Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2010. március 31., szerda

Tavaszi szünet

Végre eljött a várva várt szünidő! Ideje volt már, belefáradtunk a télbe, a rohanásba, a koránkelésbe... Most végre lehet egy kicsit lazítani. Az idő is kedvez nekünk, igazi tavaszi hangulat van, egész nap kint vagyunk a szabadban! Még az óraátállítás is jókor jött, nem fáj ez így annyira, hogy amúgy sem kell reggel időben felkelni. Bár így meg nehezebben megy az átállás. Reggel későn kelünk, aztán az ebéd utáni alvással is megcsúszunk, és így az esti fekvés is későre tolódik. Valójában persze nem is, mert ugyanaz a napirend, mint eddig, csak a tavaszi szünet végéig azért jó lenne átvenni a nyári időszámítás ritmusát. Ami nehéz, hogy egy órával korábban kell majd kelni, viszont szeretem, hogy este már később sötétedik, na meg amúgy is, a nyári időszámítás kezdete után már az ember érzi a közelgő nyarat :)) 
Ma a fiam elment szomszédolni. Nem először történt, máskor is át szokott menni a kis barátjához, aki a szomszéd utcában lakik. De eddig átkísértük, ott voltak a házukban, szülői felügyelet alatt, aztán értementünk. A mai nap viszont más volt. Azzal még nem is lett volna bajom, hogy egyedül ment át. Én mondtam neki, elég nagy már, különben is faluban lakunk, és már tud magára vigyázni. Aztán egyszercsak jött, hogy elmennének biciklizni. Nem messzire, csak itt az utcánkban. Én amúgy is kint kertészkedtem, gondoltam, rájuk tudok nézni. Jöttek-mentek, először a biciklivel, aztán rollerezni akartak, végül már csak sétáltak. Ha nem is voltak mindig szem előtt, de hallottam a hangjukat. Mégis valahogy olyan furcsán éreztem magam. Az én kicsi fiam egyedül mászkál  a barátaival!!! Nem nagy ügy, más gyerekek már jóval kisebb koruk óta csavarognak egyedül itt a faluban. Persze az is más, ők itt nőttek fel, minden sarkon van valami rokonuk, de legalábbis mindenki mindenkit ismer, valaki csak rájuk néz közben. Mi csak másfél éve költöztünk ide, bár minket már mindenki ismer, de a gyerekek nem tudhatják, kiben lehet megbízni, kiben nem. Sajnos a mai világban már egy kis faluban sem érezheti biztonságban magát az ember, annyi mindent hallani... 
Na de igazából nem is emiatt aggódtam, hiszen mint mondtam, hallótávolságban voltak a gyerekek. Viszont elméláztam (újból), milyen gyorsan megnőnek. Ma még csak itt az utcánkban mászkált nélkülem, de holnap-holnapután már bottal üthetem a nyomukat... És nem tehetek semmit. Nem zárhatom kalitkába, a szoknyám mellé, hogy biztonságban tudjam! El kell lassanként engednem, el kell hinnem, hogy tud magára vigyázni. Mert tud, tényleg felelősségteljes gyerek, tudom. Egyelőre még hatással van rá a nevelés. Hogy később mi lesz, nem akarok még belegondolni... De az anyai szív már csak ilyen, minden pillanatban reszket a gyerekéért, akkor is, amikor itt van mellette, de még inkább, ha nincs... Nem egyszerű dolog anyának lenni. A legnagyobb önzetlenség, amikor hagyni kell menni, pedig legszívesebben a karjaimba zárnám... örökre!
ANYA, most már tudom! És köszönöm!

2010. március 29., hétfő

Illúzió

Az egész élet egy illúzió. Azt látjuk, amit látni szeretnénk. Mit is látunk valójában, tényleg olyanok a dolgok, amilyeneknek érzékeljük őket, vagy csak szemfényvesztés az egész világ? Mint a csillagok. Ami most a szemünk elé vetítődik, az tulajdonképpen egy fényévekkel ezelőtti kép, már régesrégen a múlté, lehet, hogy azóta már nem is létezik az a csillag, amit éppen figyelünk. De mi most látjuk, ilyennek látjuk, elhisszük, hogy ilyen. Hiszen azt hisszük, amit látunk, nem igaz? Az egész világ így működik. Van egy képünk arról, hogy hogyan működnek a dolgok, így tanultuk, elhisszük, hiszen nem ismerünk mást. De vajon tényleg így van-e? Vagy esetleg valakiknek ez az érdeke, hogy mi ilyennek lássuk a világot, közben meg fogalmunk sincs róla, hogy mi zajlik a háttérben? Valljuk be, kényelmes ez így nekünk is. Boldogok vagyunk, elégedettek vagyunk az életünkkel, ki többé, ki kevésbé, de hát ezt szoktuk meg, ez az élet rendje - mondjuk. Nem lenne-e sokkal fájdalmasabb, kényelmetlenebb, ha egyszercsak kiderülne, hogy semmi sem az, aminek látszik? Az lenne ám a kavarodás! Az egész jól felépített kis világunk összeomlana, kicsúszna a talaj a lábunk alól, aztán kezdhetnénk előlről mindent. Újra kellene tanulnunk mindent, újra kellene építeni az életünket. Nem is olyan egyszerű ez. Akkor mégiscsak kényelmesebb dolog elhinni, hogy így van ez jól, ahogy van, nem is szeretnénk tudni róla, hogy esetleg lehetne másképp. Elhitetjük magunkkal, hogy boldogok vagyunk, de vajon mi is a boldogság? Hol van az a határ, amikor még jobban megéri nem tudomást venni a körülöttünk zajló történésekről, mint a dolgok mélyére nézni? Meddig tartható az az állapot, hogy illúziókba ringatjuk magunkat? Én azt mondom, boldog vagyok. De egyedül nem lehetek boldog. Ha a környezetem nem boldog velem, akkor én csak illúziókat dédelgetek. Én boldog vagyok veled, vagy legalábbis ezt akarom elhinni, de te nem vagy boldog velem. Akkor hiba van a képletben, ami előbb-utóbb robbanni fog. Hiába is menekülök az álmaimba. Ha viszont te is el akarod hinni, hogy boldog vagy, akkor már ketten álmodunk. Igaz, vagy nem, nem számít. Hiszen mindketten ezt akarjuk, sikerülnie kell! Minek a dolgok mélyére ásni, csak rosszat teszünk vele, csak fájdalmat okozhat az igazság keresése. Hiszen az igazság bennünk van. Ha pedig már a környezetünk is látja rajtunk a boldogságot, akkor nincs miről beszélnünk, csakis igaz lehet. Nem mindig vezet jóra, ha túlságosan ki akarjuk elemezni a dolgokat. Néha csak hagyni kell őket a maguk útján történni. "Boldogok a lelki szegények" az én értelmezésemben éppen ennyit tesz, aki nem rágódik túl sokat a sorsán, és nem akar mindig a dolgok mélyére ásni, könnyebben megtalálja  a boldogsághoz vezető utat. Mi ez, illúzió? Önámítás? A fejünk homokba dugása? Vagy egyszerű életbölcsesség? A helyzettől függ. Vannak bizonyos szituációk, amikor jobb felejteni, és elfogadni a dolgokat, hogy megtaláljuk a boldogságot. Ha képesek vagyunk elhitetni magunkkal és a környezetünkkel, hogy ez nekünk így jó, akkor az úgy is van. De ha semmiképpen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem úgy van az, ahogyan látszik, akkor talán érdemesebb utánajárni az igazságnak, még ha fájni fog is. Hiszen az illúzió sem okoz már felhőtlen örömet, akkor meg nincs sok veszítenivalónk, nem igaz?  Lehet, hogy összedől a világ, de egy hamis illúzió romjain egy új boldogság alapjait kövezhetjük le. Amit nem kell majd felásni, hogy megkeressük, igaz-e... 
Nehéz eldönteni, hol van a határvonal az illúzió és a valóság között. Néha elgondolkozom, nem éppen azok a legboldogabbak, akiknek gond van az elméjükkel? Ők már nem agyalnak a világ dolgain, szabadon szárnyalnak a fantáziájuk világában. Azzá válnak, akivé akarnak, ledobták a valós világ béklyóit, a környezetük véleménye sem érdekli már őket, semmi sem számít, csak utaznak határok nélkül egy álomvilágban. Nekik ez így jó. Lehet, hogy éppen ez a baj a világgal, hogy túlságosan racionálisan akarunk gondolkozni, szigorú  határokat szabunk a képzeletünknek, a gondolatainknak, s ezért tudat alatt kisebb-nagyobb dolgokban az illúziókba menekülünk. Aztán egyszercsak már nem is tudjuk, hol a határ. 
Egyik kedvenc idézetem: "Jól csak szívével lát az ember. Ami igazán lényeges,az a szemnek láthatatlan..." Nagyon igaz! 

2010. március 27., szombat

Keresem az igazit

Nem kell megijedni! Nem a tavasz szállt a fejembe, hogy újból párválasztási szándékokkal álljak elő, dehogy! De mégiscsak a tavasz lehet a hibás, vagy csak a tavaszi nagytakarítás ment az agyamra, mindenesetre úgy érzem, a blogomat is ki szeretném csinosítani. Napok óta keresgélek, vagy több ezer háttérképet végignéztem és -próbáltam már, volt több is, ami tetszett, de valahogy úgy érzem, még nem találtam meg az igazit. Nincsenek nagy igényeim, á! Csak annyit szeretnék, hogy olyan legyen, ami első ránézésre kifejezi ezt a blogot: néha egy kicsit szomorkás, néha humoros, kicsit romantikus, kicsit modern, egy kissé gyerekes és kicsit komoly... Ne legyen túl sötét és ne is legyen világos, ne legyen egyszínű de ne is legyen túl tarka... Sokat kérek? :P
Ha netán valakinek van valami javaslata, ne tartsa magában, minden ötletet szívesen veszek!

2010. március 26., péntek

Dackorszak

- Fotini...
- Nem!!!!
Jó, ezt megbeszéltük...

Nemzeti ünnep

Ma (illetve már tegnap, mert jócskán elmúlt éjfél...) nemzeti ünnep volt Görögországban. Dupla ünnep: az 1821-es szabadságharc kezdetére emlékeznek, amikor a görögök fellázadtak a közel négy évszázados török uralom ellen, és visszaszerezték függetlenségüket. Az egyház pedig ezen a napon ünnepli azt az eseményt, amikor Szűz Máriának megjelent az arkangyal, és hírül vitte, hogy Isten őt választotta ki, hogy a Megváltó édesanyja legyen.
Ezen a napon a görögök az egész ország területén felvonulással ünnepelnek. Az iskolásoktól elkezdve a különböző szakkörökön át a fegyveres erőkig mindenki felvonul a városok főutcáin, a rezesbanda kíséretében. Az iskolások között a legnagyobb tisztség a zászlóvivőké. Általában a legmagasabb osztályok legjobb tanulója lehet az a szerencsés, aki az egész város színe előtt végigmasírozhat a nemzeti zászlóval.
Nagyobb városokban általában csak a felsősök vonulnak fel. Itt nálunk a faluban az egész iskola, na meg az iskolaelőkészítősök is, hiszen nincs olyan sok gyerek. Jó buli a gyerekeknek, mert már hetekkel az ünnepség előtt gyakorolják a menetelést az iskolában, addig se kell tanulni :-P
Ma az én gyerekeim is felvonultak. Vegyesek az érzéseim ezzel kapcsolatban. Illetve már nem annyira, hozzászoktam a gondolathoz, de amikor először öltöztettem a fiamat görög nemzeti viseletbe, elég furcsán éreztem magamat! Ez az, amiről egy korábbi bejegyzésemben meséltem. Egy kicsit fáj, hogy épp 10 napja volt a mi nemzeti ünnepünk, de az nem sokat jelent a gyerekeknek (bár tudnak róla, hiszen meséltem nekik, de nem érzik át úgy, mint mi), míg a görög ünnep az ő ünnepük. Nem panaszként mondom, hiszen én választottam azt, hogy itt éljek, itt nőjenek fel a gyerekeim, de ezekbe a részletkérdésekbe ugye nem gondolt bele az ember előre. Másrészről viszont rém büszke is vagyok rájuk! Ha a szívem legeslegmélyén fáj is egy kicsit, de azért igyekszem erősíteni bennük a nemzeti öntudatot, hiszen nincs annál rosszabb, mint ha gyökértelenül él az ember. Én már csak tudom. Igen, ők félig magyarok, és ezt is ugyanúgy tanítom nekik, de ez nem jelentheti azt, hogy nem ide tartoznak.
Engem elég érzékenyen érint amúgy is ez a téma. Szerencsém van, mert nem éreztették velem gyakran, hogy hátrányom lenne abból, hogy külföldi vagyok, bár ehhez biztosan jócskán hozzájárul, hogy anyanyelvi szinten megtanultam a görögöt, nem is veszik észre a kiejtésemen, hogy nem vagyok született görög. Ezenkívül - legalábbis látszólag - sikerült beilleszkednem, átvennem a szokásaikat, tehát nem is érhetett negatív diszkrimináció a származásom miatt. Ennek ellenére rettenetesen fel tud háborítani, amikor a külföldiekkel való megkülönböztetésről hallok. Igaz, lehet, hogy néha jogos, mert elég sok - főleg a környező országokból - tömegesen ideáramlott népcsoport van, akikről több rosszat hallani, mint jót. De én akkor sem szeretem az általánosításokat. Ismertem én nagyon becsületes albánokat vagy bolgárokat is, na és ugyanígy bőven akad bűnöző hajlamú görög is... Mégis, ha valami bűncselekményről hallani, akkor a közvélemény szerint csak külföldi lehetett... Ami pedig duplán irritál, mert az, hogy "külföldi" elég tág gyűjtőfogalom, amibe akár én is beletartozhatnék... Tudom, akinek nem inge, ne vegye magára, de engem mégis zavar.
Na de hogy mindez most hogyan jutott eszembe a felvonulással kapcsolatban? Nagyon egyszerű. Az iskolákban is problémát okoz  ez a külföldi-probléma. Ahogy az elején írtam, a legfelsőbb osztályok legjobb tanulójáé a megtiszteltetés, hogy viheti a zászlót. Sok esetben ez a legjobb tanuló viszont külföldiek gyereke. Nem úgy, mint az én gyerekeim, akiknek görög az apjuk, na meg az anyjuk is görög állampolgár (is), hanem igazi bevándorló családból származnak. Lehet, hogy már itt születtek, itt nőttek fel, és valószínűleg itt is fogják leélni az életüket (ha hagyják őket), talán még az állampolgárságuk is görög, mégis negatív megkülönböztetésben részesülnek. Minden évben vita tárgya, hogy joguk van-e vinni a görög nemzeti zászlót. Azt hiszem, nem én vagyok  a kompetens ebben a témában, hogy eldöntsem, kinek van igaza; én magam sem vagyok biztos a válaszban. De felmerül bennem a kérdés ezekután, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Valóban olyan rosszak és gonoszak ezek a "külföldiek", és eszük ágában sincs beilleszkedni, vagy fordítva van? Netán ők szívesen beilleszkednének, csak nem hagyják őket, letörik minden próbálkozásukat, már most, gyermekkorukban, így a végén rosszakká válnak a be(nem)fogadó országgal  szemben? Nem tudom, de ilyenkor tényleg reszketek, hogy az én gyerekeimnek soha ne kelljen ezt átélniük. Se itt, se Magyarországon, se máshol a világban. Ezért erősítenem kell a gyökereiket, akár tetszik, akár nem. Nem tudom még, mit hoz a sors, és hol fogják majd leélni az életüket a jövőben, de remélem, nekik már csak előnyük fog származni abból, hogy két hazát ismerhetnek meg, és mindenhol otthon lesznek. Az ő generációjuk már amúgy is egy egészen más világ, számukra természetes lesz, hogy az emberek szabadon járkálnak a nagyvilágban. Szeretném hinni, hogy ez azzal is jár majd, hogy megpróbálják jobban tolerálni a másságot, a máshonnan jötteket.
 Stefanos első nemzeti viseletes szereplése 5 évesen
Malvina felvonul

