Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2012. június 28., csütörtök

Végre egy kis idő

Szinte hihetetlen, hogy úgy repülnek a hetek, hónapok (évek...), hogy semmire sincs időm, amire szeretném. Pedig valaha azt vallottam, hogy arra van ideje az embernek, amire időt szakít, de sajna be kell látnom, hogy néha túlbecsülöm a szervezőkészségemet. Vagyis már nem is, egy ideje beláttam, hogy elúsztam... de rendesen. Valamikor el sem tudtam képzelni az életemet az internet nélkül, az utóbbi időben viszont sokszor még bekapcsolni sincs időm a gépet, nemhogy leülni elé. És láss csodát, nem is hiányzik. Egyszer olvastam a facebook-on egy viccesnek szánt posztot, miszerint: 
- Facebookod van? Igen. 
- Google-od van? Igen.
- Messengered van? Igen.
- Életed van? Igen, de nem lépek be sűrűn...
Nos, igen... Nálam most pont fordított a helyzet. Olyan mozgalmas az életem, hogy a többibe nincs időm belépni. Sajna, ez nem mindig jó így, mert természetesen ebben a valós világban sem rólam van szó elsősorban, sőt! A saját igényeim szokás szerint háttérben maradnak, de nem panaszkodom, mert igyekszem még ebben a helyzetben is pozitívan szemlélni a dolgokat. Nem mindig sikerül, de próbálkozom. 
Tavaly nyár óta rettenetesen felgyorsultak az események. Egy éve ilyenkor még csak gondolkoztam a váláson... nehéz dilemma volt. Furcsa nyaram volt: hosszú évek óta először én magam is eszembe jutottam önmagamnak, és a saját lelkivilágomra is szakítottam időt. Utólag visszanézve nosztalgiával gondolok arra az időre, mert a stressz, a szívfájdalom és a rágódás mellett kiadtam magamból a fáradt gőzt is, és ez sokat segített, hogy végül megszabaduljak a kétségeimtől, és meghozzam a (ma már nyilvánvalóan) helyes döntést mindannyiunk számára. Aztán innentől hirtelen felgyorsult minden. Elkezdődött egy vég nélküli harc: a túlélésért, a megélhetésünkért, a gyerekeimért... Először is el kellett dönteni, hogyan tovább. Több száz (ezer?) önéletrajz elküldése után saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy Görögországban tényleg válság van, nem is akármilyen. A kisvárosban, ahol éltünk, esélyem sem volt munkát találni, nemhogy a szakmámban, de még akár utcaseprőként sem (nem mintha lebecsülnék bármilyen tisztességes munkát is, nem, szó sincs róla!). De később kiderült, hogy még a nagyvárosban sem egyszerűbb a helyzet. De ott legalább volt egy ismerős, aki kezdetnek felvett a kávézójába ideiglenesen - gondoltam én -, amíg nem találok valami jobban hozzám illőt. Hát nem találtam. Az elején nagyon elkeserített a helyzet, most viszont már örülhetek neki, hogy egyáltalán ez van. Ami nagyon fárasztó, az az éjszakázás. Paradox módon a görögök a válság ellenére még mindig eljárnak éjszaka szórakozni. Természetesen nagyon érezhető a változás, már nem költekeznek annyit, nem is járnak puccos helyekre, hogy otthagyják a fél fizetésüket egy este alatt, de azért a szomszédságukban található bárocskákba (és itt nem a magyar szóhasználatban értendő kétes éjszakai bárokat értem, inkább egy olyan baráti törzshelyként használt sörözőszerűségre gondoljatok, ahova akár barátokkal, akár párban is be lehet ülni egy kis csevejre) szívesen megisznak egy pohár italt az egész napi stressz után. Még így is egymás után zárnak be ezek a szórakozóhelyek Görögországban, mint ahogy minden más is. A bérek csökkennek, az árak, a megélhetési költségek pedig csak egyre nőnek... a megszorítócsomag hatásait mindenki érzi a saját bőrén, az emberek fásultak, elkeseredettek, reményvesztettek... Nem kell ecsetelnem, nincs is szándékomban, a görögországi hírekről mindenkinek van több-kevesebb fogalma, akit érdekel a téma. Nos, nem éppen a legjobb időszakot választottam az újrakezdésre, de mindegy. Csak oda szerettem volna kilyukadni, hogy egy idő után már örülhettem neki, hogy legalább ez a munkám akadt, mert a mostani bérekből, még ha sikerült is volna a szakmámban elhelyezkedni, még egyedül sem tudnék megélni, nemhogy három gyereket nevelni, egyedül. A volt férjemre meg nem sokat számíthatok... sem anyagilag, sem máshogy. Sajna ő még mindig azt hiszi, hogy azzal, hogy nem segít, nekem tesz rosszat, és nem érti, hogy a gyerekei húzzák a rövidebbet. De már nem is próbálom megmagyarázni neki, nem érdemes. Csak remélni tudom, hogy egyszer talál majd jobb belátásra tér. Mindenesetre érdekes, hogy egy válás mennyire megváltoztatja az embert. A legjóindulatúbb, legkedvesebb embert is szörnyeteggé teszi... ha sértve érzi az egóját. De hát mit lehet tenni, kimutatta a foga fehérjét, legalább rájöttem, kivel is éltem az életem ennyi éven keresztül, és megerősít az elhatározásomban, hogy jól döntöttem, amikor úgy éreztem, nem megy tovább.
