyát az utcán, és automatikusan máris kőért nyúl, hogy megdobja. Ezt látta, ez a természetes neki. Nos, ez a viselkedés eddig távol állt az én gyerekeimről. A mostani "hatalmi harcunk" nem zajlott a szemük előtt, de hallották, és olyan kárörvendés csillogott a szemükben, hogy teljesen megdöbbentem. Én azt vártam, hogy majd sajnálják, és talán még sírnak is. Én biztos ezt tettem volna gyerekként.... Utána természetesen elmagyaráztam nekik, hogy miért volt erre szükség, és hogy meg ne lássam soha, hogy ők valaha is kezet emelnek a kutyára. Ezekután viszont már nem tudom, bízhatok-e abban, hogy megfogadják, amit mondtam. Annyiszor megígérnek dolgokat, aztán meg mégis falrahányt borsó lesz minden beszélgetés. Aki kitalálta ezt a liberális nevelést, annak biztos, hogy nincs gyereke :-P Vagy csak én csinálok valamit rosszul?


2010. május 23., vasárnap

2010. május 22., szombat

Mindent a maga idejében...

A görögöknek néha furcsa szokásaik vannak. Ahhoz képest, hogy a pontosság nem éppen az erényeik közé tartozik, ami az időpontokat illeti; vannak viszont dolgok, amelyekben mereven ragaszkodnak bizonyos dátumokhoz. Ilyen például a nyári fürdőzés ideje. Május elején lehet akár negyven fokos meleg is, eszükbe sem jutna a tengerhez lemenni, még akkor sem, ha az ott hever a lábuk előtt. Valahogy meg sem fordulna a fejükben, hogy május elején is lehet fürdeni, hiába ömlik róluk a víz. "Nincs itt az ideje"... Ugyanúgy a legtöbb görög számára augusztus 15-e után véget is ér a nyár, aztán tombolhat olyankor még a legvadabb kánikula. Pedig még az iskola is csak szeptember közepén kezdődik, nem foghatják arra. Mégis, a legtöbb családban az augusztus 15-ei nagy nemzeti ünnep után végetér a nyári szezon; a sufniba kerül a strandtörülköző és a fürdőruha, és megvetéssel vegyes sajnálkozással figyelik a "szegény kis dilis" külföldi turistákat, akik még akár szeptember végén is élvezik a kellemes 30 fokos meleget... A külföldiek által kevésbé ismert, inkább csak helyiek által látogatott partokon szeptember elsejével be is zárnak a tengerparti kávézók, eltűnnek a napernyők; a napozóágyak egymásra pakolva tornyosulnak a part szélén, idejekorán téli álomra száműzetve, árván várva a következő nyarat... Ami természetesen nem kezdődhet el május vége - június eleje előtt, hiába a jó idő... "Nincs itt az ideje"...
Ez most csak azért jutott eszembe, mert amikor mi a múlt héten, árnyékban 30 fokos levegőhőmérséklet mellett elmerészkedtünk többször is a tengerpartra, a legtöbb ismerősünk elég furcsán nézett ránk. Mintha csak zöld kis antennák után kutattak volna a fejünk fölött, ami bizonyítaná marslakó mivoltunkat. Mivel ilyet nem találtak, magukban elkönyvelhették magukban, hogy "na ezek se normálisak". Persze az is lehet, hogy ilyenkor gyorsan eszükbe jut, hogy "na persze, ez is csak egy szegény kis külföldi, aki nem a tengerparton született" (a 15 év alatt, amióta itt élek, lehet, hogy többször fürödtem már a tengerben, mint a legtöbb "bennszülött", de ez ne zavarjon senkit. Csakis a saját  "furcsaságomnak" köszönhetem...). Ja és hogy mit akartam ebből kihozni? Na szóval a múlt héten a tengerpart még teljesen kihalt volt, egyetlen társaságunk pár sirályon kívül csak néhány arratévedt távfutó volt, akik értelemszerűen szintén nem fürödni jöttek, sőt jól meg is néztek minket... Napernyőknek, kávézóknak nyoma sem volt sehol, az egész környék elhagyott kísértet...part benyomásást keltette... Csak a tűző napsütés és a kellemes meleg erősítette bennünk a tudatot, hogy nem vagyunk annyira eltévedve.
Szomszédaink fiának kávézója van a tengerparton. Ma mesélte, hogy a hétvégén nyitnak, már folynak a munkálatok:  takarítják az üzletet, előkerültek a napernyők, a nyugágyak... Ja, hogy van vagy 10 fok és zuhog az eső???? Az nem érdekes, MOST van itt az ideje!!! Végre!


