Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2011. február 26., szombat

Megjött a tél!

Idén - eddig - nem lehetett panaszom a télre. Egy-egy párnapos lehűlés kivételével olyan igazán kemény hidegek még nem voltak, a tavalyival ellentétben. De még a lehangoló, kitartó esőzések is elkerültek minket. Annál több volt a napsütés, a kellemes, napközben akár még 15-20 fokig is felkúszó hőmérséklet. Szinte alig telt el nap, hogy legalább csak egy félórára ne tudtunk volna kiülni egy kicsit az udvarra, vagy a verandára, hogy a nap jótékony sugarait élvezhessük. Nem vagyok vészmadár, de valami mégis azt súgta, hogy nem ússzuk meg ennyivel. Ez így túl szép volt, hogy igaz legyen, és már lassan 16 év görögországi tartózkodás után tapasztalatból tudtam, hogy a végére marad a feketeleves. A hét eleje óta fagypont alatt van a hőmérséklet, szürke, felhős az ég, néha esik is, sőt, ma reggel még a hó is szállingózott egy félórát. Tudom, nem nagy szó, de errefelé nem sűrű ez a jelenség. Mármint a hó. Persze körülöttünk a hegyek teteje szép fehér, ahogy kell. Csak nem ilyenkor. Így február végén inkább már tavaszi szelek fújdogálhatnának. A legbosszantóbb az egészben, hogy szegény kis virágaim már elkezdtek rügyezni odakint, most meg majd megint elfagy minden :-(( A kutyákat is sajnálom, már ők is szépen elhullatták a téli bundát, mondván, arra nekik itt már nincs szükség, most meg aztán fagyoskodhatnak. Rex még beteg is volt a múlt héten, úgy köhögött, mint egy rossz bagós, antibiotikumokat kapott. Persze, mert nem értem, minek eszkábált nekik kacsalábon forgó kutyaházat apánk, neki jobban esett a zuhogó esőben az udvar közepén ázni-fázni. Utána meg én rohanjak vele az orvoshoz. Noooormális?
A tél pedig úgy gondolta, ha már erre járt, marad még egy kicsit. Legalábbis még a  jövő hétre is makacs fagyokat jósolnak - szép kilátások. Tudom, szemét dolog itt panaszkodnom, miközben Magyarországon egész télen át ilyen - vagy még ennél is rosszabb - volt az idő. De amikor farsangolni készülünk éppen, ami ugyebár a tél végének ünneplését jelentené, akkor jogos a kérdés, hogy akkor most mit is ünneplünk? Legfeljebb azt, hogy majd jól befagy mindenünk a farsangi jelmezben. Szokás szerint - egyébként. 



2011. február 23., szerda

Megpecsételődik

...iskolánk, és ezzel együtt falunk sorsa is ma délután. Korábban már írtam, hogy a Kallikratisz tervnek köszönhetően nagy változások vannak az önkormányzatok területén, és ez a falukat hátrányos helyzetbe hozza. Na, itt az utolsó tőrdöfés: az iskolánkat le akarják fokozni! A hatosztályos általános iskolát olyan szinten akarják "gazdaságosabbá" tenni, hogy összevonnak 2-2 osztályokat, vagyis az elsőt a másodikkal, a harmadikat a negyedikkel és így tovább. Ezt ugye nem kell magyarázni, hogy senkinek sem lesz ez jó :-(( Tanároknak sem, hiszen elveszítik a munkahelyüket, de a diákoknak főleg nem. A szívem megszakad, mert a mi falunk iskolája tényleg annyira színvonalas volt. A sors iróniája, hogy épp az elmúlt hetekben nyertek meg egy pályázatot, miszerint zárt tornatermet építtethetett volna az iskola. Ez görög viszonylatban nagy szó, mert még a legtöbb városi iskolának sincsen tornaterme, nemhogy egy falusinak... Hogy hogyan és miként történik egy testnevelésóra, arról majd máskor mesélek, most mindenkinek a fantáziájára bízom...
A lényeg a lényeg, a héten jött volna az építtető cég, hogy megkezdjék a tornaterem alapozását, és az igazgató kénytelen volt elküldeni őket, hiszen ha tényleg lefokozzák az iskolát, akkor nemhogy tornateremre nem lesz szükség, hanem még az iskolát is hamarosan be fogják zárni. Hiszen közel van a város, ki akarná a gyerekét egy harmadrangú iskolába járatni, ha a városba is mehet? Én biztos nem, de ahogy a többi szülőkkel beszélgettünk, más sem. Egyébként is, a 6 általános után mindenképpen a városba kell járatni a gyereket gimnáziumba, és akkor már nem mindegy, hogy milyen alapokról indul: ha itt egy összevont iskolából kerül be az ottani rendszerbe, hatalmas hátrányból indul a többi gyerekkel szemben, akik a városban jártak általánosba. 
Ördögi kör: ha jövőre a legtöbb gyerek elmegy innen, akkor nem kell sok, hogy bezárják végleg az intézményt :-(( Beindul a dominó: általános iskola nélkül a falu is kihal. A legtöbb fiatalt még éppen ez tartotta vissza eddig, hogy ne költözzön el, mert a falunak erős iskolája volt. Nekünk is ez volt  a legfontosabb szempont, amikor kiköltöztünk, mert olyan településre nem mentünk volna, ahol nincs megfelelő oktatási intézmény. Most viszont már késő bánat, és nincs kedvem újra visszaköltözni a városba emiatt. Viszont nem lesz egyszerű menet, ha még az iskolába járás logisztikáját is meg kell oldanunk. Nembeszélve arról, hogy a városi iskolák már így is túltelítettek, ha most a környező falvak diákjai is beözönlenek, fenntarthatatlan lesz az állapot. Szóval se így, se úgy nem jó. Az itteni iskolának az az előnye is megvolt, hogy kevés gyerek volt egy osztályban, tisztára, mintha csak magánórákon lennének, a tanítóknak több ideje és türelme volt a gyerekekkel foglalkozni, akár egyenként is. És tényleg nem lehet panasz a hozzáállásukhoz. Ezt egy városi iskolában el sem lehet képzelni. 
Azért én még mindig reménykedem, bízom egy égi csodában. Ma délután dől el a sorsunk. Bár a többiek szerint az ügy már rég eldőlt, az egész regionális gyűlés csak egy színjáték lesz. A mi falunk képviselői valamiért nem végzik elég hatásosan a dolgukat. Bezzeg egy másik, közeli falu összesen 20 diákkal rendelkező iskolájának "haja szála" sem görbül majd, pedig a legkézenfekvőbb az lenne, ha összevonnák a két iskolát, és megtartanák a hat osztályt. De nem, inkább minősítsük le ezt, mert a másik falu valahogy jobban menedzselte magát. Így megy ez kérem szépen, a protekciós rendszer soha nem fog megváltozni. 
A görögök lendülete azonban igen. Régebben ennél sokkal kisebb dolgokért is az utcára vonultak, szervezkedtek, aláírást gyűjtöttek, háborogtak, aztán végül kiharcolták, amit akartak. Ma az egész ország területén általános sztrájkot hirdettek, ennek ellenére az iskolánk tanárai szorgalmasan megtartják ma is az órákat; az amúgy is megszorított költségvetésükbe már nem fér bele a sztrájk okozta jövedelemkiesés. Pedig nekik ma főleg lenne okuk kivonulni. De nem, némán beletörődnek, csendben, szinte suttogva tárgyalják  csak ki az eseményeket egymás között, és ők is csak a csodában bíznak, hogy egyszercsak felébredünk, és minden ugyanolyan szép lesz, mint régen. A falu élete újra pezsegni fog, a téren színes kultúrális eseményekkel szórakoztatják a népet, az iskolások felvonulnak és szavalnak, mindenki táncol és hétágra süt a nap...
Ébresztő!!! 