2010. március 24., szerda

Gyermeki bölcsesség

Malvina lányom vacsora közben megszólalt:
- Anya, tudom, miért nem hal meg soha a Jézuska!
- Na miért, kicsim?
- Mert már meghalt...
Nos, ehhez nem lehet mit hozzáfűzni...

Fő a következetesség!

Az utóbbi időben egy kissé elszaladt velünk a ló, ami a tévénézést illeti. Jómagam nem nézek tévét, kimondottan utálom. Már csak azért is, mert semmi érdemlegeset nem látni, egész nap csak a pletykaműsorok, meg ezeknek a műsoroknak a kifigurázása... Még a híradó is csak arról szól, hogy ki kivel mikor... Komoly! Az meg, hogy a nagyvilágban mi folyik, kit érdekel? Persze, jobb butítani a népet, addig sem a saját nyomorával foglalkozik. 
Na, de ha akarnék is tévét nézni, nem sok esélyem van, hogy elé kerüljek... Idő hiányában is, és mert ha be is kapcsoljuk, akkor biztos, hogy a gyerekek nézik. Nos, ebből sokalltunk be egy kicsit mostanában. Nem örülök neki, ha a tévé előtt ülnek. Annyi minden mást lehet helyette csinálni. De persze tudom, eltiltani sem lehet, minél inkább ellenzünk valamit, annál inkább érdekessé válik. Szóval engedek. Egy bizonyos mértékig. Csakhogy a mai világban, amikor a közel ezer adó közül van legalább 10 olyan (a gyerekeim számára érthető nyelven sugárzott) csatorna, ahol a nap 24 órájában csak mesék vannak, nehéz mértéket tartani (mellesleg megjegyzem, hogy naponta 4-szer ugyanazt ismétlik, már én is kívülről fújom az összeset, pedig nem is nézem, csak amit a háttérből elkapok...ők mégis képesek áhítattal végignézni 10-edszer is!). Aztán kezdődik az alkudozás: csak amíg megmelegítem az ebédet, vagy csak amíg megtelik a fürdőkád! Igen, ezzel így nem is lenne gond, csakhogy utána meg könyörögni kell, hogy jöjjenek már! Az étel már rég hideg, a fürdővíz úgyszintén, de ők még esküsznek, hogy mindjárt vége, fél percet várjak még. Sokszor fél perc az sok perc, és egyszercsak besokall az ember. Múlt héten nemes egyszerűséggel kikaptam a kártyát a beltériből, és közöltem velük, hogy innentől csak hétvégén van tévézés! (régi szép idők, gyermekkorunk televíziója, amikor haptákban állva vártuk azt az 5 perc esti mesét, és  hogy tudtunk neki örülni... hétvégén meg kész kánaán volt, hogy egész délelőtt gyerekműsor ment). 
Meg is egyeztünk tehát, van elég rohangálnivalónk hétköznap, azt az 5 percet, amíg szabadok, használják ki értelmesebben. És láss csodát, sikerült! Stefanos egy egész rejtvényfüzetet kitöltött pár nap alatt, Malvina szebbnél szebb rajzokkal lepett meg... Törpi meg amúgy sem nézett tévét, neki eddig is, ezután is az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy bejusson pár percre Stefanos szobájába - amíg rajta nem kapják :-D 
Hétvégén meg szerencsére jó idő volt, a nap nagy részét kint töltöttük a szabadban, így estére azt a fél órát már nem sajnáltam tőlük, amit a "varázsdoboz" előtt töltöttek. 
A mai nap aztán speciális volt. Csütörtökön nemzeti ünnep lesz, ennek örömére már holnap sem lesz tanítás, csak egy órás műsort fognak előadni a gyerekek, aztán jöhet mindenki haza. Ennek apropójából elkezdődött az alkudozás megint, hogy ez a két nap nem számít-e úgy, mintha hétvége lenne... Én bekeményítettem, és határozottan kijelentettem, hogy nem!
A végeredmény az lett, hogy amíg elkészítettem a vacsorát, az interneten nézték a Magyar Népmeséket :-D :-D  Mert hát ugye megmondtam, amit megmondtam, következetesnek kell lenni!! Közben azzal vígasztaltam magamat, hogy ez mégsem ugyanaz, hiszen itt legalább én választottam meg, mit nézzenek ;-) De hogy az egy meséből végül 5 lett, arról már nem én tehetek!  Túl melegre sikerült az a fránya bundáskenyér, és meg kellett várni, hogy kihűljön :-D
Még popcorn-t is csináltam nekik...

2010. március 23., kedd

Murphy

Ma végre sikerült a vörös homok utolsó maradványait is eltakarítanom... 50 részletben, de a legutolsó ablak is csillog-villog végre. Ez is megvan!
Holnapra újabb sivatagi homokesőt ígérnek...

Újabb apró örömök

Ma megint beszerző körutam volt... Illetve nem annak indult, csak tejért mentem a Lidlbe. Aztán ott meg szembenézett velem egy aranyesőbokor-csemete... Addig könyörgött, hogy kénytelen voltam elhozni :-D 
Gondolkoztam is, milyen kifogást találok férjuramnak, ha meglátja, mert 1. költekeztem, 2. neki kell elültetni :-P
Aztán épp indulni akartam tovább, amikor megint rámszólt valaki... nem is szólt, csak halkan pisszegett, na meg kacsingatott; nem lehetett neki ellenállni: egy orgonabokor!!!! Végem volt, elvesztem! Gyerekkorom óta egyik legkedvesebb illatom az orgonaillat! Amíg a városban laktunk, a lakótelepen, a házunkhoz közel volt egy játszótér, ami orgonabokrokkal volt körülvéve, mindig így húsvét előtt elsétáltunk a gyerekekkel, és szedtünk egy nagy csokorra valót. Néztek is a görögök furcsán, nem tudták mire vélni ezt a nagy lelkesedést! De amióta kiköltöztünk falura, hiányoztak az orgonabokrok! 
Most végre nekem is lesz sajátbejáratú orgonám :)) Az egyetlen üröm az örömben csak az volt, mit fog szólni kedves párom, ha meglátja. Nos, azt hiszem, ismer már valahonnan, mert nem lepődött meg nagyon... Csak azt kifogásolta, hogy TEJET miért nem vettem.... Hoppá!!! 
Azt hiszem, kezdem érezni a tavaszt!!!   

