Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2011. november 6., vasárnap

Valóra vált álom?

Évek óta volt egy visszatérő álmom. Talán azóta, amióta elköltöztünk Thessalonikiből, imádott városomból. Álmomban egy házban jártam, ami nem mindig nézett ki ugyanúgy, álmomban mégis tudtam, hogy ez ismét ugyanaz a ház. Egy ismeretlen ház, ami az enyém... vagyis hogy ott fogok lakni. Bentről ismerős volt, tudtam, hogy  már jártam ott, mégis bennem volt a tudat, hogy még sok minden felfedeznivaló vár rám abban a házban. Még csak nem is mindig volt ház, valamikor lakás volt, kintről láttam a magas házakat körülötte, máskor meg kint voltam a kertes ház udvarán. Mégis, valahol tudat alatt tudtam, hogy megint ugyanarról a házról álmodtam, és azt is tudtam, hogy ez a ház (vagy lakás) valahol Thessalonikiben van. Nem értek az álmokhoz, nem is próbáltam megfejteni soha, mit jelent ez a visszatérő álom, de mintha csak éreztem volna, hogy egyszer meg fogom találni ezt a házat... 
Elköltöztünk... vissza, Thessalonikibe. Nehéz döntés volt, sokat töprengtem rajta, amíg végül meghoztam. Aztán utána már csak azon csodálkoztam, hogy mi tartott ennyi ideig. A legkézenfekvőbb megoldás volt. Féltem, hogy a gyerekek hogyan fognak év közben iskolát váltani, hogyan fognak megbírkózni ennyi változással, én hogyan fogom bírni... most csak azt sajnálom, hogy miért nem jutott ez előbb eszembe. Minden simán ment, zökkenőmentesen, a gyerekek a helyzethez képest kiegyensúlyozottak, boldogok, és én is újra önmagamra találtam. 
Amikor lakást kerestem, tudtam, hogy meg fogom találni álmaim házát. Igaz, máshogy képzeltem el, azt vártam, hogy majd belépek, és érezni fogom, hogy igen, ez az. Nem így történt, de első látásra szerelem volt. Aztán amikor másodjára jöttem ide, immár takarítani, egyszercsak rádöbbentem, hogy tényleg ez az. Ugyanaz a kert, a többszintes udvar... a ház belülről nem hasonlít, de a feeling, itt lenni, itt élni, igen, ez már az. Pontosan úgy, mint az álmaimban. És felfedeznivaló is vár még rám bőven, legalábbis ami a kipakolandó dobozokat illeti :P 
Amióta meghoztam a döntést, elmaradt a visszatérő álom, többé nem láttam. Most átélem az álmot. Álmaim házában, álmaim városában. És tudom, hogy minden rendben lesz! 


2011. szeptember 29., csütörtök

Önvallomás

Világéletemben őszinte ember voltam. Bevallom, ez többször okozott bajt, mint jót. A mai világban az őszinteségnek nincs helye, az jut előbbre, aki lop, csal, hazudik; aki a helyes utat választja, az elnyomják, átverik,  kihasználják. De ez van, ez vagyok, és nem tudok, nem is akarok megváltozni. Hiszem, hogy a végső elszámolásnál ez mégiscsak erénynek számít, nem bűnnek. 
A gond akkor kezdődik, amikor az ember elveszíti az őszinteségét saját magával szemben. Akarva vagy akaratlanul belekerülsz egy helyzetbe, amiről az elején tudod, érzed, hogy nem az, amit akartál, de az események elsodornak, és mire észreveszed, már nincs visszaút. Az elején még kapálózol, tiltakozol, keresed a kiutat, de aztán idővel beletörődsz, rájössz, hogy könnyebb maradni, mint menni. És kezdődik az önámítás. Hogy tulajdonképpen ez jó neked, minden szép és jó, és a végén bebeszéled magadnak, hogy mindig is ezt akartad. Nem is lenne ezzel gond, mert ha tényleg elhiszed, és így érzed, akkor nincs semmi baj. Csak néha ne szólalna meg az a belső hang, hogy tényleg ezt akartad, jó ez így neked, le tudod így élni az egész életedet? Meddig lehet elhallgattatni ezt a zavaró belső hangot? Meg különben is, egy idő után már nem csak te vagy, nem azt nézed, hogy NEKED mi a jó, hiszen a jelen helyzettel együtt felelős leszel másokért is, és az ő boldogságuk a fontos. Igenis, boldognak kell lenned, ha nem akarsz belerokkanni a gondolataidba. De mégis... az a VALAMI nem hagy nyugodni, akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítasz rá; mint a sötétben lopózó fenevad, hirtelen előugrik a semmiből, és belédmar, belédereszti a mérgét, amely aztán lassan, alattomosan végigcsorog az ereidben és átitatja egész lényedet. Küzdesz ellene, de meddig? A status quo fenntartása egyelőre még fontosabb, hiszen mindenkinek kényelmes, és nincs is értelme változtatni. Vagy mégis? Nem is hinnéd, hogy csak egy löket kell, és borul minden, pedig így van: az első enyhe szellő, vagy egy nagyobb sóhaj elég, hogy összedőljön a kártyavár. Tulajdonképpen csak egy ürügyre van szükség. Aztán amikor nem számítasz rá, el is jön ez az ürügy, hiszen várható volt. Senki sem, te magad sem érted, hogyan történhetett meg. De a környezeteddel ellentétben csak te tudod egyedül, hogy ami történt, az nem az OKA a kártyavár összedőlésének, épp ellenkezőleg. A kártyaváraknak az a sorsuk, hogy összedőljenek. Ez a logikus következménye annak, hogy nincsenek jól felépítve. Egy erős kővárat nem dönt össze egy enyhe szellő, de még a vad viharok sem rengetik meg. Aki kártyavárat épít, tisztában kell(ene) lennie a következményekkel. De amikor elveszíted az őszinteségedet önmagaddal szemben, elhiszed, hogy igenis lehet kártyavárra is egy egész életet tervezni. Nem hibáztathatsz senkit, csak önmagadat. Tudtad előre, hogy mi lesz, hogy ez nem az igazi, mégis felépítetted. Mert akkor éppen ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. De nem, megbánni nem érdemes, hiszen voltak jócskán szép élmények is a kártyavárban eltöltött évek alatt. Valamiért talán így kellett lennie. Mindig tanul valamit az ember. A kártyavár összedőlt, de az élet folytatódik, és talpra kell állni, újra felvenni az igát, és új utat törni magadnak. Ez is egy jó lecke, most kipróbálhatod, milyen erős vagy. Hogy egyedül is megcsinálod. Amikor tudod, hogy nem számíthatsz senkire, csak saját magadra. Izgalmas érzés, nem feltétlenül rossz, inkább jó. Mert lehet, hogy nehéz, de önbizalmat ad. Lehetőséged nyílik, hogy megismerkedj önmagaddal, új oldalát fedezd fel saját énednek, olyan erőket találj magadban, amikről még csak nem is álmodtál, hogy léteznek benned. Mert valljuk csak be, szép, szép a kényelem, amikor minden a lábad előtt hever, de  elkényelmesedik az ember rendesen, és megnyirbálódik az önbizalma. Úgy érzi, saját maga nem ér semmit, csak egy haszontalan báb az élet tengerén. Amikor aztán az évek óta elfojtott érzelmek, szenvedélyek, indulatok egy apró kis szikra hatására elemi erővel, vulkánszerűen a felszínre törnek, élvezed, hogy újra élsz, végre érzed, hogy vér folyik az ereidben, nem víz. Még ha fáj is, még ha elpusztít is mindent. A természet törvénye: vesszen a gyengéje! Ami erős, ami valódi, az fennmarad, de a gyenge, élettelen dolgokat, amiknek nincs mibe kapaszkodniuk, magával sodorja az ár. A vihar hamar elmúlik: nem azért jött, hogy maradjon; de jöttével bebizonyította, mennyire (vagy mennyire nem) volt erős az, amin átsodort. Ami talpon maradt, az a természet törvénye szerint valószínűleg érdemes volt az életre, a túlélésre. De amit elnyelt a pusztítás, azt már hiába is keresnénk utána. Ennyi volt, ennyit ért. Nem érdemes, nem szabad a romok fölött keseregni, talpra kell állni, leporolni magunkat, és folytatni az utat. De most már tudod, hogy a legnagyobb bűn, amit elkövethetsz, ha ámítod önmagadat. Megfogadod, hogy többet nem elégedsz meg a látszólag jó, a látszólag "elég" dolgokkal. Vagy mindent, vagy semmit akarsz. 
Persze idő kell az újrakezdéshez, egyelőre még csak a romeltakarítással vagy elfoglalva. De ez jó lehetőség arra, hogy újra megismerkedj magaddal, leltárt csinálj az életedről, kidobd a felesleges dolgokat a lelkedből, és megtanuld értékelni azt, ami valóban fontos. És mindezt csak őszintén lehet. 


2011. szeptember 28., szerda

Elveszett mennyország

Valaha ez volt az Édenkert... a virágok színpompásan illatoztak, madarak csicseregtek az olajfákon, a remény, a szerelem, a boldogság ígéretét hozva; az udvar gyereknevetéstől volt hangos; a saját készítésű hinta vidáman csikorgott, és nem bánta, hogy olajozásra szorulna. A faházikóban - amit az édesapa saját kezűleg készített, és a gyerekek csillogó szemmel alig bírták kivárni, hogy mikor készül el a remekmű -, komoly munkálatok folytak: az élethű játékkonyhában mindig fortyogott az étel a miniatűr kis edényekben, a kisasztal körül egész kis társaság gyűlt össze "kávézni", a lányok a játék vasalódeszkán készültek fel a nők sorsára; az etetőszékben a babákat lakatták jól... A kert végében levő kiskert, amely mérgező permetet és műtrágyát sosem látott, egy egész falut jóllakathatott volna mindenféle földi jóval: az óriási paradicsomok, paprikák, a kígyóuborka, a sütőtök, borsó, zöldbab, padlizsán, az illatozó fűszernövények és egyéb zöldségek az egészséges táplálkozást támogató család számára kész felüdülés volt a boltokban kapható "mű"ételek után. A zöldellő pázsit mindig gondosan le volt nyírva, a frissen vágott fű illata még napokig érezhető volt a környéken, és tökéletes focipályát biztosított a faluból idegyűlt gyerekeknek. 
Aztán egyszercsak fekete felhők gyűltek össze az Édenkert fölött, vészjóslóan elsötétítve az eget. És miközben körülötte továbbra is szikrázóan sütött a nap, a tavasz illata töltötte be a környéket, majd a nyári kánikula melegítette a szíveket, a Paradicsomban tombolt a vihar. Próbált ellenállni a sötét erőknek, minden erejét beleadta, hogy megőrizze ártatlan szépségét, de végül a pusztítás erősebb volt és térdre kényszerítette. Mire lenyugodott a vihar, már csak romokat hagyott maga után, amik ugyancsak nehezen emlékeztetnek a régi képre, és semmi nem lesz már ugyanolyan, mint előtte. A kár visszafordíthatatlan; a mennyország pokollá vált. A fű térdig ér, a virágokat benőtte a gaz; a konyhakert kincsei elszáradtak, tönkrementek; a hinta árván várja, hogy újra megcsikorgassa valaki; a faházban levő játszóház bútorait belepte a por és a pókháló, a homokozóban árván várják a játékok, hogy újra ízletes homoktortákat vagy óriási várakat készítsenek velük; és a pingpongasztalon se koppan már a kis kaucsuklabda. Csend van, síri csend. Hiába süt hétágra a nap, a csípős őszi szél megfagyasztotta a szíveket, és hosszú téli álmot ígér... 
A csonka család pedig új útra indul...


