Egy új szenvedély kezdete

Tulajdonképpen nem is nevezhető újnak, hiszen világéletemben a lényem része volt. Örokletes, vagy mivel ebben nőttem fel, a megszokás eredménye? Nem tudom. De sokáig szunnyadt bennem, aztán mostanában újult erővel felébredt bennem: a varrás iránti rajongás!

Nagymamám volt a család "divatdiktárora", ahogy már említettem: gyönyörűen kötött, horgolt, és a varrás sem állt távol tőle, bár elmondása szerint nem szerette annyira, mint a kézimunkázást. Amióta csak az eszemet tudom, volt neki egy régi varrógépe, olyan lábbal hajthatós típus, amit gyerekként mindig tágra nyílt szemmel, tátott szájjal ámulva figyeltem, amikor "beizzította". Szinte még a fülemben cseng az az egyenletes kattogás, valamint az olló csattogása, és a friss anyagok illatát is mintha az orromban érezném. Meg akart tanítani engem is varrni, de persze kicsiként még arra sem voltam képes, hogy a pedállal megforgassam a kereket, állandóan visszafordult, és összegabalyodott a cérna. Nem is bírtam felfogni, hogy hogyan lehet az, hogy a hajtó mozdulatokra ilyen szépen működjön a dolog. Kézzel varrni viszont ügyesen megtanultam, már kicsi lányként is csinos kis babaruhákat terveztem és varrtam a babáimnak, különböző alkalmakra pedig helyes kis plüssállatkákat gyártottam a család tagjainak, büszke is voltam rájuk :-)) Aztán valahogy mégiscsak elfelejtődött a dolog. Ígértem, hogy "majd ha nagy leszek", megtanulok varrni a géppel is, de mindig volt valami fontosabb, előbbre való, nem is éreztem igazán szükségét a nagy "fogyasztói társadalomban". Pedig később a nagyim vett egy szuper modern  villanyvarrógépet is, és azt ígérte, hogy ha megtanulok vele varrni, akkor az majd az enyém lesz. De én még egy gomb felvarrását is halogattam napokig, annyira lusta voltam hozzá.  Később a férjem katonaruháira is csak többszöri unszolásra álltam neki a rangjelzéseket felvarrni, annyira sziszifuszi munkának találtam. Amióta pedig gyerekeim vannak, különösen mostohagyerekké vált számomra a varrás, pedig most lett volna igazán keletje: kilyukadt zoknik,  leszakadt nadrágzsebek, cérnaszálon lógó gombok várták/várják akár hetekig, hónapokig is, mikor száll meg az ihlet, hogy helyrepofozzam őket. 

Aztán idén farsang előtt valami furcsa bizsergés lett rajtam úrrá, amikor a jelmezekről volt szó. Itt nem szokás a házilag készített jelmez, mindenki megveszi, borsos áron, hogy kis szeme fénye életében egyszer pompázzon benne. Malvinával szerencsém van, mert a keresztanyja mindig nekiadja a lánya gyönyörűbbnél gyönyörűbb (általában hercegnős :-D) jelmezeit, amiket aztán tényleg nem volt ideje leamortizálni abban a pár órában, ameddig hordta. Sőt, még Fotini is teljesen újként fog virítani bennük. Stefanosszal viszont gondban vagyok, mert nem elég, hogy meg kellene neki vennem, de még csak kínálat sincs! A fiús felhozatal kb. kimerül a Pókember, a Batman, a Superman és még nem tudom, milyen más -man utótagú "szuperhősök" alakjában, ezeket egyrészt már mind kipróbáltuk kicsi kora óta, másrészt pedig egyetértettünk, hogy ennél valami fantáziadúsabb kellene. Akkoriban éppen a "Karib tenger kalózai"-lázban égett, így az ötlet adta magát, hogy kalóznak öltözik. A kalóz maga, mint ötlet persze nem volt egyáltalán egyéni, viszont a jelmez annál inkább. Úgy döntöttem, megcsinálom saját magam. A nadrághoz szétvágtam a régi Batman-os jelmezt, gumit fúztem bele, "csizmaszár" gyanánt még tavalyról volt egy lovagjelmezhez tartozó csizmaszárunk, az inget pedig a - szintén csak a szekrényben porosodó, összesen kétszer hordott - görög nemzeti viseletből "kölcsönöztem". A nagy kihívást tehát a mellény jelentette, amibe bele akartam adni apait-anyait, hogy igazi remekmű kerüljön ki a kezeim közül :-)) Stefanos először meghatódott, hogy egy régóta használaton kívül lévő bordó alkalmi bársonyruhámat szabdaltam szét erre a célra, de aztán csak lebiggyedt szájjal figyelt, hogy ugyan, mi lesz ebből... Én, aki még a gombjaikat is csak hosszas könyörgés után varrtam fel, hogyan is készíthetnék jelmezt neki... Egy kicsit el is keseredett, hogy mindenkinek szép jelmeze lesz, csak neki nem :-(( Na ezekután, hogy ekkora "bizalmat" szavazott nekem, főleg össze kellett szednem magam. Éjjelente varrtam, felbontottam a régi lovagjelmezről a sujtásokat, azokkal szegtem körbe a mellényt, és hála a néha rámtörő gyűjtögetőszenvedélyemnek, még "diszgombokat" is találtam az egyik szekrény mélyén (valamikor nagyon régen, még megboldogult leánykoromban, vettem egyszer egy dögös bikinit, amelyen szép díszes fémcsatok voltak. A bikini pár év múlva aztán kidobásra került, a csatokat viszont sajnáltam eldobni, és "hátha jó lesz még valamire" felkiáltással évekig őrizgettem. És lám, most eljött az ő idejük is!) Most bántam ám nagyon, hogy nem hoztam el magammal a mami varrógépét, pedig a télen, amikor otthon jártunk, "hivatalosan" is az enyém lett. Ő már nem tudott vele többet varrni, és felajánlotta, hogy vigyem csak el. De akkor annyi csomagunk volt az ünnepek után, hogy már nem fért be az is, hogy elhozzuk. Nagy hiba volt :-((

