Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2010. február 28., vasárnap

"Ό'τι κοροϊδεύεις, παθαίνεις"...

... azaz amin gúnyolódsz, az fog veled is történni, tartja egy görög mondás. Mennyire igaz!!! Sokszor, sok mindenben beigazolódott már ennek az állításnak a helyessége, de van valami, ami a mai napig kísért minket.
Közhely, hogy amíg az embernek nincs gyereke, nagy elvei vannak a gyereknevelésről. Utána már csak gyerekei vannak... Az elvek szépen lassan megdőlnek, ha nem az első gyereknél, akkor a másodiknál, vagy ha még akkor sem, akkor a harmadiknál egészen biztos :)
Első terhességem alatt tudatosan készültem az anyaságra.  Elolvastam egy csomó "szakirodalmat", ami a szüléssel, a szoptatással, a gyermek etetésével, a gyermekpszichológiával és hasonlókkal foglalkozott. Már akkor feltűnt, hogy ahány könyv, annyiféle elveket vall, de akkor még nem aggódtam; magabiztosan vágtam bele ebbe a nagy utazásba, amit úgy hívnak, gyermekvállalás, határozott elképzeléseim voltak azt illetően, hogy ÉN hogyan fogom csinálni. Már a szüléskor rádöbbentem, hogy nem úgy van azért az egészen, mint ahogy én azt elgondoltam. Kezdődik azzal, hogy a szülés fáj... Igen, tudtam, illetve gondoltam, hogy fáj, de én világéletemben meg voltam róla győződve, hogy magas a fájdalomküszöböm, bírom a fájdalmat, ugyan már, nem lesz itt gond... Aha.... Nem lövöm le a poént, mert majd valamikor külön bejegyzést szeretnék szentelni a szüléstörténeteimnek, de annyit elárulhatok, hogy tökéletesen elfelejtettem mindent, amit a könyvekben olvastam, a légzéstechnikától elkezdve a szülés fázisain át a kitolásig, és csak az járt az eszemben, hogy mikor leszek már túl az egészen, mert álmos vagyok, éhes, meg különben is... De leginkább azt, hogy ÉN EZT NEM BÍROM!!!  Persze ez kb. csak addig tartott, amíg a karomban nem tartottam azt az kis vöröseslilás nyálkás csomagot, aztán amikor a férjem piszkálódva megkérdezte, hogy akkor hány gyereket is akartam? Elfúló hangon közöltem vele, hogy hármat, b.meg....
Aztán innentől egymás után dőltek a teóriák, mint a dominó. Az én könyveim szerint egy újszülöttnek napi 16 óra alvásra van szüksége, csakhogy az én újszülöttem még nem tudott olvasni, hogy az orra alá dugjam a szakirodalmat, de még a csomagküldő cég, ahonnan jött is elfelejtette erről felvilágosítani. Óránként ébredt, órákat lógott a cicin, és csak az ölünkben érezte jól magát, mind olyan dolgokat művelve ezzel, amiket mindenki, a szakirodalomtól elkezdve az orvosokon, nővéreken át a jótanácsokkal kérve-kéretlenül ellátó rokonságig, barátokig, ismerősökig mindenki  helytelenített. Nekem pedig, kezdő anyaként igencsak megcsappant az önbizalmam, hogy valamit nagyon rosszul csinálok, és biztos maradandó károkat okozok a gyermekem lelkivilágában, de akkor sem volt szívem ordítani hagyni, vagy éheztetni, mert a nagykönyvben ez van megírva. Még nem volt elég tapasztalatom, hogy nyugodt szívvel az ösztöneimre hallgassak, és bizony lelkiismeretfurdalásom volt, hogy már megint nem tudtam megfogadni a többség tanácsát, és "következetlen" voltam, és biztos egy életen át ölben fogom cipelni a gyereket. Kár, hogy akkoriban még nem volt internetem, akkor időben rájöhettem volna, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, sőt!! 