2011. február 22., kedd

Csak két kezem van!

Vagy ahogyan Fotini mondaná: "Kettő kezem van!" És hozzá még felháborodottan ki is tárja a két kicsi karját. De vajon kitől tanulta ezt a gyerek? Hm, na igen. 
Mostanában minden kiesik a kezemből, mindent elvesztek, mindent elfelejtek. De nem aggódom még egyelőre a mentális hogylétem miatt, remélem, ez még nem a leépülés jele. Csak annyifelé kell(ene) egyszerre figyelnem, annyifelé rohanunk, hogy képtelenség mindenre odakoncentrálni. Reggel futás az iskolába, szorít az idő: reggeli, fogmosás, öltözködés, cipőhúzás. Anya, segíts bekötni, felhúzni, begombolni; felcsúszott, összegyűrődött, leesett... Fogd a táskám, hozd a játékom, egyik kézben a kocsikulcs, a másikkal próbálom az ajtót bezárni., miközben 2 tenyeremben 6 másikra való kacatot próbálok kézben tartani... Az autót még kinyitottam, de mire beszállok, a kocsikulcs már sehol... hova tűnhetett? 3 kört futok zuhogó esőben a kocsi körül, közben szidom mindenkinek a mindenféle felmenőjét, na meg magamat, hogy ennyire már nem lehetek fogyatékos!!! Végül megtalálom, az ülés mellé becsúszva. Hogy került oda, hiszen még be sem ültem... Talán amikor igyekeztem mindenkinek a cókmókját kiosztani beszállás közben. Ez még a jobbik eset, volt már olyanra is példa, hogy Malvina rajzszakköre után loholtam végig az egész várost, hogy megtaláljam, vajon hol veszíthettem el a kocsikulcsot... A legviccesebb az volt, hogy haza sem tudtunk addig menni, gyalog azért mégiscsak messze van a falunk :-O Aznap egy barátnőmnek adtam át néhány kinőtt gyerekruhát, és - mint kiderült - ahogy odaadtam neki a zsákot, a kulcs a kezemből észrevétlenül beleesett. A baj csak az volt, hogy a véletlenek szerencsétlen egybeesésének következtében barátnőmnek éppen lemerült a mobilja, hiába is hívtam utána, ebben a variációban reménykedve. Csak másnap derült ki, amikor átnézte a zsákot. Még szerencse, hogy volt második kulcs, na meg második autó, így apánk nagy duzzogva kénytelen volt a másik két gyerekkel bejönni értünk :-((
De hogy mire való a naaaagy női táska? Éppen azért vesz az ember ekkorát, hogy mindent bele lehessen pakolni. Csak aztán egy idő után rájövünk, hogy mégsem jó ez így sem, hiszen a nagy táskában minden elveszik, órákig kell keresni a dolgokat, főleg egy kulcsot. A kulcsoknak meg amúgy is megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy felsértik a belső bélést, és egy idő után nem átallanak még el is tűnni a lyukban. Na akkor aztán keresheti az ember lánya az autó mellett, miközben fél szemmel meg a gyereke(ke)t is szemmel kell tartani, nehogy lelépjen(ek), miközben anya reményvesztve kutat, nyakig eltűnve a táska mélyén. Így a legkézenfekvőbb megoldás (lenne), hogy arra a fél percre, amíg beugrok ide-oda, a kezemben tartom a kulcsot, vagy lazán csak a kabátzsebembe vágom. Csakhogy hosszú az út, amíg a kezem a zsebemig ér, közben ötvenszer félbeszakítják a gondolatmenetet: anya, fogd meg ezt egy kicsit, gombold be, húzd fel, vegyél fel, vidd innen, és mindezt most azonnal!!!! Hol van már az a kósza gondolat, hogy a kulcsra oda kellene figyelni! 
A táskáknak még az a rossz tulajdonságuk is van, hogy nem sikoltanak, amikor az ember agyonhajszolt lánya ott készül valahol felejteni őket. Pedig igazán szólhatnának, hogy "hé, hát velem mi lesz?" Főleg, amikor gondosan összekészítem már dél óta, hogy mi kell a délutáni maratoni futásra, amit kénytelen vagyok megint egyedül lebonyolítani, s mivel ismerem már magamat, hogy valami biztosan elmarad, hát időben elkezdem belerakni a fontos dolgokat: kulcs, telefon, telefontöltő, pénztárca, és persze a leglényegesebbek, mint törlőkendő, gyerekrágó, uzsonna a csipet-csapatnak stb... Csak egy dolgot felejtettem el végül magammal vinni: a táskát!!! Rémes!
Közben a nagy hajrá alatt, amíg igyekszem a családot elkészíteni, hogy csak egyszer az életben időben odaérjünk valahova, néha elfelejtkezem róla, hogy csak 1 db van belőlem, és nem száz. Kezemben a mobilom, hogy biztos eltegyem a táskámba, de közben még beszaladok a fürdőbe, hogy bedobjam az útközben talált kóbor ruhát a szennyesbe - a mobil nemes egyszerűséggel a vécékagylóban landol... Erre is csak én vagyok képes; ha akartam volna, sem tudtam volna jobban telibetalálni! Rossz ötlet volt a rögtönzött crash test: a vadiúj kütyü nem állta ki a próbát! A készüléknek ugyan semmi baja, de az operációs rendszer szörnyethalt... Nem sokáig élvezhettem a "társaságát" :-(( Bezzeg anno az egyszerű kis Nokiám, ami még csak mezei mobiltelefonként működött, OP rendszer nélkül, még a 60 fokos mosást is kibírta a mosógépben! Igaz, a képernyője tropára ment, de lehetett vele hívásokat kezdeményezni, még ha úgy is hallatszott, mintha az űrből beszélne a másik.... Azért ez akkor is szép teljesítmény volt tőle... Mondtam én, hogy ezek a mai túlbonyolított  modern vackok semmit sem érnek. Igenis, ki kellene fejleszteni agyonhajszolt anyukák részére olyan példányokat is, amik kiállják a család próbáját, úgymint bébi által megrágva, összenyálazva lenni, etetőszékből leesni, falhoz vágást túlélni (külön előny, ha vissza is pattan, még játéknak is jó, és lehajolni sem kell érte), na és minimum a 40 fokos mosást ép bőrrel kibírni. És persze ne feledjünk el hozzá a távirányítót sem, amely segítségével gombnyomásra bármikor  beazonosítható a holléte (de hogyan találjam meg a távirányítót, ha elveszik?). Vagy netán utánam is fusson, ha otthon felejtem? Az se utolsó ötlet. Nincsenek is nagy igényeim, ugye? :-D
Hát így jár az, aki egész nap futásban van, hogy mindent el tudjon intézni. Végül aztán semmire sem megy, vagy ha előbbre is jut egy lépést, meglesz a böjtje, valaki, vagy valami tuti kárát látja végül. Sajnos én úgy vagyok beprogramozva, hogy egyszerre csak egy dologra tudok úgy istenigazából koncentrálni, és nagyon ki lehet billenteni az egyensúlyomból, ha félbeszakítanak abban, amit éppen csinálok. Pedig az elmúlt - hm, mennyi is? talán 9? - évben mást sem csinálok, csak félbeszakított dolgokat igyekszem folytatni, és egyszerre százfelé figyelni. Bele lehet edződni idővel. Csak néha kellene egy kis áramszünet. Vagy csak egy kiadós alvás? 