2011. augusztus 15., hétfő

Gáz van a gázzal

Eltűntem... nagyon sok minden történt az elmúlt hónapokban, amikről képtelen voltam beszélni, vagy ha barátokkal, ismerősökkel beszéltem is róla, de ide a blogba leírni, mondatokba foglalni mégsem voltam képes. Még most sem vagyok benne biztos, hogy meg tudom tenni, de most már lassan talán elmúlik az a zsibbadtság a lelkemről, ami az utóbbi időben béklyóba kötött. Majd szépen lassan elmesélek mindent, ígérem, de most inkább a közepébe vágok. Bocsássátok meg nekem, hogy nem épp a legszemélyesebb dolgokkal kezdem, de ezt el kell mesélnem.
Átszereltettük az autónkat gázüzeműre. Vagyis vegyes, mert továbbra is fogyaszt benzint is, ha úgy tartja kedvünk, meg néha át is kell állítani, mert állítólag kizárólag gázzal tönkremehet. Tartottam a dologtól, féltem, hogy majd gond lesz, tönkremegy, felrobban, és még ezerféle forgatókönyv játszódott le a fejemben, de aztán mégis beadtam a derekamat. A benzin ára Görögországban a csillagos ég felé konvergál, a családi autónk pedig túlságosan is jó étvággyal van megáldva, így két lehetőség volt: vagy lecseréljük kisebbre, vagy megpróbáljuk a gázos megoldást. Nyár elején különösen aktuális lett a téma, mivel a mindennapos tengerhez járás, a kirándulások mellett a munkámmal kapcsolatos lótifuti (tudom, még ezzel is tartozom, meglesz) is nyomós okot adott arra, hogy elgondolkozzunk a dolgon. Az otthonülés nem lehet opció!
Persze a rendszer beépítése sem olcsó mulatság, de úgy számoltuk, hogy a beruházás hamar behozza az árát. Ha csak belegondolok, hogy a benzinből kb. 70 euró kell, hogy teletankoljuk, gázból ugyanez 30 euróból kijön. Egyáltalán nem mindegy! És akkor még nem beszéltünk a környezetvédelmi szempontokról, ami szintén nem elhanyagolható a szememben.
Nos, kb. 2 hónapja meg is történt a "beavatkozás", és csak a legjobbakat tudom mesélni róla!!! Az autó ugyanúgy szuperál, mint eddig, talán még mintha egy kicsit halkabb is lenne, bár lehet, csak én beszélem bele, nem tudom. Néha úgy érzem, mintha nem bírná annyira az iramot, bár ezt is csak esetenként tapasztalom, szóval nem tenném a kezemet a tűzbe, hogy ez így van. Az tény, hogy 140-150 km/óra sebességnél többel nem ajánlott menni vele a gyártó szerint, de ez nem igazán okoz gondot nekem, amúgy sem áll szándékomban ennél gyorsabban hajtani, főleg, ha a gyerekek is benn ülnek. Az egyetlen gond a tankolással van. Itt Görögországban még elég nehéz olyan benzinkutat találni, ahol autógázt is lehet tankolni. Itt a mi városunkban szerencsések vagyunk, 2 helyen is van, de a múltkor jól megjártuk, amikor egy barátnőmmel kirándulni indultunk. Kavala környékére mentünk egy tengerpartra, és a visszaúton jöttem rá, hogy tankolni is kéne. Még új volt a rendszer, és nem tapasztaltam ki, hogy meddig elég a gáz, a kijelzőn meg nem igazán egyértelmű a töltési szint állása. Mutatja ugyan, hogy mikor van tele/háromnegyedig/félig/negyedig a tank, de aztán amikor hirtelen villogni kezd a piros lámpa, hogy kifogyott, akkor már késő... azt hiszem. Nincs persze nagy gond, ha van benzin is az autóban, mert automatikusan átvált benzinüzeműre... csakhogy benzinünk se sok volt akkor éppen. Hosszas kutatás után aztán kiderült, hogy a legközelebbi benzinkút, ahol gáz is van, legalább 30 km-re volt onnan.... Ráadásul pont az ellenkező irányban, mint amerre hazafelé kellett volna menni. Elég gáz... Szóval először benzint kellett tankolnunk, hogy egyáltalán eljussunk odáig, és onnan még vissza újabb felesleges köröket futni. Na mindegy, ez volt a tanulópénz, végül szerencsésen megtaláltuk az ominózus helyet, és haza tudtunk menni.
Aztán a múlt héten úgy alakult, hogy autóval mentem haza Magyarországra (majd ennek is szentelek külön bejegyzést). Izgultam is, hogy mi lesz a tankolással, hogyan fogok időben gázhoz jutni, de megnyugtattak, hogy Szerbiában, Macedóniában szinte mindenhol lehet tankolni. Biztos, ami biztos, a neten is utánanéztem, és tényleg úgy nézett ki, nem lesz gond. El is indultam szépen, és még a Thessaloniki előtt található utolsó görög benzinkutat is elsőre megtaláltam, ahol teletölthettem a gáztartályt. Benzint csak annyit tettem bele, amennyi elég lehet, ha éppen kifogyna a gáz, mivel az itt a legdrágább az összes érinteni kívánt ország közül. Aztán elindultunk. Úgy számoltam, Macedóniát simán átszeljük ezzel a munícióval, majd csak Szerbiában tankolok. Nem számoltam viszont a plusz kilométerekkel, amiket akkor tettünk, amikor rossz úton próbáltunk kijutni a benzinkútra vezető elvezető úton. Így alighogy átléptük a szerb határt, elkezdett villogni a gáztartály kijelzője, hogy vége a játszmának. Igen ám, csakhogy a határtól még csaknem 100 kilométer az autópálya, és közben még sima benzinkút is csak elvétve akad, nemhogy gázos! Bevallom, rettegtem a gondolatra, hogy mi lesz, ha nem találunk időben valamit, sőt a végén már a benzintöltés is ideális megoldásnak tűnt volna. De minden jó, ha jó a vége, végül sikerült teletölteni mind a benzin-, mind a gáztartályt. Innentől viszont már óvatosabb voltam, inkább előbb álltam meg, mint később, és akármennyire is volt a tartály, inkább mindig telerakattam, biztos, ami biztos. Persze, ahogy ez lenni szokott, mihelyt elmúlt a "veszély", szinte minden kútnál, ami mellett elhaladtunk, ott virított az AUTOGAS vagy az LPG felirat. A következő sokk aztán Magyarországon ért. Már jócskán beesteledett, amikor átléptük a magyar határt, és minél előbb haza akartam érni, így megint csak addig húztam-halasztottam a töltőállomásnál való megállást, míg végül felvillant a kis piros lámpás. Felbátorodva a szerbiai tapasztalatokon, megálltam az első útbaeső benzinkútnál, de hiába kerestem a jellegzetes gáztöltő kutat. Kérdésemre a kiszolgáló hölgy közölte, hogy az autópályán ne is keressem (Szeged-Budapest között valahol), de az útról letérve épp most hagytam el a legközelebbit... :( A következő meg nem tudja, hol van...  Na itt kezdtem el aggódni, mert azért az mégsem járja, hogy a nagy éjszakában minden kijáratnál letérjek az autópályáról, autógáz után kutatva. Apukámmal léptem telefonos kapcsolatba, hogy a neten nézzen utána, hol járhatnék sikerrel, de ott se talált túl megnyugtató infókat. Aztán hirtelen felindulásból megálltam a legközelebbi kútnál, és szerencsével jártam. Ha gázt nem is, de legalább naprakész információkat kaptam, hogy az M1-re térve ennél és ennél a kútnál biztosan van. Hát addig már csak kibírom, gondoltam. Hogy biztos legyek, hogy nem fogom elveszíteni, mindjárt az első töltőállomásnál meg is álltam, ahogy az M1-re értem, és nagy megkönnyebbülésemre megtudtam, hogy mindjárt a következő kút lesz az. Nagy volt az öröm, egyszerre le is informálódtam, hogy még hol lehet majd tankolni, és legfőképp, hogy Szombathelyen van-e.... Igen, van. Hurrá, akkor nagy baj már nem lehet! És az árak is egész tűrhetőek. Amíg Görögországban egészen pontosan 32 euróból tankolom tele a teljesen üres gáztartályt, addig mind Szerbiában, mind Magyarországon kb. 25 euróból sikerült. Nem is rossz!
Visszafelé Horvátországnak jöttem. Most már felkészültebben indultam neki az útnak, megnéztem pontosan, melyik kutaknál lehet gázt kapni, de nagy örömömre fel voltak tüntetve, hogy melyik társaságoknál van biztosan autógáz is, így semmi gond nem volt. Igaz, most is úgy voltam vele, hogy inkább biztos, ami biztos, minden 300 km megtétele után már megálltam a legközelebbi "gázos" kútnál, hogy ne utolsó pillanatban kelljen keresni. Így alakult, hogy végül Macedóniában is megálltam tankolni. Nos, itt egy kicsit ijesztőbb volt a helyzet, mert le kellett jönnöm a pályáról, hogy tankoljak. De végül mégsem volt olyan tragikus a helyzet, mint elsőre látszott, könnyen visszataláltam az útra.
Nos, erről a különös utazásról majd lesz még  mit mesélnem, fogok is, mint még annyi minden másról is, most elöljáróban ennyit. Jó ez a gázüzemű autózás, tényleg gazdaságos lenne, csak egyelőre az infrastruktúra nem egészen megfelelő még hozzá, legalábbis egyes helyeken. Ami ugyebár a másik hátulütője a dolognak, hogy csak városon kívül engedélyezik a gáztöltő kutak létesítését, tehát aki benn a városban akarja csak használni az autót, az kénytelen minden alkalommal kimenni tankolni. Nekünk nem gond, mert pont útbaesik a falunktól a városba vezető főúton, úgyhogy szerencsénk van. A másik gond viszont, hogy a gázos kutakon nincs önkiszolgálás, meg automata töltés, szintén érthető okokból. Ez viszont nem előnyös, ha a benzinkút bezár éjjel, vagy ünnepnapon (a hozzánk közel eső kút ilyen...). De ez csak az elején volt furcsa, meg lehet tanulni ezzel élni :))) Főleg, ha az ember belegondol, mennyit megspórolunk ezzel az egésszel.
Nem is nagyon kívánom, hogy felfejlődjön ez a biznisz (pedig tudom, hogy fel fog), mert a piac törvénye szerint akkor majd az autógáz ára is fel fog menni. Szóval addig jó ez nekünk, amíg gyerekcipőben jár.... utána majd áttérünk az elektromos autóra :)))


