Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2010. június 30., szerda

Itthon. Itthon?

Negyedik hete, hogy Magyarországon vagyunk Elképesztő, milyen gyorsan repül az idő!!! Igaz, ez azt is jelenti, hogy jól érezzük magunkat, ezért is múlnak ilyen gyorsan a napok. .Mintha még csak most jöttünk volna, aztán már hamarosan elkezdődik a visszaszámlálás.  Egyelőre még rá se akarok gondolni. 
Furcsa érzések kerítenek hatalmukba. Jó itt lenni, de valami mégis nyugtalanít. Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre kevésbé érzem magam igazán itthon. Nem a szülői házra vagy a családra gondolok; őhozzájuk bármikor jöhetek, bármeddig maradhatok, itthon vagyok. Még akkor is, ha ez már nem is az a ház,  ahol felnőttem. A szüleim jelenléte, gondoskodása, szeretete az én otthonommá is teszik. Nem is tudnám elképzelni, hogy hosszabb ideig ne jöjjek haza, akármi történjék is; itt mindig feltöltődöm, mintha csak új energiával töltenék fel az elfáradt elemeket. A régi barátnőkkel is jó újra összejárni, az ő társaságukban úgy érzem, mintha megállt volna az idő, és újra az a fiatal lány lennék, aki azelőtt voltam, mielőtt a sors messzire vetett innen. Persze nem így van egészen, hiszen most már többnyire a gyerekeinkkel együtt szervezünk közös programokat, de azért jut egy kis idő a régi csajos traccspartik felelevenítésére is. 
Mégis, valami változik bennem. Szülővárosom utcáit járva boldogsággal tölt el minden ismerős régi helyszín látványa, ugyanakkor az új, a megváltozott dolgok idegenkedést váltanak ki belőlem. Ha a kívülálló szemével nézem, büszkeséggel tölt el, hogy fejlődik, szépül a város, de ez már nem az a hely, amit én ismertem. Szép, szép a bevásárlóközpont, meg a város két távoli pontját összekötő út, de nekem sokkal kedvesebb volt annak idején a kis erdei sétány, aminek a helyére épült a mostani kóceráj. Nincs vele semmi gondom, mert tényleg praktikus, és megkönnyíti a közlekedést, csak ez már nem az "én városom"... Igen, tudom, ha itt élnék, akkor is ugyanúgy változna a városkép, és kénytelen lennék megszokni, csak akkor talán nem tűnnének annyira furcsának a változások, hiszen nap mint nap szembesülnék velük. Érvényes ez országos szinten is. Az egész világ változik, akár itt él az ember, akár máshol. Csak így egy kicsivel érzékenyebben érint minden apró változás, hiszen aki elmegy, naivan azt hiszi,  hogy majd amikor visszatér, mindent ugyanúgy talál, mint annak előtte. Keresi a régi emlékeket, az ismerős helyszíneket, hogy újra megtalálja azokat a gyökereket, amiket hűtlenül elhagyott. És amikor szembesül a változásokkal, akkor döbben rá igazán, hogy távozásával valami visszafordíthatatlanul végetért, soha semmi sem lesz már ugyanúgy, mint annak előtte. Amiért a távolból epekedett, és visszavágyott, már nincs többé. Változunk, minden és mindenki, csak éppen más irányban. Aki itt él, az itteni körülményekhez alkalmazkodik, az itteni változásokra reagál, míg az, aki máshol él, az ottani környezetbe próbál beilleszkedni. Több-kevesebb sikerrel, de bármennyire is tagadja, egyre távolabb kerül attól a közegtől, amiből kiszakadt. Figyelem az embereket. Furcsa, de néha úgy érzem magam, mintha egy idegen országban lennék. Magyarnak érzem magam, mindig is az maradok, de egyre inkább kezdem magam idegennek érezni itt is. Vagy csak annyira megszoktam már, hogy külföldiként élek, egy idegen országban,  hogy már megszokássá vált ez az érzés? Nem tudom. 20 éves voltam, amikor kimentem Görögországba, szinte még gyerek. Van róla fogalmam egyáltalán, hogy milyen volt tulajdonképpen az akkori Magyarország?  Fiatal fejjel, rózsaszín ködön át láttam a világot. Most pedig már felnőttként minden egész más színben látszik. Talán nem is változott ekkorát a világ, csak én nőttem fel közben? El tudnék játszadozni ezekkel a gondolatokkal órákig, de nem hiszem, hogy a kérdéseket teljes bizonyossággal meg is tudnám  válaszolni. Talán nincs is rá szükség. Furcsa kettősség, külföldön annyira magyarnak érzi magát az ember, de visszatérve a hazájába meg mégsem találja a helyét. Sok idegenbe szakadt ismerőstől hallottam már ezt, és egyre inkább kezdem megérteni, átérezni. Miközben Görögországban komoly erőfeszítéseket tettem, hogy beilleszkedjek, hogy megértsem és átvegyem a szokásaikat, hogy anyanyelvi szinten elsajátítsam a nyelvüket, hogy úgy viselkedjek, mint egy görög, hogy elfogadjanak, a szívem mélyén mindig is magyar maradtam. Ha akartam volna, se tehettem volna másként. Az ember annak születik, tagadhatja, ha akarja, de nincs értelme. Hamar rájöttem, hogy még ha szeretnék is egy lenni a görögök közül, sosem leszek az. De nem is akartam. Nekem annyi elég, hogy befogadtak és értékelik azt, hogy próbálok az ottani normák szerint élni. Vannak barátaim, akik azért szeretnek, aki vagyok. Pedig a görögök furcsa népség, bizalmatlanok a külföldiekkel szemben. Ne tévesszen meg senkit, hogy a turistákkal milyen kedvesek, ők a pénzt hozzák; de az ott élni szándékozó "betolakodókkal" már közel sem ilyen nagylelkűek! Valahol érthető, mert az utóbbi években elég sok politikai és gazdasági menekült öntötte el az országot, megnehezítve a görög őslakosság helyzetét is minden téren. Nekem azért szerencsém volt, egyrészt ugye nem vagyok menekült, másrészt meg elég bizalomgerjesztő képem van :-)) És a legtöbb görög azért tényleg értékeli azt, ha valaki megpróbál beilleszkedni és átvenni a szokásaikat. Még most, 15 év ott-élés után és egy görög családdal a hátam mögött is akadnak azért rosszindulatú megjegyzések, amik fel tudnak idegesíteni. A "tudod, mi görögök ezt így szoktuk" típusú beszólásokkal ki lehet kergetni a világból!!! Mintha csak ezzel hangsúlyozni akarnák, hogy én sohasem fogok közéjük tartozni, ha megszakadok sem. Jó, nem is akarok, de akkor hogyan is van ez, hova tartozom én tulajdonképpen? Mert itthon meg már megintcsak nem érzem úgy, hogy ide tartoznék. Magyar viszonylatban egy kicsit hangosak vagyunk, egy kicsit gesztikulálunk, egy kicsit - akár tetszik, akár nem - átvettük a görög mentalitást. Persze amikor itt vagyunk, próbálom egy kicsit összeszedni magam, nem akarom én magam megjátszani, hogy "külföldre szakadt magyar vagyok, aki már a madzsart is töri". De ahogy tapasztalom, amit én akkor ismertem, amikor még itt éltem, az már amúgy is a múlté, mentalitásban is, az emberek közötti viszonyokban is, és minden másban. A mostani helyzetet pedig nem ismerem. Különben is, kinek, minek kell megfelelnem? Aki ismer, úgyis tudja, ki vagyok, és elfogad olyannak, amilyennek, aki meg nem ismer, és nem tetszik.... hát ez van, nem felelhetünk meg mindenkinek. A világ pedig éppen attól lesz színesebb, hogy ilyen sokfélék vagyunk. 