2011. február 20., vasárnap

Ovikérdés megint

Úgy néz ki, eljött ez az idő is. Még nagyon nem akartam, úgy gondoltam, legalább még 1-2 hónap, amíg ez az influenzás-betegeskedős időszak elmúlik, aztán majd meglátjuk. Tulajdonképpen rá kell jönnöm, hogy nem akarom elengedni őt. Egy-két hónappal ezelőtt pedig még azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy ő valaha is elengedne engem. Most már nem. Most úgy néz ki, talán mégiscsak jobb lesz így, mindenkinek. Kicsi lányom túlságosan sokat van a nagyok társaságában, ami nem mindig tesz neki jót. Igen, sokkal komolyabb, sokkal többet tud, sokkal okosabb, mint hasonló korú társai, de valahol meg sajnálom, hogy nem éli a komolytalan kis háromévesek életét. Tény, hogy nem unatkozik, szinte egész nap van társasága, néha túl sok is ez neki. Reggelente, amikor a nagyok iskolában vannak, szívesen bevonul egyedül a szobájába - még engem is kizavar! - és élvezi a nyugalmat, hogy senki sem veszi el tőle a játékokat, azt csinálhat, amit akarhat. De! Hiába az a sok, az ő korosztályának szóló játék, rájuk se néz: neki mindig az kell, ami a nagyoké. Szinte már a bölcsőben is a nővére Barbie-babáival meg pónijaival játszott, meg titkon Stefanos dinoszauruszaira és Playmobil-lovagjaira fájt a foga, mialatt a színes, pihe-puha, csörgő-zörgő bébijátékokat következetesen ignorálta. Mit lehet tenni?  Ezt látta a nagyoktól, neki is az kellett.
Nem lehet panaszom, tényleg sokat tanult tőlük (is). Főleg Malvina foglalkozik vele rengeteget: iskolást játszanak, ahol ő a tanítónéni, és mindent lelkiismeretesen bele akar verni (néha szó szerint is...) a pici buksiba, amit ő az iskolában megtanult. Döbbenet, hogy már 2 évesen felismert egyes betűket, folyamatosan számolt 20-ig, kapásból elmondja a görög és az angol ábécét oda-vissza... De közben meg például egyetlenegy - a korának megfelelő - gyerekdalt sem ismer görögül (mert magyarul azért tanítom ám!). Szerencsére a tévé nem köti le nagyon, de ha úgy lenne, akkor is csak a nagyok által nézett, inkább már kiskamaszoknak szóló műsorokban lehet része. De hiába is próbáltam neki kicsiknek való műsort keresni, mert nem érdekelte. Bezzeg Hanna Montanáért meg ott csápol :-D
Pedig néhány hónapja meg túlságosan is babás volt még. Vagy csak én láttam annak, mint legkisebb csemetémet? Az tény,  hogy az ember a legnagyobb gyerekét hajlamos mindig nagyként kezelni, míg a kicsi örök bébi marad a családban. Így volt ez nálunk is. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy a Törpe hirtelen megnőtt. Túlságosan is.
Szóval most már egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy talán itt az ideje, hogy elkezdjük az ovit. Egy kicsit vissza kell helyeznem a leányzót a saját szintjére, a kicsik közé,  hiszen nem is ismer vele egykorú gyerekeket. Úgy terveztem, hogy kb. egy hónap múlva, ha végetér ez az influenzás időszak, elkezdjük. Közben azonban én is elkezdtem valamit - amiről ígérem, hamarosan beszámolok -, és már 2 hét után rá kellett jönnöm, hogy ez az állapot így nem fenntartható. Gyakorlatilag minden ugyanúgy van, mint az államvizsga előtt: napközben felemészt a napi rutin, sőt még annál is jobban, mint régen, hiszen mindezt még megspékeli a délelőttönkénti rohanás ügyintézés címszó alatt. Így a munka megintcsak éjszakára maradna, amit viszont már nem nagyon bírok tovább! Egy kicsit dacol bennem a maximalista, mondván, ha eddig képes voltam pici mellett elvégezni a fősulit, úgy, hogy napközben csak a gyerekeimmel foglalkoztam, és nem passzoltam le soha senkit emiatt, akkor pont most adjam be oviba a kicsit, amikor már végeztem? Nem is lenne kérdés számomra a NEM, ha azt látnám, hogy még nincs rá felkészülve. Viszont úgy érzem, hogy de, most van itt az ideje, hogy elkezdje a szocializálódást. Most jutott el arra a pontra, amikor már nem elég neki az én társaságom, de már a nagytesóié sem. Mert igaz, hogy néha túl sok is neki a társaság, de mégis más az, ha a saját korosztályabeli gyerekekkel lehet. Szüksége van rá, hogy ne mindig ő legyen a KICSI a társaságban, hanem valahol egyenjogú emberke is legyen. Ha vele hasonló korú gyerekekkel találkozik az utcán, majd' kiugrik a bőréből lelkesedésében, olyan boldog, hogy léteznek még más "hasonszőrűek" is rajta kívül :-D Valóban, a testvéreivel annak idején szerencsésebbek voltunk, mindig akadt hozzájuk hasonló gyerektársaság, már egészen kicsi koruktól fogva. Fotininek ez valahogy nem adatott meg.
Megbeszéltük a dolgot, igen, örömmel beleegyezett, hogy elsétáljunk az oviig, és körülnézzen. Jó dolog, hogy már ilyen okos nagykislány, és nagyszerűen lehet vele kommunikálni. Elmagyaráztam neki, mire számítson, megértette, és elfogadta. Bementünk, megismerkedett a többi gyerekkel, játszottak is egy félórácskát, amíg én az ismerős óvónénikkel beszélgettem. Haza sem akart jönni utána, és már alig várja, hogy hétfő legyen, és újra mehessen.
Csak én vagyok ilyen érzelgős anya, hogy már most gombóc van a torkomban, ha rágondolok, hogy - ha csak pár órára is, de - el kell válnom tőle. Pedig biztos jót fog tenni mindkettőnknek, még akkor is, ha nem éreztem soha tehernek vagy frusztrálónak azt, hogy itthon voltam vele egész nap. Élveztem minden percét, de tényleg! Viszont most tényleg össze kell szednem magam a munka területén is, ha már egyszer elhatároztam, hogy belevágok. Tényleg nem panaszkodhatom, tökéletes időzítés, minden téren. Csak minden kezdet nehéz. Majd ezen is túlteszem magam, főleg, ha látom, hogy a Kistündér jól érzi magát. Márpedig jól fogja, biztos vagyok benne.