Nehéz év van mögöttünk, de sok mindent tanultam belőle. Kiderült, ki az igazi barát, aki a bajban is mellettem van; sokan az első nehézségre hátat fordítottak, akiket azelőtt barátoknak hittem. Viszont voltak olyanok is, akik ismeretlenül, önzetlenül felkaroltak, amikor legkevésbé számítottam a segítségre, támogatásra, jó szóra. Ilyen az élet, az egyik kezével elvesz, de a másikkal mindig ad valamit, amivel tovább lehet indulni, folytatni a taposómalmot. Mert bármilyen nehézséget is gördít elénk a sors, folytatni kell, nem szabad feladni. Néha, amikor úgy érzem, nem bírom tovább, feladom, elég ránéznem a drága kis csemetéimre, és erőt merítek belőlük, mert tudom, csak rám számíthatnak. És nekik soha sem szabad megérezniük, hogy elgyengülök néha. De nincs is idő a sebeket nyalogatni, hiszen húzni kell az igát.
Most sajnos szomorú apropója van, hogy tudtam egy kis időt lopni magamnak. Már több posztot is írtam imádott nagyanyámról, az utolsó nagyszülőmről, aki még életben volt... Igen, sajna már csak múltidőben. Amitől régóta rettegtem, megtörtént. Így most soron kívül Magyarországra kellett utaznom, hogy végső útjára kísérjem. Ez a legkevesebb, amit megtehetek... És most döbbenek csak rá, hogy milyen jó is az, amikor az embernek semmire sincs ideje, még gondolkozni sem, mert amíg az ember a mindennapi megélhetésért küzd, addig a fájdalom is csak egy eldugott kis kamrában, titokban mardossa a szívet. Most viszont, hogy kezdem magam kifújni egy kicsit, lassanként elmúlik a zsibbadtság, és az emlékek elemi erővel törnek elő, hogy összetörjék a szívemet. De nem engedhetem meg most sem, mert erősnek kell magam mutatni ELŐTTÜK, értük. Arra sincs időm, hogy egy kicsit nyugodtan összeomolhassak. És ez nem tudom, jó-e vagy rossz. Majd az idő megmutatja....


2012. január 24., kedd

(Túl)élünk

Már nem is mentegetőzöm, miért nem írtam ilyen régóta. Időm szinte nulla, de sokszor ihlet sem nagyon. Pedig annyi mindenről tudnék írni, szeretnék is, de aztán valahogy mégsem jön. Most éppen fontosabb dolgok foglalkoztatnak, mint a túlélés például. És nemcsak lelkileg értem. Sőt, lelkileg azt hiszem, egész jól vagyok, legalábbis ami a helyzetet illeti. De sok minden van, ami viszont nem hagy nyugodni. A válság, az anyagi helyzetünk, a létbizonytalanság, a gyerekek érdekei. Valós problémák, amiket napi szinten érzek a bőrömön. Most látom csak, hogy eddig mennyire burokban nevelkedtem. Akármilyen problémánk is volt a múltban, mintha csak egy vastag, törésbiztos üvegen keresztül láttam volna a világot. Most meg hirtelen belecsöppentem a közepébe. De nem baj, mert a mély vízben tanul meg úszni az ember. Nem egyszerű, néha úgy érzem, megfulladok, de nem lehet feladni, küzdeni kell. Magam miatt, és főleg MIATTUK. Nem panaszkodom, én választottam ezt az utat. Vagy nem volt más választásom? Már nem is tudom. Mindenesetre akármilyen nehéz is, nem bántam meg. 