2010. június 29., kedd

Az a bizonyos "Nagykönyv"

Annyit emlegettem már, azt hiszem, illendő lenne bemutatnom. "Ő" a kezdő kismamák réme, de a doktorok, védőnők vesszőparipája. A "hivatalos" táblázat, ami megmutatja, hogy egy kisgyerek életének különböző szakaszaiban hol kell(ene) tartania mind a testi, mind a szellemi fejlődésben. Maga a kezdeményezés nem lenne rossz, hiszen a cél nem az, hogy ezeket az adatokat betűre pontosan be kell tartani, hanem egy támpontot ad, amely alapján könnyebben tájékozódik szülő és orvos egyaránt, hogy hol tart ehhez képest a kis jövevény. A gond ott kezdődik, amikor valaki ész nélkül ragaszkodik ezekhez az előírt értékekhez. A "nagykönyvben" sem az van leírva, hogy mondjuk egy csecsemő 3 hónapos korára feltétlenül el kell érnie a - hasraütök - 6 kilót. Nem is lehetne, hiszen az sem előírás kérdése, hogy hány kilóval születik az a kicsi, nem mindegy, hogy 2 kilóval vagy éppen 4-gyel jött a világra. Ebben a korban még hatalmas különbség! Mégis, sokan szentírásnak veszik, hogy egy babának fél éves koráig meg kell dupláznia, egy éves koráig pedig megtripláznia a születéskori testsúlyát. Arról szinte sehol sem szól a fáma, hogy a nagy súllyal született babák valószínűleg (persze ezt sem szabad készpénznek venni) sokkal lassabb ütemben nőnek majd, mint kisebb társaik. Ja és akkor még nem beszéltünk az alkati kérdésről. Mint ahogy a felnőttek között is vannak hízásra jobban illetve kevésbé hajlamos emberek, ugyanez elmondható a babákra is... jó vicc, hiszen tőlünk öröklik a különböző tulajdonságaikat, hát miért pont ezt ne? Aztán ott van a mozgás. A "nagykönyv" szerintem úgy kb. 6 hónapos korig teljes mozdulatlanságot feltételez a csecsemőkről, ezért is gondolja azt, hogy ami bekerül a pici pocakba, az teljes mértékben elraktározódik, nem tudja "lemozogni" a kicsi. Tévedés: biztos forrásból tudom (3 gyerekemből 2... jó arány, mi?), hogy létezik olyan gyerek, aki születése, sőt - mit születése -, már fogantatása pillanatától egy igazi kis perpetuum mobile, még fekvő helyzetében is mindene állandóan mozog, akaratlanul is... Na őróluk miért nem szól a fáma?
Jó lett volna, ha annak idején engem is figyelmeztet valaki, hogy ne dőljek be a "nagykönyvnek". És főleg, hogy az orvosunkat ne engedjem, hogy idegesítsen. Pedig eredetileg nem készültem paraanyának. Akkor is csak röhögtem, amikor az első méredzkedések alkalmával a doki közölte, hogy nem hízik úgy a gyerek, ahogy az elő van írva. Persze, biztos nem elég a tejem... Hogy ne röhögtem volna, amikor úgy éreztem magam, mint egy fejőstehén? Igen, talán 10 másik bébinek már nem lett volna elég az a tej, de annak az egynek bőven sok is volt. És nem úgy nézett ki, mint akit éheztetnek.  Vidám volt, kiegyensúlyozott, jókötésű és egy örökmozgó kis zsivány volt az én kis fiam, na most hogy az előírt havi 500 grammnyi súlygyarapodás helyett "csak" 450-et hízott, ez egyáltalán nem tudott izgatni. Aztán jött a hozzátáplálás ideje. Ezzel egyidejűleg pedig a mozgásfejlődés hirtelen megugrása is. 6 hónaposan már úgy mászott, mint a gyík, szinte porzott utána a föld :D 7 hónaposan állt fel először magától a járókába kapaszkodva, 8 hónaposan már körbe-körbe sétált, 9 hónaposan pedig már egyik bútortól a másikig szaladt lendületből. 10 hónaposan állt meg először teljes biztonsággal a két lábán, kapaszkodás nélkül, és nem sokkal ezután, 10 és fél hónaposan megtette az első önálló lépéseit - felém! Sosem felejtem el azt a pillanatot. Egy barátnőmnél voltunk éppen, kint ültünk az erkélyen, Stefanos az erkélykorlátba kapaszkodott. Egyszercsak elszánt tekintettel rám nézett, anélkül, hogy szóltam volna neki, és elindult felém. Lendület vagy kapaszkodó nélkül. Legalább 2 méterre ültem tőle, még a lélegzetemet is visszafojtottam, amíg oda nem ért hozzám!!!  Onnantól pedig nem volt megállás, ment, ment egyfolytában, alig győztem utána menni!
Nos, ezekután hogyan is maradhatott volna rajta valami felesleg is??? A gyerekorvos egyre elégedetlenebb lett a kilóival... Számunkra pedig egyre kellemetlenebb élmény lett az etetés :-(( Beleestem a csapdába, amibe sok más anyukatársam is beleesett akkoriban és most is: állandóan azt számolgattam, mennyit kell(ene) ennie a kicsinek, és mindent megtettem annak érdekében, hogy ezt az "előírt" mennyiséget valahogyan beleimádkozzam. Jöttek a játékok, a bohóckodás; mindent bevetettünk egy-egy újabb falat reményében. A végén már odáig fajult a dolog, hogy a tévé előtt gyerek-DVD-ket nézve tereltük el a "páciens" figyelmét, hogy amíg az éppen aktuális kedvenc meséjét nézi, addig én szépen észrevétlenül belelapátoljam a