Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2011. szeptember 29., csütörtök

Önvallomás

Világéletemben őszinte ember voltam. Bevallom, ez többször okozott bajt, mint jót. A mai világban az őszinteségnek nincs helye, az jut előbbre, aki lop, csal, hazudik; aki a helyes utat választja, az elnyomják, átverik,  kihasználják. De ez van, ez vagyok, és nem tudok, nem is akarok megváltozni. Hiszem, hogy a végső elszámolásnál ez mégiscsak erénynek számít, nem bűnnek. 
A gond akkor kezdődik, amikor az ember elveszíti az őszinteségét saját magával szemben. Akarva vagy akaratlanul belekerülsz egy helyzetbe, amiről az elején tudod, érzed, hogy nem az, amit akartál, de az események elsodornak, és mire észreveszed, már nincs visszaút. Az elején még kapálózol, tiltakozol, keresed a kiutat, de aztán idővel beletörődsz, rájössz, hogy könnyebb maradni, mint menni. És kezdődik az önámítás. Hogy tulajdonképpen ez jó neked, minden szép és jó, és a végén bebeszéled magadnak, hogy mindig is ezt akartad. Nem is lenne ezzel gond, mert ha tényleg elhiszed, és így érzed, akkor nincs semmi baj. Csak néha ne szólalna meg az a belső hang, hogy tényleg ezt akartad, jó ez így neked, le tudod így élni az egész életedet? Meddig lehet elhallgattatni ezt a zavaró belső hangot? Meg különben is, egy idő után már nem csak te vagy, nem azt nézed, hogy NEKED mi a jó, hiszen a jelen helyzettel együtt felelős leszel másokért is, és az ő boldogságuk a fontos. Igenis, boldognak kell lenned, ha nem akarsz belerokkanni a gondolataidba. De mégis... az a VALAMI nem hagy nyugodni, akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítasz rá; mint a sötétben lopózó fenevad, hirtelen előugrik a semmiből, és belédmar, belédereszti a mérgét, amely aztán lassan, alattomosan végigcsorog az ereidben és átitatja egész lényedet. Küzdesz ellene, de meddig? A status quo fenntartása egyelőre még fontosabb, hiszen mindenkinek kényelmes, és nincs is értelme változtatni. Vagy mégis? Nem is hinnéd, hogy csak egy löket kell, és borul minden, pedig így van: az első enyhe szellő, vagy egy nagyobb sóhaj elég, hogy összedőljön a kártyavár. Tulajdonképpen csak egy ürügyre van szükség. Aztán amikor nem számítasz rá, el is jön ez az ürügy, hiszen várható volt. Senki sem, te magad sem érted, hogyan történhetett meg. De a környezeteddel ellentétben csak te tudod egyedül, hogy ami történt, az nem az OKA a kártyavár összedőlésének, épp ellenkezőleg. A kártyaváraknak az a sorsuk, hogy összedőljenek. Ez a logikus következménye annak, hogy nincsenek jól felépítve. Egy erős kővárat nem dönt össze egy enyhe szellő, de még a vad viharok sem rengetik meg. Aki kártyavárat épít, tisztában kell(ene) lennie a következményekkel. De amikor elveszíted az őszinteségedet önmagaddal szemben, elhiszed, hogy igenis lehet kártyavárra is egy egész életet tervezni. Nem hibáztathatsz senkit, csak önmagadat. Tudtad előre, hogy mi lesz, hogy ez nem az igazi, mégis felépítetted. Mert akkor éppen ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. De nem, megbánni nem érdemes, hiszen voltak jócskán szép élmények is a kártyavárban eltöltött évek alatt. Valamiért talán így kellett lennie. Mindig tanul valamit az ember. A kártyavár összedőlt, de az élet folytatódik, és talpra kell állni, újra felvenni az igát, és új utat törni magadnak. Ez is egy jó lecke, most kipróbálhatod, milyen erős vagy. Hogy egyedül is megcsinálod. Amikor tudod, hogy nem számíthatsz senkire, csak saját magadra. Izgalmas érzés, nem feltétlenül rossz, inkább jó. Mert lehet, hogy nehéz, de önbizalmat ad. Lehetőséged nyílik, hogy megismerkedj önmagaddal, új oldalát fedezd fel saját énednek, olyan erőket találj magadban, amikről még csak nem is álmodtál, hogy léteznek benned. Mert valljuk csak be, szép, szép a kényelem, amikor minden a lábad előtt hever, de  elkényelmesedik az ember rendesen, és megnyirbálódik az önbizalma. Úgy érzi, saját maga nem ér semmit, csak egy haszontalan báb az élet tengerén. Amikor aztán az évek óta elfojtott érzelmek, szenvedélyek, indulatok egy apró kis szikra hatására elemi erővel, vulkánszerűen a felszínre törnek, élvezed, hogy újra élsz, végre érzed, hogy vér folyik az ereidben, nem víz. Még ha fáj is, még ha elpusztít is mindent. A természet törvénye: vesszen a gyengéje! Ami erős, ami valódi, az fennmarad, de a gyenge, élettelen dolgokat, amiknek nincs mibe kapaszkodniuk, magával sodorja az ár. A vihar hamar elmúlik: nem azért jött, hogy maradjon; de jöttével bebizonyította, mennyire (vagy mennyire nem) volt erős az, amin átsodort. Ami talpon maradt, az a természet törvénye szerint valószínűleg érdemes volt az életre, a túlélésre. De amit elnyelt a pusztítás, azt már hiába is keresnénk utána. Ennyi volt, ennyit ért. Nem érdemes, nem szabad a romok fölött keseregni, talpra kell állni, leporolni magunkat, és folytatni az utat. De most már tudod, hogy a legnagyobb bűn, amit elkövethetsz, ha ámítod önmagadat. Megfogadod, hogy többet nem elégedsz meg a látszólag jó, a látszólag "elég" dolgokkal. Vagy mindent, vagy semmit akarsz. 
Persze idő kell az újrakezdéshez, egyelőre még csak a romeltakarítással vagy elfoglalva. De ez jó lehetőség arra, hogy újra megismerkedj magaddal, leltárt csinálj az életedről, kidobd a felesleges dolgokat a lelkedből, és megtanuld értékelni azt, ami valóban fontos. És mindezt csak őszintén lehet. 