Második terhességem alatt újra elöntött az önbizalom. Azt hittem, most már tapasztalt anya vagyok, könnyen fogom venni az akadályokat, hiszen tudom, mire számíthatok, és megvannak a jól bevált módszereim. Igen ám, ez volt az én nagy tévedésem!! Kicsi lányom szöges ellentéte volt a bátyjának, ami nála bevált, az mind használhatatlan volt ebben az esetben. Nem mondom, ő volt a mintabébi, 3 óránként kelt, viszont nem aludt be a cicin, ölben sem szeretett lenni, inkább magától  szeretett visszaaludni, ami nagyon dícséretes dolog lett volna tőle, viszont ha valamiért mégsem ment a visszalvás, akkor tehetetlenül álltam felette, hogy most mi van, mert semmi sem volt jó neki. Vele már megfogadtam, hogy nem érdekel senkinek a véleménye, ha sír, felveszem, igény szerint szopizhat, nem fogok ebből gondot csinálni... Nos, egy gond volt csak, neki meg pont nem volt erre igénye! Magyarán újra kellett járnom az iskolát vele, plusz még ott volt a nagy feladat, a két gyerek programját összehangolni. Túléltük ezt is, nem volt könnyű, de olyan gyorsan elrepült ez az időszak is! Utólag már nosztalgiával gondol rá az ember... Viszont most már megtanultam, hogy 2 gyerek után sem érezheti magát az ember lánya tapasztalt anyának, hiszen minden gyerek más, mások az igényei,  a szokásai; nincsenek tuti módszerek, mindegyikhez meg kell találni a saját kis kulcsát...
Egy valamire nagyon büszke voltam, ez pedig a flottul működő napirendünk. Ehhez persze előbb el kell mesélnem, hogy itt Görögországban a legtöbb családban elég lazán veszik a napirend kérdését. Az ismerőseink 99%-ánál a gyerekek későn fekszenek, de az utcákon sem ritka jelenség,  hogy éjfél körül még kis gyerekekkel mászkálnak a családok. Számomra teljesen érthetetlen ez a jelenség, nem tudom, miért jó ez a szülőknek is... igen, gondolom éppen ezért, mert nem akar már este 8-9 óra körül bezárkózni a lakásba, hanem inkább rángatják a gyereket is magukkal séta címszó alatt. De amikor otthon vannak, akkor sem fektetik le időben a gyerekeket. Rosszul alakul az egész program, későn fekszenek, aztán későn kelnek, az ebéd utáni alvás is inkább már késő délutánra tolódik, és így tovább... Ha valaki belekerül ebbe az ördögi körbe, nehéz kikecmeregni belőle. De nem lehetetlen... gondoltam én. Szomszédainknak is hasonló korú gyerekeik voltak, és bizony sokszor még éjfél után is randalíroztak a gyerekek, amikor a mieink már régesrég a másik oldalukra fordultak. Sokszor beszélgettünk szomszédasszonyommal, és meséltem neki - nem kevés célzással -.  hogy nálunk már korán lövik a pizsamát, de ez nekünk, szülőknek is jó, nem csak a gyerekeknek, mert van egy kis időnk még egymásra is, egy kis magánéletünk, miután a gyerekek ágyba kerülnek, hiszen egész nap úgyis velük foglalkozunk, ennyi kis nyugalom nekünk is kijár még este. Szomszédasszony egyet is értett velem, de mesélte, hogy ő hiába próbálja időben lefektetni az övéit, nem tudja őket elaltatni. Férjemmel magunk között sokszor ki is tárgyaltuk ezt, hogy ne mondják már, hogy nem tudják, minden szoktatás kérdése. Az természetes, hogy a gyerek, aki azt szokta meg, hogy éjfél után fekszik, nem fog egyik napról a másikra este 8-kor elaludni. De szépen folyamatosan, minden nap egy kicsit korábban, hozzá lehet szoktatni.
Nos és itt jön a képbe a címben említett mondás, valamint a bevált nevelési módszerek csődje...
