Levegőzés télen

A görög tél nagyon kiszámíthatatlan tud lenni. Laikus szemmel azt gondolhatnánk, hogy milyen jó, sokkal enyhébb lehet az idő, mint Magyarországon, biztos ki lehet bírni. Igen, ez részben igaz is. Amikor november végén még közel 20 fokos hőmérséketet élvezhetünk, az bizony egyáltalán nincs ellenére a szervezetemnek. De amikor (szó szerint!) egyik pillanatról a másikra fagypont köré zuhan a hőmérséklet, az már elég kellemetlen tud lenni. A hideg pedig még hagyján. A száraz, csípős hideget ki lehet bírni, még ha röpködnek is a mínuszok; az ember jól beöltözik, aztán semmi gond. Az itteni párás, nyálkás téli  fagyok azonban az ember csontjáig hatolnak, akármennyire is beöltözik az ember. Szinte érezni, ahogy még a ruha is nedves lesz az emberen a magas páratartalomtól. Az első 2-3 télen, amikor kiköltöztem Görögországba, egyfolytában beteg voltam, úgy novembertől márciusig. Szinte folyamatosan fájt a torkom és úgy köhögtem, mint egy kehes szamár, hiába volt  bármilyen köptető, vagy más köhögés elleni csodaszer. Azt hittem, sohasem szokom meg ezt a klímaváltozást. Érdekes módon, ha télen mentem haza Magyarországra, ott szinte egy pillanat alatt mintha csak elvágták volna a köhögést meg a betegségeket. Aztán alighogy újra leszállt velem a repülőgép Thessaloniki repülőterén, másnap már kezdődött újra a fuldoklás. A negyedik télen már rettegtem, amikor közeledett az "esős évszak". De akkorra már úgy látszik, megszokta a szervezetem az itteni klímát, és egy-egy szokásos megfázáson, náthán kívül semmi bajom nem volt. 

De elsősorban nem is erről akartam írni, hanem a gyerekek levegőztetéséről. Amikor Stefanos megszületett, nyár volt, így mire a tél beköszöntött, ő már közel fél éves volt. Jó magyar szokás szerint nem múlhatott el nap, hogy a gyereket ne vigyük el sétálni, parkba, akárhova, csak hogy egy kis levegőváltozáson essen át. Persze az esős napokat kivéve, bár arra is találtunk fedett programokat. Egyszerűen ő az a gyerek volt, aki szinte újszülött korától fogva igényelte a sétát, a változatosságot, a külső ingereket. Ha valamiért bent kellett maradnunk egy egész napra a lakásban, nem lehetett bírni vele. Akkoriban még nekem is ez volt a természetes, hogy igenis menni kell. 

A görögöknek megvan az a "jó" szokásuk, hogy úton-útfélen, ismeretlenül is szeretnek beleszólni mások életébe, mindent jobban akarnak tudni. Eleinte még csodálkoztam, amikor télvíz idején (mellesleg lehet, hogy simán volt 10-15 fok) döbbent nénikék állítottak meg az utcán, hogy hova viszem már azt a szerencsétlen gyereket ebben a hidegben, nem vagyok normális! A kérdőjelet hamar leszereltem a fejem fölül, és felkerültek a zöld kis antennák. Még szerencse, hogy kisváros, így hamarosan már csak legyintettek ránk az utcán. De a rosszalló tekintetek azért itt-ott mindig utolértek. Na de még azt a felháborodást az ismerőseink arcán, amikor a magyarországi karácsonyozás után mutogattuk a képeket, ahol a gyerek (megjegyzem, nyakig anorákban, jól felöltözve, de ezt magyar nyelvű olvasóimnak úgysem kell magyarázni) hempereg a frissen hullott hóban. Itt a mi környékünkön sajnos soha nem esik a hó, vagy ha esik is, nem marad meg (holott még tőlünk sokkal délebbre fekvő területeken is megszokott jelenséggé vált az utóbbi években a havazás), így a legtöbben csak fényképről láttak ekkora hóesést. A felhördülés azonban általános volt: nem fázott meg szegény gyerek? De nem ám, sőt, sokkal egészségesebb színe volt otthon a jó kis csípős, tiszta levegőn! 