szájába az ételt. Amíg otthon voltunk, nem is volt gond, ideig-óráig megoldottuk az étkezési problémát, de ha valahova menni kellett, és útközben, vagy idegen helyen kellett volna megoldani egy étkezést, na ott voltunk nagy gondban!! És mi persze mint törvény- pontosabban nagykönyvtisztelő lelkiismeretes kezdő szülők pontosan betartottuk az étkezési időket, valamint az előírt ételek minőségét és mennyiségét, szó sem lehetett róla, hogy holmi ügyes-bajos dolgaink miatt a gyerek táplálkozási szokásain csorba essék: vittük magunkkal becsülettel a saját magunk által házilag előre elkészített és pürésített ételeket vagy gyümölcsöt, a joghurtot hűtőtáskában vagy a tejpéphez való forralt vizet a termoszban. Így utólag visszanézve magunkat már csak nevetek a dolgon, de akkoriban még nagyon komolyan vettük ezt a témát. Főleg, hogy ekkora nyomás és teljesítési kényszer volt rajtunk az állandó méricskélések miatt. Ha már egy alkalommal nem úgy alakult a gyerek evése, ahogyan annak lennie kellett, előre láttam lelki szemeim előtt, ahogy a mérleg nyelve vádlóan alacsony értéken áll meg, és a gyerekorvos felelőtlen szülőknek kiált ki minket, akik éheztetik a gyereküket. 
Aztán persze az ember rájön, hogy minden csak viszonyítás kérdése. Amíg Stefanosszal az volt a legnagyobb problémánk, hogy megegye az utolsó kanál ételt is, lett nekünk egy olyan gyerekünk is, akivel azon szenved(t)ünk, hogy egyáltalán egyen valamit. És hogy egyáltalán magára szedjen pár grammot. Fotiniről van szó, bár nem akarok még annyira előreszaladni. Közben azért lett egy Malvinánk, aki ugyan feleakkora adagot sem evett meg egy ültő helyében, mint a bátyja ugyanannyi idősen, de ennek ellenére mégis hozta a formáját, és sosem volt rá "panasz" mázsáláskor. Eleinte aggasztott is a dolog, hogy miért eszik annyira keveset, hiába na, a rossz beidegződés megmaradt. De aztán szépen lassan megnyugodtam, hogy amíg a gyerek megfelelően fejlődik, addig nincs okom panaszra. Tényleg alkat kérdése az egész: Stefanos inkább rám ütött (legalábbis megboldogult lánykoromban ilyen voltam), ehet, amennyit akar, mégsem fog soha elhízni (én ezt már sajnos nem mondhatom el magamról :-D ). Malvina pedig inkább az apjára hasonlít testfelépítésben, na meg vérmérsékletben. Ő kicsiként nem volt annyira mozgékony, elvolt az ágyában is mozdulatlanul, plusz sokat is aludt, így kevesebb étellel is gyorsabban fejlődött. Nem mondom, hogy nem voltak gondok az evéssel, de vele igyekeztem már okosabban csinálni a dolgokat. A vége mégiscsak az - a jól bevált módszer - lett, hogy egy időben ő is csak a tévé előtt volt hajlandó enni, de erről azért hamar leszoktattuk.
Fotinivel már "elveim" voltak. A régi "mobil" etetőszék már felmondta a szolgálatot a másik kettő alatt, így neki már direkt olyan ülést választottam, amit az étkezőasztalra lehet felszerelni, abból  megfontolásból, hogy együtt egyen velünk az asztalnál, és még csak véletlenül se essek abba a kísértésbe, hogy a tévé elé vigyem etetni. Nos, azóta a számítógép előtt eszünk, az ölembe ültetve, miközben a youtube-on igyekszem a kedvére való videókat vadászni :-D :-D  Ennyit az elvekről. Mondanám, hogy már nem érdekelnek a kilók, meg a nagykönyv előírásai, de az az igazság, hogy Fotini megdönt minden negatív rekordot! Esküszöm, nem akartam én nála erőltetni az etetést, mert elviekben most már tudom, hogy ezzel csak még jobban megutálja az evést, de ebből a gyerekből gyárilag kifelejtették az éhségérzetet! Képes arra - mert kipróbáltam -, hogy egész nap nem eszik semmit, és mégis sikítva menekül, ha kanalat lát! Most persze fúúúúj, felelőtlen anya vagyok, aki éhezteti a gyerekét, de nem, csak teljesen reményvesztett, aki már mindent megpróbált, mégis az a vége, hogy könyörögnöm kell, hogy legalább pár falatot egyen. A kilói??? Jobb, ha nem is beszélek róla, siralmas. Eleinte a doki agyon szekált minket, még mindenféle vizsgálatokra is elküldött, hátha valami baja van a kicsinek, hogy ennyire nem fejlődik. Most már csak röhög rajta, de azért viccesen megjegyzi, hogy már megint nem kap enni otthon? Mondtam neki, meg lehet próbálni, vigye haza egy hétre, aztán mesélje el, mire jutott... Azt már nem vállalja. Volt kitől örökölnie? Volt. Engem állítólag majdnem nem vettek fel az általánosba 6 évesen, mert nem értem el a 15 kilót.... Ahhoz képest még egész jók vagyunk a 11 kilónkkal :-)) Na és életkedvből nincs hiány: fut, szalad, mindenre felmászik, ugrál, bukfencezik, táncol,  úszik, énekel, dumál, be nem áll a szája, utánoz, mindent egyedül akar csinálni és már  a nagytesói eszén is túljár... Na ehhez mit szólna a Nagykönyv???