2010. május 20., csütörtök

Megint fázom!!!

A múlt heti kánikula után újra itt a rossz idő :-(( Pénteken még döbbenten hallgattam a magyarországi híreket ítéletidőről, és a fűtés újraindításáról, miközben éppen a tengerpart homokját ráztuk le magunkról, erre szombatra virradóan itt is vagy 10 fokot zuhant a hőmérséklet. Megszokhattam volna már; az utóbbi évek szélsőséges időjárási jelenségei közül még ez a legkevesebb, hogy 10-20 fokokat ingadozik a hőmérő higanyszála egyik pillanatról a másikra. De miután már március vége óta egész kellemes volt az idő, és  április eleje óta olyan színünk volt, amilyen máskor még nyáron sem, kezdtem elhinni, hogy tényleg itt a nyár. És itt Murphy közbeszólt megint. Napok óta fontolgattam, hogy el kellene már rakni a gyerekek meleg paplanát, hiszen éjszaka már megizzadtak alatta, ahhoz meg, hogy kitakarózva aludjanak, még nem elég meleg a szoba. Nos, ez szombat reggel meg is történt. A szőnyegeket szintén nem szoktam még máskor ilyen korán összeszedni (itt Görögországban ez a szokás: nyárra felszedik a szőnyegeket a lakásokban, ami először furcsa dolognak tűnt nekem, de aztán rá kellett jönnöm, hogy tényleg segít valamennyire, ha a 40 fokos kánikulában az ember legalább a hűvös kőpadlőn közlekedik). Idén valahogy elsiettem a dolgot. Mire az utolsót is kimostuk az udvaron a slaggal, már látszott, hogy nem lesz ideje megszáradni... Akkor még csak pár sötétebb felhőt láttam az égen, gondoltam, majdcsak elmúlik ez is, nem sejtettem, hogy hosszabb időre szándékoznak a fejünk felett lebegni... De! Ha lehet hinni az időjárás-előrejelzésnek (általában lehet, legalábbis a rossz idő mindig bejön nekik... pffff, vészmadarak!), akkor még jó sokat kell arra várni, hogy újra nyárias hangulatba kerüljünk :-((( De hát ilyen az emberi természet, sose jó nekünk semmi, ami van; egész télen a hidegre panaszkodtunk, aztán amikor egyik napról a másikra hirtelen jött a meleg, azt bántuk (na én nem annyira , de azért az a kellemes átmenet, amit valaha tavasznak hívtak - mára már kihalt, úgy látszik -, egy kicsit hiányzott). Nyár után pedig az elmúlt években egyszerre beköszöntött a tél, ősz nélkül - igaz, az sem igazán hiányzott, az az egyetlen évszak, amit nagyon utálok; de mondjuk az se jobb, amikor 30 fok után hirtelen 10-re ébred az ember lánya... Nos, ha valakinek hiányzott az ősz, akkor legyen szíves, vigye gyorsan, és tegye vissza a helyére, mert most kb. pont ilyen hangulatom van, és ez így május vége felé nem éppen normális dolog... szerintem. Most persze írhatnék a globális környezeti problémákról és társairól, de ez a szakdolgozatom témája is, inkább oda tartogatom az ihletet. Meg aztán nehogy az esetlegesen ide leírt gondolataimat megtalálják később, és plágiumnak számítson, ha véletlenül a szakdoliban is hasonlókat írok (ha már egyszer ugyanabból a kútfőből pattant). Aztán akkor még bizonyítsam, hogy tényleg én vagyok én!
Ehelyett inkább most teszek ide pár képet, amit a virágoskertemben csináltam, hátha kedve támad a nyárnak, hogy visszatérjen! Az mégsem járja, hogy a nap ilyen gyorsan szárba szökkentette szinte a semmiből ezeket a szép kis teremtményeket, aztán most meg sorsukra hagyja őket a nagy szürkeségben!!!
Kár, hogy a szinte részegítő illatokat nem tudom a képek mellé csatolni, azt mindenki képzelje hozzá, közben pedig idézzük meg a tavaszt... vagy a nyarat.... nekem mindegy, csak meleg legyen! Talán a kollektív gondolat erejével el tudunk érni valamit, ha nagyon akarjuk!