2011. június 13., hétfő

Élj ma

Pablo Neruda ( Chile, 1904-1973)

„Lassan haldoklik az aki nem utazik,
Az aki nem olvas,
Az aki nem hallgat zenét,
Az aki nem talál magában örömet.
Lassan haldoklik az aki a saját szerelmét tönkreteszi,
Az aki nem fogad el segítséget.
Lassan haldoklik az aki a szokások rabjává válik,
És minden nap ugyanazokat a korlátokat állítja fel magának,
Az aki nem változtatja a rutint,
Az aki nem mer felöltözni új színbe,
És aki nem beszél azokkal akiket nem ismer.
Lassan haldoklik az aki menekül a szenvedélyektől
És az érzelmektől amelyektől csillognak a szemek és a szívek.
Lassan haldoklik az aki nem változtatja az életét
Ha nincs megelégedve a munkájával és szerelmével,
Az aki nem akar lemondani a biztonságról bizonytalanságért,
Aki nem megy az álmai után,
Az aki magának nem engedi meg, hogy legalább
Egyszer életében elmeneküljön a megfontolt tanácsoktól...

Ne haldokolj!
Vállald a rizikót ma!
Tedd meg ma!

Élj ma!”


2011. május 1., vasárnap

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

„Anyu, anyu! Anyu!”
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
Anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.


2011. április 18., hétfő

Virágvasárnap (Κυριακή Των Βαΐων)

Virágvasárnap, Krisztus diadalmas jeruzsálemi bevonulása emlékére, a görögök az összes templomot pálmaágakkal, vagy egyéb „győztes” növények ágaival díszítik, úgymint babér-, fűzfa-, mirtusz- és olajbogyóág. Ezeket az ágakat (vaia)  a mise után kiosztják a híveknek.  
A görög egyház már a 9. századtól kialakította ezt a szokást, mint ahogy arról János apostol is említést tesz.  

A korai keresztény években Jeruzsálemben a püspök jött a városba "szamárháton," felelevenítve a krisztusi eseményt, míg a bizánci időkben a „császár útja” lett belőle, a palotától  a Nagytemplomig. Ezen az úton a császár ágakat és keresztet osztott a népnek, a patriárka pedig keresztet illetve gyertyát. 
A hívők aztán ezekkel az ágakkal díszítették a házaik és a szentély falát. Manapság is a templomokat pálma- vagy babérlevéllel díszítik.

Az ágakkal való „verés” hagyománya "βαγιοχτυπήματα"

A régebbi  időkben a szent ágakat a friss házaspároknak, vagy csak az újdonsült asszonynak adták, hogy szerencsés legyen a házasságuk. Úgy tartották, hogy ezek a termékenységet jelképező növények átadják ugyanezt az erőt a nőknek is, ezért egymást ütögették ezekkel az ágakkal.  Az „ágakkal verés” szokását lassanként átvették a többi nők és a gyermekek is leutánozták,  és ahogy ütögették egymást, közben azt kívánták egymásnak: 
"Jövőre is ugyanígy, hogy ne fájjon semmid”.
A termékeny erőkön kívül még különös gyógyító és védő erőket is tulajdonítottak ezeknek az ágaknak, ezért a mise után mindent meg kellett „szentelni” velük: a fákat, kerteket, a szőlőket, a kunyhókat, állatokat, szélmalmokat, hajókat. Egy-egy gallyat akasztottak a gyümölcstermő fákra is, hogy sok termést hozzanak és ne legyenek férgesek. 
Úgy tartották, hogy minden rossz eltűnt az otthonokból, mihelyt bevitték a szent ágakat.  Ezekkel  "füstölték" meg az asszonyok a gyermekeiket is a rontás,  "szemmelverés" ellen.
Az ágakkal való körmenet, amelyet ma is tartanak az egyházakban, arra az  ősi szokásra emlékeztet, amikor a tavaszt  üdvözölve gyerekek vittek körbe feldíszített ágakat az ókorban.  
Bár még tart a böjti időszak, a virágvasárnap ünnepén az egyház megengedi a hal fogyasztását, ezért ezen a napon hagyományosan halételeket fogyasztanak a görög családok. 
És hogy számunkra miért olyan fontos ez a mai nap? 3 éve, ezen a napon, virágvasárnap született a kis fényes csillagunk, Fotini. Igaz, a naptár szerint nem ma ünnepli a születésnapját, hanem majd csak szerdán, de akkor ez a nap éppen virágvasárnapra esett, és még részt tudtunk venni a körmeneten. Ezért akárhogy is, egy kicsit elfog a nosztalgia... 


2011. április 10., vasárnap

"Hangosan" gondolkozom...

Az élet furcsa rendező. Ha túl nagy a csend és nyugalom, kell egy kis löket, hogy felkorbácsolja a habokat... mint a derült égből a villámcsapás. A nagy elvek amúgy is csak arra valók, hogy megdöntsék őket, és a keservek árán szerzett bölcs(nek hitt) élettapasztalatok is átértékelésre kerülnek egy váratlan esemény után. Ami persze nem feltétlenül rossz, de mégis, amikor az ember kizökken a megszokott kis életritmusából, akkor hajlamos rá, hogy megrémüljön, kétségbe essen: hogyan tovább? Persze vannak, akiknek meg kimondottan jót tesz a változás, a monotonitás megtörése. Legtöbbünk azonban olyan görcsösen tud ragaszkodni a megszokásokhoz, még ha nem is mindig olyan jó az... de ha már egyszer annyit küzdöttünk érte, hogy elfogadjuk, megszeressük a status quo-t, akkor mire jó a felfordulás? Emberi természet... sose jó az, ami van, ha van valami, az a baj, ha nincs, akkor az se jó :))
Különben is, mi is a boldogság? Csak néhány pillanat, amelyekre jó visszaemlékezni a hétköznapok szürkeségében. Mert nincs egyfolytában tartó, folyamatos boldogság, ilyen csak a mesében van. Ehelyett viszont van elfogadás, beletörődés, megnyugvás... vagy csak önámítás? Mikor hogyan nézzük. Amíg úgy érezzük, hogy kielégít ez a helyzet, addig talán minden rendben is van. De mi van, ha egyszer csak eljön az az érzés, hogy ez mégsem elég? És mi az, hogy elég? Ha meg már úgy érezzük, elég, az megintcsak nem egyenlő a belenyugvással? Különben is, mennyire van jogunk a saját boldogságunkra koncentrálni? Szabad-e, kell-e a saját érzelmeinket a másoké elé állítani, a mi boldogságunkkal mások boldogtalanságát okozni? Jogunk van hozzá? Hogyan lehetne felhőtlen az a boldogság, amit mások fájdalmára építünk? DE! Ha mi boldogtalanok vagyunk, hogyan tehetjük a környezetünket boldoggá? Meg különben is, a másik gondolna az én boldogságomra, ha fordított helyzetben neki kellene dönteni? Persze ez nem lehet kifogás... Mindenkinek magának kell elszámolnia a saját lelkiismeretével, és azzal, hogy meddig tud, meddig hajlandó elmenni a saját és a környezete boldogsága érdekében... Vagy mennyire képes megalkudni. Vagy elfogadni???? 
Az élet viszont megy tovább, repül az idő, nem vár senkire. A holnap egykettőre tegnappá válik, és utólag már nem érdemes azon filózni, hogy mit kellett volna máshogy csinálni. Az előttünk álló döntésekért azonban felelősek vagyunk, akkor és ott kell dönteni, majd vállalni a döntés következményeit. Ha megtettem, azért, mert bármi lesz is belőle a végén, de legalább megpróbáltam. Ha meg nem, akkor ezt is én választottam, fogadjam el, és kész, passz. Utólagos reklamációnak helye nincs! 
Egy kicsit olyan az egész élet, mint a mérleg két oldala. Össze kell vetni mindent, mit, miért, mennyit, aztán amerre a mérleg nyelve billen, azt választani. Persze nem ennyire egyszerű ez. Néha az ember jobb, ha a megérzéseire hallgat. Néha meg nem. Az élet azonban folytatódik, akárhogyan is döntünk. És a döntés után el kell fogadni a helyzetet, alkalmazkodni, megszokni, belerázódni, elfogadni... megalkudni??? Mert, mint mondtam, a boldogság nem tart örökké, csak néhány pillanatból áll. Viszont vannak olyan pillanatok, amelyek többet érnek, mint egy egész élet. Hiszen ezekből lehet erőt meríteni a folytatáshoz, a szürke hétköznapokhoz.   Megéri? Nem? Tényleg számít? Az egyébként is csak utólag fog kiderülni, amikor visszatekintünk, hogy elmondhatjuk-e: tényleg éltem! Nem csak leéltem az életemet, de átéltem, éreztem, van mire emlékeznem!
Aggodalomra semmi ok, kösz, jól vagyok, csak hangosan gondolkodom. Fogjuk a tavaszi fáradtságra! 