Hol van az önmegvalósítás és az önzőség közötti határ? Gyakran elgondolkozom ezen a témán. Már a válás előtt is. Sőt, akkoriban még inkább. Mindenki azt mondta, jól gondoljam meg, a gyerekek érdekét nézzem, és legyek türelemmel. De vajon tényleg az a gyerekek érdeke, hogy egy olyan családban nőjenek fel, ahol állandó a feszültség, a kiabálás, a veszekedés? Legyek türelmes, és adjam fel önmagamat, az álmaimat, és viseljem el, hogy lelkileg folyton megaláznak, lekicsinyítenek? Tényleg ez lenne jó a gyerekeknek, ezt a példát vigyék tovább? Bocsásson meg a világ, de ez nekem nem megy hosszútávon. Azt hiszem, elég türelmet gyakoroltam. Ezért is megy nehezen a blogolás is mostanában. Mert az utóbbi csaknem 2 év alatt szinte csak a pozitív dolgokra koncentráltam, igyekeztem a jó dolgokat meglátni, amiből belátom, nem volt kevés, de most már megmondom őszintén, elég mélyen bedugtam a fejem a homokba, hogy elmeneküljek a problémák elől, még magamnak sem akartam bevallani, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik. Lehet-e valaki hosszútávon boldog úgy, hogy önmagát ámítja? Emlékszem még a 10 éves házassági évfordulónkról szóló írásomról , amikor ömlengtem róla, és el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha elváljunk. Na ahhoz képest pár hónap, és visszafordíthatatlanul megromlottak a dolgok. Vagy csak én adtam fel a harcot? Mert tulajdonképpen mi változott? Talán csak az én szemléletmódom. Igen, sokat segített és mindenben támogatott. Ez eddig rendben. Amiről akkoriban tudomást sem akartam venni, az az, hogy ezt rendszeresen és kíméletlenül a fejemhez is vágta. Kezdtem elhinni, hogy tulajdonképpen semmit sem érek, nélküle egy nagy nulla vagyok. És még lelkiismeretfurdalásomnak is kellett volna lennie, hogy egyáltalán valamit szeretnék kezdeni az életemmel. Mert például az, hogy 3 gyerek mellett elvégeztem egy főiskolát, az szerinte csak arra volt jó, hogy "addig sem kell semmit csinálnom", dülleszthetem a se....em a számítógép előtt egész nap. Ja, hogy a tanulásra fordított időt a saját pihenésemből, alvásomból csippentettem le? Az nem számít, ha egy hétvégén egy kicsit többet szerettem volna aludni, azt is megkaptam, hogy egész nap csak alszom... És sajnos ezt a gyerekek is hallották, látták, és ők is kezdtek rám "másként" nézni. Mint egy lusta, hasznavehetetlen lényre. Pedig ők tudhatják legjobban, hogy napközben csak velük foglalkoztam. Aztán jött az a "titokzatos" munka, amiről azóta sem írtam, mert először valamit fel szerettem volna mutatni belőle. Mondanom se kell, hogy nem lett belőle semmi. Az ő "támogatásának" köszönhetően. Igen, továbbra is segített a háztartásban, mivel én továbbra is éjszakáztam, hogy összehozzak egy honlapot, amiben a környékünket mutattam volna be, de ő ebből csak annyit látott, hogy már megint csak a gép előtt ülök... Hogy végigjártam a helyi nevezetességeket, fényképezni, szállodákkal, turisztikai központokkal, irodákkal felvenni a kapcsolatot, az neki úgy jött le, hogy egész nap csavargok.... Ja, és persze mindezt megint csak azért, hogy addig se kelljen dolgoznom.... Mert hogy mindezt a családunkért tettem volna, hogy legyen egy - akkori reményeim szerint - sikeres vállalkozásunk, és biztos megélhetésünk, azt hiába is magyaráztam neki. Amiből nem jön pénz azonnal, az nem munka - szerinte. Hogy egy vállalkozás felépítéséhez idő kell, nem akarta megérteni. Meg kellett volna döglenem napi 8-10 órában, 2 műszakban, hétvégéket, ünnepnapokat is feladva, minimálbérért, ja és persze mindezt úgy, hogy fogalmam sincs, hova tettük volna közben a gyerekeket, az igen, az lett volna a munka szerinte. Ha találok egyáltalán, mert ugye mondanom se kell, hogy ebben a krízishelyzetben valószínűleg amúgy