2010. március 22., hétfő

Gyerek vs. háztartás

Végérvényesen átvette a vezetést a káosz nálunk :-O 
Ez így elég ellentmondásosan hangzik, mert a káosznak meg a vezetésnek pont semmi köze egymáshoz, de most így érzem magam. Három gyerek, egy kölyökkutya és a főiskola mellett,  nagyszülők segítő kezétől távol eddig is elég reménytelen volt a helyzetem, hogy tökéletes rendet teremtsek magunk körül, de most, hogy megérkezett végre a jóidő, és egész nap kint "kell" lennünk a szabadban, végleg felhagytam minden reménnyel :)  A nagy kertnek amúgy megvan a maga hátránya is: ha netalántán röpke pillanatokra úgy éreznéd, végeztél a háztartással, akkor még egyszer annyi tennivaló vár rád odakint. Főleg így tavasszal. Tavaly ilyenkor a férjem kedvet kapott, hogy kiskertet csináljunk a hátsó udvarban. Pár sor paradicsommal, paprikával, padlizsánnal kezdtük, aztán egyre több dologhoz kaptunk kedvet. Idén tavaszra már nagy tervekkel indultam, fel is szerelkeztem vetőmagokkal, még Magyarországról is "importáltam" olyan dolgokat, amiket itt nem, vagy csak ritkán lehet kapni, mint például a főzőtök. Nos a nagy terveimet majdnem keresztülhúzta az időjárás, miközben még majdnem egy hete is fagypont körül volt a hőmérséklet! Aztán meg egyszerűen időt sem bírunk szakítani a kertészkedésre, hétköznap szinte mindennap szaladunk valamerre valamelyik gyerekkel, az a másfél napos hétvége pedig (Stefanosnak még a szombat délelőttje is be van táblázva) semmire sem elég. Ilyenkor szeretnék szupernő lenni, és egyszerre megcsinálni mindent, nagytakarítást, nagymosást, fűnyírást, ja és persze még kirándulni is jó lenne, meg biciklizni, meg pihenni.... Na persze! Leginkább az van, hogy a végén semmit sem sikerül elintézni abból, amit elterveztem :D  A lakás még inkább romokban, mint előtte, a nagymosás eredményeként az egész lakásban halomban áll a hajtogatni- és/vagy vasalnivaló ruha, a fű félig lenyírva, és mire a másik feléig eljutunk, az első felét már kezdhetjük előlről... nem is sorolom inkább... 
Egy dologra viszont nagyon odafigyelek: a gyerekekkel töltött időt nem sajnálom! Inkább elúszom a háztartással, de ha velük kell foglalkozni, amellett minden más lényegtelen lesz! A háztartás megvár, ők nem... Olyan hamar nőnek, észre sem vesszük, mikor lesznek majd önállóak, és nem lesz szükségük ránk. Akkor majd nem fog senki sem félbeszakítani, hogy "anya, gyere, játsszunk!"  Akkor majd rendet tarthatok a lakásban, a ház körül, de nem biztos (sőt, biztos, hogy nem), hogy örülni fogok neki. Addig élvezem tehát a társaságukat, ameddig csak lehet, és megpróbálok nem tudomást venni a körülöttünk uralkodó káoszról!
Nem mindig volt ez így. Amikor Stefanos megszületett, első gyerekes anyukaként próbáltam maximálisan megfelelni minden elvárásnak. Nem volt könnyű, bár így utólag nézve már semmiségnek tűnik a mostani állapotokhoz képest :-D Egy gyerekkel még egész egyszerű az élet. Nem kellett senkihez sem alkalmazkodnunk, akkor keltünk, amikor akartunk - na jó, ez így túl szépen hangzik, kicsi fiamnak születése óta megvolt az a rossz szokása, hogy hajnalban kelt, ellentétben velem; de az idő mindent megszépít, ugye. Napközben sem volt sokáig egy kialakított napirend, akkor és ott aludt a szentem, ahol épp elnyomta az álom; a járókában, vagy az etetőszékben két kanál között :))  Mindegy, csak az ágyában nem akart...Viszont ha már aludt, ágyut lehetett sütögetni  a füle mellett, nyugodtan porszívózhattam, moshattam, vagy bármi mást... Akkor még nagy megfelelési kényszerem volt, a lakásnak állandóan csillogni-villogni kellett, és bizony bosszantott, ha ez nem jött össze. Utólag már bánom, inkább pihentem volna én is, amíg a kicsi aludt: állandóan fáradtnak és kialvatlannak éreztem magam abban az időben. Szerencsére kicsi fiam gondoskodott róla, hogy a háztartás ne menjen az ő rovására: amíg ébren volt, kikövetelte magának a figyelmet, csak vele szabadott foglalkozni, aminek most már örülök :)) Ugyanis abban az időben a sok "jóakaró" tanácsokat osztogató ismerős jól megszakértette, hogy az nem normális dolog, hogy egy gyerek (0 és 2 év között!!!) nem tud meglenni egy kicsit magában, és nem hagy engem "dolgozni"...  Elnézést, miért is voltam otthon???? Hogy háztartást vezessek, vagy a kicsi fiamat nevelgessem? Na ugye! Én is pont így gondoltam!
Malvina lányom születésével sok minden megváltozott. A legnehezebb kihívás a két gyerek programjának összehangolása volt. Pontosabban ekkor került végre napirend az életünkbe. Nem tudom, csak azért-e, mert kettővel már nehezebb volt egyeztetni a napi teendőket. Kicsi lányom önmagában is az a gyerek volt, aki ragaszkodott a megszokott dolgaihoz; alapvetően nagyon nyugodt baba illetve kisgyerek volt, de ha valami miatt borult  a napirend, az borzasztóan megviselte. A kezdeti nehézségek után minden olajozottan működött. Amíg Stefanos oviban volt, Malvina nagyokat aludt, én meg kényelmesen el tudtam végezni mindent, amit terveztem. Persze ott volt az a könnyebbség is, hogy nem volt kötött az időpont, hogy mire kell a gyerekért menni az oviba, így nem kellett kapkodni sem. Általában ebéd után, 1 óra körül szoktunk értemenni, de ha egy kicsit megcsúsztunk, akkor sem volt gond. 4-ig nyitva volt az ovi, mondjuk eszembe sem jutott volna, hogy olyan sokáig "lepasszoljam", ha már egyszer otthon vagyok. 
Az első káosz akkor jött az életünkbe, amikor visszamentem dolgozni. Drága férjem már előtte is rengeteget segített, de ebben a helyzetben átvette a háztartás ráeső részét, főleg, hogy az ő munkaidőbeosztása sokkal emberibb volt, mint az enyém. Akkoriban amúgy is krónikus gyerekhiányban szenvedtem. Amikor hazaértem, másra sem vágytam, csak hogy a gyerekeimmel tölthessem minden időmet. A főzés éjszakára maradt, az összes többi, amikor éppen volt idő... Közel sem volt minden tökéletes, de még tartható volt a helyzet... legalábbis a mostanihoz képest :-D
Azóta halmozottan hátrányos helyzetbe kerültem :)) Először is, van egy harmadik rosszcsontom, aki szintén nem az alvókájáról híres, de ő nemcsak hogy keveset alszik, hanem még akkor is olyan éberen, hogy még a hangyák is csak lábujjhegyen közlekedhetnek az udvaron, amíg őméltósága ejtőzik egyet. Másrészről szoros a program, a fiam már iskolás, reggel 8-ra viszem, fél 1-re már menni kell érte, a kettő között nem sok mindenre lenne idő, még ha az egyes pontot figyelmen kívül hagynánk is. Délutánonként is szinte minden napra akad valami: Stefanos hetente 4-szer taekwondora jár, 2-szer zeneiskolába (dobol!!), Malvina heti kétszer balettozik :)) Nem unatkozunk, nem mondom, de úgy szép az élet, ha zajlik, igaz? Ja és akinek ez nem elég, nekem meg még tanulnom is kellene. Merthogy harmadéves főiskolai hallgató vagyok, aki nem tudná :-D :Hogy mikor tanulok? Természetesen éjszaka. A gyerekek rovására nem mehet, ezt az egyet megfogadtam az elejétől kezdve, és igyekszem magam tartani ehhez! A házasságom rovására sem, bár gyanítom, hogy egy kevésbé toleráns és türelmes férj már régen elküldött volna melegebb éghajlatra (pontosabban hidegebbre, ahonnan jöttem...). De kedves férjuramnak majd egyszer egy külön bejegyzést szentelek, hogy legyen elég helyem a fényezésére :))
Lényeg a lényeg, hogy mi maradt, ami nem kér enni, és (sajnos) el sem hagy, ha nem is foglalkozom vele? Naná, hogy a háztartás! Próbálkozom persze, igyekszem egy elfogadható állapotot fenntartani, férjem is egyre többet átvállal tőlem, de mintha a tennivaló csak egyre több és több lenne! 
Nem baj, itt a tavasz, és jólesik kint tevékenykedni a szabadban. A gyerekek is jól érzik magukat, és ameddig kint vagyunk, nem is látom a benti káoszt :)))) Egy dolgot nem szeretek. Ha jön a felhívás, hogy "anya, játsszunk", utálom azt mondani, hogy "most nem érek rá, dolgom van". Ezért igyekszem elkerülni. Nehéz, mert ha belefogok valamibe, általában nem szívesen hagyom félbe, de erőt kell vennem magamon. Majd eljön az idő, amikor visszasírom a mostani káoszt. Addig pedig élvezem a gyermekeimmel töltött időt! Egy gyerek nem arra fog emlékezni, hogy micsoda patinás rend volt mindig a házban, ahol felnőtt (sőt, megkockáztatom, ez éppen hogy frusztrálja a gyerekeket), a közös játékokra, kirándulásokra. viszont annál inkább.. Ezért igyekszem gondoskodni róla, hogy sok mindenre emlékezhessenek majd később.
Most eszembe jutott egy idézet, amit kamaszlányként a szobám ajtajára ki is ragasztottam: "Csak az együgyű rak rendet, a zseni átlát a káoszon" :-D Akkoriban természetesen más értelme volt ennek az aranyköpésnek: egy tinilány jó kifogása, hogy miért lusta összepakolni a szobáját ;-)
De a mostani élethelyzetben sem rossz, legalább vigasztalhatom magam: na jó, fogjuk rá, hogy zseni vagyok :)))


2010. március 20., szombat

Ketrecbe zárt tigris

A betegség, a haláleset a családban, mindig fájdalmas esemény. Még inkább az, amikor az ember távol van, és nem lehet ott a szeretett személy utolsó pillanataiban. Hogy csak még egyszer utoljára lássa, elbúcsúzzon tőle... hogy elfogadja az elfogadhatatlant. Amikor az ember nem lehet ott, nem is tudja felfogni igazán. Igen, tudja, hallja a szavakat, hogy valami nincs rendben, fel kellene készülni a legrosszabbra, de nem megy. Hiszen az emlékekben még az a kép él, amikor utoljára látta; akkor még minden rendben volt, vagy legalábbis úgy látszott. Különben is, velünk ez nem történhet meg. Egyszerűbb a fejet gyorsan a homokba dugni, és várni, hogy elmúljon a veszély, megtörténjen a csoda, és minden ugyanúgy legyen, mint rég. Hiszen csakis ez történhet, nem igaz? 
Szerencsésnek mondhatom magam: egészen 22 éves koromig nem kellett szembesülnöm a halál gondolatával. Ismerősök, távoli rokonok temetésén részt vettem persze, de az mégsem ugyanaz volt. Közeli hozzátartozó elvesztését nem kellett átélnem szerencsére, így nem tudtam, mit jelent gyászolni valakit. Az első veszteség, amit fel kellett dolgoznom, az anyai nagypapám halála volt. Akkor már itt éltem Görögországban, de gyakran hazalátogattam. Egy ilyen látogatás alkalmával történt. Előző nap még elmentem hozzá, örült az érkezésemnek, minden rendben volt vele. De tényleg. Aztán másnap jött a hír, hogy eltávozott :((( Örökre. Váratlanul ért minket a halála, hiszen jó egészségnek örvendett. Senki nem volt rá felkészülve. Csekély vigasz, hogy nem szenvedett sokat, hirtelen érte el a vég. Viszont tényleg sokat jelentett nekem a feldolgozásban, hogy otthon lehettem, még egyszer utoljára találkozhattam vele. Mintha csak megvárt volna... 
Pár év múlva a nagymamám volt a következő. Vágyott a nagypapa után, de az élet még megajándékozta néhány évvel. Legalábbis nekünk, családtagoknak ajándék volt, hogy még köztünk lehetett. Akárhányszor készültem visszajönni göröghonba, mindig úgy búcsúzott, hogy lehet, hogy utoljára találkozunk... Én pedig mondtam neki, hogy nem szabad, meg kell várnia. Legutolsó alkalommal nem mondta....  Tudtam, hallottam róla, hogy szenved, hogy nincs neki sok hátra, de nem akartam elhinni. Érdekes, amikor az ember a szívével lát, azt hajlandó csak meglátni, amit akar. Amikor már mindenki azon sopánkodott, milyen rossz bőrben van, nekem akkor is ugyanolyannak tűnt, mint régen. Az én kis fürge nagymamám. Furcsa, még a telefon csörgése is más volt azon a délutánon. Még mielőtt kimondta volna édesapám a hírt, már tudtam. Nem is tudom, hogy volt lélekjelenlétem pár óra alatt az utazást megszervezni, de estére már az autóban ülve szeltük át a fél világot, hogy legalább a temetésre odaérjünk. Csak ott döbbentem rá igazán, mi is történt. 
Az élet ismétli önmagát. Ahogy múlnak az évek, egyre gyakoribb lesz ez a forgatókönyv, és egyre közelibbek a szereplők :(( Apai nagypapám volt a következő. Az évek rajta is meghagyták a nyomaikat. Számomra azonban továbbra is az az életerős, akaratos kis emberke maradt, akivel a fél gyerekkoromat töltöttem;  aki megtanított korcsolyázni, biciklizni, úszni, sakkozni, akivel nagyokat kirándultunk, és ő még akkor is bírta töretlenül, amikor már mindenki más kidőlt a sorból. Akivel képesek voltunk összeveszni a társasjátékokon, mert egyikünk sem bírt veszíteni :)) Aki megtanított a könyvek és a komolyzene szeretetére. Felfoghatatlan volt számomra, hogy ez az életkedvtől buzogó lélek lassanként saját teste rabja lett. A testé, amely elfáradt, legyengült, egy idő után a négy fal közé szorult, s aztán az életkedv is kettétört; elveszítette a kontaktust a külvilággal. Érdekes dolog, hogy amikor meglátogattuk, a gyerekek látványára mindig felélénkült, szinte megfiatalodott. De aztán újra visszatért a saját világába. Akárhogyan is, amíg azt láttam, hogy az egészségével nincs semmi gond, elhitettem magammal, hogy ez a helyzet mindörökre így is maradhat. Nem számít, hogy ő már lélekben rég máshol jár, de amíg fizikailag itt van velünk, minden rendben van. Aztán jött a derült égből a villámcsapás: megint egy telefonhívás. Ezúttal még utazást sem tudtam szervezni. Pont két hét múlva indultunk volna haza, az ünnepekre, nem lehetett sehogysem megoldani, hogy előbb menjünk. A ketrecbe zárt tigris hozzám képest kismacska volt. Menni akartam, de nem lehetett. Nem is tudom, mi fájt jobban, az elvesztése, vagy az, hogy nem lehettem ott a temetésen. Amíg ki nem mehettem a sírjához, feldolgozni sem tudtam a dolgot. Az el nem sírt könnyek sósavként marták a szívemet. 
Most, 3 hónap múlva újra rettegek a telefonhívásoktól. Imádott nagymamám akarja feladni a harcot, pedig megígérte nekem, hogy megvár. Az nem lehet, hogy nem tartja be az ígéretét, igaz? A bezárt tigris megint őrjöng bennem, legszívesebben repülnék hozzá, hogy számonkérjem. Nem bírok elviselni még egy ilyen telefont. Muszáj, hogy még egyszer, sokszor, még nagyon sokáig lássam! Ha őt is elveszítem, úgy érzem, a gyermekkorom végleg eltűnik. Ő az utolsó szalmaszál, ami a múltamhoz köt. Ha ez a kötelék elszakad, életem egy része tűnik el végleg. A ház, az udvar, gyermekéveim legszebb emlékeivel van tele. Ez az utolsó helyszín, amiről emlékeim vannak.  A szüleim házába is jó hazamenni, már csak őmiattuk is, de az nem az a ház, ahol felnőttem. Amikor azt mondom, hazamegyek, a szüleimhez megyek, ők az "otthonom"; a házról - bár gyönyörű és jó ott lenni - nincsenek gyerekkori emlékeim. Ez a ház inkább majd a gyermekeimnek lesz szép emlék, mire felnőnek :) 
Nagymamám háza viszont az én gyerekkoromat hozza vissza, oda belépve mintha időutazáson mennék keresztül, újra kisgyerekké válok ott. Szinte hallom az udvaron a szomszéd gyerekek hangját, akikkel együtt "bandáztunk". A galambok turbékolását, amire minden reggel ébredtünk, és azt találtuk ki mamimmal, hogy azt mondják, kukulj meg! A hársfa illatáról is mindig a nagyszüleimnél töltött nyarak jutnak eszembe. És még sorolhatnám. 
Önzően hangzik, hogy a saját emlékeimet siratom, miközben drága nagyikám egy kórházi ágyon fekszik. De ragaszkodom az emlékeimhez, ragaszkodom a régi megszokott helyeimhez, és ragaszkodom az emberekhez, akik mindent jelentenek nekem! Mamikám, légyszíves, várj még!! Tudom, hogy sietnél, de ráérsz, onnan már nincs visszaút!!! Engedd meg, hogy önzők legyünk egy kicsit, és szeretnénk még magunk között tudni, ameddig lehet! Nagyon-nagyon sokan vagyunk, akik szeretünk, és nagy fájdalmat okozol, ha itthagysz minket. Várj meg légyszíves, aztán a többit majd megbeszéljük! Most be vagyok zárva, de hamarosan kitörök, és jövök hozzád! Csak legyél még egy kicsit türelemmel!