2011. március 24., csütörtök

Az első ovis szereplés

Holnap nemzeti ünnep lesz Görögországban, és ennek kapcsán ma csodálkoztam rá először, hogy már több, mint egy éve írom ezt a blogot. Tavaly ilyenkor már leírtam, hogy mit és hogyan ünneplünk ezen a napon, ezért most megkímélek mindenkit - magamat is beleértve :P -, hogy még egyszer elmeséljem, akit érdekel, megnézheti ITT (katt). Ma délelőtt az iskolákban és az óvodában is ünnepi megemlékezést tartottak. Az iskolában szerencsére be van osztva, hogy az október 28-i ünnepségen a harmadikosok és negyedikesek szerepelnek, karácsonykor az első és a második osztály, és a márciusi ünnepség az ötödikes és hatodikos diákoké, így ma egyik iskolásomnak sem volt fellépése. Azért szerencse, mert az oviban ugyanakkor tartották az ünnepélyt, és bizony nehéz dilemma lett volna eldönteni, hogy melyik gyerekemet nézzem meg :-( Ugyanis Törpinek ma volt az első ovis szereplése! Nem nagy ügy, mondhatnánk, egy kis négysoros versikét kellett elszavalnia, de persze egy elfogult anya számára ez felér egy Oscar-díjas alakítással :-)) És tényleg, a csöppség, alig egy hónapnyi ovis lét után a nagycsoportosokat is megszégyenítő bátorsággal állt ki a színpadra, és abszolút hidegvérrel, az izgalom legkisebb jele nélkül elszavalta, hogy ő egy büszke görög kislány (...), aki boldog, mert ma ünnepel a hazája... Kapott is nagy tapsot érte!!! Az óvónéni a videó végén mondta is, hogy született színésznő a drága :-)) 
Egyébként ha már témánál vagyunk, már napok óta el akartam mesélni Fotini ovis beszoktatásának történetét is. Nos, az elképzeléseimnél is sokkal jobban vette az akadályokat, bár az első 2 hétben egy kicsit meginogtam az elhatározásomban. Volt sírás, nem evés, itthoni hisztik, de aztán egyik napról a másikra mintha csak elvágták volna mindezt, és azóta már boldogan készülődik minden reggel, futva megy a kaputól befelé, vissza se néz. És még az evéssel sincs gond, mindig mindent megeszik az utolsó morzsáig... Szinte hihetetlennek tűnik, biztosan az én kicsilányomról van szó? :-)) Mondtam is az óvónéniknek, hogy a vacsoráztatást is bevállalhatnák, mert itthon viszont továbbra sem jóevő... (nem és nem, önző vagyok és nem vagyok hajlandó még csak elgondolkozni sem rajta, hogy esetleg lehet, hogy az oviban jobban főznek? :-D ) 
Az óvónénik imádják, minden nap áradoznak róla, hogy mennyire okos, a koránál sokkal többet tud (nem hiába, egész nap a nagytesóit utánozza...), kedves, aranyos. Na azt már nem reklámozom, hogy ahhoz képest itthon meg milyen kezelhetetlen tud lenni néha. Végetér már valaha ez a dackorszak??? Viszont ugye nem is olyan régen írtam ezzel kapcsolatban, hogy ez az egész ovi dolog annyiból is jó lenne, hogy Fotini végre egy kicsit a kortársai között lehet. Most mondjam, hogy kikkel játszik? Naná, hogy a nagyokkal! És ők is teljesen egyenrangú társként kezelik... A kicsikkel meg szóba sem áll. Na ennyit erről :-D 
Na de a sok szó helyett jöjjön a szereplésről készült videó. Óvónéni egy kicsit belerondított, mert nem volt ám mindegy, hogy hol áll a 2x3 méteres színpadon szegény gyerek, arrébb kellett rángatni 10 centivel... Na de szerencsére a kis sztárt nem lehetett kizökkenteni a szerepéből. 

2011. március 23., szerda

Impulzusok

Szépen indult a reggel, már korán látszott, hogy meleg lesz, sütött a nap, egy levél se rezzent. Jókedvvel tölti el az embert, a sok hideg, szeles nap után újra itt a tavasz. Még a sok gond, probléma is távolinak tűnik. A szokásos iskola-óvoda-kör után a városban akadt dolgom. Sajnos nem úgy alakultak az ügyeim, ahogy szerettem volna, a napsütéses, szép délelőttömbe csúnya fekete felhők rondítottak bele - a lelkemben legalábbis. Hogyan tud egyik pillanatról a másikra minden olyan reménytelennek látszani? Megvan azonban a recept: kedvenc zenék teljes hangerőn, egy kis magambaszállás, és rövid bánkódás után jön a megoldás, az elhatározás. Pár pillanat, nagy levegő és sikerül új oldalra lapozni. Ha már az elszántság megvan, a többi is menni fog majd. Talán még előjön majd párszor, biztos még bántani is fog, de már túlléptem. Ennyi kezdetnek elég.
Aztán egy baráti telefon feltette az i-re a pontot, a napocska máris hétágra sütött újra a szívemben. Hosszú napok hidege miatti autózás után végre először gyalog elsétálni az iskoláig, majd az oviig, meg maga a megváltás! Virágba borult, illatozó fák, napsütés, madárcsicsergés... szerelem!!! Magába az életbe!
Az oviból kilépve a téren önjelölt gitárművész játszott örök rockklasszikusokat: Dust in the wind,  Nothing else matters
Kell ennél több a sebzett léleknek a gyógyuláshoz?
Csak annyi, hogy nyitott szívvel, lélekkel járjunk a világban, és engedjük be a gyógyító sugarakat. Hiszen mindenhol ott vannak, csak észre kell venni őket.



2011. március 21., hétfő

Harc és vágy

Imádom!!!



Nézz szét, ez egy idegen táj,
csak nézz szét, ide sose jön nyár...
Nincs más, csak a letarolt föld:
csupa vér és sár, hogy gyűlöld...

Nézz szét, ez a szomorú múlt-,
ott jársz, hol a szerelem dúlt.
Nincs más, csak a kirabolt szív:
sose múló rémálom hív...
ébredj fel!

Ez egy bánatból ácsolt híd-,
égesd fel!

Lépj a múlton túl!- vigyen a szél!
Amíg benned új tűz gyúl
Csak ez a cél

Örök út, örök harc és vágy vár rád

Ha félsz megölöd a repülést
Ha félsz vonzod a zuhanást
Ha élsz keresed a merülést,
ezer új élményt, új vallást


Ha félsz feleded a nevetést
Ha félsz feladod az utazást
Ha élsz akarod a bevetést
Csak a vágytól várj új hajtást

Éledj fel!
Csak a bátorság nyújt áldást
Tévedj el..

Lépj a múlton túl!- vigyen a szél!
Amíg benned új tűz gyúl
Csak ez a cél
Örök út, örök harc és vágy vár rád.

Ne várj tovább
Csak lépj tovább
Lépj tovább..

Nem a múlt, csak az új próbák, lépj tovább!
Örök út, örök harc és vágy vár!

Van, ami óv és véd, de nem elég
Ami félig szép nem elég
Még, még még
Lehet szép, lehet másképp

Még még még, (ha) nem elég
Ami jó volt rég ma nem elég
Még még még
Jöhet fény jöhet árnyék