sem találtam volna egykönnyen állást. Mint ahogy a későbbi ábra ezt be is bizonyította. Na mindegy, a lényeg az, hogy a hosszú évek sérelmei elemi erővel törtek elő. Mindkét oldalról elfogyott a türelem. Igen, biztos neki is igaza volt az ő szemszögéből nézve, hogy talán jobban elhanyagoltam a kelleténél, de én is csak emberből vagyok, nem tudom magam százfelé szabni. És amikor egész nap csak sérteget, meg mindent fikáz, amit csinálok, akkor valahol logikus, hogy nem az ő szórakoztatása az első gondolatom, mihelyt elcsendesedik a lakás, nem? De valljuk be, ő sem tett egy lépést sem az én irányomban, csak panaszkodott, hogy már megint nem vele foglalkozok. Ördögi kör. Mindketten sértve éreztük magunkat, és pár hónap alatt sikerült mindent lerombolni, amit évek hosszú munkájával próbáltunk felépíteni. Tapasztalatom szerint egy párkapcsolatban a legnagyobb probléma a megfelelő kommunikáció hiánya. Sosem voltunk ezen a téren a helyzet magaslatán, az elejétől fogva, de ugye milyen jó az a homok, amibe bele lehet dugni a fejünket? Pedig az elején is sokat szenvedtem ezektől a dolgoktól, de akkoriban bebeszéltem magamnak, hogy ugyan már, ez a legkevesebb. Annyi minden jó dolog van, amibe lehet kapaszkodni. És tényleg volt is. De amikor aztán előjönnek a komoly problémák, akkor látszik, hogy megfelelő kommunikáció hiányában a problémamegoldás sem lehetséges. Hogyan is lehetne, amikor képtelenek vagyunk megbeszélni a sérelmeket, a gondokat, és egyfolytában csak ugyanazokat a köröket futjuk, mindenki a saját igazát szajkózza, és nem hajlandó a másik nézőpontjához közelíteni? Ráadásul mindezt úgy, hogy a gyerekek is veszik az adást, és ha nem is értik pontosan, miről van szó, de érzik, hogy feszültség van a levegőben... Ilyenkor aztán előjönnek az évek óta felgyülemlett indulatok, sérelmek is, és hirtelen az egész helyzet elviselhetetlenné válik. 
Na mindegy, most már nem érdemes ezen rágódni, ami megtörtént, megtörtént, hosszú lelki út vezetett el odáig, hogy végülis erre a megoldásra jussak... Sokat gondolkoztam, vívódtam magammal, míg végülis elhatároztam magam... Lehetett volna talán még évekig a szőnyeg alá söpörni a dolgokat, de a felgyülemlett szemét egyszercsak átszelhetetlen heggyé változik, és megbotlik benne az ember, hiába figyel oda. Nincs jó megoldás. Ha legalább lenne mire visszaemlékezni, amit érdemes lenne visszahozni. De nincs, mert az elejétől kezdve tudtam, hogy nem ő az én emberem, mégis belementem. De ezzel a tudattal mégsem lehet leélni egy egész életet, hiába próbáltam. A gyerekekért? Önzően hangzik, de a gyerekek felnőnek, gyorsabban, mint gondolnánk, és utána mi marad? Mit kezdjek egy idegennel, akivel 11 év házasság után sem sikerült megismernünk, kölcsönösen tisztelnünk egymást? Különben is, tényleg jobb a gyerekeknek, ha mindkét szülővel, de egy állandó feszültséggel teli légkörben nőnek fel? 
Az elmúlt hónapok tapasztalatai nem ezt mutatják. Egyáltalán nem viselte meg őket annyira a válás, mint számítottam rá. Igen, talán hiányzik nekik az apjuk, de sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak azóta, hogy nyugodt körülmények között élnek. Még annak ellenére is, hogy rengeteg változás állt be az életükbe. Viszont látják rajtam, hogy én nyugodt, kiegyensúlyozott vagyok, és nekik ez a fontos. Még akkor is, ha a helyzetünk nem volt túl rózsás az elején, és bizony elég keményen meg kell(ett) harcolnom a megélhetésünkért, a túlélésünkért. Viszont igyekszem, hogy ebből ne lássanak rajtam semmit, és hogy a helyzet ellenére biztonságot sugalljak nekik. Talán nem is önzőség, hogy ehhez először nekem kell jóban lennem saját magammal, és megtalálnom a boldogságot. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!!!!