Ugyebár az előző bekezdésemet ott hagytam abba, hogy a második gyerek után már tudtam, hogy semmit sem tudok :)) Nem véletlenül írtam... Harmadik gyermekünk végképp lerombolt minden illúziót azzal kapcsolatban, hogy van valami fogalmunk a gyermeknevelésről, sőt, hogy láttunk-e már egyáltalán gyereket közelről :D Ő az agyonajnározott, halálra kényeztetett, hordozókendős-igényszerintszoptatott-ágyunkbanalvós babák mintapéldánya, aki ráadásul egész pici kora óta úgy csavar minket az ujja köré, ahogy neki tetszik, mi pedig - kollektíven az egész család - a lábai előtt heverünk és még élvezzük is :)) De a legszebb az egészben, hogy egyáltalán nem fő a fejem emiatt, nem félek tőle, hogy anyatejet kell majd neki csomagolnom tízóraira az iskolába,  és attól sem, hogy az ágyunkból megy majd érettségizni. Az egyetlen dolog, ami bosszant, hogy míg a nagyok már legkésőbb este 9-kor az igazak álmát alusszák, a kisasszony még 11-kor is bulizik, hiába teszünk meg bármit is.... Hoppá....
Ezért vigyázz, hogy min gúnyolódsz, mert még veled is megtörténhet!



2010. február 27., szombat

Gyerekszáj

A ház, amit most bérlünk, egy Németországban élő házaspár tulajdonában van. Amikor ideköltöztünk, a férfi édesanyjával bizniszeltük le a ház bérlésével kapcsolatos ügyeket. A néni háza a szomszédunkban áll, de már nem itt él, hanem benn a városban a lányával. Viszont amikor idejöttünk, nagyon megörült nekünk, azt hitte, majd jön, amikor kedve tartja kávézni. Nos, velünk rossz lóra tett :D Egyrészt 3 gyerek és egyéb elfoglaltságok mellett időm sincs fél délelőttöket kávézással tölteni, még a barátnőimmel sem (akik szintén hasonló helyzetben vannak, így megértik), nemhogy egy számomra vadidegen, 80 éves asszonnyal... A másik pedig, hogy az a halálom, amikor valaki bejelentés nélkül csak megjelenik az ajtóm előtt... Így rövid úton végetvetettem ezeknek a villámlátogatásoknak, finoman, de félreértést nem hagyva megértettem a nénivel, hogy nem értékeljük a közeledését...
A gyerekek rendelkeznek a legfinomabb adóvevővel a világon. A legapróbb jeleket is észreveszik rajtunk, lehet, hogy mi azt gondoljuk, nem mutatunk feléjük semmit abból, ami bennünk játszódik, ők mégis megérzik, sőt pontosan tudják, mit érzünk vagy gondolunk. Mindig igyekszem udvarisasságra és a felnőttek feltétlen tiszteletére nevelni őket, de ez néha elég nehéz, amikor olyan személyről van szó, aki nekem sem szimpatikus. Jelen esetben is ez történt. Lehet, hogy a házinénink a világ legaranyosabb mamája a világon, de nekem valahogy az elejétől fogva nem volt szimpatikus. Az emberek közötti kapcsolatok is szerintem valahol kémiai kölcsönhatások eredménye, ha két ember kémiai összetevői nem illenek össze, akkor hiába lehet mindkettőjük szív-lélek ember, de ketten együtt nem jönnek ki egymással. Ez nem csak a szerelemre igaz (bár arra talán fokozottabbann), hanem bármely emberi kapcsolatra. Szerintem. Nos, a mi nénink kémiai összetevőiről a kondenzcsík jut eszembe... csak hogy finoman fejezzem ki magamat :))) Ezzel azt hiszem, mindent elárultam. Talán ez is egy nyomós ok volt az előbb felsoroltak mellett, ami a három lépés távolság megtartására késztetett vele szemben. Na de a gyerekek még a felnőtteknél is sokkal kegyetlenebbek :-O  Nem telt el sok idő, hogy ráragasszák a "banya" becenevet. Megmondom őszintén, nem tudtam kellő szigorúságot sugározni a visszafojtott röhögéstől fuldokolva, amikor először meghallottam a becenevet. Így rajtragadt... Még szerencse, hogy itt senki sem ért magyarul, ezért nem tartottam akkora nagy tragédiának, bár azért - nem túl meggyőzően - próbáltam nekik megmagyarázni, hogy ez nem szép dolog.