2010. március 19., péntek

Az élet apró örömei

A héten találtam egy vetőmagos boltban málnabokrot. Itt, Görögországban! Ez nagy hír, mert nem is igazán ismerik errefelé a málnát, nemhogy még bokrokat áruljanak. Az az érdekes, hogy nincs is görögül külön szó a málnára, az üzletben is "erdő gyümölcsei" fedőnéven fut, ami a málnán kívül a szedret és a ribizlit is magában foglalja. A francia eredetű "framboise" ismeretes még a málna megnevezésére itt, de tapasztalataim szerint 10-ből 8 görögnek fogalma sincs róla, hogy mi az. De miért ilyen fontos ez most nekem? Mert IMÁDOM A MÁLNÁT!!! És hosszú éveken keresztül csak vágyakoztam eme gyümölcs után, vagy ha épp akkoriban jártam Magyarországon, amikor a termési ideje volt, rosszullétig tömtem magamba a kedvencemet, mivel ki tudja, mikor ehetek újra. Na hát ez minden, csak nem élvezet. Az első dobozzal még jóízűen eszem, de a többi (!!!) már csak kényszerből csúszik le, mert a boltban ugye sajnáltam otthagyni, ahány dobozzal volt, azt nekem el kellett hozni, utána viszont muszáj fogyasztani, hogy meg ne romoljon :D :D
Amíg Magyarországon éltem, természetesen akkor is a kedvenc gyümölcseim egyike volt a málna, de mivel nem jelentett számomra valami elérhetetlen vágyálmot, nem bolondultam érte annyira (bár vannak szép emlékeim egy szentivánéji kerti partiról, amikor a málnabokor vonzása nagyobb volt, mint a bulié :D De ez egy másik történet :D ).
Görögországban aztán, amikor rájöttem, hogy itt nem annyira jellemző ez a gyümölcs,elkezdett nagyon-nagyon hiányozni. A csúcs az volt, amikor Stefanosszal való terhességem alatt kívánósságom fő célpontjává vált. Felfedeztünk akkoriban egy zöldségest, ahol mindig megtaláltunk szinte mindent, akár még január közepén is gyönyörű piros és mézédes görögdinnyét árultak (persze ötszörös áron, de az első babáját váró, kívánós kismamának semmi sem számít - nem csoda, hogy kedvenc kuncsaftjukká váltam :D ). De málnát még ők sem tudtak szerezni nekem, pedig akkor aztán tényleg mindent megadtam volna érte!  Érdekesség, hogy a fiam jobb lábszárán hátul egy málna alakú pigmentfolt található.... A babona szerint azért, mert nem kaptam meg, amit terhesen megkívántam :D  Nem tudom, mennyire lehet hinni ezeknek a hiedelmeknek, de az tény, hogy Stefanosnak a mai napig megvan ez a sötétebb folt a vádliján.
Nos, ezekután ugye már érthető, hogy miért örültem meg annyira az én saját bejáratú málnabokraimnak? Már csak a tudat, hogy ott vannak kint a kertemben, boldogsággal tölt el! Azt meg  nem is említettem, hogy ribizlibokrokat is vettem. Ezek pedig a szülői házra emlékeztetnek. Szüleimnek vannak ribizlibokraik a kertjükben, és mindhárom gyerek kedvenc időtöltése volt kicsi koruktól fogva, hogy pici ujjacskáikkal a bokrok alatt szüreteltek. De nekem is rengeteg gyerekkori emlékem fűződik a nagy családi ribizliszüretelésekhez :))) Szóval az új szerzeményeimtől most én is sokkal inkább otthon érzem magam! Remélem, a nem éppen őshonos kis tövek is eléggé otthon fogják magukat érezni itt, jó nagyra nőnek és sok-sok szép emlékkel fognak gazdagítani minket a bőséges termésükkel! Nyami!!!

Helyzetjelentés

Jelentem, a mai naptól Rex kutyusunk végérvényesen házőrző kutya lett :) Megerősödött, megjött az étvágya is végül a vitaminoktól, amiket kapott, rá sem lehet ismerni :) Igazi kis energiabomba szőrgombóc (mint minden normális kölyökkutya), sokat lehet már vele játszani. Iszonyúan gyorsan tanul: hallgat már a nevére, követ minket, ha hívjuk, ül, pacsit ad :))) És mindezt 10 nap alatt - bocsánat, 11, a fiam pontosan számon tartja, és kijavít, ha hibázok :D  
Az első hetet itt bent töltötte a konyhában, mert pont akkor jött vissza az a nagy hideg, na meg ő maga is még elég gyengécske volt. Aztán ahogy jobb idő lett, kivittük napközben, és nagyon élvezte a tágas udvar előnyeit, alig lehetett beimádkozni estére. Aztán ma este végül elfoglalta a házikóját is a verandán, és nem hajlandó onnan kijönni többé :)) Nem mondom, hogy telesírom a kispárnámat, hogy nem azzal kell kezdenem majd a reggelt, hogy a konyhát takarítom... de valahogy most olyan üresnek tűnik a tér... Nem kapok frászt tőle, hogy ki motoszkál a konyhában éjnek idején :))) Mert ugye 10 - bocs, 11 - nap nem elég arra, hogy megszokjam... De nem is kell. Eredetileg is ez volt a terv, hogy a kutyának kint van a helye, csak arról nem volt szó, hogy ilyen hideg lesz. Most végre jó idő van (viszonylag), és ő jól érzi magát... Akkor mi a gond, nem igaz? 
Ígérem, fogok képeket is feltenni róla, most egyelőre csak ezt az egyet sikerült elcsípnem ma délután, miközben a konyhaajtón kukucskált befelé: 

2010. március 18., csütörtök

Találd ki, hogy ki vagyok!

Önismeret. Milyen egyértelmű szó. Ismerni önmagunkat. Mit jelent? Én tudom, ki vagyok. Te tudod?  Azt mondják, egy élet is kevés, hogy kiismerjünk valakit. De ez vajon nem igaz-e  önmagunkra is? Állandóan változunk, fejlődünk, nem csak testileg, de lelkileg, szellemileg is. Ki az, aki 100%-os magabiztossággal meri állítani, hogy ismeri önmagát? Hogy minden egyes szituációra az életben tudja, hogyan reagálna? Hiszen képtelenség, hogy az összes lehetséges szituációt átéljük, amit az élet tartogathat számunkra. Az a bölcs igazán, aki tudja, hogy nem tud semmit :))
Az életben mindennek több oldala van, attól függ, hogy honnan nézzük. Ez átvitt értelemben igaz lehet önmagunkra is. Nekem van egy képem magamról, hogy ki vagyok, de vajon mások is így látnak-e? És ha nem, miért nem? Több oka is lehet. Vagy én nem kommunikálok megfelelően, és ezért nem értenek meg a többiek, vagy egyszerűen csak nem akarnak/tudnak megérteni. Más hullámhosszon vagyunk. Kultúrális okai is lehetnek. Itt Görögországban például szokás a hangos beszéd, az erős gesztikuláció, senki sem akad fenn  ezen, míg Magyarországon ez megütközés tárgya lehet. Mi azt tanultuk, hogy csak az hadonászik kézzel-lábbal társalgás közben, akinek kevés a szókincse, és így eltúlzott nonverbális jelekkel próbálja kompenzálni a hiányosságokat. Nos ehhez képest itt művelt, tanult emberek ugyanúgy gesztikulálnak, egészen egyszerűen azért, mert ez a megszokott; valószínűleg a déli emberek vérmérsékletével van összefüggésben. Ugye mennyire könnyű pár apró jelből véleményt formálni valakiről, anélkül, hogy a dolgok mögé tekintenénk? 15 itt eltöltött év után bizony én is átvettem már ezt a szokást, és úgy gondolom, nem azért, mert gondjaim lennének azzal, hogy választékosan fejezzem ki magam. De a megszokás nagy úr, és nem egyszer veszem azon magam, hogy amikor otthon járok Magyarországon, furcsán néznek rám emiatt.
Ugyanez fordítva, amikor kijöttem göröghonba, sokan félreértették a visszafogottságomat, és - mint utólag visszahallottam - hűvösnek, fennhéjázónak tartottak. Persze csak amíg meg nem ismertek igazán. De ezek a félreértések mind a kultúrális különbségekből adódtak. Ha az ember nincs tisztában ezekkel a dolgokkal, könnyen beleesik abba a hibába, hogy elhamarkodottan ítélkezik a másikról.
Más téma, amikor azt hiszed, ismersz, de valójában fogalmad sincs róla, ki vagyok. Kiönthetem neked a szívemet,  sarkig tárhatom neked a lelkem kapuját, mégsem akarod meglátni, kivel állsz szemben. Van egy elképzelésed rólam, és bármit teszek vagy mondok, te ehhez a képhez ragaszkodsz. Ilyennek akarsz látni, vagy csak egyszerűen nem veszed észre, hogy nem ilyen vagyok? Lehet, hogy valaha ez voltam, amit most látsz bennem, de már régen nem az az ember vagyok. De te nem akarsz tudni a mostani énemről. Talán nem is voltam soha az, akinek gondolsz, csak próbáltam megfelelni valaminek. De most már nem akarok. Akinek nem tetszik.... Könnyű mondani, hogy ez vagyok, kész, punktum, és akinek nem tetszik, ne nézzen rám. De valóban ilyen egyszerű ez? Ha ennyire nem érdekel minket a mások véleménye, akkor a másikat miért érdekelje, hogy kik vagyunk valójában? Nem vagyunk egyedül a földön, a világmindenség része vagyunk, apró kis porszemek, kölcsönhatásban állunk a környezetünkkel. Akár tetszik, akár nem, szükségünk van arra, hogy valaki(k) a mi oldalunkon álljon. Az ember társas lény, aki az egyedüllétre vágyik, magányos lesz a végén. Különben is, mit számít a nagy egyéniségem, ha senki sem értékeli? Önmagam szórakoztatására? 
Viszont az is elkeserítő, amikor az ember szívét-lelkét kiteszi, és mégsem értik meg.  Persze el lehet gondolkozni, mi az oka ennek, rosszul kommunikálunk, vagy csak süket fülekre találunk? Az évek múlásával aztán egyre kevesebbet adunk ki önmagunkról, hiszen úgyis felesleges; bezárkózunk. Másrészről viszont van, akivel félszavakkal is megértjük egymást. Tehát mégsem a kommunikációval lehet a gond. Mindenkinek nem lehet megfelelni, nincs is rá szükség. De van néhány ember, aki igenis számít, szükségünk van az elismerésükre, és fáj, ha nem értenek meg. Egy darabig próbálkozunk, erőlködünk, próbálunk megfelelni. Aztán rájövünk, hogy nem megy, valamiért nem vagyunk egy hullámhosszon. Nem érdemes hibáztatni magunkat. Koncentráljunk inkább azokra a kevesekre, akik megértenek, elfogadnak, szeretnek úgy, ahogy vagyunk. És tanuljunk mások hibáiból: figyeljünk jobban oda embertársainkra, szakítsunk rájuk időt és energiát, hogy jobban megismerhessük és megérthessük őket. Mindenkiben rejtőzik egy kincsesláda. A mi feladatunk, hogy megkeressük a kulcsot ehhez a kincsesládához, a másik ember szívéhez. A mai rohanó világban nincs időnk a másikra; még saját magunkra sincs. A legkönnyebb dolog pár szóból, gesztusból kiindulva címkéket akasztani a másikra, következtetéseket levonni. De arra már nincs erőnk, energiánk, hogy mélyebben belenézzünk, ki is az a személy, aki előttünk áll. Nagyon kevesen vannak, akik igazi beleérzőképességgel rendelkeznek, és megpróbálják megérteni, mit miért tesz a másik. A legkönnyebb dolog megszólni, vagy ami talán még rosszabb, egy vállrándítással elintézni, és közönyösnek maradni. 
Mások megismerése azonban önmagunk megismeréséhez is segítséget nyújthat. Kielemezhetjük, ki hogyan reagál az élet bizonyos helyzeteiben, és ez visszajelzés lehet számunkra, hogy mi vajon helyesen cseleked(t)ünk-e hasonló szituációkban. Mert ami számunkra helyesnek tűnhet, az lehet, hogy bizonyos helyzetekben mégsem az. Kölcsönhatásban vagyunk a környezetünkkel, a közelünkben élőkkel. Hiába érezzük mi magunkat tökéletesnek és hibátlannak, ha a többiek nem így látják. Oda kell figyelnünk a visszajelzésekre, hiszen csakis ezáltal, ezzel együtt alakíthatjuk ki a helyes énképet, hogy kik is vagyunk valójában. 
Nem sokkal jobb harmóniában élni a környezetünkkel?