2011. február 15., kedd

Ébredés

Arra ébredtem, hogy zsibbad a karom. Pár másodpercig tart csak, amíg az agyamig eljutnak a jelek az okozóról: egy kócos kis fejecske nyugszik a vállamon. Magában olyan kis pillekönnyű, de ha órák óta szorítja a vérkeringést a karomban, akkor bizony nehéznek tűnik. Mégsem visz rá a lélek, hogy megmozduljak. Olyan nyugodtan szuszog a fülembe! Hogy mikor landolt ismét az ágyamban, rejtély: olyan halkan tud osonni, én meg olyan fáradt vagyok, hogy sokszor csak reggel tűnik fel a helycserés támadás: Fotini érkezik, apa pedig el: hiába olyan kis aprócska, hárman már nem férünk el egy csárdában  ágyban. Ő úgyis korábban kel nálunk. Így most csak kettecskén pihengetünk, és mintha nem lenne elég a hiperdupla ágy, szokás szerint rajtam ejtőzik a lány. Tudom, ha megmoccanok, vége a varázsnak; sajnos nem az én jó alvókámat örökölte, így a legkisebb zavaró tényező is felriasztja. Még a lélegzetemet is igyekszem visszafojtani, nehogy megzavarjam az édes álmát. Imádom, ahogy a haja az arcomat cirógatja, ahogy a szuszogása a fülemben csiklandoz; szeretem beszívni az alvásillatát :-) Annyira jó nézni őket ilyenkor! Olyan békések, angyaliak; az ember el sem tudná képzelni, hogy rosszalkodni is képesek! Tiszta vicc: ahelyett, hogy megpróbálnék még egy kicsit visszaaludni, csak bámulok és gyönyörködöm. Közben pedig óvatosan megpróbálom megfeszegetni az izmokat a karomban, hogy visszatérjen beléjük a vér. Jó így feküdni, lustálkodni egy kicsit, kívánom, hogy még sokáig tartson ez a pillanat.
Azonban nem kell sokáig várnom: hamarosan egy nagy sóhaj, aztán felemelkedik a kis kócos fej. Mosolyogva rámnéz, és közli:
- Anya, szeletlek! 
Aztán frissen-fürgén felugrik, kipattan az ágyból, és már ott sincs. Én még nyújtóznék egyet, de az ajtóból türelmetlenül visszaszól:
- Na, te még mindig alszol? 
Honnan szorult belé ennyi energia kora reggel??? 


Alvás

Világéletemben jó alvó voltam. Már gyerekkoromban is mindig úgy éreztem, hogy sosem aludhatok eleget. Hétköznap az iskola, hétvégén pedig ismét egyéb különprogramok akadályoztak meg sokszor, hogy végiglustálkodjam a napot. Vagy ha másért nem, akkor pedig megszokásból dobott ki az ágy, holott még úgy éreztem, durmolnék egy kicsit. Már akkor megvolt az a jó vagy rossz szokásom, hogy inkább reggel szerettem (volna) sokáig elaludni, mint este korán. Ez mind a mai napig így van. Valaha pedig, még megboldogult lánykoromban, kimondottan imádtam a reggelekbe nyúló bulizásokat, hogy utána nyugodtan átaludhassam a napot. Régi szép idők!!! 
A sok alvás mellé ráadásul még jó alvókával is megáldott a sors. Ha elaludtam, ágyút is sütögethettek a fülem mellett. 
Férjem éppen az ellentétem: korán fekvő, korán kelő típus. Sohasem bocsájtom meg neki, hogy azon a bizonyos utolsó héten az életemben, amikor még nyugodtan annyit aludhattam (volna), amennyit akartam, kirázott az ágyból, hogy együtt kávézzunk az erkélyen a reggeli napfényben. Érdekelt is engem, mint mindenórás kismamát a kávé, meg a napfelkelte, amikor alig bírtam nyitvatartani a szememet! Persze álmomban sem tudtam elképzelni, hogy mekkora változást hoz majd egy újszülött érkezése. Amikor végül megszületett Stefanos, derült égből  villámcsapásként ért a felismerés, hogy ezentúl most már soha többé nem fogok úgy aludni, mint régen. Mindjárt a szülés napján, amikor annak ellenére, hogy előtte már egész éjjel szinte egy szemhunyásnyit nem aludtam, mégis olyan izgatott állapotban voltam, hogy minden fáradtság ellenére sem bírtam elaludni. A szülés élménye erősen dolgozott még bennem, közben pedig csak figyeltem azt a kis szuszogó csomagot magam mellett, és nem bírtam betelni vele. Nem is tudom, hogyan bírtam végül elaludni, de emlékszem, minden egyes kis moccanására felriadtam. Másnap éjjel aztán már annyira kimerültem, hogy a szobatársam babájának az állítólagos ordítását meg sem hallottam, viszont az én kisfiam egyetlen sóhajára is kipattantak a szemeim. Milyen furcsa az anyai természet! 
Viszont a folyamatos kialvatlanságtól hamar kezdtem kimerülni. Akkor még azt hittem, muszáj pályáznom a szuperanyu címre, és ha a kicsimet nagy nehezen elnyomta az álom, akkor nekem kutyakötelességem a dolgomat végeznem, még csak véletlenül sincs jogom arra, hogy pihenjek egy kicsit. Éjszaka is következetesen felkeltem szoptatni, és utána addig ringattam a kicsit, amíg újra el nem aludt, aztán visszatettem az ágyába. Vagy egy óráig, aztán kezdődött minden előlről. Többet voltam ébren, mint nem, sőt, még ha el is aludtam, sokszor felriadtam, hogy jaj istenem, ugye nem a babámmal a kezemben nyomott el az álom??? Viszont, miután átaludta a kicsi az éjszakát, sem lett könnyebb az életem. Kicsi fiam ugyanis az apja alvókáját örökölte, kevés alvással is megelégedett, és kakasszóra ébredt, amit mind a mai napig nehezen tudok tolerálni :-D Még az egész napos fáradtság ellenére is nehezemre esett este korán lefeküdni csak azért, mert reggel hajnalban riadót fújtak. Amit persze reggel mindig keményen bántam, de már késő bánat volt. Napközben pedig ugye igyekeztem keményen helytállni a háztartás terén...
Ma már csak mosolygok az akkori önmagamon, miután harmadjára "felneveltem" egy olyan csemetét is, aki következetlenül minden éjszaka az ágyunkban landolt, az éjszakai szoptatás alatt jóízűen aludtam, sőt, napközben sem átallottam lepihenni egyet a házimunka rovására... Mindenki jobban járt így, egy kipihent, vidám anyával, az esetleg kevésbé rendezett lakás viszont senkit sem érdekel. Maximum engem néha, de ha már választani kell a kialvatlanság és a rendetlenség között, inkább mégiscsak az utóbbira szavazok.
Mégsem értem meg azt a napot, hogy végre kialudjam magam. Én, aki valaha napi 10 óra alvással sem elégedtem meg, a gyerekek születése után ott tartottam, hogy 6-7 egyhuzamban végigaludt órával is kiegyeztem (volna). De ez még mindig semmi sem volt ahhoz képest, amikor elkezdtem a főiskolát, és az átlagos alvásmennyiségem leredukálódott a napi 4-5 órára, és sokszor még ezt is csak több részletben sikerült. Ha ezt valaki régebben előre megmondja nekem, biztos körberöhögöm, és kizárt dolognak tartom. És mégis, az ember alkalmazkodik a körülményekhez, és ha muszáj, olyan dolgokra képes, amiket álmában  (?) sem gondolt volna saját magáról. Mindent meg lehet szokni, csak akarat kérdése. 
Most, hogy végeztem a főiskolával, azt hittem, majd végre jól kialszom magam. De nem. Ha este sikerül korán lefeküdnöm, akkor már  hajnalban kipattannak a szemeim. Legtöbbször azonban megintcsak nem jön össze a korai lefekvés. Hozzászoktam én már ehhez az éjszakázáshoz, kell az embernek ez az egy-két óra, amikor csak magával foglalkozhat, senki sem szól közbe, senki sem szakít félbe, és nyugodtan azt csinálhatok, amit akarok. Csak az a fránya vekker ne csörögne reggel, hogy iskolába kell vinni a gyerekeket! Bezzeg most már senkinek nem tetszik a koránkelés!!!


