Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2013. július 11., csütörtök

Phevos, avagy a (kis)gyermekkor vége

Emlékeztek még a 2004-es athéni olympiai játékok maszkotfiguráira, Phevos-ra és Athénára?


A két fura figura annak idején nagy port kavart a görög közvéleményben. Jó emberi szokás szerint sokak első reakciója a lefikázás volt, a nem illetékesek sokkal jobb ötletekkel tudtak volna előrukkolni, ha őket kérdezik. De nem őket kérdezték. 
Mindegy, nem is az a célom, hogy eldöntsem, jó választás volt-e vagy sem a kis testvérpár, akiket ókori agyagból készült idol után mintáztak meg, ennyi év távlatából nem is sok értelme lenne. Mint mindent, előbb-utóbb őket is szépen megemésztette a közvélemény, sőt a marketingfogások hatására ideiglenesen divathóbort is lett belőlük, játékfigurák, kulcstartók, táskák, pólók és még sorolhatnám mi más dísze lett a páros, a turistaközpontok ajándékboltjai, de még a mezei játékboltok is tömve voltak velük. 
Mint minden jóravaló görög család, mi sem maradhattunk ki ebből a trendből.... Pedig igazából magyar eredete volt, hogy családtagunkká vált egy Phevos (görögül Fivos, és innentől így is fogom írni, mert mint látni fogjátok, komoly szerepet töltött be az életünkben) figura. Azon a nyáron unokahúgom nálunk töltött pár hetet, és a repülőtéren búcsúzóul Stefanosnak adott örökbe egy kékpocakos emberkét. A fiam akkor volt 2 éves, és egy örök(nek tűnő) barátság vette kezdetét. Ettől a pillanattól elválaszthatatlanok lettek, Stefanos és Fivosz. Ő lett a kicsi alvótársa, de olyan szinten, hogy nélküle még az álommanók is messzire elkerülték a házat... Akárhová mentünk, ha bármi mást el is felejtettünk volna magunkkal vinni, nem volt baj, de Fivosznak feltétlenül az utazótáskában kellett lennie.. Az volt az első, ha pakolnom kellett. Esténként a jóéjtpuszi után Stefanos szorosan magához szorította a hosszú kis nyakat, és még álmában sem engedte el. Ha véletlenül az éjszaka folyamán leesett a földre az alvótárs, a fiam, akinek egyébként ágyút lehet sütögetni a füle mellett, amikor alszik, Fivosz hiányától egyszerre felriadt. Egy időben, amikor még éjszakánként átlátogatott hozzánk a hálószobába, azt is mindig szigorúan a kis figurával a hóna alatt tette. 
Még az is gondot okozott, hogyan "fürdessük" Fivoszt. Titokban kellett a mosógépbe dobnom, és estére szigorúan meg kellett neki száradnia, mert ha a kis tulajdonosa észrevette a szentségtörést, na abból volt nagy felháborodás... De hát nyilván Fivoszt is mosni kellett néha, nincs mese. 
Aztán ahogy teltek az évek, ez a kérdés is egyre égetőbbé vált. Ugyebár azóta már 9 év telt el, de a kezdeti "szerelem" cseppet sem lohadt. Viszont Fivosz sem lesz már fiatalabb, akárhogy is nézzük, az évek, a szorongatás és még a mosógép legkímélőbb programja is, de mégiscsak nyomot hagytak rajta. Törtem is rajta a fejemet sokat, mi lesz, ha egyszer végleg feladja a harcot a végsősoron egész strapabírónak bizonyult plüss. Mert ugye a nagy nemzeti Fivosz-őrület már régen a múlté, szerintem már antikváriumban sem lehetne belőle kapni, ha arra kerülne a sor. Aztán meg mégsem került...
A múlt hetet a gyerekek az apjukkal töltötték a nagyszülők falujában. Az utóbbi időben sikeresen lebeszéltem a nagyfiút, hogy legalább már oda ne cipelje el a hálótársát, semmi másért, csak azért, mert ha véletlenül mégis ottfelejtődik, abból nagyobb "baj" lesz, mint ha egy hétvégére nem viszi magával. Ez az okfejtés elég meggyőző volt, mert az utóbbi időben már kihagyhattam végre Fivoszt a csomagolásból. Persze valahol belül én inkább arra is gondoltam, hogy mivel most már nem lehet olyan sűrűn mosógépbe dobni szegény elhasználódott kishavert, jobb, ha itthon, a tutira tiszta ágyban várja meg kisgazdáját... de ezt azért mégsem mondhattam ki hangosan. 
Nos, szóval a múlt heti láthatás után visszakaptam csemetéimet, és egy-két napig csodálkozva nyugtáztam, hogy Fivosz nem került vissza a pajtija mellé az ágyba, csak a feje fölött figyel a polcon. Először azt hittem, csak elfelejtkezett róla, de aztán nem bírtam tovább megállni, tegnap már megkérdeztem Stefanoszt, miért van szegény Fivosz száműzve... Először csak kerülte a témát, de aztán végül kibökte, hogy ő már nagy, és nincs szüksége hálótársra (egyelőre, jegyzem meg én, persze csak magamban, hihihi). Kérdő tekintetemre bevallotta, hogy a barátai is kiröhögték, amikor jöttek hozzá, és az apja is cikizte érte. Mondom neki, és akkor mi van, nem kell bevallani senkinek, hogy együtt is alusztok, ahhoz meg, hogy ott van az ágyadon, senkinek semmi köze. De nem és nem, ő hajthatatlan maradt. 
- Már nagy vagyok, nem aludhatok egy babával! - jelentette ki határozottan. Nincs mese, ha ő egyszer elhatározta, akkor nem verhet át senkit, igenis egyedül fog innentől aludni. Szigorú magával, nem mondom. - De azért még ugyanúgy szeretem a Fivoszomat! És azért van itt a fejem fölött a polcon, hogy mégiscsak a közelemben legyen és vigyázzon rám éjjel. 
Na jól van, akkor megnyugodtam. Fivosz kultusznak mégsincs ennyire egyszerűen vége, viszont megúsztam a sűrű mosásokat. Vagy inkább Fivosz úszta meg. 
Ez a fránya gyerekkor viszont olyan gyorsan a vége felé közeledik!!! Fivosszal vagy anélkül, de kamaszodik a fiam! 