Harc és Vágy
Éld és játszd..
Járd csak járd..
Örök út, örök harc és vágy vár rád

A vallás és én

Már 2 hét eltelt a húsvét előtti Nagyböjt idejéből. A görögök számára ez az időszak különös jelentőségű, a megtisztulás, az önmegtartóztatás ideje. Idén mi is elhatároztuk, hogy böjtölünk, amíg bírjuk. Igaz, ez nálunk csak annyit tesz, hogy nem eszünk húst. Az igazán elszántak ennél sokkal szigorúbb böjtöt tartanak, tejtermékek, tojás, sőt gyakran még olaj nélkül készült ételekkel, de ez nekünk már túl sok lenne. Nekem amúgy is oda kell figyelnem a szénhidrátokra a cukor miatt, akkor meg sok választás már nem lenne, ha mindezt meg kellene vonnom magamtól. Mi amúgy sem annyira vallási okokból akarjuk akarjuk a böjtöt végigcsinálni, inkább a méregtelenítés miatt. De persze egy kis önmegtartóztatási gyakorlat nekünk sem árt. 
Görögország hivatalos vallása a görögkeleti ortodox keresztény vallás, a lakosság több, mint 80%-a van eszerint megkeresztelve. És ez nem csak egy formaság, hanem meglepően sokan vannak, akik valóban aktívan gyakorolják is egyházuk tanait. Már egész kicsi kortól kezdve viszik a gyerekeket templomba, áldoztatni, így már a kisgyerekekek életének is szerves részévé válik a vallás. Persze az egyház is sokat tesz azért, hogy magához vonzza, és meg is tartsa a hívőket: rugalmasan változik a kor szelleméhez illően, igyekszik a fiatalokat is megközelíteni, lazítva a merev szokásokon, külsőségeken; hiszen nem abban rejlik az ember hite, hogy milyen viseletben, milyen ceremóniákat elkövetve jelenik meg valaki a templomban, hanem az a lényeg, hogy tényleg teljes szívéből átérezze azt a meghittséget, amit egy szentmise végighallgatása nyújthat. Ezért manapság már senki sem akad fenn azon sem, ha a fiatalabb nemzedék farmernadrágban, vagy neadjisten rövid szoknyában jelenik meg az istentiszteleten, az a fontos, hogy megjelenjen. Az is teljesen elfogadott, sőt egészen praktikus szokás, hogy a kicsi gyerekekkel, akiket áldozni hoznak, csak a mise félidőjében, az áldozási rész előtt nem sokkal jelennek meg a szülők vagy keresztszülők. Senkinek sem lenne jó, ha már a szertartás elejétől fogva ott hangoskodnának, nyűgösködnének a kicsik, hiszen úgysem tudnának még csendben végigülni egy órát. 
Eleinte természetesen furcsának, egy kicsit ijesztőnek tartottam a görög templomi szokásokat. Különösen az ikoncsókolgatást figyeltem elég nagy fenntartással, de persze az a tény sem nyugtatott meg túlzottan, hogy ugyanazon kanálból áldoztatják végig az összes híveket - az áldozás itt ugyanis egy kanálka miseborból, majd egy falat kenyérből áll. A hívők úgy tartják, hogy a szentelt bornak szinte varázsereje van, és ettől nem lehet betegségeket elkapni, még ha egymás után is isznak belőle. Az tény, hogy még senkiről nem hallottam, aki azt állította volna, hogy a templomban szedett össze valamit... Viszont arra is odafigyelnek, hogy először a kicsikkel kezdik az áldoztatást, a gyerekek elsőbbséget élveznek, és csak ezután következnek a felnőttek. Ez valamennyire megnyugtató azért. 
Nincs jogom véleményt nyilvánítani, mások vallása is szent dolog számomra, amit mindenkinek tiszteletben kellene tartania. Amikor először mentem egy itteni templomba, sok dolgot furcsának találtam, ami persze érthető, hiszen minden, ami más, furcsa lehet a külső szemlélő számára. Sosem felejtem el azonban a felismerést, amikor rájöttem, hogy az orthodox szertartás tulajdonképpen nem is sokban különbözik a katolikustól. Ugyanaz a felépítése, a mise menete, csak mások a szokások hozzá. Orgonaszó helyett kántálnak, a keresztet jobbról balra vetik, és szobrok helyett ikonjaik vannak. Na jó, azért ennél sokkal többről van szó, nem csak ennyi miatt vált ketté a keresztény egyház csaknem ezer évvel ezelőtt, de most nem is ez a lényeg. Végülis nem mindegy? Egy az Isten, nem igaz? Ezáltal valahogy máris sokkal közelebb éreztem magamhoz az egészet. 
Amikor férjhez mentem, át akartak keresztelni. Ahogy írtam, az itteni egyház minden eszközt megragad, hogy híveinek számát gyarapítsa. Ez is egy elég gyakori módszer, hogy el próbálják hitetni az itt házasodni készülő más vallásúakkal, hogy ahhoz, hogy orthodox templomban összeadják őket, meg kell keresztelkedni. Pedig ez nem így van, legalábbis akkor nem, ha egyébként keresztény az illető. Mi ennek utánajártunk annak idején, és nem volt semmi akadálya, hogy katolikusként is megházasodhassak itt. Annyi volt a kikötés, hogy a leendő gyermekeinket az orthodox vallás szellemében fogjuk megkeresztelni és felnevelni. Ahogy írtam, ez ellen semmi kifogásom nem volt. 
A vallással egyébként elég változó a kapcsolatom. Gyerekkoromban minden vasárnap elmentünk a templomba, gyakran gyóntunk, áldoztunk is, felnőttkoromra valahogy mégis megkopott ez a lelkesedés... Persze most lehetne kifogásokat, magyarázatokat keresni, hogy miért, de nincs értelme. Valahogy világéletemben ösztönösen szerettem cselekedni, mindenben. Nem azért eljárni templomba, mert muszáj, mert így illik, vagy kell, hanem mert így érzem. És hát bevallom őszintén, nem mindig éreztem így. Néha jólesett, megnyugtatott, ha elmehettem misére, de nem mindig. Kényszerből meg úgy éreztem, nincs értelme. Nem attól lesz jó keresztény valaki, szerény véleményem szerint, ha minden vasárnap ott ül az első sorban, hanem elsősorban attól, ha a szívében megtalálja a lelki békéjét. És én úgy érzem, megtaláltam. Ki vagyok békülve magammal, a világgal, Istennel... Nem mindig, de a legtöbbször igen. Amióta pedig gyerekeim vannak, megtanultam IGAZÁBÓL imádkozni is; nem csak elrebegni egy bemagolt imát, azért, mert KELL, hanem csak úgy, a szívemből napjában többször hálát adok magamban azért, amim van, főleg a családomért, az egészségünkért, és kérem az égieket, hogy mindig vigyázzanak a szeretteimre. A gyerekeket is igyekszem jó kereszténynek nevelni. Imádkozni tanítom őket, történeteket mesélek a bibliából, Istenről, a szentekről... Igaz, itt az iskolai nevelésnek is szerves része a hittanoktatás, tehát ebben segítségem is van. Templomba is eljutunk hellyel-közzel... sajnos nem annyiszor, mint szeretném, de még így is többször, mint a nagy átlag. A kezdeti lelkesedés sajnos alábbhagyott egy kissé. Viszont az utóbbi időben több olyan emberrel is összehozott a sors, akik közel vannak az egyházhoz, a valláshoz. Sokat beszélgetünk a világ dolgairól, és szinte érzem, ahogy ilyenkor átjár a megvilágosodás. Véletlenek nincsenek. Ezeknek a találkozásoknak úgy érzem, oka van. Valamiért szükség volt rá, hogy ezek az emberek gyengéd erőszakkal a vallás felé fordítsák a figyelmemet. És ez újra megerősít a hitemben. Persze még nagyon hosszú út áll előttem, nem is tudom, meddig fog ez a lelkesedés tartani, de most úgy érzem, jó úton vagyok, és ez megnyugtat. 


2011. március 17., csütörtök

Bizonyítvány megint

Ma ismét háromhavi bizonyítványosztás volt az iskolákban. Csak ismételni tudom magamat, illetve az ezzel kapcsolatos korábbi bejegyzésemet. Mindkét gyerekem iskolai előmeneteléről csak legekben nyilatkoztak a tanítók, ügyesek, okosak, szépek... anyukának meg csak úgy hízott a mája :-D Na jó, néha rosszak is, legalábbis a fiam, de csak az órákon kívül, az pedig még belefér - a tanítónénije szerint. Ha ő mondja, akkor jó, nem vitatkozom :P
Na és itt van Stefanos második harmadéves bizonyítványa is: 


Csak így tovább!!!

2011. március 11., péntek

Tavasz!

Beköltözött végérvényesen a szívembe. Éreztem én már napok óta, már akkor is, amikor a legnagyobb hideg és szélvihar dúlt odakint. A bennünk lakozó időmérő nem hagy cserben, igenis, itt a március, még ha nehezen is volt hihető eddig. De ma végre megjött a beígért jó idő is, hétágra süt a nap, kellemes a hőmérséklet, a madarak csicseregnek, a fák rügyeznek... a természettel együtt az én lelkem is felébredt téli álmából. Olyan ez, mint a szerelem, az ember csak mosolyog egész nap, azt sem tudja, miért, de olyan jól esik! Semmi sem változott tegnap óta, minden ugyanúgy van, mint eddig, mégis, mintha csak fordult volna egyet a világ. Ennyit tesz a napsütés? Vagy az egész csak az agyunk szüleménye? 
Úgy gondolom, nincsenek véletlenek, mindennek oka van. Lehet, hogy elsőre nem látszik, de utólag mindig összeáll a kép. Ami történik, annak valamiért így kell lennie. Ha jó, akkor is, de ha rossz, annak is meglesz a tanulsága. Ezért nem bánok meg semmit, amit tettem, ami történt velem. Hiszen minden esemény  egy útnak a része, amely nem tudhatjuk, végül hova vezet. De nem is az a lényeg, hanem maga az út. Ha élvezzük az utazást,  felfedezzük a szépségeit, akkor végül elmondhatjuk, hogy igen, megérte. Merni kell élni. Hiszen rövid az élet, minden perccel közelebb kerülünk az út végéhez. Nem tudhatjuk, mikor érünk célba, vagy hogy célba érünk-e valaha. De, ha nyitottak vagyunk meglátni a szépet, akkor rájövünk, hogy még a fájdalmas percek is fontosak voltak ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni az apró dolgokat. Hiszen az élet értelme ezekben rejlik. A boldogság nem egy állapot, csak néhány pillanat. Ezekből a pillanatokból merítünk erőt a folytatáshoz. És ha megértjük, hogy a boldogságot nem hajszolni kell, akkor az magától ránktalál. Mert a boldogság bennünk van. Nem a napsütésben, nem egy mosolyban, nem egy másik emberhez való ragaszkodásban. Ezek csak kellékek, amelyek ugyan jól jönnek, ha vannak, de nem ezektől függ. A legszebb napsütés sem elég, ha a szívünkben nincs béke és szeretet. És nem kell ahhoz tavaszi szél, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, elég annyi, hogy megtanuljuk értékelni az élet kicsi ajándékait, ahelyett, hogy a rosszat keressük mindenben. 


Telefonbeszélgetés

Ebéd után Fotinit próbáltam elaltatni, és olyan jól sikerült, hogy előbb elaludtam, mint ő :-)) Nem először...
A telefon csörgésére riadtam. Apánk éppen akkor ment Stefanosért, így Malvina vette fel, miközben én fél füllel hallgatóztam a szobából, vajon ki lehet az (nem vettem jó néven, mert itt sziesztaidőben amúgy sem illik telefonálni, főleg, ha még az embert ki is ugrasztják az ágyból. Ezért nem is siettem felkelni).  Tisztán hallottam minden szót, amit Malvina mondott. 
- Nem, apa nincs itthon, elment a Stefanosért az angolra... Anya bent alszik a Fotinivel... Én a Malvina vagyok, ma tornaórán benn voltunk, mert hideg volt, de jót játszottunk... Igen, a Fotini kapott verset a március 25-ei ünnepségre, de nem tudom, hogy meg tudja-e tanulni, mert még kicsi... de majd én megtanítom neki,  mert én már tudok olvasni... A Stefanos holnap dolgozatot ír görögből, de még nem végzett a tanulással, mert el kellett mennie... 
Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy mégiscsak felkelek. Vajon ki lehet az, akinek így egy levegővétellel leadja a drótot? Mire kiértem, már letette. 
- Malvinám, ki volt az? - kérdezem. 
- Nem tudom, az apát keresték...
- ..... öööö, izé, legközelebb elég lesz annyi is, hogy hívják vissza később, jó? 
Még szerencse, hogy nem tudja a gyerek a nagyon személyes adatokat, kódszámokat és egyéb apróságokat, biztos azokat is szívesen megosztaná. Nem azért, mintha olyan hatalmas titkaink lennének, de azért a túlzott közvetlenség sem mindig jó dolog. Így sziesztaidőben mondjuk úgyis csak maximum reklámozás céljából szoktak telefonálni, hát most majd megtanulják, hogy ne hívjanak csak úgy gyanútlanul, mert előfordulhat, hogy a vonal túlsó végén képes lesz valaki még őket is túlbeszélni  :-DDD

2011. március 9., szerda

Felfedezés

Fotini tegnap reggel rémülten fedezte fel a kiugró könyökcsontját, amikor behajlította a kezét. 
- Anya, mi ez? - kérdezte viszolyogva. 
- A  könyöked, nekem is van. 
Meg kellett mutatnom, majd végigvizsgálta az egész családot, csak utána nyugodott meg valamennyire. De azért időről időre leellenőrizte, hogy megvan-e még :-))
Este lefekvés előtt aztán újra megtapogatta, majd lemondóan megjegyezte:
- És most így fogok aludni? :-DDD
Na, hát ennél nagyobb problémája ne legyen az életben :-))


2011. március 7., hétfő

Utcakép

Érdekszerelem

Stefanos és Malvina reggel óta a legnagyobb egyetértésben játszanak... különösen, ami a kicsi kirekesztését illeti, ott a legnagyobb az összhang. Fotini unalmában pattogatott kukoricát kér. Csinálok neki egy nagy tállal, úgyis tudom, hogy lesz keletje. Alighogy kifordul a konyhából a kicsi a nagy tállal, meglátják a tesói. Stefanos negédes hangon hívja:
- Fotini, akarsz te is játszani velünk? - és már kapja is ki a tálat a kezéből, hogy úgymond "segítsen"...
Mondanom se kell, alighogy kiürült a tál, Fotini 5 percen belül újra körön kívül került. 
Elmagyaráztam, hogy ez nagyon csúnya dolog volt tőlük :-((


Karnevál Xanthiban

Ma délben hirtelen felindulásból Xanthiba mentünk, hogy megnézzük az egész országban híres karnevált. Xanthi egy helyes kis város, a hegyek tövében, amely magában is egyedülálló hangulatot áraszt. Ilyenkor viszont a karnevál idejére egy egészen különleges eksztázisban van az egész város. Az egész ország területéről özönlenek az emberek, hogy megnézzék, vagy netán fel is vonuljanak az  ünneplő tömeggel. A város utcáit lezárják erre a napra a közúti forgalom elől; az ide érkező autósokat már a városon kívül egy direkt erre az alkalomra kialakított nagy parkolóhelyre irányítják, és onnan buszokkal szállítják be a központba a látogatókat. Nagyon szervezett az egész, és praktikus is. Még így is csak lépésben lehet haladni az autópályáról levezető úttól a parkolóig, annyira nagy a forgalom. El sem tudom képzelni, mi lenne, ha az autósokat is beengednék a városba... 
Már a város szélén megcsapott minket az ünneplés szele. Mindenhol utcai árusok, akik különféle álarcokat, kalapokat, maszkarázáshoz szükséges egyéb kellékeket, valamint sípokat, szerpentineket, apró tüzijátékokat árultak. A lelkes tömeg már javában hömpölygött a központi téren, és bömbölt a bulizene, minden a jelmezes felvonulás kezdetét jelezte. 