Ezeknek a rózsáknak pont olyan illatuk van, mint az anno annyira népszerű bulgár rózsaolajnak :)) Imádom!!

Ha valaki tudja, milyen virág ez, ne tartsa magában! Nappal ilyen szépen virágzik, és éjjelre becsukja a szirmait! Még tavalyelőtt kaptam egy öklömnyi kis hajtást a szomszédasszonyomtól, és lám,  mi lett belőle!!! Hihetetlenül gyorsan terjed, már 2 ilyen nagy bokrom van belőle, de sajnos az egyiket Rex heverőnek nézte, és jól "megritkította"... Ennek ellenére még fekvő helyzetben is virágoznak... de inkább nem teszek fel arról is képet, mert ha csak ránézek, elönt a méreg...

És én még azt hittem, a rózsák érzékeny növények, de nem! Az egyedüliek, amelyek túlélték az idei telet. Na meg a fenti sárga virág :-)) 

 Ja és ő is igazi túlélő! Már harmadik éve sanyarog ugyanabban az erkélyládában, de szemmel láthatóan nem zavarja :-) Sőt még egy költözést is kibírt! Ja és az illata nyár éjszakákon valami leírhatatlan! Bódító, szédületes, az ember szinte szerelmes lesz tőle!!! 

Ő idei szerzemény

Házunk eleje


Csupa fül vagyok

Növünk, növögetünk. Már közünk sincs ahhoz a kis tehetetlen szőrgombóchoz, aki 3 hónapja ide került. Őkelme, Rex herceg:

A bánatos pofa átlagon felüli színészi tehetség eredménye, nem bedőlni neki! :-D

2010. május 16., vasárnap

Alvajárás

Meg kell állapítsam, hogy mi egy alvajáró család vagyunk. Mi felnőttek nem (vagy legalábbis nem tudok róla :D ), de a gyerekek igen... Jó, csak vicceltem. Viszont hogy éjszaka bemászkált hozzánk az összes, az tény. A két nagyobbiknál akkor kezdődött, amikor kikerültek a rácsos kiságyból, és igazi heverőjük lett. Pedig erre is azért volt szükség, mert reggelente (sőt, néha éjszaka is) ordítva ébredtek, ezért úgy gondoltuk, mindenki számára kényelmesebb, ha csak lemásznak az ágyról, és átsétálnak hozzánk. Mondjuk mi ezt úgy gondoltuk, hogy reggel. Ők meg úgy, hogy éjjel is. Stefanos körülbelül akkor kezdte, amikor Malvina megszületett. Ő akkor volt két és fél éves. Először érthető is volt, gondoltuk, amíg a kicsi velünk alszik egy szobában, addig ő is hadd jöjjön. Viszont ez a szokása azután is megmaradt, hogy Malvina rácsoságyastól átköltözött az ő szobájába. Már messziről hallatszottak a csattogó talpacskái, ahogy átszaladt a sötét folyosón, mert persze azért félt, aztán teljes erejéből kicsapta az ajtónkat. Ilyenkor általában már készenlétben vártam, hogy visszakísérjem. Szó nélkül vissza is ment, aztán egy óra múlva kezdődött minden előlről. Akkor még, első gyerekkel következetes akartam lenni, hogy ne szokjon már át a mi ágyunkba. Persze ennek praktikus oka is volt, mégpedig az, hogy Stefanos olyan pózokban tud (mind a mai napig) aludni, hogy még a dupla ágy sem elég egymagának sem. Idővel egyre gyakrabban előfordult, hogy a fáradtságtól észre sem vettem - vagy csak nem volt erőm észrevenni -, hogy átjött, és már csak arra ébredtem, hogy félig rajtam fekszik, vagy a bordáimat rugdalja álmában. Ilyenkor újra jött az átkísérés, aztán egy óra múlva minden előlről - jelenet. Mígnem belefáradtam, és egyszercsak fogtam magam, és én költöztem át az ő ágyába, amikor befészkelte magát mellénk. De ez sem tartott sokáig, hamar felfedezte, hogy nem vagyok mellette, és jött utánam oda is :-))
Az igazi show akkor kezdődött, amikor Malvina is kikerült a kiságyból. Bár neki sokkal jobb volt az alvókája, de egyszercsak ő is elkezdett mászkálni éjszaka. Amikor meghallotta, hogy a bátyja kimegy a szobából, neki is muszáj volt követnie, nehogy lemaradjon valamiről. Mit mondjak, nem volt egyszerű időszak, főleg, hogy akkoriban már én is dolgoztam, és nem tudtam magam kellőképpen kipihenni. Tiszta népvándorlás zajlott nálunk az éjszaka kellős közepén, sosem lehetett tudni, ki melyik ágyban ébred reggel :)) Addigra már kezdtem feladni az elveimet a "mindenkinek a saját ágyában a helye" című témában, csak arra vágytam, hogy minél kevesebb ébredéssel teljen el az éjszaka. Paradox módon ennek az éjszakai alvajárásnak akkor lett vége, amikor Sz. Koszovóban volt, és mi 2 és fél hónapot Magyarországon töltöttünk a szüleimnél. Itt egy szobában aludtunk a gyerekekkel, de mivel én akkor voltam terhes Fotinivel, szigorúan meghagytam nekik, hogy most aztán mindenki a saját ágyában marad, mert nem szeretném, ha valamelyikük megrúgná a hasamat álmában. Egyszer-kétszer próbálkoztak, de könnyebb volt úgy az irányításom alatt tartani a helyzetet, hogy mindjárt a kezdetekkor letörtem a próbálkozásaikat, még mielőtt felkelhettek volna az ágyukból. Így elég volt nekik a tudat, hogy ott vagyok velük egy szobában, aztán mire visszajöttünk Görögországba, megszokták, hogy mindenki a saját ágyában alszik.
Fotinivel már más volt a helyzet, említettem már, hogy vele a maradék elveim is hamuvá váltak. Hamar rájöttem, hogy mindannyiunk számára kényelmesebb, ha velem alszik egy ágyban. Nem is értem, minek szenvedtem a másik kettővel annyit, hogy már pici koruktól a kiságyba szoktassam őket, közben fél éjszakát fenn voltam velük... Fotinit csak magam mellé vettem, ha megébredt, aztán édesen aludtunk tovább. Igen, két másik gyerek mellett az ember már nem engedheti meg azt a luxust, hogy nem pihen. És láss csodát, amikor eljött az idő, Fotini magától is beszokott a kiságyába, nem volt rá szükség, hogy görcsös próbálkozásokat tegyek. Nem mondom, elég sokáig tartott, mire végigaludta az éjszakát ébredés nélkül, de ilyenkor is elég volt neki annyi, hogy csak kinyújtottam a kezem, és bedugtam a rácson, hogy megfoghassa, aztán aludtunk tovább. Csak amikor már biztosnak tűntek az éjszakák, akkor költözött át kiságyastól a gyerekszobába.
Mostanában sokat dilemmáztam azon, hogy itt lenne az ideje, hogy ő is átköltözzön a heverőre. A másik kettő ennyi idősen már régen nem a kiságyban aludtak, viszont éppen a fent említett éjszakai mászkálások tartottak vissza ettől a lépéstől. Gondoltam, amíg a kiságyban alszik, legalább nyugtunk van. Egészen tegnapelőtt éjszakáig. Reggel arra ébredtem, hogy Fotini ott alszik mellettem. Mivel Sz. szolgálatban volt éjszaka, kizárt dolog, hogy ő hozta volna oda, így csak arra tudtam gyanakodni (egy kicsit aggódtam is magam miatt...), hogy olyan fáradt voltam, hogy nem is emlékszem, mikor hoztam át... Aztán tegnap éjszaka kiderült a turpisság. Még javában itt tanulgattam a nappaliban, amikor éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Általában Malvina szokta így rámhozni a frászt, olyan csendben jön, hogy nem is hallom, csak amikor megszólal a hátam mögött - elég ijesztő így az éjszaka kellős közepén. Most viszont sokkal alacsonyabb kis alak jelent meg az ajtóban: a Törpe!!! "Hát te hogy másztál ki az ágyadból?" Kézenfogott, bevitt a szobába, és megmutatta :-D Simán!
Nos, akkor kezdődik minden elölről!!! Mit nekünk rácsos ágy, meg emeletes ágy, meg bármi, az anya ágyánál nincs jobb a világon! Jobb lesz minél előbb átköltöztetni a Csibét a nagy ágyra, mert ha kitúr a helyemről, a kiságyban nem férek el :-D