2011. február 11., péntek

Ügyintézés

Régen volt már "szerencsém" a görög bürokráciához, egészen el is felejtettem, micsoda "élmény" is az! Az utóbbi pár napban azonban ismét ízelítőt kaptam belőle, ennek köszönhetően egész szépen elkezdtem befonni a szemöldökömet! Reggel kora reggel felkelni, összecihelődni, a gyereket elkészíteni már maga egy élmény.  Aztán végighurcolni az egész városon, ahelyett, hogy játszani vinném, egyébként is lelkiismeretfurdalással tölt el. De hogy mindezt feleslegesen! Merthogy egész délelőtt irodáról irodára, hivatalról-hivatalra küldözgetnek minket, napokon keresztül, és végül mégsem tudja senki, hova, kihez is tartozik az ügyünk. Na persze, most könnyű ráfogni, hogy a Kallikratisz-program miatt nincsenek tisztában vele, hogy ezentúl kinek mi a feladatköre, de ez szerintem elég szegényes kifogás, mert emlékeim szerint eddig, a jól bevált (???) régi rendszerben sem tudták... Vagy csak nem akarták tudni, egyszerűbb másik ablakhoz küldeni az embert, mint dolgozni. Úgy látszik, ezen a mentalitáson még a mostani szorongatott helyzet sem tud változtatni. Nem az önkormányzatokat kellene összevonni, meg a béreket megnyirbálni, hanem a köztisztviselői állások vitathatatlanságát kellene eltörölni. Mindjárt megtanulna pedálozni mindenki, ha attól kellene rettegnie, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását. De egyelőre ez még nem fenyeget senkit; a megszorított bérek pedig éppenhogy az eddig sem fényes munkamorál még mélyebbre süllyedését eredményezik. Na de ez engem nem vigasztal, mert hiába kilincseltem végig a város összes hivatalát, nem lettem sokkal okosabb. Csak maximum újra rájöttem, hogy jobb, ha az ember nem kezd "felelőtlenül" ügyintézésekbe. Pedig én szegény szerencsétlen földi halandó nem is kértem sokat, csak arra szerettem volna választ kapni, hogy mi kellene ahhoz, hogy vállalkozást indítsak. És akkor még csoda, hogy ennyien feketéznek???