2010. március 17., szerda

300

Wow, alig 3 hete, hogy elkezdtem a blogírást, és 300 fölé ért a látogatók száma! Mondjuk ebben én is benne vagyok, amikor belépek, de akkor is :)) Köszönöm szépen mindenkinek a pozitív visszajelzéseket a különböző kommunikációs csatornákon, és csak halkan jelezném, hogy itt, a blogon is örömmel veszem a véleményeteket! Sokat jelent nekem a bátorításotok, hogy a kezdeti szárnypróbálgatások után igazán szárnyalhassak :))
Az utóbbi pár napunk egy kicsit zűrösre sikeredett, sok volt a tennivaló, ezért nem jelentkeztem a kezdeti gyakorisággal, de mindenkit biztosíthatok, hogy a lelkesedésem töretlen, és hamarosan folytatódik a szemezgetés.
Addig is legyen szép napotok!

2010. március 14., vasárnap

Életutak

"A sors útjai kifürkészhetetlenek" - mondjuk sokszor, de mi is az a sors? Tényleg előre meg van írva az életünk abban a bizonyos nagykönyvben? Igen, tudom, nem én vagyok az első a világon, aki felteszi ezt a kérdést, és minden bizonnyal nem is az utolsó. Valószínűleg nincs is rá egyetemes válasz, ami mindenki számára elfogadható lenne. Minden embernek önmagában kell megtalálnia a megoldást, ami mindenki számára mást jelenthet.
Úgy gondolom, a legkényelmesebb dolog elhinni, hogy a sors előre meg van határozva számunkra. Kényelmes, mert akármi történik velünk, rá lehet fogni, hogy ez volt megírva, nem lehet ellene tenni semmit. De tényleg mindennek így kell  lennie?
Még középiskolás koromban egyszer kíváncsiságból elmentem egy jósnőhöz. Sokan ajánlották, messzi földön híres volt a csodálatos képessége, ahogyan kártyából jósolt. Azt mondják, még komoly üzletemberek, sőt államférfiak is mindig kikérdezték a véleményét egy-egy fontos döntés előtt. A természetfeletti dolgokhoz nem nagyon értek, nem is igazán mélyedtem bele ebbe a dologba soha (bár érdekel, de valahogy nem jutottam el soha odáig, hogy mélyebben foglalkozzam bármivel, ami az ezotériával kapcsolatos). Nem mondom, hogy vakon hiszek ezekben a dolgokban, mivel sajnos sok csaló is van a világon (sőt, talán több a csaló, mint az igazi "látó"), de az ellenkezőjét sem bizonyították még, hogy nem léteznek ezek a jelenségek. Mindenesetre tény, hogy rengeteg - a tudomány jelenlegi állása szerint - megmagyarázhatatlan jelenség, történés van még a földön, amire talán egyszer majd logikus magyarázatot adnak, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre én úgy érzem, hogy az lesz az emberiség vége, ha egyszer minden, de minden, az emberiség számára eddig ismeretlen, vagy természetfeletti jelenségre fény derül... Hiszen éppen ez világunk mozgatórugója, hogy felfedezzük, megismerjük a körülöttünk zajló eseményeket, folyamatokat. Ha egyszer mindenre megtalálnánk a választ, mi értelme lenne az életnek? Nem éppen ezek a természetfeletti dolgok adják meg a lét sava-borsát?
Gondoljunk csak bele, micsoda "felhajtás" van például az egész vallás dolog mögött! Hiszek Istenben, félreértés ne essék, de néha belegondolok, mi lenne, ha egyszer csak kiderülne, és tudományosan, kézzelfoghatóan, mindenki számára érthetően bebizonyítanák, hogy Isten nem létezik, mindez csak egy nagy üzleti fogás volt!!! Az emberiség legnagyobb hányada hisz valamiben, lényegtelen, hogy Istennek, Allahnak, Buddhának, Napistennek vagy bárminek nevezzük is, de a különböző kultúrák mind a saját vallásuk köré épülnek, az egész társadalmuk ezen alapszik. Már az ősember is hitt valamiben, a tűznek, a napnak vagy bármi más ismeretlennek mágikus erőt tulajdonított, és félelemmel vegyes tisztelettel övezte. Lehet, hogy ez  a kulcsszó? A félelem. A mostani vallásokban is megtalálható ez a motívum... miért is legyünk jók? Mert félünk Isten haragjától, a büntetéstől, a túlvilágtól, a pokoltól... Ha ez hirtelen megszűnne, mi oka lenne az embernek, hogy tisztességes legyen?  Sajnos furcsa dolog az emberi természet. Az állatvilágban nem létezik alapvető gonoszság. Az egyik állat azért öli meg a másikat, hogy élelemhez jusson, fenntartsa önmagát és a fajtáját, de kétlem, hogy csak azért halálra kínozzon egy másik állatot (főleg saját fajtájabelit), mert ez beteges lelki élvezetet okoz neki. Pedig nem tudunk róla, hogy az állatoknak lenne bármilyen vallása is. De a - legalábbis az emberi kéztől érintetlen - természetes közegben  (ami sajnos egyre ritkább)  simán működik a természet törvénye, mindenki játssza az élet által rászabott szerepeket, nincs szükség beavatkozásra, szabályokra, fenyegetésekre. Az emberi társadalomban miért nem tudunk egymással békében együttélni, anélkül, hogy félnünk kellene a következményektől, ha nem tesszük?
Egy kicsit elkanyarodtam a kezdeti témámtól, elvittek a gondolataim - megint. Még sokkal mélyebben is belemehetnék ezekbe a dolgokba, de most nem ez volt az eredeti célom. Nincs szándékomban a világmindenség problémáira megoldást találni, nem is tudnék... Illetve lenne pár ötletem, de ugyebár egy fecske nem csinál tavaszt. Az én feladatom az, hogy a szűk környezetemben igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, hogy normális emberhez méltó módon éljünk, harmóniában a természettel és a körülöttünk élőkkel, és ezt átadjam a gyerekeimnek is. Nem azért, mert félünk Isten haragjától, hanem mert ezt tartjuk helyesnek, és hiába élünk egy olyan világban, ahol a becsület és a tisztesség nem számítanak kifizetődő erénynek. Minket is így neveltek, a mi szüleinket is így nevelték, és remélem, egyszer majd a gyerekeim is erre fogják nevelni az ő gyerekeiket. Ezzel máris sokat tettünk, hiszen egy fecskéből lett három, a háromnak lesz talán még egyszer annyi, vagy még több, és így tovább... Talán egyszer több jó ember lesz a földön, mint rossz, és remélem, ez nem csak utópia.
Na de már megint csapongok... szóval ott tartottam, hogy elmentem ahhoz a híres jósnőhöz. A kíváncsiság vezérelt; sokat  hallottam már róla, aki nála járt, mind mesélt a döbbenetről, amit átéltek, mégis kételkedve fogadtam. Az ember szereti saját bőrén tapasztalni a dolgokat. Aztán amikor elmentem hozzá, tényleg megdöbbentem én is. Minden szava igaz volt, amit mondott; kezdetnek - hogy bebizonyítsa a képességeit - olyan dolgokat említett a múltamból, egészen a születésem, sőt anyukám velem való terhességének  körülményéig, amiket a legközelebbi családtagokon kívül - vagy talán még ők sem - senki nem tudott. Kizárt, hogy valahonnan előre utánanézhetett volna ezeknek a dolgoknak, hiszen az időpont kéréskor egy vezetéknéven kívül nem is kért mást (akkoriban még nem létezett híváskijelzés sem a telefonokon, de ha jól emlékszem, amúgy is egy nyilvános fülkéből hívtam).
A jövővel kapcsolatban olyan dolgokat mesélt, amiknek akkor nem is tulajdonítottam jelentőséget, tehát nem tartom valószínűnek, hogy befolyásolt volna (például ő már akkor megjósolta, hogy külföldre fogok menni - bár azt nem mondta, hogy örökre, mert csak 3 évre előre jósolt -, amit akkor ott mindjárt ki is vertem a fejemből, mert úgy gondoltam, ugyan már, ez kizárt dolog). Olyan dolgokat is meglátott, amik elkerülhetetlenek voltak (haláleset a családban - és tényleg bekövetkezett rá 2 évre :(((  ), de ezt sem akartam elfogadni, mert nem akartam, hogy megtörténjen. Azt hittem, ha nem veszek róla tudomást, nem is fog... Persze szépen el is felejtettem aztán a dolgot, csak amikor megtörténtek, akkor utólag döbbentem rá, hogy jé, tényleg, ezt már nekem megjósolták egyszer!
Ezen a ponton tehát joggal hihettem, hogy az élet meg van írva a sors könyvében, amit elkerülni nem lehet.
Talán valóban vannak olyan dolgok, amiket nem lehet elkerülni, mint például a haláleset, bár ezen is el lehetne vitatkozni, hogy ha nem épp ott, akkor.... Persze utólag, ha már megtörtént, nem érdemes ezen filózni, könnyebb, ha elfogadja az ember a nehezen elfogadhatót. Megváltoztatni úgysem lehet már.
De mi van azokkal a dolgokkal, amik megváltoztathatók? Itt is hagyatkozzunk a sorsunkra, vagy tennünk kell valamit?
Nos ilyen és hasonló dilemmáim voltak, amikor pár év múlva eljött az idő, hogy újra meglátogassam a jósnőt. Egy válaszút előtt álltam, egy komoly döntés előtt, és tanácstalan voltam, nem tudtam, mit tegyek. A legkényelmesebb dolog az lett volna, ha hagyom magam az árral sodorni, de lelkem mélyén éreztem, hogy változtatni kellene. Azt vártam, hogy majd konkrét választ kapok, hogy igen, ez vagy amaz lesz a helyes döntés. Ehelyett a jósnő két különböző jövőképet vázolt fel elém: ha az első utat választom, akkor ez és ez fog történni, ha pedig a másodikat, akkor más. De egyik út sem tűnt rossz döntésnek, mindkettő járható volt. Nem segített tehát a döntésben, magamnak kellett választanom, ami nem volt könnyű; viszont rájöttem valamire. A sors könyvét magunk írjuk, és mi vagyunk a felelősek azért, hogy milyen forgatókönyv kerül ki a kezünk közül végül. Nincsenek rossz döntések; lehet, hogy éppen az lesz hosszú távon a helyes, ami először rossznak tűnt, de ezt nem tudhatjuk előre. Egyetlenegy helytelen döntés van: ha meg sem próbáljuk.... Akkor ülhetünk a babérjainkon, és sajnálkozhatunk egy életen keresztül, hogy mégsem így kellett volna. De sosem késő változtatni. Amin lehet. Amit pedig nem lehet megváltoztatni, azon nem is érdemes keseregni. Inkább el kell fogadni, meg kell tanulni vele élni, és ha lehet, ki kell hozni belőle a lehető legjobbat. Aztán a végén kiderülhet, hogy ez volt életünk legjobb döntése.
Utólag sosem érdemes megbánni, amit tettünk. Azt sem, amit nem tettünk meg. A múltat már nem lehet megváltoztatni; azzal, hogy kesergünk rajta, csak tönkretesszük  a jelenünket, sőt akár a jövőt is. A sorsunk a saját kezünkben van, legyünk hát kreatívak, lássuk meg a lehetőségeinket, és higgyük el, hogy meg tudjuk csinálni, amit elterveztünk!
Soha ne mondd, hogy soha, de én úgy érzem, nincs rá szükségem többé, hogy jósnőhöz menjek. Nem is szeretném tudni, hogy mi fog történni a jövőben. Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik, amiről meg nekem kell döntenem, arról majd az adott pillanat/gondviselés(?) megadja kellő időben a választ. Az úgyis csak az út végén fog kiderülni, hogy merre billen a mérleg nyelve, helyesek voltak-e a döntéseim, vagy sem. Addig viszont szeretném élvezni az utazást.

2010. március 12., péntek

Szeretlek!