Nem is kellett sokat várnunk. Az idei karnevál fő témája - mi más? - a gazdasági válság, és az IMF  Görögország felé irányuló megszorító feltételei voltak. Azonban szó sem volt kesergésről: egészséges humorral, néha cinizmussal próbálták elterelni a sötét gondolatokat a recesszió okozta gondokról, és azt az üzenetet hordozták, hogy a görög népet nem lehet ilyen könnyen megtörni, és akkor is bizakodva néz a jövőbe, amikor az előrejelzések szerint  nem sok jóra számíthat. Annyira megható volt ez a gesztus!

A város főterén található jellegzetes óratorony, amelyet a helyiek enyhe szerénytelenséggel csak "Big Ben"-nek neveznek :-)) 

Theodoros Pagkalosról, a görög kormány elnökhelyetteséről készült szekér, amellyel azon bejelentését figurázzák ki, miszerint "együtt ettük meg" - értsd nem csak a politikusok, hanem a nép is... no comment - az állami deficitet okozó tetemes pénzösszegeket.

Δ.Ν.Τ azaz az IMF rabjai

Őket is megfestették az előttük eltáncoló felvonulók

Szintén az IMF-es King Kong, aki megkaparintotta a lány képébe bújt Görögországot

Ez akár kommentálni se kell...

Mindezek ellenére jókedv, szórakozás, tánc, nevetés, konfetti-eső és tűzijáték, ez jellemezte ezt a kicsit keserédesre sikeredett karnevált.Közben eleredt az eső is, de ez senkit nem zavart, mert időközben annyira fergeteges lett a hangulat, hogy kicsik és nagyok mindent feledve együtt ropták az utca közepén. 
Bár nem először mentünk már erre a karneválra, ezúttal is felejthetetlen élmény maradt! 







Ezennel véget ért a farsangi szezon, holnap Húshagyó hétfő - ami itt egyben munkaszüneti nap is - és elkezdődik a húsvét előtti nagyböjti időszak. Remélem, jó idő lesz, mert ilyenkor hagyományosan sárkányt eregetnek a szabadban, már nagyon készülnek rá a gyerekek is. A meteorológusok viszont hidegfrontot igérnek. Meglátjuk, kinek lesz igaza :-))

2011. március 4., péntek

Buli előtt - avagy miből lesz a cserebogár?

Sok hozzáfűznivalót nem kíván a következő kis videjó. A farsangi buli előtt készült, amikor felpróbáltuk a lányok jelmezét - természetesen full rózsaszínben pompázik mindkettő... 
Ami minden pénzt megér, az a hajcsavaró :-D Malvina lányom képes volt egy éjszakán át  ezzel aludni, mert már most tudja, hogy ugye a szépségért meg kell szenvedni...  Nagyon nőci. A Törpe csak 5 percig bírta, aztán kitépte a hajából :-))


És a végeredmény:


Törpének a kalózcsizma combközépig ér :))

Az ovis farsang előtt

2011. március 1., kedd

Nosztalgia

Pár napja felfedeztem a neten az annak idején Thessalonikiben hallgatott kedvenc rádióadómat (akit érdekel, ITT meghallgathatja). Már akkoriban is imádtam, amikor ott éltem, pedig annak már lassan 9 éve... Miért érdekes ez? Mert főleg nosztalgia-zenét játszik, a '70-es, '80-as évek nagy slágereit, klasszikusait, de már 10 évvel ezelőtt is hatalmas érzéseket tudott kihozni belőlem, hát még most!!! Múlnak az évek, hiába is tagadjuk, és egyre nagyobb nosztalgiával gondolunk vissza a gyerek- illetve zsenge fiatalkorunk éveire. De jó volt akkor, milyen szép volt minden, most bezzeg... És akkor elgondolkozunk. Tulajdonképpen tényleg ennyit változott volna a világ, vagy csak mi látjuk így? Amikor annak idején ezeket az örökzöld slágereket hallgattuk, vajon nem fogták a mi szüleink is ugyanúgy a fejüket, mondván: "Úristen, micsoda ricsaj, ezek a mai fiatalok milyen igénytelen zenéket hallgatnak, bezzeg a mi időnkben..." Dehogynem! Ugye-ugye? Most mi is ugyanilyenek lettünk. Visszasírjuk a "mi időnk" zenéit, élményeit, életérzését, közben úgy érezzük, a "mai fiatalok" sokkal rosszabb, igénytelenebb világban élnek. Vajon ők is így érzik? Nem hiszem. Elnézem a mostani tizenéveseket, és mintha csak tegnap lett volna, amikor mi is ugyanígy bandáztunk, önfeledten nevetgéltünk, hangoskodtunk, és azt gondoltuk, hogy miénk a világ. Nem vagyok még olyan öreg, hogy távolinak tűnjenek ezek az évek, sőőőt!!! Tényleg csak elég behunynom a szememet, és szinte újra 16 évesnek érzem magam. Közhely, de mintha csak tegnap lett volna. Mennyire másnak tűnt minden, egyszerűnek, biztonságosnak, ártatlannak. Pedig régen is volt létbizonytalanság, a gazdasági válság, munkanélküliség sem a 21. század kizárólagos sajátossága; amióta világ a világ, voltak tönkrement házasságok, félrelépések, csalások, bűnözők, alkoholisták, és még sorolhatnám... Csak akkoriban gyerekfejjel ezek a problémák még nem jutottak el a tudatunkig, a mesék világában éltünk, és elhittük, hogy a végén a jó mindig  elnyeri  a jutalmát, és egyszer majd értünk is eljön a herceg a fehér lovon. A szülői ház oltalmat adó biztonságában a világ gondjai távolinak, felfoghatatlannak és hihetetlennek tűntek, elhittük, hogy velünk sosem történhet semmi rossz. Csak ahogy teltek az évek, egyre közelebb kerültünk a tűzhöz, megtapasztaltunk egyet s mást, kikerültünk a nagybetűs ÉLET-be, és rájöttünk, hogy mégsem olyan egyszerű az egész. Van, aki könnyebben veszi az akadályokat, van, aki kevésbé. Biztos, hogy sokat jelent a magunkkal hozott örökség: a nevelés, a családi értékek, de ez sem minden. Nem egyszer látni testvéreket, akik ugyanabból a családból kerültek ki, ugyanazt a nevelést, szeretetet, törődést kapták, és mégis egész másféle értékrenddel rendelkező felnőttek váltak belőlük. Mindenki más tapasztalatokat szerez az életben, van, aki szerencsés, és jó társaságba kerül (vagy ő maga választja), más meg beleválogat. Akárhogyan is, az ember egy idő után eljut arra a pontra, amikor úgy érzi, nagyot fordult a világ, és sokkal jobb volt "régen". Pedig csak mi változtunk, talán komolyodtunk, máshogy látunk sok helyzetet, mélyebben belelátunk a dolgok mélyére, és amit látunk, az nem mindig szívderítő. 
De nem szabad megkeseredni. Hiszen itt vannak a gyerekeink, a következő nemzedék, akik még szépnek látják a világot, elhiszik, hogy minden és mindenki jó és ártatlan, és hogy övék a világ. Miért is ne lehetne így, miért ne legyen nekik is ugyanilyen védett élete, mint nekünk volt? Igen, azt mondják, a mostani gyerekek már sokkal okosabbak, rafináltabbak, mint mi voltunk; minden nemzedék egy kicsivel érettebb lesz, és korábban rácsodálkozik a világra, mint az előző. Hiszen egyre több az információ és az ezek eléréséhez szükséges csatornák; a szülőknek pedig egyre kevesebb idejük van a gyerekekkel foglalkozni, a világnézetüket alakítgatni. Pedig nagyon fontos lenne, hogy valaki helyretegye bennük a sok kérdést, ami az állandó ingerek között felmerül bennük. Azt hiszik, mindent megtudhatnak az internetről, a - szerintük - jólinformált barátoktól, csak közben elvesznek a családból hozott értékek. De lehet, hogy csak mi látjuk így, mert már mi magunk is túlinformáltak vagyunk. Érdemes néha újra belebújni a gyerekek bőrébe, és az ő szemükkel figyelni a világot. Lehet, hogy nem is látszana olyan keménynek, rossznak, mint amilyennek mi hisszük? 
Hagyjuk tehát a "bezzeg a mi időnkben" szöveget, és merjünk újra gyerekek lenni! Talán tényleg nem is változott annyit a világ, mint gondolnánk, de ha mégis, hát a mi kezünkben van, hogy szebbé tegyük. Nem kell megváltani, elég annyi, ha meglátjuk a szépet, a jót is, ahelyett, hogy mindig csak a rosszat keressük benne! Egy próbát megér.
Időutazásra fel!


2011. február 26., szombat

Megjött a tél!