2011. február 9., szerda

Utazás autóval 2

Ígéretemhez híven megpróbálom összeszedni a fontosabb információkat, amiket jó tudni, ha valaki Magyarországról Görögországba (vagy fordítva) akar utazni autóval. Hozzá kell tennem azonban, hogy ezek az adatok a Komotinitől Szombathelyig tartó útvonalra érvényesek, igyekszem azonban megjelölni,  hogy a fő uticélok, Thessaloniki és Budapest közötti szakaszok között mik az érvényes tudnivalók.
Görög idő szerint reggel fél nyolckor indultunk Komotiniből, és Thessalonikiig pontosan 2 óra volt az út. Onnan még kereken egy óra a határ, Evzoni határátkelőnél hagytuk el az országot. A Thessaloniki körüli elkerülő utakat jól kiépítették az utóbbi években, csak egy kicsit oda kell figyelni, mert a táblák nem mindig egyértelműek (legalábbis számomra). Először az Athén felé vezető utat kell követni, úgy 1-2 km-en, és csak az utolsó pillanatban jelzi a tábla az Evzoni felé vezető leágazást, amikor már kanyarodni kell, ezért érdemes a jobb szélső sávban maradni. Mostani állás szerint jobb, ha nem tankoljuk tele a kocsit Görögországban, csak éppen annyira, amennyi elég, hogy eljussunk a határig, ugyanis mindenhol máshol olcsóbb a benzin, mint itt. Ebben a pillanatban éppen 1,60 € körül mozog a 95-ös ólommentes ára, de a múlt héten még 1,70 fölé is felkúszott. Ugyanez Skopiában (ne haragudjatok, nem áll rá a "szám" a Macedóniára...) 1,21 € = 75,00 MKD. Lényeges különbség. Olyan furcsa, hogy nem is olyan régen még a görög benzin volt a legolcsóbb a környéken, jóval 1 euró alatt; sokszor szinte csontüres tartállyal robogtunk a görög határ felé, hogy inkább már itt tankoljunk. Mekkorát fordult a világ azóta! Mint ahogy rengeteg más dolog is megváltozott az elmúlt években. Annak idején azért csináltattunk görög ÉS magyar útlevelet is a gyerekeknek meg nekem, mert a (na jó!) macedón határon a magyaroknak, a szerbeknél pedig a görögöknek kellett vízumot fizetni, nem is kis összeget. Így egész szép summát meg tudtunk takarítani, hogy hol az egyik, hol a másik ország útlevelét mutattuk fel. Mostanára ezekre a taktikákra már nincs szükség, sőt a "fertőtlenítés" is már csak egy - rossz  - vicces emlék maradt. Istenem, amikor át kellett hajtani azon a mocskos vizen, amit fertőtlenítőszer címszó alatt kis gödröcskékben tároltak, és még fizetni is kellett érte :-D Most már mindenhol európai (?) szintű határátkelőkön fogadják az (át)utazókat. Skopiában szinte végig ki van építve az autópálya, talán a görög határ után egy félórás szakasz az, ahol még várat magára a négysávos út. Kereken 2 óra alatt kényelmesen át lehet szelni az országot. Háromszor kell autópályadíjat fizetni, összesen 160MKD-t, ami hivatalosan 2,62 €, vagy 705 Forint. Jó, ha van helyi pénz nálunk, de ekkora összegért szerintem felesleges váltani. Nekünk most pont akadt, mert általában mindig euróval fizetünk, viszont dínárban adnak vissza, így most erre az útra éppen összegyűlt annyi az előző utazásainkból, hogy abból fizettünk :-)) 
A macedón autópálya egyébként csalós egy-két helyen, mivel a régi kétsávos autóutat bővítették oly módon, hogy újabb 2 sávot építettek hozzá, ami azonban nem mindig párhuzamosan halad. Vagyis az ember - főleg jó pár levezetett kilométer után, hullafáradtan - összezavarodhat néha, hogy most biztos autópályán vagyunk-e, és nem kell tartanunk a szembejövő forgalomtól... De megnyugtatok mindenkit, hogy igen, ez autópálya, nyugodtan lehet előzni, még akkor is, ha kanyarog, ha alagúthoz közeledünk, ha úgy érezzük, összenyomnak a környező hegyek... persze mértékkel, mert főleg ezek miatt az útviszonyok miatt nem érdemes ész nélkül rohanni. 
 Szerbiába érve következik a számomra legunalmasabb útszakasz. A határtól majdnem Nis-ig még mindig nem készült el az autópálya (bár minden alkalommal, amikor arra járunk, feltűnik, hogy szemmel láthatóan szépen haladnak, egyre nagyobb szakaszokat adnak át a forgalomnak), itt sok helyen van 60-as, 80-as korlátozás, amelyet a közlekedésügyisek szigorúan be is tartattak - eddig. Ezúttal nem botlottunk egyszer sem ellenőrzésekbe, de azért ez nem jelenti azt, hogy most nem is létezik. Lehet, hogy csak szerencsénk volt, vagy mivel tél van, na meg hétvége is volt, nem ellenőriznek annyira. Mindenesetre a korábbi utazásaink alkalmával mindig találkoztunk velük. A jó hír, hogy az autósok és kamionosok szolidárisak egymással, az esetek többségében villogtatással figyelmeztetik a szembejövőket a "veszélyre". Az autópályadíjak itt is jelentősen lecsökkentek: Nis-ig 2 eurót, onnan Belgrádig csak 10 eurót fizettünk, majd Belgrádtól a horvát határig még 3,50-et. Régebben csak a Nis-Belgrád szakasz volt 17 euró! 
És itt jön a mi kitérőnk, ugyanis ahhoz, hogy Szombathelyre menjünk, mi Horvátországot választottuk, hogy áthaladjunk. Szeretjük, mert végig autópálya van, Belgrádtól egészen a horvát határig, és onnan is tovább, az egész ország területén, nem kell letérni sehol. Míg Belgrádtól a magyar határig elég hosszú úton még nem volt kiépítve az autópálya, amikor utoljára arrajártunk, és legújabb információim szerint még most sincs. Engem rettenetesen untatnak azok a szakaszok, ahol nincsen autópálya, mert ott aztán szigorúan be is kell tartani a sebességkorlátozásokat, ami egy ekkora hosszú út alatt bizony elég nagy időveszteség. Nem beszélve arról, hogy nekünk az elég nagy kerülő lenne, ha felmennénk Budapestig, utána pedig továbbmennénk Szombathelyre. Mindenesetre, aki a fővároshoz közelebb lakik, annak már csak egy "egyenes" az út felfelé :-)) Belgrád után Novi Sad felé kell továbbmenni, figyelni kell, mert bár a térképen egyenesnek látszik, valójában azonban le kell fordulni jobbra. 
Szerbiában szintén érdemesebb tankolni, mint Magyarországon, itt most 1,23 € = 128,60 RSD a benzin litere (Magyarországon átszámolva 1,34 €!) 
A nyugat felé tartóknak elég, ha a "fő" útvonalon maradnak, ami innentől E70-es névre "hallgat", és Sid városát vegyük be célpontnak, akkor nem lehet eltévedni.  Szerbiát összességében pontosan 6 óra alatt szeltük át, kényelmes tempóban, egy-két kisebb pihenővel. 
A szerb-horvát határ után folytatódik az autópálya, szintén kapus rendszerben kell fizetni. Itt egy kissé magasabbak a pályadíjak, a határtól Zagreb magasságáig fizettünk 105 kunát, ami kevesebb, mint 15 eurónak felel meg, de mivel nem euróban adnak vissza, a visszajáró 5 és fél kunával nem sokra megyünk. Nem tudom, érdemes-e átváltani, mert ahogy kiszámoltam, össz-vissz 50 centet "bukunk" az ügyön, szerintem annyiba a valutaváltás is kerülne.  De ki lehet próbálni. 
Zagreb után oda kell figyelni, mert az út továbbvisz a horvát tengerpart felé, nekünk viszont Gorican kell, a horvát-magyar határ. Itt már mindenhol jelzik a táblák Budapestet. Itt újabb 5 euróval (vagy 36 kunával) leszünk szegényebbek. Nem olcsó, de nekünk a kényelmes utazás szempontjából megéri! Bár ha belegondolok, hogy Magyarországon a 4 napos autópálya-bérlet kerül 1650 forintba.... na de mindegy, ez van, az utazás költségeibe ezt is bele kell kalkulálni. 
Horvátországban is érdemes még megtankolni,  mielőtt magyar földre érünk: 9,31 kuna, vagyis 1,26 € az ólommentes. 
Az országot 3-3 és fél óra alatt kényelmesen át lehet szelni. Innen nekünk már csak kb. másfél óra Szombathely, és otthon is voltunk, magyar idő szerint este fél 11-kor, kereken 16 óra utazás után (ebből kb. másfél óra ment el kisebb-nagyobb megállókkal, úgymint tankolás, kávézás, pihenés). Nem lehet leírni azt az érzést, amikor az ember átlépi a magyar határt! Ez egy olyan életérzés, amit csak az érthet meg, aki külföldön él. Hirtelen minden sokkal szebbnek tűnik, az utak, a fák, a házak... mintha minden megtelne színekkel. Pedig csak az ember azt érzi, hogy hazaért, még akkor is, ha hosszú kilométerek választják el a szülővárosától. De ebben az országban már - úgy érzi - nem érheti semmi baj :-)) Soha nem felejtem el, amikor először mentünk haza autóval, és akkor még Szegednél léptük át a magyar határt. Borzasztóan messzinek tűnt Szombathelytől, mégis úgy éreztem, célba értünk. Ezt nem lehet körülírni, csak érezni kell! 
A visszaút hasonlóan zajlott. Csak itt pont az ellenkező érzést váltja ki a magyar határ látványa :-(( Főleg, amikor a rádióban meg pont ez a dal szól: 



"S ha utad egyszer a végéhez ér,
ne felejtsd el, hogy honnan jöttél..."
Mit is lehet erre mondani?

Tánc

Azt hiszem, ehhez a videóhoz nem is kell kommentet fűznöm... 

2011. február 8., kedd

Budapesti szállásunk

Egy ismerősöm által találtam rájuk, aztán azután mindig náluk szálltunk meg, amikor vizsgázni mentem. Marika néni a kedvességével, a közvetlen stílusával az első pillanattól belopta magát a szívünkbe, olyan volt nekünk, mintha csak hazamennénk, a családunkhoz. Velem izgult, szorított értem a vizsgák előtt, fáradhatatlanul hordta a kávét, amit már szinte infravénásan toltam magamba :-)) A bőséges reggeliről (akár kora hajnalban is) nem is beszélve. Marika néni a szívét is beleadta. A szobák szépek, tiszták és barátságosak, tényleg úgy éreztük magunkat, mintha otthon lennénk, és nem is panzióban. Kellemes, nyugodt környezet, könnyű megközelíthetőség, és mindez nagyon kedvező áron. 
Ez itt nem a reklám helye, senki sem kért fel, senki sem fizet azért, hogy megírjam ezeket a sorokat, viszont szívesen teszem, mert tökéletesen elégedett vendégként, szinte családtagként távoztunk minden alkalommal a panzióból. És visszajövünk, a nyáron, most már vizsgadrukk nélkül, csak pihenni egyet! Mindenkinek tiszta szívből ajánlom. http://www.kerteszmarika.hu/
Köszönjük szépen a szíves vendéglátást!

Csillagok, csillagok

Malvina kora reggel bebújik mellém az ágyba. A szobában korom sötét van. Bókolni akar nekem:
- Anya, úgy ragyogsz, mint egy csillag! 
Azon túl, hogy olvadozom a meghatottságtól, azért elgondolkozom: tán foszforeszkálok? :-D

Fotini szokás szerint összefirkálta a kezét tollal. Kérdésemre, hogy miért tette (költői kérdésnek szántam...), kihúzza magát, és fellengzősen így válaszol:
- Mert én egy SZTÁR vagyok! :-D
Jaj nekem!