2010. május 14., péntek

Dilemma

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy gyermekeinket a szépre, a helyesre neveljük. Legalábbis normális körülmények között így működik a dolog. Minket is így neveltek, a szüleinket is, az ő szüleiket is; amióta világ a világ, ez az élet rendje. De néha azért elgondolkozom azon, hogy tulajdonképpen mi is az, hogy helyes? Ki dönti el? Itt vannak például a különböző kultúrák. Ami nálunk erénynek számít, az lehet, hogy egy egészen más erkölcsi normákkal rendelkező országban hibának, vagy éppen bűnnek számít. Csak egy egyszerű példa, ami már lerágott csontnak számít: mi itt Európában (?) megrökönyödünk azon, hogy egyes ázsiai országokban kutyát, macskát esznek, de az indiaiak számára szent tehenet fenntartás nélkül fogyasztjuk. Ami nekünk természetes, az más kultúrákban nem az, és fordítva. Persze mindig azokhoz a normákhoz kell alkalmazkodni, ahol éppen tartózkodunk, nem várhatjuk el a befogadó országtól, hogy tolerálja a számukra esetleg furcsa szokásainkat. Ami persze nem azt jelenti, hogy akkor Kínában álljunk neki mi is kutyát enni, de azért illik tisztában lenni az ottani különbségekkel, hogy ne okozzunk esetleg felháborodást a viselkedésünkkel.
Na de nem is erre akartam kilyukadni (úgy látszik, már régen volt időm hosszabban kifejteni a gondolataimat, ezért csapongok megint jobbra-balra). A kérdés az, hogy a mostani világban, ebben a helyzetben, amiben vagyunk, érdemes-e, mennyire érdemes jónak lenni? Amikor csak az jut előbbre, aki lop, csal, hazudik, és aki becsületesen él, azt eltapossák??? Amióta csak gyerekeim vannak, foglalkoztat ez a gondolat (vagy talán már annál is régebb óta, csak nem fogalmazódott meg bennem ennyire tisztán, mert nem volt kinek továbbadni). Az utóbbi időben azonban újra aktualitást nyert ez a kérdés. Aki hallgat híreket (nem rémhíreket, vigyázat!!!), az tudja, miről beszélek.
A régi szokások azonban nehezen vetkőzhetők le. Aki világéletében becsületesen élt, így nevelték, ezt látta, ezt tanulta, az valahol a szíve mélyén még elhiszi, hogy a végén a jó elnyeri a jutalmát. Mint a mesében. De hol a vége? Mikor lesz az, amikor végre meglátjuk, megtapasztaljuk, hogy tényleg megéri jónak lenni? Mert egyelőre csak azt látom, hogy aki becsületes, azt kihasználják, hülyére veszik, sárba tiporják. Aki pedig csal, törtet, az éli a világát. Senki sem kéri tőle számon, hogy mit tett, és miért. Ki is kérné számon, hiszen aki abban a helyzetben van, hogy joga van számonkérni, szintén van takargatnivalója. Kéz kezet mos... Bezzeg ha a szegény becsületes kisember véletlenül egyet botlik (mert a cúgos cipőben nehéz a járás...), egyszerre csattan az ostor a hátán!!! Hiszen valakinek meg kell fizetni a bűnökért. Amióta világ a világ, ez így volt. Régebben áldozati bárányok voltak, most az állatvédők kiállnak a bárányokért. Miértünk ki áll ki? Vagy álljunk neki mi is lopni-csalni-hazudni, hátha jobb lesz nekünk? De azért az már mégsem járja! Még mindig hiszünk a mesékben, a sok csalódás ellenére is. Na és persze félünk a lebukástól. Hiszen nem vagyunk mi született gonosztevők. Meg nem ezt tanultuk. Aztán itt jön a dilemma. Mi mit tanítsunk a gyerekeinknek? Mindenki a legjobbat szeretné a gyerekének. Ha már nekünk nem is sikerült kitörnünk, azonban nekik egy szebb, boldogabb jövőt álmodunk. De hogyan? Vajon tényleg nem éri meg becsületesnek lenni? És ha így is van, azért ezt mégsem taníthatjuk a gyerekeinknek! Másrészről viszont az életre kell felkészítenünk őket. Erre a világra, amiben most élünk, és itt bizony sok helye nincs a tisztességnek. Amikor már egy hét-nyolc éves gyerekben is felmerül a kérdés, hogy mi miért legyünk jók, amikor mások sem azok? Jó kérdés, nehéz megválaszolni. De muszáj. És muszáj a szépre, a jóra nevelni őket. Mert ettől lesznek gazdagabbak. Ha máshogy nem is, de lelkileg biztos. És ez a legfontosabb. Aki rendben van saját magával, az rendben lesz a körülötte levő világgal is. Majd ők is megtalálják a helyüket, mint ahogy mi is megtaláltuk. Mert szerencsére vannak még rajtunk kívül más elnyomott, kihasznált, eltaposott becsületesek is, akiknek a társaságában jól érezzük magunkat. Vajon a tolvaj, csaló, hazug banda is elmondhatja ezt magáról? Tulajdonképpen nem is érdekel, ez legyen az ő gondjuk. Én örülök, hogy tudok tükörbe nézni, még ha más nem is maradt már. A sok kicsi sokra megy alapon talán egyszer mi, a jók leszünk többen, és általunk szebb lesz ez a világ. Döbbenet, hogy ennyi idősen még mindig naívan hiszek a mesékben :-))