Idén - eddig - nem lehetett panaszom a télre. Egy-egy párnapos lehűlés kivételével olyan igazán kemény hidegek még nem voltak, a tavalyival ellentétben. De még a lehangoló, kitartó esőzések is elkerültek minket. Annál több volt a napsütés, a kellemes, napközben akár még 15-20 fokig is felkúszó hőmérséklet. Szinte alig telt el nap, hogy legalább csak egy félórára ne tudtunk volna kiülni egy kicsit az udvarra, vagy a verandára, hogy a nap jótékony sugarait élvezhessük. Nem vagyok vészmadár, de valami mégis azt súgta, hogy nem ússzuk meg ennyivel. Ez így túl szép volt, hogy igaz legyen, és már lassan 16 év görögországi tartózkodás után tapasztalatból tudtam, hogy a végére marad a feketeleves. A hét eleje óta fagypont alatt van a hőmérséklet, szürke, felhős az ég, néha esik is, sőt, ma reggel még a hó is szállingózott egy félórát. Tudom, nem nagy szó, de errefelé nem sűrű ez a jelenség. Mármint a hó. Persze körülöttünk a hegyek teteje szép fehér, ahogy kell. Csak nem ilyenkor. Így február végén inkább már tavaszi szelek fújdogálhatnának. A legbosszantóbb az egészben, hogy szegény kis virágaim már elkezdtek rügyezni odakint, most meg majd megint elfagy minden :-(( A kutyákat is sajnálom, már ők is szépen elhullatták a téli bundát, mondván, arra nekik itt már nincs szükség, most meg aztán fagyoskodhatnak. Rex még beteg is volt a múlt héten, úgy köhögött, mint egy rossz bagós, antibiotikumokat kapott. Persze, mert nem értem, minek eszkábált nekik kacsalábon forgó kutyaházat apánk, neki jobban esett a zuhogó esőben az udvar közepén ázni-fázni. Utána meg én rohanjak vele az orvoshoz. Noooormális?
A tél pedig úgy gondolta, ha már erre járt, marad még egy kicsit. Legalábbis még a  jövő hétre is makacs fagyokat jósolnak - szép kilátások. Tudom, szemét dolog itt panaszkodnom, miközben Magyarországon egész télen át ilyen - vagy még ennél is rosszabb - volt az idő. De amikor farsangolni készülünk éppen, ami ugyebár a tél végének ünneplését jelentené, akkor jogos a kérdés, hogy akkor most mit is ünneplünk? Legfeljebb azt, hogy majd jól befagy mindenünk a farsangi jelmezben. Szokás szerint - egyébként. 



2011. február 23., szerda

Megpecsételődik

...iskolánk, és ezzel együtt falunk sorsa is ma délután. Korábban már írtam, hogy a Kallikratisz tervnek köszönhetően nagy változások vannak az önkormányzatok területén, és ez a falukat hátrányos helyzetbe hozza. Na, itt az utolsó tőrdöfés: az iskolánkat le akarják fokozni! A hatosztályos általános iskolát olyan szinten akarják "gazdaságosabbá" tenni, hogy összevonnak 2-2 osztályokat, vagyis az elsőt a másodikkal, a harmadikat a negyedikkel és így tovább. Ezt ugye nem kell magyarázni, hogy senkinek sem lesz ez jó :-(( Tanároknak sem, hiszen elveszítik a munkahelyüket, de a diákoknak főleg nem. A szívem megszakad, mert a mi falunk iskolája tényleg annyira színvonalas volt. A sors iróniája, hogy épp az elmúlt hetekben nyertek meg egy pályázatot, miszerint zárt tornatermet építtethetett volna az iskola. Ez görög viszonylatban nagy szó, mert még a legtöbb városi iskolának sincsen tornaterme, nemhogy egy falusinak... Hogy hogyan és miként történik egy testnevelésóra, arról majd máskor mesélek, most mindenkinek a fantáziájára bízom...
A lényeg a lényeg, a héten jött volna az építtető cég, hogy megkezdjék a tornaterem alapozását, és az igazgató kénytelen volt elküldeni őket, hiszen ha tényleg lefokozzák az iskolát, akkor nemhogy tornateremre nem lesz szükség, hanem még az iskolát is hamarosan be fogják zárni. Hiszen közel van a város, ki akarná a gyerekét egy harmadrangú iskolába járatni, ha a városba is mehet? Én biztos nem, de ahogy a többi szülőkkel beszélgettünk, más sem. Egyébként is, a 6 általános után mindenképpen a városba kell járatni a gyereket gimnáziumba, és akkor már nem mindegy, hogy milyen alapokról indul: ha itt egy összevont iskolából kerül be az ottani rendszerbe, hatalmas hátrányból indul a többi gyerekkel szemben, akik a városban jártak általánosba. 
Ördögi kör: ha jövőre a legtöbb gyerek elmegy innen, akkor nem kell sok, hogy bezárják végleg az intézményt :-(( Beindul a dominó: általános iskola nélkül a falu is kihal. A legtöbb fiatalt még éppen ez tartotta vissza eddig, hogy ne költözzön el, mert a falunak erős iskolája volt. Nekünk is ez volt  a legfontosabb szempont, amikor kiköltöztünk, mert olyan településre nem mentünk volna, ahol nincs megfelelő oktatási intézmény. Most viszont már késő bánat, és nincs kedvem újra visszaköltözni a városba emiatt. Viszont nem lesz egyszerű menet, ha még az iskolába járás logisztikáját is meg kell oldanunk. Nembeszélve arról, hogy a városi iskolák már így is túltelítettek, ha most a környező falvak diákjai is beözönlenek, fenntarthatatlan lesz az állapot. Szóval se így, se úgy nem jó. Az itteni iskolának az az előnye is megvolt, hogy kevés gyerek volt egy osztályban, tisztára, mintha csak magánórákon lennének, a tanítóknak több ideje és türelme volt a gyerekekkel foglalkozni, akár egyenként is. És tényleg nem lehet panasz a hozzáállásukhoz. Ezt egy városi iskolában el sem lehet képzelni. 
Azért én még mindig reménykedem, bízom egy égi csodában. Ma délután dől el a sorsunk. Bár a többiek szerint az ügy már rég eldőlt, az egész regionális gyűlés csak egy színjáték lesz. A mi falunk képviselői valamiért nem végzik elég hatásosan a dolgukat. Bezzeg egy másik, közeli falu összesen 20 diákkal rendelkező iskolájának "haja szála" sem görbül majd, pedig a legkézenfekvőbb az lenne, ha összevonnák a két iskolát, és megtartanák a hat osztályt. De nem, inkább minősítsük le ezt, mert a másik falu valahogy jobban menedzselte magát. Így megy ez kérem szépen, a protekciós rendszer soha nem fog megváltozni. 
A görögök lendülete azonban igen. Régebben ennél sokkal kisebb dolgokért is az utcára vonultak, szervezkedtek, aláírást gyűjtöttek, háborogtak, aztán végül kiharcolták, amit akartak. Ma az egész ország területén általános sztrájkot hirdettek, ennek ellenére az iskolánk tanárai szorgalmasan megtartják ma is az órákat; az amúgy is megszorított költségvetésükbe már nem fér bele a sztrájk okozta jövedelemkiesés. Pedig nekik ma főleg lenne okuk kivonulni. De nem, némán beletörődnek, csendben, szinte suttogva tárgyalják  csak ki az eseményeket egymás között, és ők is csak a csodában bíznak, hogy egyszercsak felébredünk, és minden ugyanolyan szép lesz, mint régen. A falu élete újra pezsegni fog, a téren színes kultúrális eseményekkel szórakoztatják a népet, az iskolások felvonulnak és szavalnak, mindenki táncol és hétágra süt a nap...
Ébresztő!!! 


2011. február 22., kedd

Csak két kezem van!