Persze ami a fogára való, az jöhet :-))

2010. június 22., kedd

Suli-para

 Már megint Malvina iskolakezdésén rágódom. Tudom, még csak most köszöntött be a vakáció, inkább élvezném a nyarat, de egyrészt 15 fokban nem igazán lehet - no comment -, másrészt meg... pont a 15 fok miatt jobb híján elkezdtünk iskolást játszani itthon. Mivel az elmaradt utolsó hetet, amit már nem mentek iskolába a gyerekek, mindenképpen be akartam még pótoltatni velük, most adva volt a lehetőség, most vagy soha... Stefanosszal nem volt semmi újdonság, végigvettük a szokásos leckéket, olvastunk, megcsináltuk az anyaghoz tartozó feladatokat, leírtuk a helyesírást, nem volt semmi extra, ami meglepetést okozott volna. Malvinával viszont újra rácsodálkoztam, hogy a korához képest mennyi mindent tud, szinte folyamatosan olvas, szépen lemásolja a szavakat is, amiket leírtam neki, mind olyan dolgok, amiket Stefanosszal az első osztály első félévében csináltunk. Elképesztő, mennyire előreszaladtak! De most már nem bánom, mert lesz elég tanulnivalójuk még így is, ha lehet hinni a híreszteléseknek. Ami pedig leginkább aggaszt, az még mindig a kora. Ha három nappal később születik, akkor még csak most készülődnénk az iskolaelőkészítőbe, nem pedig az első osztályba!!! Pedig mindenki azt mondja, aggodalomra nincs okom. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy okos, értelmes kislány, jól fog az agya, és még így is ő a legmagasabb a leendő osztályában, pedig ő a legfiatalabb... De mégis, az a bizonyos "egy gondolat bánt engemet" érzés... Most testet öltött bennem. Valami eddig is azt súgta, hogy nem, nincs jól ez így, nagyon nincs, aztán most rájöttem, mi az. A figyelme! Eddig is tudtam, hogy nem tud/nem akar sokáig egy dologra koncentrálni, de ez eddig főleg a játék területén nyilvánult meg. Azt, hogy hamar megun egy játékot, eddig azzal magyaráztam, hogy talán nincs megfelelő társasága, meg különben is, ő olyan igazi kis művészlélek; hosszú távon igazából csak magában tud súrlódás nélkül eljátszani. De most rájöttem, hogy a tanulás is hamar fárasztja. Ami teljesen természetes is, hiszen még csak 5 és fél éves!!!  Éppen ezért nem kellene még most az iskolával terhelni. Újabb dilemmával állunk szemben: mi lenne neki jobb, ha még egy évet játszhatna, de elveszítené a mostani barátait, esetleg még piszkálnák is az iskolában, hogy ő meg visszamaradt az előkészítőben? Mi viselné meg jobban? Nem élné-e meg kudarcként, hogy az, amire egész évben készültek - hogy ti. jövőre iskolás lesz -, mégsem válik valóra? Vagy a sokk, ha év közben jön rá, hogy mégsem olyan leányálom az az iskola, mint amilyennek ő most elképzeli? 
Végülis sok gyakorlati alapja nincs a dilemmámnak, a kocka már el van vetve. De ez nem jelenti azt, hogy megnyugodtam, és biztos vagyok benne, hogy nem követünk-e el visszafordíthatatlan hibát ezzel?
Aztán közben bevillant még valami. Minden viszonyítás kérdése. Én most éppen mihez viszonyítok? A magyar iskolarendszerhez, mert ezt ismerem, erről hallottam, ezt látom az ismerőseim/barátaim körében, hogy amennyire lehet, visszatartják a gyerekeket az iskolából. Az óvodákban is figyelik, tesztelik a gyerekeket, kiszűrik, aki - szerintük - még nem érett az iskolakezdésre. Görögországban mindez ismeretlen fogalom. A gyerek, ha abban az ÉVBEN  betölti a 6-ot (nem számít, ha csak az év utolsó napján is), elkezdi szeptemberben az iskolát, ha tetszik, ha nem. Szóval akkor nem várhatják el egy 5 és fél évestől, hogy haptákban üljön, és szigorú normák szerint viselkedjen, nem igaz? Hiszen állítólag hozzáértő emberek hozták meg ezt a döntést, akkor valószínűleg tisztában vannak azzal is, mit várhatnak el egy ekkora gyerektől.... Álom, édes álom... Viszont ha már egyszer ez a rendszer, egyék meg, amit megfőztek! Csakis abban bízhatok, hogy a pedagógus is tudni fogja, hogyan kezelje a helyzetet. 
Persze aztán az is lehet, hogy feleslegesen problémázom már most ezeken a dolgokon. Itt van előttünk még az egész nyár, majdnem 3 hónap alatt még annyi minden változhat egy kisgyerek viselkedésében! Csak már lenne jó idő, hogy ne legyen ilyen őszi, iskolakezdési hangulatom! Mindenesetre többet nem játszom iskolásdit Malvinával, hadd pihenje csak ki magát. Na jó, néha-néha azért majd újra átismételjük a betűket, hogy legalább azt ne felejtse el, amit eddig tudott; biztos nagy hasznára fog válni, hogy legalább már az első hónapokban nem kell annyira megfeszülnie a tanulásban. De csak annyit, amennyire kedve tartja, nem erőltetem. Aztán majd csak beérik ő is szépen lassan...