2011. szeptember 28., szerda

Elveszett mennyország

Valaha ez volt az Édenkert... a virágok színpompásan illatoztak, madarak csicseregtek az olajfákon, a remény, a szerelem, a boldogság ígéretét hozva; az udvar gyereknevetéstől volt hangos; a saját készítésű hinta vidáman csikorgott, és nem bánta, hogy olajozásra szorulna. A faházikóban - amit az édesapa saját kezűleg készített, és a gyerekek csillogó szemmel alig bírták kivárni, hogy mikor készül el a remekmű -, komoly munkálatok folytak: az élethű játékkonyhában mindig fortyogott az étel a miniatűr kis edényekben, a kisasztal körül egész kis társaság gyűlt össze "kávézni", a lányok a játék vasalódeszkán készültek fel a nők sorsára; az etetőszékben a babákat lakatták jól... A kert végében levő kiskert, amely mérgező permetet és műtrágyát sosem látott, egy egész falut jóllakathatott volna mindenféle földi jóval: az óriási paradicsomok, paprikák, a kígyóuborka, a sütőtök, borsó, zöldbab, padlizsán, az illatozó fűszernövények és egyéb zöldségek az egészséges táplálkozást támogató család számára kész felüdülés volt a boltokban kapható "mű"ételek után. A zöldellő pázsit mindig gondosan le volt nyírva, a frissen vágott fű illata még napokig érezhető volt a környéken, és tökéletes focipályát biztosított a faluból idegyűlt gyerekeknek. 
Aztán egyszercsak fekete felhők gyűltek össze az Édenkert fölött, vészjóslóan elsötétítve az eget. És miközben körülötte továbbra is szikrázóan sütött a nap, a tavasz illata töltötte be a környéket, majd a nyári kánikula melegítette a szíveket, a Paradicsomban tombolt a vihar. Próbált ellenállni a sötét erőknek, minden erejét beleadta, hogy megőrizze ártatlan szépségét, de végül a pusztítás erősebb volt és térdre kényszerítette. Mire lenyugodott a vihar, már csak romokat hagyott maga után, amik ugyancsak nehezen emlékeztetnek a régi képre, és semmi nem lesz már ugyanolyan, mint előtte. A kár visszafordíthatatlan; a mennyország pokollá vált. A fű térdig ér, a virágokat benőtte a gaz; a konyhakert kincsei elszáradtak, tönkrementek; a hinta árván várja, hogy újra megcsikorgassa valaki; a faházban levő játszóház bútorait belepte a por és a pókháló, a homokozóban árván várják a játékok, hogy újra ízletes homoktortákat vagy óriási várakat készítsenek velük; és a pingpongasztalon se koppan már a kis kaucsuklabda. Csend van, síri csend. Hiába süt hétágra a nap, a csípős őszi szél megfagyasztotta a szíveket, és hosszú téli álmot ígér... 
A csonka család pedig új útra indul...