2013. április 18., csütörtök

Kész nő

Fotininek 2 nap múlva szülinapja lesz. Már nagyon készül rá, hónapok óta kérdezgeti, hogy mikor lesz már a nagy nap, az utóbbi pár hétben pedig visszafelé számolja a napokat. És tévedhetetlen, álmából felkeltve is órára pontosan tudja, mennyi van még hátra a várva várt évfordulóig. 5 éves lesz, olyan hihetetlen!!! Mintha még csak most bújt volna ki a tojáshéjból! 
Mint a család legkisebbje (egyelőre) amúgy is még bébiszámba megy számomra, és a nagytesóihoz képest olyan kis törékeny is, hajlamos vagyok rá, hogy elfelejtsem a korát. Nem is tudom, a két nagyobbik ennyi idősen már sokkal érettebbnek, komolyabbnak tűntek, vagy csak én emlékszem rosszul? Mindenesetre sokkal kezelhetőbbek voltak. Fotini kisasszony elég öntörvényű tud lenni, még most sem hagy egy pillanatra sem ellazulni, ha a közelemben van, állandóan résen kell lennem, mikor csinál valami hülyeséget, amit az ember maximum egy kétévestől várna. Aztán másrészről meg néha annyira érett gondolkodásról és érzelmi intelligenciáról ad tanúbizonyságot, szóval meg tud keverni, nem mondom, sokszor nem tudom hova tenni. Most az értelmi képességeit nem is akarom elemezni, hogy már kívülről fújja a görög ábécét, le is tudja írni nagybetűvel, magyarul-görögül simán elszámol bármeddig, és most már angolul is fújja minimum 20-ig - mindezt a nővérétől tanulja, mert neki a babázás már unalmas, állandóan iskolást akar játszani, hogy Malvina a tanítónéni, ő meg a kis nebuló. És - hm... vajon honnan látják? hehe - a nagylány szigorú oktató, jó sok gyakorolnivalót ad a húgának, és addig nem nyugszik, amíg tökéletesen nem megy neki minden... Szerencsére ezt tőlem örökölték :P
De a leginkább mégis azt imádom, amikor hozzámsimul, szorosan átöleli a nyakamat, és gyengéden a fülembe ordítja, hogy szeret, és én vagyok a világ legjobb anyukája (miért, van másik anyukája is?) aztán már fut is tovább.
Szóval szülinap... Ma délután elmentünk, hogy megrendeljük a tortáját szombatra. Ismét behaltam a kiscsajon. Komoly pofával, teljes szakértelemmel lapozta át az albumba válogatott mintákat, tisztára, mint a nagyok. Határozott véleménye volt, közölte, hogy neki ez és ez tetszik, de még először mindent végignéz, aztán eldönti... Így, kerekperec. Nem volt beleszólás, még a nővérének sem engedte, hogy véleményt nyilvánítson. "Ez az én születésnapom, az én tortám, én döntök". Ennyi. Igaza van. 
Mint egy kis mikroszkopikus díva. Nem ismertem rá, lélegzetvisszafojtva figyeltem a fejleményeket. Azt a komoly, tiszteletet követelő arckifejezést!!! Aztán egyszer csak megszületett a döntés: Ez lesz az. És már ott sem volt. Már csak messziről tudtam utánakiáltani: biztos? Biztos. Jól meggondoltad? Hát persze.... és gyorsan futott három kört a cukrászdában. Pult mögött, pult alatt, a raktárhelyiségbe is bekukkantott, alig bírtam összeszedni. 
Na oké, mégiscsak minden rendben van, ezt a Fotinit már ismerem. Ez az én fékezhetetlen Törpikém... Egyelőre még ráérek a nőavató bulijával :D :D :D 