2010. június 19., szombat

Kettő között a harmadiknak...

nincs helye. Ez az élet majdnem minden szituációjában igaz, legyen az párkapcsolat, barátság vagy testvérek közötti viszony. Legalábbis ez az én tapasztalatom. Már gyerekkorom óta megfigyeltem, hogy ha két barátnő kapcsolatába bekerült egy harmadik, abból előbb-utóbb széthúzás lett. Mindig is utáltam ezt a jelenséget. Az egymás kibeszélése, a másik háta mögötti "összeesküvések" sohasem volt a stílusom, inkább szerettem kimaradni ezekből a dolgokból. Ezért, amikor éreztem, hogy egy-egy barátnői "háromszög" kezd számomra kellemetlenné válni, inkább a távolmaradást választottam (nem is annyira mellesleg megjegyezném, hogy a középiskolában viszont heten voltunk "legjobb barátnők", de soha meg sem fordult a fejünkben, hogy kitárgyaljuk valamelyikünket, vagy széthúzzunk - igaz, mást sem engedtünk magunk közé :-)) Azóta is tart ez a barátság, és felnőtt fejjel is ugyanolyan jó a kapcsolatunk, mint annak idején. Sajnos azt hiszem, ez a fajta barátság nagy ritkaságszámba megy manapság). 
A párkapcsolati "háromszögeket" ugye nem is kell említenem, sohasem tűrtem volna el (persze az más téma, ha nem tudtam róla, de ugye, mint tudjuk, amiről nem tudunk, az nem fáj :-D). Igaz, egyszer akaratomon és tudtomon kívül én is voltam harmadik, de mihelyt tudomást szereztem róla, mi az ábra, megszakítottam mindennemű kapcsolatot - de ez egy hosszú történet, majd egyszer...
Most a gyerekeimen keresztül újból átélem ezt a jelenséget, hogy a három közül az egyik mindig kimarad. Már Stefanos kiskorában is feltűnt, hogy - szinte születésétől fogva - legjobb barátjával, Dimitrivel nem engednek maguk közé senkit, de ha valaki mégis a társaságukba férkőzött, akkor ott előbb-utóbb valaki sírt a kirekesztettség miatt. Malvinával ez a jelenség még inkább érzékelhető. Az iskolaelőkészítőben (és értelemszerűen az iskolában is folytatódik majd) sajnos csak hárman voltak lányok, így állandó hatalmi harc folyt közöttük, hogy ki lesz az a gyenge láncszem, akit ki kell zárni. Eleinte gyakran jött haza elkeseredve az én jámbor kislányom, hogy már megint nem játszottak vele; de aztán egyre inkább a sarkára állt, átvette a vezetést. Büszke is voltam rá, hogy ilyen ügyes és nem hagyja magát. Mostanában viszont, amióta itthon vagyunk Magyarországon, közelebbről is van alkalmam figyelni a "szocializálódását", amikor barátnőim gyerekeivel összeeresztjük őket. Tényleg ennyire nem tud három gyerek együtt játszani, vagy csak az én leányzómnak vált bevett szokásává, hogy valakit ki kell közösíteni, méghozzá gyorsan, hogy nehogy ő legyen az, aki kimarad? Nem tudom, mindenesetre nem győzöm neki magyarázni, hogy nem helyes, amit csinál: falra hányt borsó minden szavam... Pedig azt hiszem, itthon, a családi körben egy szava sem lehet. Talán ő az egyetlen, aki sosem marad ki, ha a tesók együtt játszanak, hiszen a bátyjával a kis korkülönbségnek köszönhetően - általában - jól megértik egymást, és mostanában már Fotinivel is egyre jobban elvannak. Persze hogy a három együtt játsszon, arról szó sem lehet. Mihelyt megjelenik a harmadik a kettő társaságában, valakinek mennie kell. És az általában - egyelőre még - a kicsi... :-(( De már nem sokáig, mert ő is kezdi kiharcolni a jogait, na és persze már egyre inkább partner a csajos játékokban. Amikben Stefanos meg nem nagyon... Régebben ezért is sokat gondolkoztam azon, hogy kell még egy tesó. Aztán mostanában rájöttem, hogy az sem lenne jobb. Barátnőm két kislánya közül az egyik éppen Malvina és Stefanos között van korban, a másik egy kicsivel kisebb Malvinánál. Amíg a két "nagy" játszik együtt, addig a kicsik is jól elvannak (ti. Malvina és a barátnőm kisebbike - Fotini ebben a kompániában még nem rúghat labdába...), de ha már a nagyobbik lány játszik Malvinával, akkor a kisebbik lánykát kiközösítik, ja és persze Stefanos sem fér már a csajos társaságba... Na erről ennyit. 
A napokban volt egy nagyon aranyos beszólásuk, ezt meg kell örökítenem.  Éppen az a felállás volt, amikor Stefanos játszott Dorkával, és Malvinát nem akarták maguk közé engedni. Kicsi lányomra meg rájött a "csakazértis", nem hagyta őket békén. Egyszercsak Dorka jött hozzánk panaszkodni:
- A Malvina nem hagy minket békén!
Mi felnőttek próbáltuk megmagyarázni nekik, hogy az a helyes, ha mindenki szépen együtt játszik, erre megkaptuk a választ:
- De nem lehet, mert meg akarom hipnotizálni a Stefanost, és állandóan félbeszakít minket! 
Na erre nem lehet mit mondani :-D Vannak esetek, amikor egy harmadiknak tényleg nincs helye :-)) 
Persze nem szabad túlságosan komolyan venni ezeket a kis összezördüléseket, hiszen a gyermeki természet már csak ilyen: az egyik percben még veszekednek, örök haragot ígérnek egymásnak, aztán a következő pillanatban már újra együtt játszanak, elfelejtve a korábbi sérelmeket. Bizony, mi felnőttek is példát vehetnénk erről. Sokszor életre szóló nagy barátságok mennek tönkre egy elhibázott szó, egy rossz pillanat miatt, csak azért, mert a felnőttkori büszkeségünk erősebb, és tartjuk a haragot, a végén már nem is tudjuk, miért...  