Vagy ahogyan Fotini mondaná: "Kettő kezem van!" És hozzá még felháborodottan ki is tárja a két kicsi karját. De vajon kitől tanulta ezt a gyerek? Hm, na igen. 
Mostanában minden kiesik a kezemből, mindent elvesztek, mindent elfelejtek. De nem aggódom még egyelőre a mentális hogylétem miatt, remélem, ez még nem a leépülés jele. Csak annyifelé kell(ene) egyszerre figyelnem, annyifelé rohanunk, hogy képtelenség mindenre odakoncentrálni. Reggel futás az iskolába, szorít az idő: reggeli, fogmosás, öltözködés, cipőhúzás. Anya, segíts bekötni, felhúzni, begombolni; felcsúszott, összegyűrődött, leesett... Fogd a táskám, hozd a játékom, egyik kézben a kocsikulcs, a másikkal próbálom az ajtót bezárni., miközben 2 tenyeremben 6 másikra való kacatot próbálok kézben tartani... Az autót még kinyitottam, de mire beszállok, a kocsikulcs már sehol... hova tűnhetett? 3 kört futok zuhogó esőben a kocsi körül, közben szidom mindenkinek a mindenféle felmenőjét, na meg magamat, hogy ennyire már nem lehetek fogyatékos!!! Végül megtalálom, az ülés mellé becsúszva. Hogy került oda, hiszen még be sem ültem... Talán amikor igyekeztem mindenkinek a cókmókját kiosztani beszállás közben. Ez még a jobbik eset, volt már olyanra is példa, hogy Malvina rajzszakköre után loholtam végig az egész várost, hogy megtaláljam, vajon hol veszíthettem el a kocsikulcsot... A legviccesebb az volt, hogy haza sem tudtunk addig menni, gyalog azért mégiscsak messze van a falunk :-O Aznap egy barátnőmnek adtam át néhány kinőtt gyerekruhát, és - mint kiderült - ahogy odaadtam neki a zsákot, a kulcs a kezemből észrevétlenül beleesett. A baj csak az volt, hogy a véletlenek szerencsétlen egybeesésének következtében barátnőmnek éppen lemerült a mobilja, hiába is hívtam utána, ebben a variációban reménykedve. Csak másnap derült ki, amikor átnézte a zsákot. Még szerencse, hogy volt második kulcs, na meg második autó, így apánk nagy duzzogva kénytelen volt a másik két gyerekkel bejönni értünk :-((
De hogy mire való a naaaagy női táska? Éppen azért vesz az ember ekkorát, hogy mindent bele lehessen pakolni. Csak aztán egy idő után rájövünk, hogy mégsem jó ez így sem, hiszen a nagy táskában minden elveszik, órákig kell keresni a dolgokat, főleg egy kulcsot. A kulcsoknak meg amúgy is megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy felsértik a belső bélést, és egy idő után nem átallanak még el is tűnni a lyukban. Na akkor aztán keresheti az ember lánya az autó mellett, miközben fél szemmel meg a gyereke(ke)t is szemmel kell tartani, nehogy lelépjen(ek), miközben anya reményvesztve kutat, nyakig eltűnve a táska mélyén. Így a legkézenfekvőbb megoldás (lenne), hogy arra a fél percre, amíg beugrok ide-oda, a kezemben tartom a kulcsot, vagy lazán csak a kabátzsebembe vágom. Csakhogy hosszú az út, amíg a kezem a zsebemig ér, közben ötvenszer félbeszakítják a gondolatmenetet: anya, fogd meg ezt egy kicsit, gombold be, húzd fel, vegyél fel, vidd innen, és mindezt most azonnal!!!! Hol van már az a kósza gondolat, hogy a kulcsra oda kellene figyelni! 
A táskáknak még az a rossz tulajdonságuk is van, hogy nem sikoltanak, amikor az ember agyonhajszolt lánya ott készül valahol felejteni őket. Pedig igazán szólhatnának, hogy "hé, hát velem mi lesz?" Főleg, amikor gondosan összekészítem már dél óta, hogy mi kell a délutáni maratoni futásra, amit kénytelen vagyok megint egyedül lebonyolítani, s mivel ismerem már magamat, hogy valami biztosan elmarad, hát időben elkezdem belerakni a fontos dolgokat: kulcs, telefon, telefontöltő, pénztárca, és persze a leglényegesebbek, mint törlőkendő, gyerekrágó, uzsonna a csipet-csapatnak stb... Csak egy dolgot felejtettem el végül magammal vinni: a táskát!!! Rémes!
Közben a nagy hajrá alatt, amíg igyekszem a családot elkészíteni, hogy csak egyszer az életben időben odaérjünk valahova, néha elfelejtkezem róla, hogy csak 1 db van belőlem, és nem száz. Kezemben a mobilom, hogy biztos eltegyem a táskámba, de közben még beszaladok a fürdőbe, hogy bedobjam az útközben talált kóbor ruhát a szennyesbe - a mobil nemes egyszerűséggel a vécékagylóban landol... Erre is csak én vagyok képes; ha akartam volna, sem tudtam volna jobban telibetalálni! Rossz ötlet volt a rögtönzött crash test: a vadiúj kütyü nem állta ki a próbát! A készüléknek ugyan semmi baja, de az operációs rendszer szörnyethalt... Nem sokáig élvezhettem a "társaságát" :-(( Bezzeg anno az egyszerű kis Nokiám, ami még csak mezei mobiltelefonként működött, OP rendszer nélkül, még a 60 fokos mosást is kibírta a mosógépben! Igaz, a képernyője tropára ment, de lehetett vele hívásokat kezdeményezni, még ha úgy is hallatszott, mintha az űrből beszélne a másik.... Azért ez akkor is szép teljesítmény volt tőle... Mondtam én, hogy ezek a mai túlbonyolított  modern vackok semmit sem érnek. Igenis, ki kellene fejleszteni agyonhajszolt anyukák részére olyan példányokat is, amik kiállják a család próbáját, úgymint bébi által megrágva, összenyálazva lenni, etetőszékből leesni, falhoz vágást túlélni (külön előny, ha vissza is pattan, még játéknak is jó, és lehajolni sem kell érte), na és minimum a 40 fokos mosást ép bőrrel kibírni. És persze ne feledjünk el hozzá a távirányítót sem, amely segítségével gombnyomásra bármikor  beazonosítható a holléte (de hogyan találjam meg a távirányítót, ha elveszik?). Vagy netán utánam is fusson, ha otthon felejtem? Az se utolsó ötlet. Nincsenek is nagy igényeim, ugye? :-D
Hát így jár az, aki egész nap futásban van, hogy mindent el tudjon intézni. Végül aztán semmire sem megy, vagy ha előbbre is jut egy lépést, meglesz a böjtje, valaki, vagy valami tuti kárát látja végül. Sajnos én úgy vagyok beprogramozva, hogy egyszerre csak egy dologra tudok úgy istenigazából koncentrálni, és nagyon ki lehet billenteni az egyensúlyomból, ha félbeszakítanak abban, amit éppen csinálok. Pedig az elmúlt - hm, mennyi is? talán 9? - évben mást sem csinálok, csak félbeszakított dolgokat igyekszem folytatni, és egyszerre százfelé figyelni. Bele lehet edződni idővel. Csak néha kellene egy kis áramszünet. Vagy csak egy kiadós alvás? 


2011. február 20., vasárnap

Ovikérdés megint

Úgy néz ki, eljött ez az idő is. Még nagyon nem akartam, úgy gondoltam, legalább még 1-2 hónap, amíg ez az influenzás-betegeskedős időszak elmúlik, aztán majd meglátjuk. Tulajdonképpen rá kell jönnöm, hogy nem akarom elengedni őt. Egy-két hónappal ezelőtt pedig még azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ő valaha is elengedne engem. Most már nem. Most úgy néz ki, talán mégiscsak jobb lesz így, mindenkinek. Kicsi lányom túlságosan sokat van a nagyok társaságában, ami nem mindig tesz neki jót. Igen, sokkal komolyabb, sokkal többet tud, sokkal okosabb, mint hasonló korú társai, de valahol meg sajnálom, hogy nem éli a komolytalan kis háromévesek életét. Tény, hogy nem unatkozik, szinte egész nap van társasága, néha túl sok is ez neki. Reggelente, amikor a nagyok iskolában vannak, szívesen bevonul egyedül a szobájába - még engem is kizavar! - és élvezi a nyugalmat, hogy senki sem veszi el tőle a játékokat, azt csinálhat, amit akarhat. De! Hiába az a sok, az ő korosztályának szóló játék, rájuk se néz: neki mindig az kell, ami a nagyoké. Szinte már a bölcsőben is a nővére Barbie-babáival meg pónijaival játszott, meg titkon Stefanos dinoszauruszaira és Playmobil-lovagjaira fájt a foga, mialatt a színes, pihe-puha, csörgő-zörgő bébijátékokat következetesen ignorálta. Mit lehet tenni?  Ezt látta a nagyoktól, neki is az kellett.
Nem lehet panaszom, tényleg sokat tanult tőlük (is). Főleg Malvina foglalkozik vele rengeteget: iskolást játszanak, ahol ő a tanítónéni, és mindent lelkiismeretesen bele akar verni (néha szó szerint is...) a pici buksiba, amit ő az iskolában megtanult. Döbbenet, hogy már 2 évesen felismert egyes betűket, folyamatosan számolt 20-ig, kapásból elmondja a görög és az angol ábécét oda-vissza... De közben meg például egyetlenegy - a korának megfelelő - gyerekdalt sem ismer görögül (mert magyarul azért tanítom ám!). Szerencsére a tévé nem köti le nagyon, de ha úgy lenne, akkor is csak a nagyok által nézett, inkább már kiskamaszoknak szóló műsorokban lehet része. De hiába is próbáltam neki kicsiknek való műsort keresni, mert nem érdekelte. Bezzeg Hanna Montanáért meg ott csápol :-D
Pedig néhány hónapja meg túlságosan is babás volt még. Vagy csak én láttam annak, mint legkisebb csemetémet? Az tény,  hogy az ember a legnagyobb gyerekét hajlamos mindig nagyként kezelni, míg a kicsi örök bébi marad a családban. Így volt ez nálunk is. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy a Törpe hirtelen megnőtt. Túlságosan is.
Szóval most már egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy talán itt az ideje, hogy elkezdjük az ovit. Egy kicsit vissza kell helyeznem a leányzót a saját szintjére, a kicsik közé,  hiszen nem is ismer vele egykorú gyerekeket. Úgy terveztem, hogy kb. egy hónap múlva, ha végetér ez az influenzás időszak, elkezdjük. Közben azonban én is elkezdtem valamit - amiről ígérem, hamarosan beszámolok -, és már 2 hét után rá kellett jönnöm, hogy ez az állapot így nem fenntartható. Gyakorlatilag minden ugyanúgy van, mint az államvizsga előtt: napközben felemészt a napi rutin, sőt még annál is jobban, mint régen, hiszen mindezt még megspékeli a délelőttönkénti rohanás ügyintézés címszó alatt. Így a munka megintcsak éjszakára maradna, amit viszont már nem nagyon bírok tovább! Egy kicsit dacol bennem a maximalista, mondván, ha eddig képes voltam pici mellett elvégezni a fősulit, úgy, hogy napközben csak a gyerekeimmel foglalkoztam, és nem passzoltam le soha senkit emiatt, akkor pont most adjam be oviba a kicsit, amikor már végeztem? Nem is lenne kérdés számomra a NEM, ha azt látnám, hogy még nincs rá felkészülve. Viszont úgy érzem, hogy de, most van itt az ideje, hogy elkezdje a szocializálódást. Most jutott el arra a pontra, amikor már nem elég neki az én társaságom, de már a nagytesóié sem. Mert igaz, hogy néha túl sok is neki a társaság, de mégis más az, ha a saját korosztályabeli gyerekekkel lehet. Szüksége van rá, hogy ne mindig ő legyen a KICSI a társaságban, hanem valahol egyenjogú emberke is legyen. Ha vele hasonló korú gyerekekkel találkozik az utcán, majd' kiugrik a bőréből lelkesedésében, olyan boldog, hogy léteznek még más "hasonszőrűek" is rajta kívül :-D Valóban, a testvéreivel annak idején szerencsésebbek voltunk, mindig akadt hozzájuk hasonló gyerektársaság, már egészen kicsi koruktól fogva. Fotininek ez valahogy nem adatott meg.
Megbeszéltük a dolgot, igen, örömmel beleegyezett, hogy elsétáljunk az oviig, és körülnézzen. Jó dolog, hogy már ilyen okos nagykislány, és nagyszerűen lehet vele kommunikálni. Elmagyaráztam neki, mire számítson, megértette, és elfogadta. Bementünk, megismerkedett a többi gyerekkel, játszottak is egy félórácskát, amíg én az ismerős óvónénikkel beszélgettem. Haza sem akart jönni utána, és már alig várja, hogy hétfő legyen, és újra mehessen.
Csak én vagyok ilyen érzelgős anya, hogy már most gombóc van a torkomban, ha rágondolok, hogy - ha csak pár órára is, de - el kell válnom tőle. Pedig biztos jót fog tenni mindkettőnknek, még akkor is, ha nem éreztem soha tehernek vagy frusztrálónak azt, hogy itthon voltam vele egész nap. Élveztem minden percét, de tényleg! Viszont most tényleg össze kell szednem magam a munka területén is, ha már egyszer elhatároztam, hogy belevágok. Tényleg nem panaszkodhatom, tökéletes időzítés, minden téren. Csak minden kezdet nehéz. Majd ezen is túlteszem magam, főleg, ha látom, hogy a Kistündér jól érzi magát. Márpedig jól fogja, biztos vagyok benne.