2013. április 16., kedd

Már megint nem bírok magammal...

Nem való nekem a semmittevés. Amikor azt se tudtam, hol áll a fejem, alig vártam már, hogy végre kifújjam egy kicsit magam, és pihenéssel és nyilván az elmaradt teendők bepótolásával töltsem a szülésig hátramaradó "szabad"időmet. De nem, nem és nem, már megint viszket a hátsóm, vagy csak mazohista vagyok, nem tudom, de nem bírok nyugton maradni. Ha terhesség, akkor nekem valamit tennem kell... Már megint a szemináriumokat, továbbképzéseket nézegetem... Pedig 2 éve, amikor befejeztem a fősulit, megfogadtam, hogy soha többet... Persze a műsorváltoztatás jogát már akkor is fenntartottam magamnak, hogy soha ne mondd, hogy soha! 
 Szóval holnap megyek jelentkezési lapokat beadni. Mert biztos, ami biztos, több helyre is beadom... Nem tudok dönteni, annyi minden érdekelne. Ha már lúd, legyen kövér... Munkanélküli sok-sok papírral, arra az esetre, ha netán elfogyna a vécében a tekercs... Hm... 


2013. március 30., szombat

Esőcsináló

Döntöttem: új hivatást választok, esőcsináló leszek Afrikában! Nem kell hozzá semmi más, csak egy komoly elhatározás, hogy végre kimosom a lepedőket, és kilógatom az erkélyen kívül. Tuti, hogy 5 percen belül sötét felhők borítják el az eget, hiába sütött egészen addig hétágra a nap. Na és ha ehhez még Stefanos rákérdez, hogy: "anya, ma végre jó idő van, ugye mehetek fociedzésre?", akkor ezer százalékos a siker, és hamarosan égszakadás-földindulás várható. Verhetetlen csapat vagyunk!!! 

Csak halkan merem megkérdezni, ismerve a magyarországi időjárási viszonyokat... szóval ahhoz képest, hogy idén otthon szánkón jön a nyuszi, mi nem panaszkodhatunk, hogy csak elrohadunk a sok esőtől... de azért mégis... LESZ MÁR VÉGRE TAVASZ VALAHA IDÉN????? 