2010. június 18., péntek

Beszólt...

Fotini. Természetesen, ki más? Az esti altatáskor, mikor máskor? Ő a kiságyban, én mellette fekszem a nagy ágyon, és fogom a kezét, amíg el nem alszik.  közben tettetem, mintha én is aludnék. Sokszor nem is nehéz, előbb beájulok, mint ő. Na de egyik nap még óvatosan kinyitottam a szememet, hogy megnézzem, alszik-e már. Mintha csak megérezte volna, ő is pont akkor nyitotta ki a szemét, rámnézett, parancsolóan rámmutatott az ujjacskájával, és rámszólt: 
- Nem leső', alszol!!! 
Szerintetek megfulladtam a röhögéstől???? :-D

2010. június 16., szerda

Eltévedt angyal

A neve is azt jelentette, Aggelos, azaz angyal. Igazi művészlélek volt, olyan, akit senki sem ért meg; mintha nem is ezen a bolygón élt volna. Sokan furcsa embernek tartották, pedig csak mert álmodni. Sajnos, az élet nem volt kegyes vele. A mai világban nem jut messzire az, aki az álmait kergeti. Alkalmazkodni kell a körülményekhez a túléléshez. Ő is tudta, másoknak segített is sokat, csak saját magával nem tudott mit kezdeni. 
Amikor megismertem, még boldog volt. Akkoriban született meg a kisfia, a feleségével, Lenával is felhőtlen volt még a kapcsolatuk. Elhitte, hogy az álmok valóra válnak. Fotós volt, művész; a legegyszerűbb dolgokat is olyan szemszögből mutatta be a lencséjén keresztül, ami elbűvölte az embert. Azt gondoltuk, nagy jövő áll előtte. Addig is a megélhetésért esküvői, keresztelői fotózást vállalt, de ezekkel a munkáival is kitűnt az átlagból. Várta a nagy áttörést, hogy egyszer majd felfedezik, híres lesz. Közben pedig terveket szőtt. 
Lena épp az ellentéte volt. Két lábbal állt a földön, az álmok nem hozták lázba. Ő tetteket, kézzel fogható dolgokat akart. Nagyon fiatal volt még, és nem elégítette ki a családi élet nyugalma. A második gyermekük,  a kislányuk születése után már komoly problémák voltak közöttük. Bár családi jó barátok voltunk, csak felületesen érzékeltük a közöttük lévő feszültséget, és bár mi még csak fiatal házasok voltunk a férjemmel, de sejtettük, hogy több év házasság és kicsi gyerekek mellett ez akár természetes is lehet. Ideiglenesen. Aztán egyszercsak Lena elment. Otthagyott csapot-papot, még a gyerekek sem érdekelték. Mindenki nagyon megdöbbent a környezetükben. Én legfőképp, hiszen olyanok voltak ők nekem, mint a második családom. A gyerekek, mintha csak a mindig áhított unokaöcsém és -húgom lettek volna. Úgy volt, hogy a kicsit én is fogom megkeresztelni, de sajnos máshogy alakultak a dolgok. Azóta is sokat gondolok rá, hogy ha akkor én lettem volna a keresztanyja a kis Artemisznek, talán máshogy alakulnak a dolgok. Görögországban a keresztanya fontos szerepet játszik egy gyerek életében. Szinte második anyjaként tartják számon, az is: a "lelki" anyja. A keresztség által a család tagjává válik, a gyerek életének minden neves eseményén ott a helye a szülőkkel együtt. Talán most én is tudnám, hogy hol van, és mi van vele :-((  De elveszítettem a nyomát. 
Annak idején, amikor életem legnehezebb pillanatait éltem át, ők voltak azok, akik maradéktalanul mellettem álltak, tartották bennem a lelket, szinte átrugdostak a mélyponton, és segítettek új életet kezdeni. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Nélkülük, és főleg Aggelos örök optimizmusa és felhők fölötti lebegése nélkül nem is tudom, hol lennék most. 
