Energiaáramlás

Amióta rájöttem, hogy saját magam tudom irányítani a hangulatomat, most először kerültem igazán gödörbe. Nem is volt az gödör valójában, inkább csak egy kis megingás. 

Nem vagyok híve semmilyen "iskolának", vagy nézetnek, de nyitott szemmel járok-kelek a világban, és magamévá teszem azokat a gondolatokat, amelyek közel állnak hozzám. Nem is tudom, minek nevezhetném azt a szemléletmódot, ami szerint igyekszem élni, egy kicsi agykontroll, egy csipetnyi vonzás törvénye, vagy csak egyszerűen hit önmagamban, és abban, hogy képes vagyok irányítani a sorsomat? Nem tudom, nem is látom értelmét, hogy skatulyába zárjam az életszemléletemet. Az az egy biztos, hogy javíthatatlan optimista vagyok, és örök túlélő. Az évek során megtanultam rugalmasan kezelni a dolgokat, és ha netán nem a tervek szerint alakulnak az események, akkor is azonnal kész vagyok az újratervezésre. Pedig szeretem a biztos helyzeteket, nem szívesen hagyom el a járt utat a járatlanért, de ha döntéshozásra kényszerít az élet, akkor sem riadok meg túlzottan. Aztán néha meg mégis képes vagyok olyan apróságokon dilemmázni, hogy hihetetlen!!! De talán éppen azért, mert ezek apróságok, és nem szorít a cipő túlságosan. 

Na de visszatérve az energiákhoz. Hiszem, sőt saját bőrömön is érzem, hogy az ember azzá válik, amivé válni szeretne. Amikor elhiszem magamról, hogy képes vagyok valamit megtenni, valamit elérni, akkor az úgy is lesz. Mintha csak bevonzanám magamnak a jót. Vagy talán csak azzal, hogy elhiszem, hogy csak jó dolgok történhetnek velem, kizárom magamból a kudarc lehetőségét, és ezért bátrabban tudok harcolni a céljaimért? Nem is tudom, most hogy jobban belegondolok, tulajdonképpen világéletemben ebben hittem, csak talán nem fogalmazódott meg bennem ennyire konkrétan. Gyerekkoromtól fogva hittem az álmaimban. Az már más téma, hogy közben aztán ezer fordulatot vett az életem. Azt hiszem, a végeredmény számít. Hullámvölgyek ide vagy oda, azért alapjában véve jól alakultak a dolgaim, még ha nem is ezt képzeltem el annak idején. Hányan vannak, aki végülis azzá váltak, amik/akik kiskoruk óta lenni akartak? Mire felnövünk, legtöbbször már  régen nem is azt akarjuk :-)) 

Minden embernek vannak olyan időszakai, amikor úgy érzi, minden és mindenki összeesküdött ellene. Én is éreztem már így jó párszor. De minél jobban belesüllyed az ember az önsajnálatba, annál rosszabb lesz, egyre mélyebbre és mélyebbre jut, ahonnan egyre nehezebb a visszatérés. Aki bebeszéli magának, hogy szerencsétlen csillag alatt született, az el is fogja hinni a végén, és még az élet kínálta lehetőségeket is elszalasztja, mondván, hogy neki ez úgysem fog sikerülni. És tényleg nem is fog ezzel a hozzáállással. 

Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen a legtöbb felfogásnak ugyanaz a lényege. Hit valamiben, és ez a hit éltet aztán, reményt ad, és szárnyakat igéz :-)) A különböző vallások is ezt az üzenetet hordozzák: higgyél egy földöntúli erőben (legyen az Isten, Allah, az akarat ereje, egy magasabb tudat, a vonzás törvénye, lényegtelen, minek nevezzük), aki segít neked, ha tényleg elhiszed. Na és persze ha te is megteszed a tőled telhetőt, mert a csodák kora lejárt, maximum véletlen szerencsés egybeesések vannak. Vagy mégsem? Nem tudom, de tény, hogy a mondás is ezt állítja: "Segíts magadon, és az Isten is megsegít!" Vagyis Ő sem azt ígéri, hogy ölbetett kézzel ülj és várd, hogy az öledbe hulljon a szerencse, hanem tegyél is érte! Na és persze meg is kell látni azt a szerencsét, hiszen sosem lehet tudni, honnan, miből lesz. Ezért nem érdemes elzárkózni az új, a más elől, mert ki tudja, lehet, hogy éppen ez az, amire vártunk. 

Már megint egészen máshol járok, mint amit eredetileg írni akartam. De nem baj,  pontosan ez itt az agymenéseim helye :-D  Egy kicsit késő is van, hulla vagyok, és mindent kitalálok, csak a szakdolgozatommal ne kelljen foglalkoznom.... Mintha valaki megdorgálna, ha nem azt csinálom, amit kellene. Igen, én magam, a lelkiismeretem. Nyár végéig be akartam fejezni, ahhoz képest sehol sem tartok. Utána meg majd megint utolsó pillanatban kapkodok. Na de mindegy. 