2010. május 12., szerda

Első fürdőzés

Ma hirtelen felindulásból elmentünk a tengerhez. Napok óta már tisztára nyári meleg van, persze miért is ne, ahogy az lenni szokott, hétvégére elromlott az idő, pedig akkorra terveztünk egy rövid tengerparti kiruccanást. Ma aztán szó szerint felforrt az agyvizem, mire hazaértünk a gyerekekkel az iskolából, férjem is pont szabadnapos volt, holnap meg Stefanos osztálykirándulásra megy, így minden adott volt a rendhagyó programra.
A hónaphoz képest tényleg meglepően jó idő volt. Azt hittem, csak megmártjuk a lábunkat a vízben, aztán ennyi elég is lesz, de nem, legalábbis a gyerekek nem így gondolták. De beszéljenek helyettem a képek inkább:
Itt már fárad a banda

Valaki kidőlt a sorból :-))

És a nap legviccesebb pillanata:

video

Ezek azok a momentumok, amikor a nehézségek ellenére is úgy érzem, jó itt lenni :-))

2010. május 11., kedd

2010. május 9., vasárnap

Anyák napja - megint

Itt nálunk egy héttel később van anyák napja, mint Magyarországon. Vagyis holnap. 
Amikor még én voltam ovis, és anyák napi ünnepséget csináltunk, mindig egy kicsit zavarba jöttem, hogy anyukám miért könnyezik a szavalásom alatt. Igen, elvileg tudtam, hogy miért, mert megmagyarázta, de gyerekfejjel persze mégsem tudtam igazán megérteni, hogy miért sír valaki, ha nem is szomorú. Aztán amikor anya lettem, én is megtudtam. Amikor kicsi korukban már azért sírvafakadtam, mert rámmosolyogtak a kis fogatlan szájukkal, vagy amikor először kimondták, hogy anya (legalábbis én belehallottam :-D ), akkor már megértettem, mit is jelentenek ezek az örömkönnyek. Elképzeltem magamat, milyen lesz, amikor majd én is ott sírdogálok az anyáknapi műsor alatt, és próbáltam már időben szoktatni magam a gondolathoz. Aztán rájöttem, hogy itt nem így működnek a dolgok. Először is, nincs anyáknapi műsor. Még anyáknapi megemlékezés sem nagyon :-(( Míg például a Valentin nap (ami teljes mértékben nyugatról lemajmolt, és számomra inkább kereskedelmi jelentőségű ünnep - nincs is nagy múltja, csak az elmúlt egy-két évtizedben kapták így fel) alkalmából az üzletek tele vannak nagy piros szívekkel és a reklámok is döntik az ajándékötleteket, addig az egyik legszebb ünnep, az anyák napja, mára már szinte teljesen feledésbe merült. Ismerőseim körében alig ismerek valakit, aki ezen a napon felköszöntené az édesanyját :-O Az oviban is annyival elintézik a dolgot, hogy közösen készítenek valami kis ajándékot az anyukáknak (aminek természetesen nagyon örülök, és kincsként őrzöm minden apró kis emléktárgyukat), és megmondják nekik, hogy vasárnap adják oda az édesanyjuknak, de hogy pontosan mit is ünneplünk, meg miért, arról nem sok szó esik. Elég szomorú dolog, hogy nekem kell elmagyaráznom a gyerekeimnek, hogy miért is köszöntenek fel, nem? Ahogy már említettem, férjem családjában sem szokás a családi ünnepeket megtartani, ezért ebben a kérdésben őrá sem számíthatok igazán. Házasságunk első éveiben még próbáltam rávenni, hogy ezen a napon legalább hívja fel az édesanyját, de most már feladtam a  próbálkozást. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy a mi családunkban hagyomány legyen az ünnepekről való megemlékezés. Nem csak az anyák napja, vagy a nők napja, hogy magamat ünnepeltessem :-D , hanem hogy a gyerekek számára természetes legyen az ünneplés. Hiszen ezek hoznak egy kis fényt a hétköznapokba, nem igaz? 
Az idei anyák napjára mindenesetre nem lehet panaszom: Malvina iskolaelőkészítőjében sikerült egy hozzám hasonló értékrenddel rendelkező pedagógust kifognunk. Ahogy a nagy titkolózásból kivettem, nemcsak hogy saját készítésű ajándékot kapok, hanem még verset is tanított nekik. Drága kicsi lányom, tisztára az én oviskori önmagam jut eszembe, amikor meglepetéssel készültünk az anyukáknak, és útközben hazafelé közöltem is édesanyámmal, hogy "nem mondom meg, hogy kistányért fogsz kapni anyáknapjára"  :-D  Nos, ő azért egy fokkal jobban tud titkot tartani, de látszik rajta, hogy majd felrobban már az izgalomtól :-)) De én is, mert egy igazi nekem szánt anyáknapi verset még nem is hallottam... azért az már mégsem járja, hogy még azt is én tanítsam meg nekik :S 
Stefanoskám már gyakorlottabb titkolózó, annyival elintézte, hogy tudjak róla, őtőle fogok kapni valamit, de többet nem hajlandó elárulni :-)) Azért biztos vagyok benne, hogy magában már ő is izgul...
Már alig várom a holnapi napot!!! 