2013. március 5., kedd

Szerelmem, Thessaloniki

 Valamikor réges-rég, még egy másik életben, egyszer már kielemeztem a Görögországhoz fűződő viszonyomat.  Azóta sok mindenre rá kellett még jönnöm. 
Tulajdonképpen annak idején, amikor megszállottan berzenkedtem a görögországi életem ellen, nem is annyira az országgal volt bajom, mint a várossal, ahol éltem (ország-város-fiú-lány...). Első görögországi lakhelyem Thessaloniki mellett, egy tengerparti kisvárosban volt. Tökéletes helyzet: a nagyváros nyüzsgése csak egy ugrásra volt; a tenger, a nyugalom és az örökös nyaralás-feeling meg az ablakom alatt. Nem csoda, hogy imádtam itt élni, nem? Amikor először eljegyeztek, beköltöztem a városba, annak is egy forgalmas, zsúfolt kerületébe, ahonnan az ablakból egyenesen be lehetett látni a szomszédok lakásába... Nyáron elviselhetetlen volt a meleg, télen meg mindig fáztam, mert a fűtéssel már akkor is spóroltak a görögök... Mivel volt vőlegényem nem nagyon engedett el egyedül sehova, ő pedig szinte egész nap dolgozott, tengerpartra se sűrűn jutottam el, jobb híján a tetőre jártam fel napozni, mert már akkor is napimádó voltam :D  Még a sarki boltig se mehettem el egyedül, nemhogy le a városba mászkálni... Pedig előtte már kiismertem Thessaloniki utcáit, és imádtam a belvárosban csavarogni... Most ennek is befellegzett, ezek után mit imádjak az itteni életen? 
Szakításunk után hirtelen, szinte mint valami csoda folytán, újra szerelmes lettem a városba :) 
Amikor a volt férjemmel megismerkedtünk, már úgy éltem, mint hal a vízben. Jól fizető állásom volt, egy kellemes kis lakásom (béreltem, nem az enyém volt, de a bútorokat mind én vettem, és természetesen büszke voltam magamra, hogy ez a kuckó csak az enyém!), barátaim, akikre tudtam, hogy számíthatok, jópár ismerős, akikkel jól éreztük magunkat.... Független voltam, és ezt a függetlenséget akkor sem voltam hajlandó feladni, amikor az exférjjel megismerkedtem. 
Miután összeházasodtunk, rá egy évre áthelyezték őt Dramára. Nem örültem neki, Drama szép város ugyan, de számomra egy poros kisvárosnak tűnt. Tudtam, hogy munkát nem fogok találni, barátokat se nagyon.... Nagy dilemma volt, hogy kövessem-e, és adjak fel mindent, vagy maradjak, és folytassam az életemet. Végülis nem olyan nagy távolság, hétvégenként "haza" tudott volna jönni hozzám. Ő nem befolyásolt a döntésemben, elfogadta, bárhogyan választok is. 
Akkoriban azonban még hittem a házasság intézményében, és úgy döntöttem, jó kis feleség módjára vele tartok. Szerencsés egybeesés, hogy a költözés után egyszerre teherbe is estem, így volt mivel elfoglalnom magamat. Viszont itt sem volt megállás. Rá egy évre újabb áthelyezés keretében Komotinibe kerültünk. Akármennyire is próbáltam, nem tudtam megszeretni a várost. Pedig társaságunk is volt, főleg az elején, katonacsaládok hasonló korú gyerekekkel, a szomszédokkal is jó barátságba kerültünk... De minél több lett a gyerek, annál nehezebb lett elindulni bármerre is, tartani a kapcsolatot másokkal; a harmadik emeleti lakás fogsága pedig egyre fojtogatóbb lett. Fotini születése után aztán nem sokkal kiköltöztünk falura, nagy udvarral, kerttel. Egy időre úgy éreztem, itt most már jó lesz, de aztán valami mégiscsak egyre inkább elkezdett hiányozni. 
Thessalonikibe nem gyakran jöttünk vissza. A régi barátok lassanként elmaradoztak, már egyre kevesebb értelme volt jönni. Na és persze a gyerekek mellett is nehezebb lett az utazás. Ettől függetlenül ugyebár minden út ide vezet, akár repülővel, akár autóval indultunk haza Magyarországra, Thessaloniki felé kellett jönnünk. Már ha csak kívülről, az elkerülő útról is közelítettük meg a várost, a szívem gyorsabban kezdett dobogni. Mint a vágyódó szerelmesnek, aki tudja, hogy szíve választottja itt van a közelben, és bármelyik pillanatban megláthatja. Aztán itt voltak a visszatérő álmok is. Időbe tellett, mire rájöttem, mit is jelentenek. Legalábbis hogy én hogyan is értelmeztem őket. Egyre inkább elfogott a "honvágy" Thessaloniki után. 
Hogy mi is volt ez? Talán csak a nosztalgia a régi szép idők után? Amikor jól éreztem magam ebben a városban, függetlenül, szabadon, boldogan? Eredetileg talán ez volt. De azóta eltelt már másfél év, hogy visszaköltöztem, és ez az elmúlt időszak sok mindennek mondható, csak gondtalannak, szabadnak, felhőtlennek nem. Mégis imádok itt lenni. Lehet, hogy el kellett telnie sok-sok évnek, hogy értékelni tudjam, mit veszítettem akkor. És tudom, hogy most már innen nem szeretnék még egyszer elmenni. Minden nap, amikor végigmegyek az ismert utcákon, ugyanolyan csodálattal nézem a várost, mintha először látnám. A tengerpartot a Fehér Toronnyal; az Aristotelous tér nyüzsgését és építészeti remekeit; a város fölé tornyosuló vár történelmi időket visszaidéző nagyságát; a dombról a kilátást az egész városra és a kikötőre.... Á, nem is ömlengek, szerelmes vagyok és kész!!!!! Gyógyíthatatlanul!!!! Beszéljenek helyettem a képek (nem az enyémek, bevallom, de annyira szépek!) 