Amikor a farsangi ünnepség reggelén a fiam meglátta a mellényt, elállt a lélegzete is. Nem akarta elhinni, hogy ezt tényleg én varrtam és főleg kézzel :-)) Íme az eredmény:

Egy varrni tudó számára biztos nem egy nagy teljesítmény, de én, aki soha nem tanultam ezeket a dolgokat, büszke voltam magamra, hogy ennyit is összehoztam. A nyáron aztán kihozták nekem a varrógépet, és azóta terveztem, hogy nekiállok és megtanulom használni. Először időm nem volt rá, aztán meg rájöttem, hogy még azt sem tudom, hogyan kell a cérnát befűzni :-D  Végül egy nap behúzott farokkal bementem egy varrodába, és megkérdeztem. Aranyos volt a bácsi, nem röhögött körbe (legalábbis a szemembe nem), előzékenyen megmutatta, amit kell. El is határoztam, hogy az államvizsgám után most már aztán tényleg komolyan foglalkozni fogok a témával, ha kell, be is iratkozom valamilyen tanfolyamra, de most tényleg úgy érzem, eljött a mi időnk: az enyém és a varrásé. 

Nem is gondoltam, hogy még január előtt ennyire elemi erővel fog rámtörni az ihlet. Az apropó pedig megint mi más, mint a karácsonyi jelmezek! Megkaptuk az iskolában a szereposztást, Malvina lánykám Hópelyhecske lesz a műsorban, amihez ismét méregdrága jelmezek szükségeltetnének :-S Mert egy hópehelynek nem elég ám AKÁRMILYEN fehér ruhácska, hogy elmondja azt a kétperces szerepét, nem... A tanítónéninknek valami ilyesmi elképzelése van:

A szülők felhördültek,  mert volt, aki meg is kérdezte üzletben, és naná, hogy 30 euró alatt nem áll meg egy ilyen szerelés... könyörgöm, azért az 1 óráért, amennyit hordani fogják??? Nem is értem, miért nem léteznek errefelé jelmezkölcsönzők, milyen jól megélnének. Mondjuk a jelmezkészítők sem panaszkodhatnak, hiszen a jó görög szülők képesek ennyi pénzt kiadni egy kis rongyrázásért, nem mutatkozhat ám szegény gyerek akármiben, még válság idején sem! 

Mi viszont szerencsések voltunk - egy régi szerencsétlenség kapcsán. Aki régóta olvas, talán emlékszik, hogy nyáron hogyan jártunk Malvina balettelőadásával. Vagyishogy azzal, hogy nem tudott szerepelni, mert túl későn tartották, nekünk meg addigra már Magyarországon kellett lennünk. A fellépőruhája azonban addigra már készen volt, mire megtudtuk ezt a rossz hírt, és ha már megvolt, hát elhoztuk. Na az se 2 fillér volt, főleg úgy, hogy végül soha nem is hordta szegénykém :-(( Azóta is csak ott állt a szekrényben, és ahányszor ránéztem, a szívem sajgott, annyira álomszép, és annyira kár érte!! 

Egy baj van csak vele, hogy nem fehér, hanem világoskék :-(( Na, és itt tört rám valami megnagyarázhatatlan erővel az alkotásvágy megint. Márpedig igenis, fehér lesz, és igazi hókirálynőt fogok varázsolni a lányomból! Pár méter fehér tüll, egy kis fehér tollas girland ide-oda, talán egy-két hópehely, és olyan jelmezt varázsolok, amilyen garantáltan nem található egy katalógusban sem. Alig várom, hogy nekiálljak! Majd beszámolok a végeredményről :-))

Azt pedig most már biztosan érzem, hogy végérvényesen felébredt bennem a szunnyadó lángolás a varrás, az alkotás iránt. Ki tudja, talán a jövő karácsonyi jelmezeket már én varrom a faluban? :-D Ebben a válságos időben egyáltalán nem is rossz ötlet! De ha már a kis családom igényeit ki tudom elégíteni (ahogy azt tette a nagyikám is), már nem vész kárba a lelkesedés!