Milyen furcsa, hogy az embernek a saját anyanyelvén sokkal nehezebb kimondani ezt a szót, mint más nyelven. Pedig a jelentés ugyanaz, mégis valahogy sokkal inkább szívből jön, ha az ember azon a nyelven mondja, amelyet gyerekkora óta beszél. Mintha az érzések is sokkal mélyebbek lennének így. Na és visszahallani is sokkal szívmelengetőbb érzés, mint idegen nyelven, akármilyen jól beszéli is valaki az adott nyelvet. Lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, de az angol "I love you" például kimondottan giccsesen hangzik számomra. Talán csak azért, mert a film- és zeneipar már annyira elcsépelt frázist varázsolt belőle; nincs olyan érzelmes szám vagy film, ahol ne hangzana el többször is ez a kifejezés. De erről bizonyára az angol anyanyelvű emberek egész más véleménnyel vannak.
Érdekes dolog, a filmekben a családtagok napjában többször is elmondják egymásnak a "varázsszót". Ez az európai kultúrákban nem annyira jellemző. Mégis úgy alakult, hogy a mi kis családunkban bevett szokás lett ez a fajta "amerikai típusú" érzelemkinyilvánítás. Gyermekeimmel naponta többször is közöljük egymással, hogy mennyire szeretjük egymást, és soha nem válik unalmassá vagy felesleges szócsépléssé számunkra.
Amikor az ember szerelmes, a szó "szeretlek" különös jelentőséggel bír. Legalábbis számomra. Soha nem voltam az az ömlengős típus, aki napjában többször is szavakba önti az érzelmeit; ennek a szónak a kimondása mindig valami komoly alkalomhoz és főleg megalapozott érzelmekhez kötődött számomra. Inkább a tettek embere vagyok, a viselkedésemmel, a cselekedeteimmel mutattam ki a gyengéd érzéseket. Úgy gondoltam, a gyakran elismételt szerelmi vallomás hamar unalmassá válhat a másik számára. Nos, férjuramban emberemre akadtam, ő még kevésbé a szavak embere. Valószínűleg oka volt, hogy akkor találkoztunk, amikor, mivel régebben jobban szerettem, ha a férfi kezdeményez, és ez az érzelmek kifejezésére is értendő (magyarán szerettem udvaroltatni magamnak :-D ). Egy nagy csalódás kellett ahhoz, hogy rájöjjek: aki sokat beszél, az sokat is hazudhat... Persze nem feltétlenül kell ennek így lennie, viszont a fordítottja akár aranyköpés is lehetne; vagyis aki keveset beszél, az keveset is hazudik :-D  Az én egykori bőbeszédű notórius hazudozóm után tehát kész felüdülés volt egy szűkszavú, de tettekkel annál többet bizonyító partner. Bár a házasságunk elején néha hiányoztak a romantikus gesztusok,  a formaságok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az, amit értünk tesz; a családjáért, az, hogy mi vagyunk számára az egész univerzum, értünk él és lélegzik, nos, ez minden rózsacsokornál és gyertyafényes vacsoránál többet ér. Az évek múlásával aztán egyre inkább közelítünk egymáshoz; ő igyekszik jobban adni a "csomagolásra" is, körbeudvarol, meglep néha ezzel-azzal;  nekem meg már nem is annyira fontosak ezek a dolgok :-D Egyszer meg is jegyezte, hogy lassan már ő a romantikusabb :-D  Persze, csak viccelt, de tény, hogy összecsiszolódtunk :))
A gyerekekkel viszont egész más a helyzet. Kicsi koruk óta, ha csak rájuknéztem, elöntöttek az érzelmek, sokszor szinte tudatomon kívül "kicsúszott a számon" a szó, szeretlek! A legváratlanabb helyzetekben, pillanatokban, de egyszerűen olyan jó volt kimondani! Aztán szokásunkká vált. Van úgy, hogy főzök a konyhában, aztán csak odajön hozzám valamelyik gyerek, és spontán közli velem, hogy "anya, szeretlek!" És ettől mindjárt fényesebben süt a nap, sőt még az étel is vidámabban fortyog a fazékban! Ébredéskor, lefekvés előtt, tanulás közben, a közös játék hevében...  sohasem unalmas hallani, és mindig ugyanúgy megmelengeti a szívemet ez a két bűvös szó!!!
Persze visszaélésekre is okot ad ez a tény, hogy kiismerték anya gyengéjét: amikor tüzet lövell a tekintetem, és kénköves lángot okádok, mert jól felmérgesítettek valamiért, megvan az ellenszer, mivel lehet engem lefegyverezni. Bűnbánó bociszemekkel, elhaló sóhaj hagyja el a sírásra görbülő ajkakat: anya, szeretlek!!!
Nos, ilyenkor biztos vagyok benne, hogy messze földön is hallatszik az a nagy csörömpölés, amivel az anyai szívről apró darabokra törik és lehullik a szülői szigor jégpáncélja! Ez mi más, ha nem érzelmi zsarolás??? De olyan jól esik hallani!!! Mondtam már, hogy imádom az én kis csirkefogóimat?

2010. március 9., kedd

Rózsaszín hó

Előrebocsátom, hogy nem bolondultam meg, de még csak nem is gurultak el a gyógyszereim :)) Ma tényleg rózsaszín hó esett... vagy lehet, hogy narancssárga? Na mindegy, lényeg, hogy fehér, az biztos nem volt!!!
A múlt hét pár napig tartó tavaszi időjárása után a hétvégén visszatért a tél :((( Pedig már éppen elpakoltam a téli bakancsokat, meg a sapka-sálat... A kabátokat még nem, azt már babonából májusig őrizgetem, miután egyik éven vagy háromszor csomagoltam el, majd vettem elő újra őket... Most már rutinosan nem dőlök be a tavasz első ígéretének, na de azért erre sem számítottam, hogy olyan hóesés várjon még ránk, amilyet egész télen nem láttunk. Szombaton öklömnyi hópelyhek szállingóztak; "északi" lány létemre kirohantam a verandára, hogy közelebbről megnézzem, mi az, mert ilyet még én sem láttam :O Na de az legalább fehér volt...
Ma aztán afrikai sivatagi homokot hozott a szél térségünbe... Éppen a neten olvastam róla, amikor úgy ebédidőtájt hirtelen elsötétült az égbolt, és ahogy kinéztem, láttam, hogy tiszta vörös az ég alja... Kellett pár perc, mire felfogtam, hogy ez a sivatag homokja, ami eltakarja előlünk a napot :O Illetve nemcsak az, hanem a morc hófelhők is. Furcsa párosítás, igaz? Észak és Dél találkozása, hehe...
A hó pedig csak hullott, és hamarosan mindent rózsaszín takaró borított... Utólag már sajnálom, hogy nem csináltam fényképet, de olyan gyorsan zajlott le az egész, hogy felocsúdni sem volt időm, és a homokvihar már tovább is állt (a dolog további pikantériája, hogy éppen amikor ezeket a gondolatokat fogalmaztam meg magamban, már a jól megérdemelt ebéd utáni pihenő alatt, a szieszta csendjében a közeli muzulmán faluból tisztán idehallatszott a müezzin hívó éneke, ami a sivatag homokjával karöltve egy képzeletbeli egzotikus utazásra repített).
Tetszett egy kedves barátnőm megjegyzése, miszerint most már azt se ígérhetjük a gyerekeinknek, hogy "majd ha piros hó esik...", mert aztán tényleg megtörténik :-D 
Stefanos fiam korához képest nagy filozófus, szeret elmélkedni a dolgok miértjén és mikéntjén. Miután megbeszéltük, hogy ilyen furcsát még én sem láttam, és hogy meg van bolondulva az időjárás, közölte, hogy erről is mi tehetünk. Egy kicsit meglepődtem, mert lehet, hogy sok mindenről tehetek az életben, meg amúgy is megvan az a "rossz" tulajdonságom, hogy amikor valami történik, magamban keresem a hibát (félreértés ne essék, nem magamat hibáztatom mindenért, a kettő nem ugyanaz; de szeretem kielemezni a dolgokat, hogy mi miért történt, és nem vagyok-e én is hibás azért, ami történt - csak nem rám hasonlít a gyerek? :-D ), de azért engedtessék már meg, hogy még a sivatagi homok is ne az én lelkemen száradjon! De kicsi fiam hamarosan megnyugtatta a lelkiismeretemet, mert nem konkrétan a mi családunkról van szó, hanem az egész emberiségről! Mert ugye az ember (vagyis mi) tönkreteszi a környezetét, a környezet pedig visszavág!!
Aztán nesze nekünk rózsaszín hó meg sivatagi időutazás!!!
Imádom az én kis filozófusomat!!!!

2010. március 8., hétfő

Csak úgy eszembe jutott...

Mostanában sokszor gondolkoztam azon, hogy ha netán valakinek az az ötlete támadna, hogy szobrot formázzon rólam (na jó, semmi oka nem lenne, csak úgy eljátszottam a gondolattal :D), akkor egészen biztos egy kanállal a kezemben ábrázolna :)))) Anyaságom 8 éve alatt szinte hozzám nőtt :P Biztos én csinálok valamit rosszul, de háromból 3 telitalálatos rosszevő gyerekeim vannak/voltak (szerencsére a nagyokkal most már nincs gond, de kb. úgy 2 és fél, 3 éves korukig mindegyikkel megszenvedtem).
Nos ez csak azért jutott most eszembe, mert a kanál mellett most már a fecskendő is esélyes lesz!!!!
Ááááááá, még a kutya is?????

2010. március 7., vasárnap

Búcsú

Ma délután kaptunk egy kiskutyát. Nehéz döntés volt... Dory halála óta úgy éreztem, soha többet még csak ránézni sem akarok másik kutyára. Ha rajtam múlik, nem is lett volna soha többé kutyánk. De kifogytam a kifogásokból. A gyerekek már régóta szerettek volna, de amíg a panelben laktunk, tapasztalatból mondhattam, hogy a kutya nem lakásba való. Majd ha családi házba költözünk... Most már másfél éve itt lakunk, kertes házban, de mégsem bírtam rászánni magam, hogy újból elkötelezzem magam. Mert egy kutya nagy felelősség, családtagnak számít. És micsoda rettenetes fájdalom az elvesztése! Valójában ez volt a legfontosabb indok, ami miatt nem akartam. De hát persze a gyerekek győztek. Na meg a válság miatt megromlott közbiztonság. Az utóbbi hónapokban több betörésről is hallottunk a környékünkön, és addig törtük a fejünket, míg végülis egy házőrző eb beszerzése mellett tettük le a voksot. Nos, a házőrző fenevadunk most alig nyom pár dekát, és háromóránként injekciós fecskendővel csepegtetem a szájába a tápszert... :-O  Mivel a kedves édesanyja megunta a táplálásukat, így a gazdájuk kénytelen volt idő előtt elajándékozni őket... lesz, ami lesz alapon. A mi családunkban szokás az elesett, mások által már reménytelen esetnek titulált állatkák felkarolása. Annak idején, gyerekkorunkban mi is nagyon vágytunk egy háziállatra, és panellakás lévén végül kompromisszumot kötöttünk egy teknőcpáros tartásában. Igen ám, csakhogy egyikük  (a hím... minden célzás nélkül :P) elég gyengécskének bizonyult, nem akart enni, beteg lett, már a páncélja is kezdett puhulni, ami a pusztulás egyértelmű jele. Az állatkórházban kiröhögtek minket, hogy minek reszketünk ennyire ezért az alig (mai) százforintos nagyságú kis életért, vegyünk másikat. No de minket nem ilyen fából faragtak. Anyukám szemcseppentőből csepegtette a kis állat szájába a páncélerősítő vitaminokat, és láss csodát! A kis teknősbreki megmaradt, hatalmasra nőtt, és még ma is él, ha meg nem halt (23 éve...). Nos ezekután mit nekem egy alig háromhetes kiskutya tejelése :))) Ha így folytatom, előbb megszeretem ezt a kis árvát, mint gondolnám... Pedig azt hittem, Dory után más kutya már nem jöhet az életembe.
Épp 6 éve, hogy  elveszítettük őt. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy ilyen jóságos kutyát nem láttam még az életben! Az utcán találtam, talán kéthónapos lehetett. Nemes egyszerűséggel csak odacsapódott mellém, és első látásra beleszerettem! Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy társam volt jóban-rosszban. Ha lehet ezt mondani kutya-ember kapcsolatra, tökéletes szimbiózisban éltünk, megérezte minden rezdülésemet. Ha szomorú voltam, csak odaült mellém, és a vállamra tette a mellső mancsát, mintha meg akarna vígasztalni. Úgy tudott nézni, mint aki a vesémbe lát, és ezt nem csak én mondtam, aki esetleg elfogult voltam, hanem mindenki, aki látta. Mintha egy bölcs szemei néztek volna ránk egy kutya pofijából. Hihetetlenül jó emberismerő volt. Akiről megérezte a rossz szándékot, fenyegetően megmorogta. Sajnos nem hallgattam a megérzéseire az elején, de utólag mindig kiderült, hogy igaza volt. Elkerülhettem volna pár csalódást az életben, ha megfogadom a "tanácsait". A férjemet viszont az első pillanattól kezdve rajongva imádta. Ekkorra már tisztában voltam a képességeivel, így ez elég bizonyíték volt számomra, hogy megbízzak benne.
A kisfiam születése után hihetetlen türelmét is bebizonyította. Alighogy csúszni-mászni kezdett a kicsi, kedvenc játékszere lett a kutya. Ment utána, ahogy csak tudott, ha elérte, tépte-cibálta, ahol érte, és a drága jó állat csak tűrte hősiesen. Egyszer úgy megcsavarta az orrát a kis kópé, hogy a könnye kicsordult szegénykémnek, de egy nyikkot sem hallatott.
Egyetlenegy dolgot nem bírtunk neki megtanítani, hiába próbálkoztunk: hogy ne egyen meg a földről semmit. Ez lett a veszte :((( Azon a márciusi reggelen a férjem munka előtt még levitte sétálni. Nem is láttam, mert még aludni akartam egy kicsit. Aztán a kapucsengő vad csörömpölésére ébredtem. Hozzak ecetet, mert a kutya mérget evett!!! Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mintha csak álmodtam volna az egészet. És vártam az ébredést. Nem tudtam azonnal lemenni, mert a síró kisfiamat kellett nyugtatnom; férjem egyedül próbált meg úrrálenni a helyzeten. Mire leértem, már késő volt.
Sokáig mardosott a lelkiismeretfurdalás, hogy talán ha akkor én megyek le először, akkor ez nem történik meg. Valahogy csak sikerült volna az ecetet lenyomnom a torkán. De az állatorvos szerint - akit akkor egyszerre  riasztottam, de sajnos már nem tudott segíteni - annyira erős volt a méreg, hogy azonnal elpusztított mindent, nem lehetett volna semmit sem csinálni. Akkor talán mégiscsak jobb volt így. Nem hiszem, hogy valaha is fel tudtam volna dolgozni, ha végig kell néznem a haláltusáját. Még az is sokkol, ha csak elképzelem :(((
Kívánnék a méreg lerakójának hasonló szépeket és jókat, mint amiket az a szerencsétlen állat átélt az utolsó pillanataiban, de nem teszem. Félek, hogy az átok visszatérne, bár nem vagyok babonás.
Azt hiszem, Dory az olympiai játékok áldozata volt. Abban az évben hirtelen eltűntek az utcákról a kóbor kutyák, és sajnos több házi kedvenc is áldozatául esett ennek a kegyetlen, de egyszerű módszernek, amivel a városok utcáin megoldották a kóborkutya-kérdést...
Éppen 6 év telt el azóta. A fényképe még mindig kint van a nappaliban, a többi családi képek között, és talán nem is kerül le soha. De most itt az idő, hogy elengedjem végre. Nem lehetek annyira önző, hogy az én saját fájdalmam miatt megfosszam a gyerekeimet attól az örömtől, amit az állattartás okoz. Ha mindenki így gondolkozna, hogy egyszer majd elveszíti a kedvencét, és ezért jobb, ha nem is kezdi el az állattartást, akkor kihalnának az állatok a Földön.
Remélem, sok-sok örömteli évet tölthetünk majd együtt az új kis családtaggal. Mindenesetre az első dolgom lesz, hogy elviszem kutyaiskolába, és megtaníttatom vele, hogy ne egyen meg a földről semmit. Aztán meg jó házőrzőt nevelünk belőle. Mert már most látom, hogy ennek a tápszerezésnek nem lesz jó vége... halálra fogjuk kényeztetni!!!!