Na szóval újra ugorjunk csak neki az energiáknak. Vannak emberek, akik mellett úgy érzem, feltöltődöm,  annyira pozitív kisugárzásuk van; aztán vannak, akik teljesen semlegesek, nem bolygatják meg az energiaáramlásomat se pozitív, se negatív irányban (a nagy többség ilyen). A legrosszabbak az "energiavámpírok", akik mellett úgy érzem, leszívják minden erőmet. Itt nem a fizikai erőre gondolok, hanem a lelkiekre. Annyira negatív kisugárzásuk van, hogy a közelükben úgy érzem, szinte fuldoklom. Régebben is éreztem ilyet, csak nem tudtam szavakba foglalni, mi is ez valójában. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy néhány ember nagyon le tud fárasztani. Nem azért, mert untat, vagy sokat beszél, vagy akármi, amire ráfoghatjuk, hogy fárasztó ember, ez valami egészen más. Általában ezek az emberek azok, akik mindent feketében látnak, szidnak mindent és mindenkit, egy jó adag rosszindulat van bennük mindenki iránt, állandóan minden bajukra van, morognak, morcosak... és ezt az életérzést átragasztják a másik emberre is. Most már tudatosan fgyelem ezt a jelenséget, régebben csak ösztönösen éreztem úgy, hogy védekeznem kell velük szemben, fel kell vérteznem a lelkemet egy jó adag optimizmussal, hogy el bírjam viselni a társaságukat hosszútávon. Már amennyiben szükség volt rá, hogy elviseljem, mert ha nem, akkor inkább menekülőre fogtam. 

Van egy barátnőm, aki valaha az első kategóriába tartozott, az egész lelkemet valami kellemes fennköltség járta át a társaságában. Az élet azonban eléggé megtörte az évek során, és sajnos nem volt elég lelkiereje, hogy megőrizze a pozitív beállítottságot a szívében. Pedig nem lehetne oka panaszra, egészséges, gyönyörű kislánya van, lakása, jól fizető állása, a szüleivel, családjával körülvéve... Egyetlen bánata, hogy elvált, és évek óta képtelen egy normális kapcsolatot találni magának. És egyre távolabb kerül ettől az álomtól, mert közben megkeseredett, és egy elég nehéz útját választotta a lelki békéje megtalálásának. Persze erről őt nem lehet meggyőzni, nem is érdemes. Nem lenne semmi gond, ha tényleg megtalálná ettől a nyugalmat a szívében, de sajnos azt látom, hogy rossz úton jár efelé, és mindenki szenved közben a környezetében.  Ő maga is. Bár nagyon közeli barátnőm, ez egy olyan téma, amibe nem lehet beleszólásom, magának kell(ene) rájönnie, mit csinál rosszul. Addig viszont csak szívja az emberek energiáját. Egy időben eljutottam arra a pontra, hogy az ő társaságát is kerülni kezdtem. De aztán rájöttem, hogy nem szabad azért ennyire gyorsan leírni valakit, főleg, hogy elég szoros barátság kötődött közöttünk az elmúlt években, mellettem volt ő is a nehéz helyzetekben, én sem hagyhatom cserben. Bár segíteni nem tudok rajta, mert nem engedi, és nem is fogadja el mások véleményét, de bízom benne, hogy a lassú víz is partot mos, és talán finoman rá tudjuk egyszer vezetni, hogy megtalálja önmagát. Amennyiben ő maga is akarja. Az elmúlt napokban hosszú idő után először megint több időt töltöttünk együtt. Megfogadtam, hogy a kényes témákat, amiből nézeteltéréseink voltak, hanyagolom. Úgy látszik, szerencsére ő is ugyanígy gondolta. Ideje, hogy tiszteletben tartsuk egymás álláspontját, még ha az merőben eltér is a sajátunktól. Nem is lett volna semmi gond, de aztán egyszercsak már nekem is minden bajomra lett. Apró dolgokon is úgy felhúztam magam, és persze úgy éreztem, hogy az egész világ összefog ellenem, semmi sem úgy alakul, ahogy szeretném. Nem nagy dolgok, jobb esetben csak nevettem volna rajtuk, de most valahogy mintha fekete felhők gyülekeztek volna a fejem felett. Aztán egyszercsak rájöttem: ez a pár nap intenzív együttlét teljesen leszívta az energiáimat. És mihelyt rájöttem, tudtam, hogy elég annyi, hogy megrázzam magam, elhatározzam magam, hogy igenis süt a nap, minden rendben, és nem fogok többet mérgelődni apróságokon. És úgy is lett! Nem kell hozzá más, csak hinni kell, hogy az élet szép!