Amikor Lena eltűnt, Aggelos teljesen padlóra került. Mintha csak a lelkét is magával vitte volna. Ő volt a múzsája, ezután már a fotózástól is elment a kedve. Bezárta a sok nehézségek árán összehozott üzletet, és elment eladónak :-O A gyerekekről tiszteletre méltóan gondoskodott, ők voltak a mindene. De az angyali szelleme, amely nem erről a világról való volt, nem bírta a megpróbáltatást. Hiába álltunk mellette, próbáltuk vigasztalni, tartani benne a lelket, kihunyt a szeméből a tűz. Egy ideig úgy nézett ki, sikerült rendbe hoznia az életét, de amikor elbeszélgettünk vele, éreztük, hogy az az Aggelos, akit ismertünk, már nincs közöttünk. 
Sajnos a mi életünk is úgy alakult, hogy messzire kerültünk Thessalonikiből, nem tudtuk már olyan rendszeresen tartani a kapcsolatot, de azért sokáig még hallottunk egymásról híreket. Ha arrafelé jártunk, mindig szakítottunk rá időt, hogy meglátogassuk őt és a gyerekeket. A szívem szakadt meg értük, ahányszor csak láttam őket. De úgy látszott, a helyzethez képest jól vannak. 
Aztán legutoljára, amikor találkoztunk, valami nagyon nem volt rendben. Akkor voltam terhes Malvinával, és férjemmel és az akkor kétéves Stefanosszal pár napot Thessalonikiben töltöttünk. Már a telefonban furcsa volt, de akkor még nem gyanakodtam semmire. Amikor találkoztunk, ijesztően festett. Borzasztóan le volt fogyva, az arca beesve, a szeme karikás, és furcsán viselkedett. Mindjárt az első gondolatom az volt, hogy valamit szed :-(( Persze ő váltig állította, hogy csak beteg, nincs jól, de nem hittem neki. A gyerekek nem voltak vele, azt mondta, nyaralnak a nagyszülőknél. Nagyon remélem, hogy tényleg így volt, mindenesetre nagyon aggódtam értük. Akkor az anyai ösztön erősebb volt bennem, mint a régi barátság iránt érzett lojalitás. Megmondom őszintén, hogy féltem tőle, ebben az állapotában, féltettem a kicsi fiamat is, amikor a közelébe ment, és féltettem a domborodó hasamat is, hiába volt velem a férjem is. Ki tudja, mire képes egy ember a gyilkos szerek kábulatában. Annyi mindent hallani, a legtöbb bűntény éppen a függő emberek kétségbeeséséből történik. Ezért igyekeztem minél rövidebbre fogni a találkozást és szinte menekültem a találkozás helyszínéről. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam. Néha még telefonon beszéltünk, de sokszor összefüggéstelenül beszélt, néha már azt sem tudta, kik vagyunk. Nagyon aggódtam miatta, de főleg a gyerekek sorsa érdekelt. Próbáltam kinyomozni, mi lehet velük, hol vannak, de sikertelenül. Az évek során azonban sosem feledkeztem el róluk, sokat gondoltam rájuk, számon tartom a születésnapjukat, persze csak magamban. 
Aztán a napokban megkaptam a választ a kérdéseimre. Megtudtam, hogy Aggelos 3 éve kábítószer-túladagolásban meghalt! Borzasztóan megviselt a hír, és persze tele vagyok lelkiismeret-furdalással is. Mi voltunk a legjobb barátai, talán az egyetlenek. Ha mi jobban mellette álltunk volna, talán... nem tudom. A távolság sajnos semmiképpen nem lett volna elkerülhető, nem mi választottuk, hogy elköltözzünk Thessalonikiből. Kicsi gyerekek mellett pedig nehezen volt kivitelezhető a találkozás, de még a telefonos kapcsolattartás is. De akkor, ott, amikor érzékeltük a bajt, mit tehettünk volna, tehettünk volna bármit is? Nem tudom, de most már soha nem is fogom megtudni. Egy ember elsősorban saját maga képes a sorsát megváltoztatni, ezt ő maga is hangoztatta. Másokon tudott segíteni, csak önmagán nem. Túl kemény volt neki ez a világ, amibe véletlenül csöppent, és kettétörte. Azzal, hogy magamat hibáztatom, nem tudom visszahozni. Isten Veled, Őrangyal! Mindig gondolni fogunk rád!!!