2010. május 6., csütörtök

Bányászélet :-))

Ma délelőtt Fotini megint nagyot alakított, aludt vagy fél órát :-S  Ahhoz képest olyan virgoncan pattant ki az ágyból, mint aki átaludta a napot... Viccelődve megkérdeztem tőle:
-Sokat aludtál? 
Ennek a kérdésnek előzménye van, Stefanos által vált szállóigévé: ugyanis ő állt hasonlóképpen hadilábon az alvással, kicsi kora óta. Úgy 4 éves kora óta aztán már harcolni kellett az ebéd utáni csendespihenőért. Sokszor eljátszotta, hogy csendben elfeküdt az ágyában vagy fél órát, aztán jött ártatlan pofával, hogy "sokat aludtam" :-D Persze nem lett volna esélyes az Oscar díjra :-P Viszont az ironikus kérdés azóta is elhangzik, ha valaki ilyen "sokat" szundikál :-D
Nos, Fotini viszont ma bármely színészi teljesítményt értékelő díjátadáson megállta volna a helyét. Kérdésemre, hogy sokat aludt-e, szenvedő tekintettel rám nézett, és közölte:
-Igen, és elfáradtam :-D 
Na igen, az alvástól el lehet! Nehéz a bányászok élete :-D 

Ritka pillanatok egyike

2010. május 5., szerda

A vér szava

Érdekes a "félvér", vagyis a két különböző nemzetiségű szülőktől származó gyerekek élete. Akárhol is élnek, mindkét ország kultúráját magukénak érezhetik. Persze ez elsősorban nevelés kérdése, gondolhatnánk. De mégis, mostanában sok olyan történetet is hallottam, ami éppen ennek az ellenkezőjéről adott tanúságot. 
De kezdem az elején. Ez az egész okfejtegetésem akkor kezdődött, amikor a múlt héten egy lovasfarmon jártunk, egy közeli településen. 