A város panorámája a várfalról nézve

Szintén 

Arisztotelész tér
Az Arisztotelész tér, és a háttérben az Olymposz hegy

Arisztotelész tér felülnézetből 





Navarino tér a háttérben a várral 


Tengerparti út a Fehér Toronnyal
Ugyanez éjjel








Kamara, azaz Diadalív










2013. február 28., csütörtök

Új Élet

Sokat vacilláltam már azon, hogy az elmúlt 2 évről meséljek... hogy meséljek-e, mit, mennyit meséljek, meg különben is, minek... Nem szeretném 100%-osan kiteregetni a magánéletünket, eddig se tettem, inkább csak gondolatok, szösszenetek, mindennapi apró-cseprő történések leírása formájában történt. Valahol mégis úgy éreztem, ahhoz, hogy a mostani, vagy inkább az innentől fogva történő dolgokat megértsétek, el kell magyaráznom pár dolgot. Na nem azért, mert úgy érezném, hogy magyarázattal tartoznék valamiért, csak valahogy annyira nem kapcsolódnak a jelenlegi történéseink a blog régi stílusához! Talán ezért is esett nehezemre eddig, hogy meséljek. Pedig szeretnék. Nem azért, mert mindenáron a nagyvilág elé szeretném terjeszteni, inkább csak magunk miatt, mert egyszer majd jó lesz visszaolvasni, hogy mi is történt velünk ebben az időszakban. Aztán hirtelen rájöttem: új blogot kell indítanom! Új élet, új témák, új szereplők.... Igen, ezek is az életem, a mozaikok részei, hiszen pont erről szól a dolog: a múlt, a jelen és a jövő... De a stílus egy kicsit mégis más lesz. 
Természetesen ezt a blogot sem fogom lezárni, mert ami idetartozik, azt továbbra is itt fogom leírni: a gondolataimat, esetleges tépelődéseimet, amatőr filozofálásomat... 
Szóval találkozzunk az új életről szóló blogon is: FŐNIX... AVAGY EGY ÚJ ÉLET MARGÓJÁRA



2013. február 21., csütörtök

Sztrájkolunk

Tegnap általános sztrájk volt Görögországban, megszokott dolog, főleg mostanság, nem is részletezem. Ami minket is érintett, hogy a tanárok is felfüggesztették a munkát egy napra, két nagyobbik csemetém nagy boldogságára. És ha már ők nem mentek iskolába, nyilván Fotinit sem menesztettem itthonról, egy nap pihenés neki is kijár (na meg nekem is, megúsztam a reggeli korai kelést :P )
Este a kicsilány beszámolt telefonon az apjának:
- Ma nem mentem oviba, mert a testvéreim sztrájkoltak... :D 
- ......
- Nem, én nem sztrájkoltam, csak szolidáltam velük...
Honnan szedi ezt a dumát???? Szerintem politikus lesz...