Más. A házban 2 mellékhelyiség van. Az egyik a fürdővel egy helyiségben van, a másik egy külön vécé kézmosóval. Ez nagyon praktikus így, hogy már ennyien vagyunk, sokszor még így is sorbanállás van :))) Viszont a fiam ideköltözésünk óta nem hajlandó a kis vécébe menni, inkább képes szorongatni, ha a fürdő foglalt. Sokáig nem értettem, mi baja van a másik helyiséggel, a célnak az is tökéletesen megfelel, nem? Nos egyszer aztán bevallotta, hogy azért nem akar odamenni, mert banyaszaga van :-O Nekem is érzékeny orrom van pedig, de én nem éreztem ott semmilyen szagot, maximum egy kicsit állottabb ott a levegő, mivel nincs ott szellőzőablak. De ő váltig állította, hogy igenis büdös van ott :-O Hiába magyaráztam, hogy banyaszag már csak azért sem lehet, mivel a banya (na már én is átvettem :D ) soha nem lakott ebben a házban, az ő háza mellettünk áll, ez pedig üres volt évek óta.
Malvina lányom mondta meg végül a frankót (ha valaki épp eszik, legkésőbb itt hagyja abba az olvasást...). Közölte, hogy nem a vécének van banyaszaga, hanem a banyának vécészaga! Na itt aztán végképp véget ért minden szülői tekintélyem, miután úgy folytak a könnyeim a röhögéstől, hogy majdnem bepisiltem....

Elegem van a télből!


Eddig azt hittem, szeretem a telet.. Nem annyira, mint a tavaszt, vagy a nyarat, de a téllel is ki voltam békülve. Az ősszel nem, azt mindig is gyűlöltem, valahogy kicsi korom óta az elmúlásra emlékeztetett, anélkül, hogy gyerekként egyáltalán felfogjam, mi is az az elmúlás. De valamiért mindig elszomorított. A tél viszont új csodákat rejtett; az első hó mindig elbűvölt, nagy szánkózásokat, hócsatákat, hóemberépítést jelentett számomra. A csípős hideg sem ijesztett meg, egészséges pírt varázsolt az arcunkra. Mikulásvárás, Karácsony... mind, mind vidám események egy gyermek életében, bár felnőttként ugyanúgy el tudott varázsolni, sőt a mai napig elvarázsol ennek az időszaknak a hangulata. Mostanában azonban a tél sem ugyanaz, mint régen. Igen, itt Görögországban amúgy is egész más ez az évszak, de nem azért, mert jobb, vagy melegebb... Melegebb igen, lehet, bár az embernek a 98%-os páratartalomról nem éppen a meleg jut az eszébe. Otthon, régen a mínusz 20 fokokat is zokszó nélkül elviseltem, a csípős, friss  hideget,  jól beöltözve, a jó meleg lakásból kilépve és oda visszatérve. De a párás hideget nem lehet kivédeni, akármennyire is felöltözik az ember, a csontokig hat. Az első években, amikor idekerültem, állandóan fáztam télen. És állandóan beteg voltam. Azt hittem, sohasem szokom meg ezt a klímaváltozást. De aztán megszoktam.
A magyar kemény télre viszont mindig vágyakozva gondoltam vissza. Pedig amúgy nem szeretem a hideget. Bár a karácsonyt szinte mindig otthon töltöttem, sőt, amikor megtehettem, hosszabb időre is otthon maradtam. Így volt lehetőségem a havat, a korcsolyapályát és az egyéb téli szabadidős tevékenységeket is kiélveznem. Egy hónap aztán elég is volt a télből, és mire visszajöttem, már jól is esett a kicsit enyhébb idő.