Ebből már látszik, hogy a görögök nagy része télen ki nem vinné a gyereket sétálni, levegőzni, és ha valahova mindenképpen muszáj menni, akkor fülig bebugyolálva viszik ki őket az utcára már 10-15 fokban is. Ezt sokáig nem bírtam megérteni. Aztán megszületett Malvina. Téli baba lévén, az első tél nagy részét bent töltöttük, nem is maga miatt, hanem Stefanos ürügyén. Ugyanis ő akkoriban kezdte el az ovit, de többet volt otthon betegen, mint oviban. Így leginkább a négy fal közé kényszerültünk, de talán jobb is volt a kicsi szempontjából. Egyébként meg ő volt az a baba, aki mereven ragaszkodott a megszokott kis napirendjéhez, és ha ez valami miatt borult, akkor nem lehetett vele bírni. Magyarán jobban szerette az otthon melegét, mint a csavargást, ami ugye már ott kezdődött, hogy mire felöltöztettem (főleg mire mindkettőjükkel útra készen álltam), addigra vörösre ordította magát. Így nem is forszíroztam túlzottan a nagy közös családi sétákat, inkább csak Stefanosszal ment hol egyikünk, hol a másikunk, ha rájött a mehetnék. A következő télig aztán már egy éves volt, kellőképpen megerősödve, gondoltam én. Azonban a legtöbb téli levegőzésünk náthával, megfázással végződött, hiába volt jól felöltöztetve. Úgy látszik, adottság kérdése, Stefanosszal egyszerűen csak szerencsénk volt, hogy ilyen erős a szervezete, és nem ártott neki a nyálkás idő. Malvina azonban azonnal beteg lett tőle, sőt mi több, amikor ő is elkezdte a bölcsit, az első két telünk maga volt a pokol. Nem egyszerűen betegedett le, hanem mindjárt 40 fokos lázzal, szűnni nem akaró fulladó köhögéssel, elállíthatatlan orrfolyással küzdöttünk minden alkalommal. És ez egész télen tartott nála, novembertől márciusig. Egy hetet ment bölcsibe, kettőt otthon volt. Még szerencse, hogy akkoriban 2 műszakban dolgoztam egy szálloda recepcióján, így meg tudtam beszélni a kolléganőmmel, hogy cseréljünk, ha szükség volt rá. Persze akkoriban még mindig nem igazán láttam be az összefüggést az egészségtelen párás klíma és a folytonos megbetegedések között, vagy ha be is láttam, de úgy gondoltam, nem sokat tehetünk ellene, azért egész télre mégsem lehet bezárkózni a lakásba! Érdekes módon, most is ugyanezt figyeltem meg, mint régen, hogy ha Magyarországra mentünk, ott akármennyit is lehettünk kint a levegőn, akár farkasordító hidegben is, az sosem ártott meg nekik. Szerencsére aztán ő is kinőtte 2-3 év után ezt a betegeskedésre való hajlamot.

Fotinivel a legrosszabb a helyzet. Neki szó szerint elég néhány perc séta ebben a mostani időben, és máris taknya-nyála egybefolyik. Lekopogjam, ő nem szokott olyan komolyan beteg lenni (bár Malvina is csak azután betegeskedett sokat, hogy közösségbe került), de azért az is bosszantó, amikor napokig nem alszunk az eldugult orrocskája miatt, és csak azért, mert egy enyhe szellő megfújta. Most is már hetek óta küzdöttünk a náthájával, erre láss csodát, az elmúlt napok csípős, száraz hidege mintha csak elfújta volna minden baját. 

Viszont most már kezdem megérteni a görögöket. A kicsilánnyal való tapasztalatok után most már én is ezerszer meggondolom, érdemes-e kirángatnom, amikor nagyon párás a levegő, hiszen szinte biztos, hogy nem lesz jó vége. Az általunk ismert görög gyerekek legnagyobb része is elég beteges, az ismerőseink szinte folyton arról panaszkodnak így télen, hogy valamelyik gyerek beteg. Ahhoz képest mi még szerencsések vagyunk. A nagyok már kinőtték a beteges időszakukat, csak Fotinire kell fokozottan odafigyelni. Abban reménykedem, hogy majd ő is kinövi egyszer. A neheze viszont még hátra van, hiszen át kell esnie majd a tűzkeresztségen is, amikor bekerül - majd egyszer - az ovis  közösségbe. De erre majd még bőven ráér a nedves időszak után is.

Addig pedig csak óvatosan a levegőzéssel, és jól bebugyolálom, ha mégis muszáj... de azért nem szólnék be egy kezdő anyukának sem, ha ebben az időben babakocsit tologatni látom :-D Majd rájön magától is :-P

Viszont ha megyünk Magyarországra, és lesz még hó, akkor szívbaj nélkül meghempergetem benne :-D