Utazás autóval

Visszaérkeztünk. Haza, otthonról, vagy hogy is van ez. Annyira rövid volt ez az egy hét, és közben mégis annyi minden történt! Tulajdonképpen az egész életünk megváltozott közben, bár még nem is fogom fel igazán. A dolgok azonban kezdenek visszatérni a régi kerékvágásba. Alig vártam, hogy a család végre elnyugodjon, hogy ideülhessek  a gép elé, mert már hiányoztak ezek a kis esti agymenéseim :-))
Annyi mindent akartam már írni, most igyekszem sorba tenni őket. Először is, az utazás. Kocsival mentünk; nem először, sőt, nagyon is sokadszorra, azt hiszem, már csukott szemmel is végig tudnám járni ezt a Görögország-Magyarország útvonalat (az igazsághoz hozzátartozik, hogy visszafelé elég hosszú úton tényleg csukott szemmel utaztam - de nem én vezettem :-D ). Most először éreztem azonban úgy, hogy tulajdonképpen nem is olyan vészes ez az út. Talán azért, mert már a gyerekek is nagyobbak, jobban bírják a gyűrődést, nincs velük gond. Oda és vissza is csak 2-szer kellett megállni, hogy egy kicsit kinyújtóztassuk a tagjainkat, és ezt is inkább mi, felnőttek igényeltük, nem annyira a gyerekek. Az is enyhítő körülmény volt, hogy reggel, kipihenten kezdtük el az utat, és éjszakára már meg is érkeztünk, így nem volt annyira fárasztó az egész. E két tény persze szorosan összefügg egymással, hiszen régebben éppen azért utaztunk éjjel, hogy a gyerekek az út nagy részét végigaludják, így elkerüljük a felesleges nyűglődést és a kényszerpihenőket. Viszont ez meg nekünk volt túlságosan fárasztó.
Szeretem az autós utazást, annak is megvan a maga varázsa. Bár imádom a repülést is, de azzal az a gond, hogy az ember hirtelen ér oda egyik helyről a másikra, igazából fel sem tudja fogni az utazás tényét. Erről a legutóbbi hazautazáskor már ITT kifejtettem a gondolataimat. Az országúton haladva viszont átélhetjük a hosszú út minden szépségét és persze kellemetlenségeit is. De az egész nézőpont kérdése. Ha csak a végeredményre koncentrálunk, és azon sopánkodunk, hogy jajj, mekkora út áll még előttünk, és sosem érünk már oda, akkor igen, keservesnek tűnhet a több, mint félnapos autózás. Ezenkívül ott vannak még a félelmeink, előítéleteink is. Régen sok rémtörténetet lehetett hallani (vagy akár átélni is) a volt jugoszláv államok országútjain elszenvedett rablásokról; a korrupt közlekedési rendőrökről és határőrökről, amelyek minden kétséget kizárólag valós esetekhez kötődtek, azonban már akkoriban sem szabadott úgy nekiindulni, hogy biztosan velünk is ez fog történni. Mert akár hiszünk a vonzás törvényében (ti. hogy a negatív gondolatainkkal, félelmeinkkel tényleg bevonzzuk a rossz dolgokat), akár nem, az tény, hogy a viselkedésünkkel is kiválthatunk bizonyos helyzeteket. Például az igazoltató rendőrnek lehet, hogy gyanús lesz egy rettegő arcot látni, hiszen joggal gondolhatja azt, hogy valami takargatnivalónk van. Pedig nem is, csak a páciens attól fél, hogy nem éppen álrendőrrel van-e dolga. Jogos mindkét fél álláspontja, de ugyebár ezért is károsak az előítéletek, mindkét oldalról. Nekünk is többször sikerült a traffipax karmai közé futnunk, és jelentem, eddig még egy fillért sem sikerült kicsikarniuk tőlünk :-D Kellő lazasággal vagy színészi teljesítménnyel még a legkeményebb szívű szerb rendőrnek is megesett rajtunk a szíve! A bolgár-szerb határnál csomagjainkban kutakodó vámos pedig kimondottan néma undorral hajította vissza a számára teljesen értéktelennek tűnő használati tárgyainkat, sőt még a kibontatlan doboz (nem véletlenül otthagyott) cigarettás dobozt is gyanakodva méregette, hogy tényleg "original"-e.... Szinte bizonygatni kellett neki, hogy hát persze, vigye csak nyugodtan, nem lesz tőle semmi baja (persze, ha eltekintünk a dohányzás káros hatásaitól). Szóval a "csórikámék utaznak" című egyfelvonásos nálunk tökéletesen bevált :-D ) Igaz, soha nem is volt, de nem is vágytam sokmilliós autócsodára, ami elsőre felkelti a figyelmet... Viszont ahogy említettem, ez volt régen, talán 10 évvel ezelőtt. Azóta a szerb autópálya is nagy változásokon esett át. Először is, szinte teljesen kiépült, alig van egy-két olyan szakasz, ahol még mindig csak 60-al, vagy 80-al szabad menni, a 130-as korlátozás pedig egészen betartható... vagy ha nem is, már nem ajánlatos túlságosan sokkal túllépni, főleg 3 gyerekkel a hátsó ülésen :-)) Másrészről a rendőrség sem olyan ügybuzgó, mint régen: amióta a román-bolgár útvonal, mint a görög és török partok felé vezető európai folyosó komoly konkurrenciát jelent számukra, azóta igyekeznek minden módon visszacsábítani az elpártolt forgalmat. A közúti ellenőrzések (de legalábbis a szemétkedések) megcsappantak; a határoknál nagy plakátok hirdetik, hogy ne pénzeljék a vámosokat, határőröket - vagy legalábbis a képek alapján ezt értelmeztem, szerbül olvasni még nem tudok :-D  Az útdíjak pedig lényegesen kevesebbet tesznek ki, mint régen. Az elkövetkezendőkben majd igyekszem is összeírni a fontos tudnivalókat, hogy mi mennyibe kerül, hátha segíthet valakinek.
Visszatérve tehát az útra, mindjárt kellemesebben telik az idő, ha az ember nem arra koncentrál, hogy mikor ér már oda az úticéljához, hanem közben igyekszik magát az utazást is élvezni. Megvan ennek is a maga varázsa. Annyiszor megtettük már ezt az utat, mégis még most is rabul tud ejteni a skopia-i*  kopár vad hegyi vidék, a lélegzetelállító szerpentinekkel, a sziklákba vájt alagútakkal, ahol áthaladva az ember átérzi, hogy most épp bent van a hegy gyomrában, és hogy mennyire picurkák is vagyunk ezen a földön. Vagy a szegényes kis szerb falucskákon áthaladva szemtanúi lehetünk, ahogy az emberek éppen munkába sietnek, vagy a dolgukat végzik, és egy másodperc töredékrészéig az életük részévé leszünk; csak egy áthaladó autó a sok közül, talán észre sem vesznek minket, de az is lehet, hogy unalmas perceikben ők is éppen ilyen hiábavalóságokon gondolkoznak, mint én, és megfordul a fejükben: vajon hova ilyen sietősen, kora reggel, ebben a hidegben? Talán a görög rendszám láttán szép emlékek tolulnak a fejükbe, vagy csak elképzelik, milyen jó lenne most a tengerparton frappézni. Persze a legvalószínűbb, hogy a legtöbben csak behúzott nyakkal igyekeznek a dolgukra, és mit törődnek vele, ki és miért jár éppen arra: naponta több ezer autót láthatnak elhúzni arrafelé, érdekli is őket, honnan jöttek és hová mennek. Legfeljebb a zaj- és környezetszennyezés miatt bosszankodhatnak a nagy forgalom láttán. De azért szeretném hinni, hogy más is mer még álmodozni, és csak úgy a maga szórakoztatására történeteket kitalálni ismeretlen emberekről. Kislány koromban, unalmas perceimben sokszor eljátszottam ilyen és hasonló gondolatokkal: a buszon ülve megfigyeltem az emberek arcát, elképzeltem, mit gondolhatnak éppen; a sürgő-forgó tömegből kiszúrtam magamnak valakit, és megpróbáltam kitalálni, ki lehet, mi a foglalkozása, hova rohan éppen... aztán azt hittem, hogy biztosan engem is figyel valaki, ezért mindig igyekeztem normálisan viselkedni, és fapofát vágni, nehogy kiröhögjenek :-)) Most már tudom, hogy a kutyát nem érdekli, ki mit csinál, mindenki a saját bajával van elfoglalva, csak néhányan hiszik azt, hogy mindenkinek meg kell felelni. A fapofa viszont stimmel :-))
De már megint elkalandoztam, látszik, hogy már régóta gyülemlik bennem a mondanivaló :-)) Tehát a kellemes utazás titka az, hogy fedezzük fel a szépet, a jót. Kezdetnek elég volt annyi, hogy egy pendrive-ra felvettem vagy 12 órányi kedvenc zenét, és közben jót buliztunk a gyerekekkel. Aztán mindenhol felfedeztem valami újat: akárhányszor is járunk erre, mindig egy másik arcát mutatja a táj, persze lehet, hogy csak hozzáállás kérdése. A napfény is lehet zavaró, ha az ember attól fél, nehogy elégjen, vagy megvakuljon tőle, ugyanakkor a szürke, felhős égbolt alatt is megtalálhatjuk az élet szépségeit. Többek között azt, hogy nem zavar az erős fény vezetés közben :-D Lehet szörnyülködni a lepattant környékeken, de ezek között is lehet kedves, mosolyogtató dolgokat találni, ha úgy akarom. Mint például az összedőlni készülő vájogház udvarán kora délelőtt önfeledten táncoló cigánylány képe, aki minden, csak nem sajnálnivaló. Olyan boldogság sugárzott az arcáról, a mának élő, a felesleges földi javaktól független életmód adta zabolátlan szabadság szele, amit mi, a fogyasztói társadalom rabszolgái fel sem foghatunk ésszel. Szinte irigyeltem ezért az életérzésért - jó értelemben. Apró pillanatképek, amiket az elsuhanó autó ablakából egy fél percre kiragadtam, de a fantáziám továbbszárnyalt velük egészen más vidékekre. Majd végül itt landolnak, ennek a blognak a "lapjain". Már akkor fogalmazódtak bennem a szavak, és alig várták, hogy végül kiszabadulhassanak.
És máris nem volt fárasztó az utazás, hanem egy élmény, más vidékek, kultúrák felfedezése, befogadása, megérteni próbálása. Mert tulajdonképpen a félelmeink nagy része ebből fakad, a másságtól való rettegéstől. Amit nem ismerünk, nem bízunk meg benne, hiszen nem tudjuk, mire számítsunk. Pedig mindannyian emberek vagyunk, hasonlóan gondolkozunk, hasonlóan érzünk és reagálunk bizonyos helyzetekre. Ha bemegyek egy benzinkútra, és mosolygok - annak ellenére, hogy nem értjük egymás szavát -, akkor nagy valószínűséggel mosolyt kapok vissza, de ha morcosan, gyanakodva, vagy neadjisten lenézően viselkedek valakivel, akkor nem nagyon várhatok mást, mint agresszív reakciót. Ennyire egyszerű.
Persze az előítéletek mindenkiben munkálkodnak azért. Megállóhelyeink színhelyéül szívesebben választjuk a nagyobb, látogatottabb benzinkutakat, több okból is: nagyobb biztonságban érezzük magunkat, de például a mosdók higiéniai színvonala sem hagy annyi kívánnivalót maga után. Az sem utolsó szempont, hogy szélesebb a választék egy kávé, vagy harapnivaló tekintetében. Pozitív hozzáállás ide vagy oda, az elhagyatott parkolóhelyeken akkor sem állnék meg, ha nagyon muszáj lenne. Mert azért jobb félni, mint megijedni.