Ugyebár,  a magyar lovas nemzet :-)) Az én gyerekeim pedig imádják a lovakat :-)) Legalábbis messziről! Mert eddig még nem sűrűn volt rá alkalmuk, hogy fel is üljenek a lóra; illetve dehogynem, kisebb korukban, amire aligha emlékeznek. Most viszont itt volt a nagy lehetőség, hogy kipróbálhassák a bátorságukat. Először Stefanos pattant nyeregbe; elfogultság nélkül állíthatom, hogy nagyon ügyes volt, és nem is félt! A vérében van? :-D  Aztán Malvina következett. A kezdeti bátorsága elég rendesen az inába szállt, ahogy a ló mellé állva felfedezte önnön kicsinységét :-)) Aztán kiderült, hogy a lovászfiú, aki a farmon dolgozik, erdélyi magyar! Nagyon megörült, amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk! És itt jön elő a címben említett vér szava: Malvinának ennyi elég volt, hogy meghallotta, hogy a fiú magyarul beszél, és minden további nélkül bizalmat szavazott neki, hogy biztonságban tudhatja magát a kezei között: az előbbi félelme egyszerre elszállt, és magabiztosan engedte magát nyeregbe emelni. Alig akartam a szememnek hinni. 
A gyerekeim számára a magyar emberek egyenlők a család,  a rokonság és a barátok fogalmával. Hiszen amikor Magyarországra megyünk, elsősorban velük találkozunk, az egész ottlétünk egy vég nélküli ünneplés és látogatás a számukra, amit természetesen nagyon élveznek, hiszen szinte mindenhol ők a társaság fénypontjai :-))  Nincsenek szürke hétköznapok, és főleg kötelességek, vagy kellemetlen élmények, így még egy okkal több, amiért imádnak Magyarországon lenni. Itt Görögországban is van néhány magyar ismerősünk, barátunk, akikkel a sorsunk és a helyzetünk hasonlósága okán az évek során szinte családtagokká váltunk egymás számára. És vannak, akik csak nyaralni járnak Görögországba, de ha erre járnak, mindig meglátogatnak minket is. A gyerekek számára tehát már természetes, hogy nagyon megörülünk neki, ha itt magyar hangot hallunk. Épp a napokban volt nálunk egy kedves baráti házaspár, akiknek a távozását még meg is siratták, mintha csak a családunk tagjai lennének. Számukra azt hiszem, amúgy is elég vékony ez a határvonal, hogy ki is családtag, és ki nem. Mivel a vérszerinti családunktól messze vagyunk, könnyen örökbefogadunk "pót-családtagokat" magunknak. Persze egyelőre még befolyásolja őket az én példám, vagyis aminek (vagy akinek) én örülök, annak ők is, de remélem, ez később majd megszokássá fog válni számukra, és továbbra is örülnek neki, ha magyar hangot hallanak.
Aztán eszembe jutott egy ellenpélda. Pár éve megismerkedtem egy félig magyar - és félig görög - lánnyal (asszonnyal, bár valamiért annyira idegenkedem ettől a szótól, olyan "öreges", pedig ő kb. velem egyidős lehet), aki itt él a városban - a történet könnyebb érthetősége miatt nevezzük Annának. Nagyon érdekes a története. Még a nagymamája jött ki Görögországba a második világháború után. A háborúban eltűnt a férje, és ő újra férjhez ment, ezúttal egy göröghöz. Az első házasságából volt egy kislánya is, természetesen őt is hozta magával Görögországba. Ez a kislány volt Anna édesanyja. Bár 100%-osan magyar vér csordogált az ereiben, de csak néhány éves volt, amikor idekerült; az édesanyja (Anna nagyanyja) az akkori körülmények között valamiért jobbnak látta, ha csak görögül tanítja a kislányt: teljesen el is felejtette a magyar nyelvet.  A görög mentalitásban nőtt fel, amit a saját gyerekeinek is maradéktalanul továbbadott, hiszen nem is ismert mást. Nem is tud azonosulni a magyar emberekkel, hiába magyar származású. Anna - és testvére - édesapja görög, ő is itt nőtt fel, talán nem is járt soha Magyarországon, nem tudom. Mégis, valami furcsa vonzódást érez Magyarország iránt, meg szeretne tanulni magyarul, felvette és tartja a kapcsolatot a rég elfelejtett magyar rokonokkal. Amikor beszélgettünk, elmesélte, hogy amikor magyar szót hall, olyan megmagyarázhatatlan borzongás járja át - igen, én értem, a vér szava. Pedig őt nem is ebben a szellemben nevelték, hogy ő félig magyar is, mégis, valami húzza a szívét arrafelé. Nem lehet szavakba önteni, csak érezni lehet, hogy mit jelent ez. Sokszor látom ezt a gyerekeimben is. Csak remélni tudom, hogy tudják majd kezelni ezt az érzést; és ha odahúzza őket a szívük, én csak támogatni tudom őket ebben :-))) 

2010. május 1., szombat

Köszöntés

Készültünk egy kis meglepetéssel is. Sok szeretettel Mamának:

video

Anyák napja

Anyák napja alkalmából sok boldogságot, jó egészséget, és sok örömet kívánok minden kedves Édesanyának, legelsősorban az én drága Anyukámnak!