Az utóbbi pár évben azonban valami megváltozott. A globális klímaváltozással kapcsolatos aggodalmaimat majd talán egyszer egy másik bejegyzésben fogom részletezni, itt legyen elég annyi, hogy évek óta nem láttam havat, sőt még olyan igazi kemény telet sem, hiába voltunk Magyarországon az ünnepek alatt. Márpedig számomra a fehér karácsony lett volna az igazi ünnep. Persze, nem ezen múlik, de szeretek adni a részletekre :))
Idén télen aztán örömmel hallottam, hogy az ünnepek előtt nagy havazás volt országszerte. Mi éppen Szentestére értünk haza, hóláncokkal felszerelkezve. Nos, 23-án még esett a hó, 24-én viszont volt vagy +15 fok!!! Természetesen hónak se híre, se hamva!!! Tisztára húsvéti hangulatban teltek az ünnepek, de ennek egyáltalán nem örültem. Lényeg a lényeg, 3 hetes magyarországi tartózkodásunk utolsó előtti napján végre megérkezett a várva várt hóesés, így 2 napban próbáltuk meg kiélvezni azt, amire eddig csak vágyakoztunk. Főleg a gyerekek élvezték a szánkózást, hóemberépítést és társait, mi pedig osztoztunk az örömükben. Viszont annál nehezebb volt a visszaút! Ennyi idő nem volt elég... Nemcsak a hóból természetesen, de most ez a bejegyzés elsősorban arról szól. Később majd szót ejtek a visszatérések fájdalmáról is...
Tehát visszaértünk Görögországba, és a havas táj után szinte tavaszias idő fogadott minket. Irritált a meleg; hideget akartam, havazást és fagyot. Na erre mondják, hogy vigyázz, mit kívánsz! Nem telt el egy hét, és megjött a rossz idő, amit a görögök csak nagyon ritkán tapasztalnak. Repkedtek a mínuszok, az az igazi, száraz hideg volt, amit szeretek. Még hó is esett, bár itt felénk sajnos nem maradt meg.  Élveztem ezt az időjárást, egy kicsit otthon éreztem magam tőle.
Aztán a hideg csak tartott. és tartott, és tartott. És már nem tetszett annyira. Közben a száraz hideg helyett jött a páratartalom, a hó helyett eső, de a hideg maradt. Kint a kertben elfagytak a virágaim, a bokraim, még a leandereim is, pedig évek óta büszke voltam rájuk, hogy mindent kibírnak. Az idei telet nem. A ciklámenem, ami egész télen úgy virágzott, hogy a csodájára jártak, elhervadt, lekókadt, aztán a sok esőtől teljesen el is rohadt.  Az összes többi büszkeségem is hasonló sorsra jutottak. Nem is annyira a hideg viselte meg őket, hanem a rengeteg eső. Engem is... A hideg ellen lehet védekezni, ki lehet mozdulni, lehet sétálni (bár a görögök így is ufónak néztek, hova megyek ebben a hidegben a gyerekekkel - ez megint megér majd egy misét), az esőben nem (bár az angolok meg biztos még esőben is kimennének... na én azért nem nézem ufónak őket, de én nem megyek ki, ha nem muszáj).
Hosszú volt ez az idei tél, szokatlanul hosszú, itteni viszonylatban legalábbis. És még nem merek fellélegezni, hogy tényleg vége van. Mindenesetre a nyomát mélyen a lelkemben hagyta. Az idei tél a veszteségek, az elmúlás tele volt. Sok mindent elveszítettem, ami kedves volt számomra. A növényeim elvesztése erre döbbentett rá, mert sajnos nem csak azokat veszítettem el, csak szimbolizáltak valamit, amit egyelőre még nem tudok szavakba önteni.