 
Isten Veled, drága Dory!

2010. március 6., szombat

Otthonról hazafelé 2. rész

5 hónapot tartózkodtam Magyarországon. Jó volt otthon, jól éreztem magam. Új munkahely, új barátok, új élet... minden szép és jó lehetett volna, de.... néha elég volt csak behunynom a szemem, és Thessaloniki utcái jelentek meg a gondolataimban, de olyan élethűen, hogy úgy éreztem, ha kinyitom a szemem, tényleg ott találom magam. Máskor egy illat, íz, hang, vagy csak egy villanás hozott elő szép emlékeket, ami belémmart, úgy fájt. Hiába küzdöttem ellene, egyszercsak rádöbbentem, hogy vissza kell mennem. Nem, most sem terveztem úgy, hogy véglegesen, inkább épp az volt a célom, hogy egy utolsó utazással talán végleg leszámolhatok Görögországgal. Mint a vágyódó szerelmes, akinek az az egyetlen vágya, hogy csak még egyszer utoljára láthassa a kedvest. Tényleg így gondoltam, vagy csak ámítottam önmagam? Mindenesetre alighogy leszálltam a repülőről, úgy éreztem magam, mint aki hazatért. Otthonról... Mert - bár ebből a bejegyzésből nem tűnik ki, hiszen itt most a Görörországhoz fűződő viszonyomat próbálom ecsetelni - az sosem volt kétséges számomra, hogy Magyarország volt az OTTHON számomra. De ez a megmagyarázhatatlan vonzalom nem hagyott  nyugodni. Egy boldog, gondtalan időszak következett. Már tisztában voltam a nehézségekkel, de büszke voltam magamra, hogy meg tudom oldani a problémákat egyedül is. Szépen lassan kezdtem beilleszkedni is, éppen csak annyira, amennyire én akartam; nem voltak elvárások, nem kellett megfelelnem senkinek, szép volt az élet. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt, de igyekeztem humorosan felfogni a dolgokat. Még az sem zavart igazán, amikor zöldkártyára várva a rendőrség előtt úgy bántak a külföldiekkel, mint mások a kutyájukkal sem... Nem érdekelt, mert nem éreztem magam közülük valónak, a legtöbbjük politikai vagy gazdasági menekült volt, én viszont saját akaratomból voltam itt. Úgy éreztem, hogy ettől én más vagyok. Nem akartam észrevenni, hogy számukra minden külföldi egyre megy...
Sok minden történt ebben az időszakban. Történtek rossz dolgok is, mint pl. életem nagy csalódása, ami örökre megváltoztatott, de mégis úgy érzem, így kellett lennie. Talán majd egyszer leírom az egész történetet, ez a bejegyzés most nem erről szól. Elég annyi, hogy akkor váltam igazából felnőtté, összetörtem és újjászülettem, igaz volt rám a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz... igen, rájöttem, hogy túlélő vagyok. Legtöbb ismerősöm azt várta, hogy ezekután tényleg hazamegyek, de nem tehettem, úgy éreztem, éppen ezáltal tudtam feldolgozni a történteket, hogy meg kellett állnom a helyemet az életben. Ha behúzott farokkal hazaszaladtam volna, az nem tett volna jót nekem. Na és az sem elhanyagolható szempont, hogy a bajban megismertem, kik az igazi barátok! Ezekután hogyan is hagyhattam volna itt őket!
Visszatérve erre a furcsa szerelemre Görögország iránt, arra jöttem rá, hogy minél lehetetlenebbnek tűnt, hogy ittmaradhassak, annál inkább ragaszkodtam hozzá. Aztán amikor véglegessé vált a dolog, akkor kaptam észbe, hogy hoppá, innen nincs visszaút! Ez akkor következett be, amikor megszülettek a gyerekek. Amikor összeházasodtunk a férjemmel, igazából még fel sem fogtam, hogy ez mit jelent. Lényegbeli változást nem tapasztaltam az esküvőnk után sem, hiszen akkor mentem haza, amikor csak akartam, sőt még ilyen titkolt álmokat is dédelgettem, hogy majd a férjem nyugdíjazása után hazaköltözünk Magyarországra, ez éltetett. Nem volt ez annyira elérhetetlen álom, lévén, hogy férjem hivatásos katona, akik ugye korán mehetnek nyugdíjba (OFF: legalábbis akkor még úgy volt, nos, most már azt mondom, érjük meg előbb, a mostani helyzetet látva... a végén még felemelik a korhatárt... ON), és ő is hajlott a dologra. Aztán megszületett a fiam... és egyszercsak rádöbbentem  a nagy valóságra, amibe eddig nem gondoltam bele. Legelőször is most éreztem át igazán, hogy milyen messze vagyunk a szülőktől! Szinte elviselhetetlenül fájt, hogy a szüleim nem lehetnek itt az unokák minden lépésénél, nem lehetnek részesei minden pillanatnak, ami a növekedésükkel jár. Én szerencsés voltam, az összes rokonsággal egy városban éltem, nagyobb ünnepeken mindig hatalmas családi összejöveteleket tartottunk; a nagyszüleimmel pedig szinte napi rendszerességgel találkoztam, ott voltak életem minden fontos eseményénél. Sajnáltam, és a mai napig sajnálom, hogy a gyermekeim ezt nem élhetik át!!
A helyzetet az is nehezítette, hogy most már nem ugrálhattam haza olyan egyszerűen, amikor csak akartam. Még így is rendszeresen hazajártunk, de nekem ez nem volt elég. Nem tudtam feltöltődni otthon annyira, amennyire szerettem volna.
Aztán volt még valami, amibe ha belegondoltam, rámjött a sírás. Tény, hogy a gyerekeim itt fognak felnőni Görögországban, akár tetszik, akár nem, ezen változtatni már nem lehet (vagyis lehetne, de nem lenne értelme, ahhoz túl jó a házasságunk... de majd erre is kitérek). Az én felelősségem az, hogy megtanítsam őket magyarul, átadjam nekik (vagy legalábbis megkíséreljem ) azt a tudást, amit akkor szereznének, ha Magyarországon élnének, a gyerekdalokat, verseket, az ország iránti szeretetet.... Meg is teszek minden tőlem telhetőt, és talán minden szerénytelenség nélkül eredményesnek mondhatók a próbálkozásaim, hiszen a gyerekek jól beszélik mindkét nyelvet, gazdag a szókincsük, ismerik a régi magyar meséket, az énekeket, és szívesen is tartózkodnak otthon (nos ez nemcsak az én érdemem, hanem a nagyszülőké elsősorban, akik mindent megtesznek, hogy ezek az ott-tartózkodások mindig felejthetetlenek maradjanak számunkra - anya, látom, hogy törölgeted a szemed :D). De mégis fáj, hogy számukra nem fogják ugyanazt jelenteni ezek a dolgok, nem élnek ugyanabban a városban, ahol én nőttem fel, számukra nem mond sokat, ha megmutatom nekik, hol játszottam kicsiként, nem fognak magyar oviba-iskolába járni, és nem szól rájuk senki az iskolai ünnepség alatt, hogy ne beszéljen a magyar himnusz alatt :))) Jó, lehet, hogy csak én dramatizálom túl a dolgokat, mert változik a világ, ha Magyarországon élnénk, akkor se lenne ugyanaz a helyzet, mint az én gyerekkoromban, tudom, az oktatás is egész más, a gyerekmesék se ugyanazok már sajnos... de legalább a Himnusz nem változott :)) Na ennyi volt a humor, a lényeg a lényeg, hogy akármennyire is nem örültem neki, a gyerekeknek mégiscsak Görögország lesz az elsődleges hazájuk, itt nőnek fel, itt járnak iskolába, itt ültetik beléjük a görög patriotizmus csíráit, számukra a görög himnusz fogja azt jelenteni, amit nekem a magyar... Mostanra már belenyugodtam valamennyire, de ezek a gondolatok az elején mind, mind mérgezték a lelkemet, ami aztán az ország iránti tehetetlen dühöt, gyűlöletet okozott. Tudom, butaság, hiszen nem bántott engem Görögország, sőt... Én választottam azt, hogy itt akarok élni, férjhezmenni, gyereket szülni,  nem kényszerített senki... de akkori kétségbeesésemben úgymond bűnbakot kerestem a bánatomra. Hirtelen minden bajomra volt, semmi sem tetszett, csak a hibákat akartam látni... Férjem áldott jó, türelmes ember, sok hülyeségemet elnéz, csak ennek volt köszönhető, hogy együtt maradtunk. Hiszen a nagy önsajnálatban még őellene is fordultam, valahol tudat alatt szándékosan tönkre akartam tenni a kapcsolatunkat, úgy gondoltam, csak ő az oka, hogy még itt vagyunk, ha elválnánk, mehetnék haza a gyerekekkel, és minden szép és jó lenne. Legalábbis így képzeltem el. Szerencsére eddig a pontig sosem jutottunk el.
Nem is tudom már pontosan, mikor változott meg ez a hozzáállásom. A neten megismerkedtem sok velem hasonló, külföldön és Görögországban is élő magyarral, akikkel tapasztalatokat cseréltünk. Sokat segítettük egymást, beszélgetésekkel, eszmecserével, és valahogy apránként, napról-napra kezdett megváltozni az életszemléletem. Jó dolog, amikor az ember tudja, hogy nincs egyedül a problémáival, és hasznos tanácsokkal tudjuk ellátni egymást, hogyan tegyük könnyebbé az életünket. Nem tudom már, ki mondta, de igaz, hogy ahhoz, hogy valamit meg tudj változtatni, először el kell tudni fogadni. Nos, én is eljutottam arra a pontra, amikor már fenntartás nélkül el tudtam fogadni a helyzetemet, aztán szépen lassanként megláttam újra a jó dolgokat. És anélkül, hogy gyakorlatilag megváltozott volna valami körülöttem, mégis 180 fokos fordulat következett be az életemben, megtanultam értékelni és örülni annak, amim van. Hiszen mi kell a boldogsághoz? Egy szerető férj, akinek mindene a családja, (most már) 3 gyönyörű gyermek (azért írtam zárójelbe, mert mindez a dilemmám még a harmadik kiscsillagunk előtt történt, ő éppen ennek a felismerésnek és újra egymásra találásnak a gyümölcse), minden más pedig csak részletkérdés.
Az egyetlen dolog, ami még most is ugyanúgy fáj, az a szüleimtől való távolság. Sajnos ahogy nőnek a gyerekek, ők is egyre inkább megértik, nekik is egyre nehezebb minden alkalommal az elválás. A szívem szakad, amikor a könnyes szemükbe nézek. Ilyenkor még belémhasít a felismerés, mit tettem??? De túl kell tennem magam ezen, mert mindannyiunk életével játszom... Egy gyereknek szüksége van mindkét szülőjére - boldog(!) szülőkre -, főleg, ha ilyen jó apjuk van, aki mindent megtenne értük. Közben pedig reménykedem egy csodában, hogy az élet mielőbb ad valami megoldást, hogyan lehetne a távolságokat legyőzni.
Mostani  kapcsolatom Görögországgal? Mint egy hosszú, sokat megélt házasság. A kezdeti lángolás már megkopott ugyan, de összeszoktunk, nem tudom elképzelni az életet nélküle. Az évek múlásával erősödik a kötődés, bár hiányoznak a gyökerek. A múltam ott lesz mindig is Magyarországon. Viszont az ottani kötelékek az idővel lazulnak, a jelen Magyarországát már nem ismerem, 15 év telt el azóta, hogy elmentem. Sok minden megváltozott ott is, ami számomra már idegen. Amire nosztalgiával gondolok, az a gyermekkorom országa, ami már csak nyomokban lelhető fel. Azóta változott a kép, a rendszer, az utcák, városok, a szokások, az emberek.... Ennek ellenére mégis magyarnak vallom magam! Ott születtem, ott nőttem fel, ott él a családom, rokonságom, régi barátaim... Mind a mai napig feltöltődöm energiával, szükségem van rá, hogy HAZAmenjek. De az OTTHONom már itt van, ahol a férjem van, a gyerekeim, a kiscsaládom...
Magyarország számomra a múlt, Görögország a jelen. De hogy hol lesz a jövő, ez még mindig képlékeny. Úgy érzem, fél lábbal itt vagyok, a másikkal meg ott, de sehol sem vagyok igazán, lebegek valahol a semmiben. Akinek két hazája van, ott nem működik a matematika, 1+1 az nem kettő, de még az sem igaz, hogy két fél az egy egész, mert lehet akár nulla is. Mindenhol otthon vagyok, és sehol. De az egész nézőpont kérdése.