*mi Macedóniának hívjuk, de a görögök ezért akár vérre is mennének. MaKedonia görög terület, amióta világ a világ; most is így hívják a Thessaloniki központú észak-görögországi régiót - ebbe nem érdemes belemenni, kinek van igaza, és miért, minden nemzet a saját maga történelmét tudja igaznak, ezt mi magunk is tapasztaljuk a saját történelmünkön keresztül.

2011. február 3., csütörtök

Süt a nap!!

De tényleg! :))) Bár ha zuhogna az eső, akkor is fényes lenne a napom, mert végre leesett egy nagy kő a szívemről! Sikerült!!! 
Rettenetes napom volt tegnap; ahogy számítottam rá, utolsó előttiként kerültem sorra, és addigra a poklok poklát jártam át! Voltak vizsgázók, akik mosolyogva jöttek ki, és szerintük mindenki laza és heppi volt; volt, aki sírva, és szerinte szigorúak voltak; na és a nagy átlag megsápadva, kipirulva, élőhalott módjára, de mindenesetre megkönnyebbülve hagyta el azt a bizonyos kínzókamrát. Én meg csak vártam, vártam, hogy végre én is túl legyek ezen a megpróbáltatáson. Meg kell valljam, nem nekem valók már ezek az izgalmak. Azt hiszem, tényleg nem éreztem még magam soha ilyen rosszul... Egy 20 évesnek még semmiség ez az élmény, de 30 fölött már akár életveszélyes is lehetne :DDD Na jó, csak túlzok, de egyelőre még nagyon az események hatása alatt állok, és nem tudom megszépíteni azt az izgalmat, amit átéltem. Majd egyszer biztos nosztalgiával fogok rágondolni, mint ahogyan az egész főiskolás évekre is, de egyelőre az egyetlen dolog, amit érzek, az a végtelen megkönnyebbülés! 
Köszönöm mindenkinek, aki szorított nekem, velem izgult, velem örült! És a legnagyobb köszönet a családomat illeti, a gyermekeimet és a szüleimet, akik hittek bennem, biztattak, erőt adtak, maximálisan mellettem álltak, és segítettek mindenben, ahol tudtak! A feladat oroszlánrésze pedig a férjemé volt, aki szenteket megszégyenítő türelmével elviselte minden hisztimet, hülyeségemet, eltűrte, hogy a prioritási listám utolsó helyére csúszott, ellátta a háztartást helyettem, mellettem volt jóban-rosszban, és egy szava sem volt mindannak ellenére, hogy sokszor kétségei támadtak afelől, hogy tulajdonképpen mire is lesz jó nekem ez az egész. Nos, sokszor én sem tudtam... de az idő mindig mindenre megadja a választ, és most, a legjobbkor, nálam is kigyúlt a fény, hogy innentől hogyan is tovább. Ígérem, hamarosan erről is beszámolok! 
Egyelőre elégedjetek meg ennyivel, most igyekszem bepótolni azt a pár napot, amit a tanulással töltöttem, és közben szinte nem is láttam a szüleimet és a nagymamimat. Vasárnapig most már csak velük szeretnék foglalkozni (na jó, egy barátnős buli sem maradhat ki a hétvégén :-D), de ha lesz még erőm, majd esténként bejelentkezem egy kicsit.