Mire visszajöttünk Magyarországról, eltűntek a kiscicáink is, akiket saját kezemmel segítettem a világra. Szerencsétlen volt az egész család. Cicamamával együtt 5 cicánk volt, mind lány. A fiam tervezgetett, hogy ha mindegyik cicának születik még 4 cicája, mennyi lesz összesen... Én nem akartam belegondolni. Na de hogy 0, erre én  sem gondoltam. Olyanok voltak, mint a búcsúszimfónia. Először eltűnt cicamama. Talpraesett macsek volt, és jó dolga volt nálunk, biztos hogy nem lépett le csak úgy szó nélkül. Aztán másnapra már az egyik kiscica is elveszett. A maradék háromra már úgy vigyáztunk, mint a szemünk fényére. Aztán jött az utazás. Nem aggódtam, mert a cicák inkább a helyhez ragaszkodnak, mint az emberhez, gondoltam, ha átjön a szomszédasszony megetetni őket minden nap, nem lesz gond. Mi sem sokat voltunk kint velük így a tél beköszöntével, elvoltak ők jól magukban.
Nos, mire visszajöttünk, egy cicus se maradt :(( Pedig a szomszédasszony jött becsülettel, etette őket, sőt, egy idő után át is szoktak az ő verandájára, még ezt se bántam volna. De nem, ők eltűntek, és hiába kerestük őket, nem találtuk többé. Érdekes módon az összes macska eltűnt a faluban, egy darabot sem látni azóta, pedig volt jópár.  A hideg? Vagy a mérgezett egerek? Ki tudja. Olyan felfoghatatlan dolog ez az elmúlás, még a születésnél is felfoghatatlanabb. Egy pici élet csak jön a semmiből, aztán egyszercsak újra semmivé válik. Vajon van valami előtte és utána? Az emberiség örök nagy kérdése...
A legnagyobb veszteségemről még most sem tudok beszélni, hiába készítem elő a terepet már mióta. Életem egy nagyon fontos szereplőjéről van szó, gyermekkorom egyik megtestesítője... Borzasztóan megviselt az elvesztése, váratlanul ért, pedig várható volt. De az ember sosem akarja elfogadni a rosszat, az utolsó pillanatig bízik, reménykedik, hogy ez velünk nem történhet meg.
Nem, ez a téma egy külön bejegyzést érdemel, most csak annyit, hogy Papa, nagyon hiányzol!!!!! Szinte fizikailag hasít belém a hiánya, pedig itt, ahol vagyok, amúgy is messze lennénk egymástól. De mégis, valahogy érzem az űrt, ez más, nem csak annyi, hogy elválaszt minket 1000 kilométer.
Az idei tél az elmúlás tele volt, gyásszal teli, fájdalmas.  De most már elég volt!!!! Tavaszt akarok, napsütést, az újjáéledés apró jeleit, a sebek gyógyulását!

2010. február 26., péntek

Bevezetés helyett....


...vagy lehet, hogy épp ez maga a bevezetés? Na majd kiderül.
Nagyon régóta tervezem már a blogírást, de valahogy sosem jutott rá elég időm. Nem is tudom, miért, de valahogy úgy maradt meg bennem ez a dolog, hogy időigényes, pedig ha jobban belegondolok, nem is annyira az. Amennyi idő alatt megírok egy bejegyzést, annál ezerszer több időt töltök a neten naponta, sokszor feleslegesen. Szóval ennyi még bőven belefér. Különben is, az embernek arra van ideje, amire időt akar szakítani, erre főleg mostanában gyakran emlékeztetem magamat. Talán most jutottam el arra a pontra, hogy felgyülemlett bennem a mondanivaló, és kiutat keres. Egyelőre azt se tudom, honnan kezdjem. Az évek óta bennem kavargó gondolatok most hirtelen ki akarnak törni, és egy összevissza kuszaságot okoznak bennem. Nem érzem úgy, hogy rendet kellene tennem. Csak türelemre intem őket: nyugalom, mindenki sorra kerül :)) Nincs érkezési sorrend, csak jöjjön, aminek jönnie kell, mikor milyen kedvem van. Szóval elkezdem, aztán majd meglátom, mi lesz belőle. Talán néha összefüggéstelennek fognak tűnni az egyes bejegyzések, de a végén - remélem - majd összeáll a kép.