2010. március 4., csütörtök

Otthonról hazafelé...

Annyiszor kifejtettem már ezt a témát , több helyen is, hogy most hirtelenjében nem is tudom, honnan kezdjem. Pedig ez a kérdés meghatározó szerepet tölt be az életemben, mondhatnám, az egyik legmeghatározóbbat (a gyerekeim után). Nehéz dolog, amikor az embernek két hazája van. Kívülről nézve a helyzetet azt gondolhatnánk, milyen jó is az, hiszen kétszer annyit kapunk minden jóból, amit egy ország nyújthat. Két kultúrába nyerhetünk betekintést, két ország szokásait, mindennapjait ismerhetjük meg, két helyen is otthon érezhetjük magunkat, és kétszer annyi ismerősre, barátra (?) tehetünk szert. Nos, el kell oszlatnom ezeket az illúziókat, mert a valóság egyáltalán nem így fest.Mielőtt azonban bővebben kifejteném ezt a témát, először megpróbálom szavakba önteni Görögországhoz fűződő kapcsolatomat. Az egészet egy nagy, életreszóló szerelemhez hasonlítanám, az összes szépségével és még több árnyoldalával együtt. Szinte minden érzés megvolt már, ami a nagy szerelmeket jellemzi: meglátni és megszeretni; a vágyakozás, sóvárgás; az újbóli egymásra találás; a boldog ismerkedés szakasza; aztán a kijózanodás, a hibák észrevétele, a csalódás;  mindezek ellenére a "se veled, se nélküled" dilemmája; gyűlölet és gyötrődés; végül a beletörődés, a gyengeségek elnézése, és az elfogadó szeretet. Mint egy hosszú évek óta tartó, alapjaiban jó házasságban. Persze ez így nem ennyire egyszerű, hiszen a gondok mögött legtöbbször az a bizonyos "másik" rejtőzik, az elhagyott óhaza; valamint az azutáni vágy, a vele való összehasonlítás.
De kezdem az elejéről. 18 éves voltam, amikor először jöttem Görögországba nyaralni a szüleimmel és a húgommal. Nem tudnám megmagyarázni, mi volt az, ami annyira megfogott benne, de emlékszem, már a repülőről leszállva elkapott az a furcsa érzés. Pedig még csak nem is tárult elém valami csodálatos látvány, az akkori athéni repülőtér nem keltette éppenséggel a nagy nemzetközi légiforgalmi központ benyomását (nos, azóta már felépült egy hipermodern, minden elvárást kielégítő légikitötő, csak hogy a pozitívumokat is megemlítsem). Talán ezért is éreztem úgy elsőre, hogy egy másik világba érkeztünk; no meg a 40 fok, ami fogadott minket, az útleveleket ellenőrző vámosok, akik leplezetlenül  kihívó tekintettel mustrálták végig a miniszoknyás turistalányokat, mind, mind az ismeretlen iránti izgatott kíváncsiságomat voltak hivatottak felkelteni. A repülőtér előtt aztán csak tovább fokozódott ez az érzés: bábeli hangzavar, autódudálás, a sorban álló sárga ütött-kopott taxik, és sofőrjeik, akik egymást túlkiabálva, lökdösődve próbálták maguknak megnyerni az utasokat. Nem először jártam külföldön, de ekkora kontrasztot Magyarországhoz képest sehol sem tapasztaltam. De ami a legfurább: tetszett!!! Igaz, amíg a taxisunk Evia szigetére szállított át minket, erőteljes halálfélelem környékezett meg a vezetési stílusától (na és mindenki másétól is vele együtt), de közben volt azért annyi lélekjelenlétem, hogy megnézzem magamnak a várost az autó ablakából. 17 év telt el azóta az első találkozás óta, de most, hogy így visszaemlékszem, újra elfog az az életérzés, amit csak címszavakkal lehetne jellemezni: tűző napsütés, nyüzsgés, hangzavar, görög zene, a tenger illata, pezsgés, ÉLET!!! Aki már volt első látásra szerelmes, az tudja, miről beszélek. Az egész testem belebizsergett, és még csak nem is értettem, miért.A nyaralás alatt nem történt semmi olyan emlékezetes esemény, amit a téma szempontjából meg kell említenem (na jó, volt egy pincér srác, aki erőteljesen csapta nekem a szelet, de ez kellett az életérzéshez, ugye? Nyaralás, tengerpart, románc... De nem ő fogott meg érzelmileg, hanem az ország), egyszerűen csak jól éreztük magunkat, mégis nehéz szívvel indultam haza. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy itt szeretnék élni, bár akkor ez még csak egy elérhetetlen álomnak tűnt. Ezek után ha Görögországnak csak a nevét meghallottam, esetleg görög zenét, máris hevesebben dobogott a szívem. Drága édesanyám azóta is meg van róla győződve, hogy ha akkor nem megyünk el nyaralni, akkor egész máshogy alakult volna  az életünk. Nem tudom, lehetséges, bár én úgy gondolom, a sorsát senki sem kerülheti el. És valamiért nekem itt volt a sorsom megírva... Utólag már nem érdemes tűnődni rajta, inkább nézzük a jó oldalát, nem igaz?
Két év múlva aztán egy véletlen úgy hozta, hogy megint volt lehetőségem Görögországba jönni, ezúttal Thessaloniki környékére. Alighogy ideértem, már tudtam, hogy nem akarok többet elmenni. Persze nem volt könnyű a döntés, sokat vívódtam magamban, hiszen az otthoniakat sem akartam elszomorítani, plusz ott volt még a főiskola stb... Amúgy tényleg érdekes, mert egészen addig olyan ragaszkodó voltam, még a főiskolára sem akartam másik városba menni, egyszerűen elképzelni sem bírtam, hogy elhagyjam a szülői házat. Senki nem adott sok esélyt, hogy meg tudok állni a saját lábamon, idegenben, messze a biztonságot nyújtó otthontól, egy idegen országban, egyedül. Talán éppen ez is közrejátszott, a bizonyítási vágy? Nem tudom, a szerelmet sem lehet megmagyarázni, miért érezzük azt, amit érzünk, nos én is így voltam ezzel. Valóban jót tett nekem az önállóság. Feltaláltam magam, barátokra tettem szert, elkezdtem felfedezni a várost. A görög nyelvre nem igazán volt szükségem eleinte, az angollal és a némettel tökéletesen elboldogultam. Aztán meg annak ellenére, hogy imádtam itt lenni, sosem terveztem azt, hogy örökké itt fogok élni. És éppen ez volt a kulcsszó! Amíg határozatlan időre terveztem az ittlétet (ismerősök kérdésére, hogy mégis meddig akarok kint lenni, az volt a válaszom, ameddig jól érzem magam, és tényleg így is gondoltam), minden szép és jó volt; nem voltak kötelezettségeim, nem akartam beilleszkedni, átvenni a szokásokat, és nem érdekelt, ha furcsának tartják az enyémeket. Nem zavart, ha külföldiként kezelnek, hiszen az voltam. Önmagam lehettem, és akinek tetszik...
Magyarországra gyakran hazajártam, mert hiányzott az otthon, a család, és ott mindig feltöltődtem energiával. Ez a mai napig így van. De utána mégis mindig visszahúzott a szívem.
Az első törés akkor történt ebben a "nagy szerelemben", amikor véglegesnek kezdett tűnni az ittlétem. Mint a csapodár férfi, aki menekül a kötöttségek elől: amíg csak egy laza kapcsolatról van szó, ahol csak el kell vennie, ami "jár", addig jól érzi magát, de ha szóbakerül a házasság, hanyatt-homlok menekül. Nos, valahogy így voltam én is a Görögországgal létesített viszonyomban. Volt egy kapcsolatom (igazi, nem csak képletes :-D), és hamarosan eljegyeztük egymást. Nos, innentől valami megváltozott. Most már MUSZÁJ volt ittmaradnom, és ez egyáltalán nem tetszett. Persze az is lehet, hogy csak a kapcsolat nem működött úgy, ahogy kellett volna, de a fordítottja is igaz lehet, hogy a kapcsolat nem működött amiatt, mert nem akartam örökre ittmaradni... Lehet, hogy egyszerűen csak nem illettünk össze. Nem tudom, ennyi év távlatából már nehéz megítélni. Tény, hogy rendes srác volt, az is tény, hogy én meg túl fiatal voltam és még nem "éltem" eleget, ő pedig túlságosan birtokolni akart. Na de ebben a bejegyzésben most nem is célom annak a kapcsolatnak a kielemzése, csak azt a folyamatot akartam bemutatni ezáltal, ahogy a nagy lelkesedésem Görögország iránt megcsappant hirtelen. Ahogy a rózsaszín köd felszállt, előjöttek a hibák is, amiket hirtelen még kétszer akkorának is láttam. Lassanként minden zavart:  a kosz, a hangzavar, a bürokrácia, az udvariatlanság... Eddig fel sem tűnt, mint ahogy az sem, hogy a görögök tulajdonképpen nem is szeretik annyira  a külföldieket. Addig amíg turista vagy, igen, hiszen pénzt hozol, de ha már idejössz "betolakodónak", azt bizony elég rossz szemmel nézik. Ez tény, nem csak az akkori helyzetem mondatta ezt velem. Csak régebben nem érdekelt, mert nem is éreztette ezt velem senki. Viszont most a vőlegényem szülei, főleg az anyja eléggé megkeserítette az életemet az elején. Nem rejtette véka alá, hogy nem örül annak, hogy a fia nem görög lányt akar feleségül venni. Bennem pedig előjött a megfelelési vágy. Miért érek én kevesebbet egy görög nőnél? Vagy bárki, miért ér többet, vagy kevesebbet a nemzetisége, a hovatartozása, a bőrszíne vagy bármije miatt??? Hát nem az számít, mi van belül, a szívében? Persze, csak az nem látszik elsőre. Sok szónak is egy a vége, idővel sikerült anyóspajtás szimpátiáját megnyernem, csakhogy közben szépen lassan kénytelen voltam mindig egy kicsit feladni önmagamból. Legalábbis akkor úgy éreztem. Mostani ésszel lehet, hogy másképp látnám a dolgokat. Igaz a mondás, hogy ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak. Tulajdonképpen ennyi volt az elvárás felém is. Csakhogy huszonegykétéves fejjel, és abban a tudatban, hogy csak "ideiglenesen" vagyok itt, eléggé megalázónak éreztem ezeket az elvárásokat. Minél inkább szorult a hurok a nyakam körül, annál inkább úgy éreztem, nem bírnám itt leélni az életemet. Mindez csak addig tartott, amíg vége nem lett a jegyességemnek. De addigra már én sem voltam a régi, más szemmel láttam a világot. Hazatértem. És hamarosan elkezdtem "honvágyat" érezni Görögország után!!!
Folyt. köv....