Arról, hogy babás blogot írjak, egy kicsit már lemaradtam. A legkisebb csemetém is lassan 2 éves lesz, bármennyire is szeretném, már nem kisbaba! Viszont életem fontos, a legfontosabb része az anyaság, és ezalatt a csaknem 8 év alatt, amióta anya vagyok, bizony rengeteg szép emlékkel, gondolatokkal, megörökítésre váró pillanattal gazdagodtam, amiket mindenképpen "papírra" kell vetnem, hogy egyszer majd a gyermekeim is olvashassák. Az emlékek még frissek, úgy eltelt 8 év az életemből, mintha csak egy szempillantás lett volna. Tisztán emlékszem még a percre, amikor először a karomban tartottam a fiamat, pontosabban a hasamra tették, és én csak néztem hitetlenül, nem bírtam felfogni, hogy itt van köztünk végre. Aztán még kétszer átéltem ezt a csodát, de a pillanat varázsa egy csöppet sem fakult, sőőőt!!! Néha még most is rácsodálkozom, hogy jééé, 3 csodálatos gyermeknek adtam életet, olyan hihetetlennek tűnik! Az ember fel sem bírja fogni ésszel, csak egyszerűen megszokja, sodródik tovább az árral, a hétköznapok rutinjával, és csak néha hasít bele a felismerés, hogy nahát, micsoda csoda részesei vagyunk!!! Mert igen, még 8 év múltán is képes vagyok ilyen dolgokon elmélázni...
Az utóbbi időben egyre inkább próbálok figyelmet fordítani a részletekre, és kitörni a hétköznapok rutinjából. Ahogy nőnek a gyerekek, rajtuk látom igazán, hogyan repül az idő, és ezeket az éveket semmi sem hozhatja vissza. Ezért élveznünk kell minden pillanatot, nem szabad, hogy a hétköznapok, a hajtás miatt elszaladjon mellettünk az élet. Mert mit is csinálunk?? Célokat tűzünk ki magunk elé, hogy szebb, jobb legyen az életünk, aztán meg rohanunk, hajtunk egész nap, hogy ezeket a célokat elérjük. Közben meg múlnak az évek, és mindent csinálunk, csak nem ÉLÜNK. A szebb élet mindig csak egy cél marad, miközben észre sem vesszük, ami mellett elrohanunk. A végén már nem is emlékszünk, mi volt a cél, csak rohanunk mindig tovább, egyre távolabbi vágyak felé.
Pedig az élet itt van, ahol mi vagyunk, nem a távolban kell keresni, hanem meg kell tanulnunk örülni annak, amink van. A görögöknek van egy mondása, valahogy úgy hangzik, hogy egy vízzel félig lévő poharat láthatsz félig üresnek vagy félig telinek is. A pohár és a víz ugyanaz, de nem mindegy, hogy hogyan látod. Én úgy gondolom, hogy a boldogság a félig teli pohár észrevételében rejlik.
Nem gondoltam mindig így. Engem is elkapott a gépszíj valaha, másra, többre vágytam. Aztán elég volt egy szemléletváltás, hogy megtanuljam értékelni azt, amim van, és megtaláltam a boldogságot. Itt, bennem, az otthonomban, a családomban, csak a karomat kellett kinyújtani érte. Nem is kívánok mást, csak hogy ez a csoda örökké tartson!!!
Nos, lehet, hogy egy kissé elkanyarodtam a kezdeti mondandómtól, de ennek a blognak éppen ez a lényege, szabadon eresztem a gondolataimat, aztán hadd szárnyaljanak, amerre akarnak!!!