2010. június 13., vasárnap

A szoptatásról 3. rész

Malvina születése előtt már sokkal felkészültebb voltam, minden tekintetben. Akkor már beköttettük az internetet is otthon, és így sokkal könnyebben tájékozódhattam a terhességgel, szüléssel, szoptatással, gyermekneveléssel kapcsolatos témakörökben (is). Nagyjából volt egy elképzelésem, hogy mit csináltam rosszul az elsőnél, és hogy hogyan szeretném ezúttal. Megfogadtam, hogy mindjárt a szülés után mellreteszem a babát, és nem fogok tápszert adni neki, ha fene fenét eszik is. Szerencsém volt: a komotini-i szülészeten sokkal barátságosabb, segítőkészebb nővérekkel és orvosokkal hozott össze a sors. Alighogy visszaértünk a kórterembe a kicsilánnyal a megfigyelés után, máris mellre tettem. Ügyes kislány volt, azonnal megtalálta a helyes "fogást" és mohón szopizni kezdett. Megnyugodva konstatáltam, hogy nem lesz itt gond. De lett! Hiába a gyakori szoptatás és a fejéssel való próbálkozás, harmadnapra ugyanúgy bedurrantak a melleim, mint annak idején Stefanosszal. A rémálom visszatért! Kőkemény mellek, elviselhetetlen fájdalom, elzáródott pórusok. Nem is tudom, a fájdalomtól vagy az elkeseredettségtől sírtam-e jobban. A kórház személyzete nagyon segítőkésznek bizonyult, viszont itt látszott igazán, hogy mennyire nem értenek a témához még azok sem, akiknek a legszakavatottabbaknak kellene lenniük. Mindenki mást tanácsolt: az egyikük hideg vizes borogatást, a másik meleget, a harmadik, hogy  masszírozzam a mellemet, a negyedik meg, hogy ne, mert attól csak még jobban bedurran. A legsiralmasabb az az idősebb (tehát elvileg hosszú évek tapasztalatával rendelkező) nővér tanácsa volt, aki azt állította,  hogy a mellbimbókat húzogatva (mint a teheneknek) kell fejni. Jááááj!!! Ráadásul a kórházban is olyan őskőkori mellszívó berendezés volt csak, hogy annál még az én kézi pumpás mellszívóm is jobb szolgálatot tett. Az egyik gyerekorvos pedig, aki különösképpen a szívén viselte a sorsomat, egészen elképedt, amikor meglátta a lefejt előtejemet, ezzel a felkiáltással: "Jé, nem is tudtam, hogy ez ilyen sárga!"  Na képzelem, hányszor láthatott ilyet életében, minden bizonnyal egyszer sem, pedig nem akkor kezdte a szakmát... Tényleg döbbenet, hogy mennyire nem szokás a szoptatás arrafelé :-((
Szóval megszenvedtem megint rendesen a tejemért, de megérte. Amikor már ott tartottam, hogy nem bírom tovább, feladom, csak rá kellett néznem a kicsi lányomra, és elszorult a szívem: miért érdemelne ő kevesebbet, mint a bátyja? Akkor ott megfogadtam, hogy ha sikerül rendbe hozni a melleimet, addig fogom szoptatni, ameddig csak akarja, nem fogom elválasztani az akarata ellenére. 
Hát így is lett, de sajnos nem úgy, ahogyan én azt elképzeltem. Mint ahogyan azt már említettem, Malvina szinte mindenben szöges ellentéte volt Stefanosnak. Így a táplálkozási szokásaiban is. Ő volt az a "nagykönyvek" által említett ritka madár, aki önként és dalolva, külső nyomás nélkül háromóránként evett, és csak annyit, amennyihez éppen kedve volt. Mivel szinte ömlött a szájába a tej, hamar jóllakott, gyorsan lezavartuk a szoptatás című egyfelvonásost. Ami nem is lett volna gond, főleg amikor az elsőszülött is ott tobzódik egész nap az ember lábánál. A gond inkább ott volt, hogy amikor belövellt a tej, és túl gyorsan folyt a kicsi szájába, ez nem tetszett neki, és pont amikor a leginkább jólesett volna, hogy szívja, olyankor kiköpte... Aki szoptatott már, tudja, miről beszélek, rettenetes érzés. Ráadásul ilyenkor még jött a hiszti is, mert ő sem lakott jól, na meg a tej is fröcsögött az arcába. Hamarosan a szoptatások kezdtek rémálommá válni.  A kicsi is megérezhette a nyugtalanságomat, vagy csak nem okozott számára felhőtlen örömet a szopizás, esetleg mindkettő, de egyre gyakoribbak lettek a szopisztrájkok. Vagyis hiába volt éhes, ha mellre akartam tenni, tiltakozott, el akarta magát lökni. Nagyon elkeseredtem. Megtettem minden tőlem telhetőt, tanácsokat is kértem és kaptam, mindent megpróbáltam. Ideig-óráig lehet, hogy egyik-másik ötlet bevált, de aztán kezdődött minden elölről. Pedig a cumisüveget sem fogadta el, így joggal aggódhattam, hogy mit is egyen a gyerek, ha már az anyatej nem is kell neki. A hozzátáplálás megkezdésével pedig egyre rosszabb lett a helyzet. Minden egyes új étkezéssel el is hagytuk az akkori szoptatást, így 8 hónapos korára már csak a reggeli és az esti maradt. Aztán már hiába próbáltam bármit, egyszercsak úgy döntött, vége! 9 hónapos volt ekkor, cumisüveget nem sűrűn  látott életében (még a vizet is csőrös pohárból adtam neki, hogy nehogy megzavarja), és most sem akarta elfogadni. Amitől az elsőnél féltem, most bejött. Hosszú és keserves próbálkozások árán tudtam csak rávenni, hogy egyáltalán tejet igyon. De az elválasztás nagyon megviselt lelkileg. Nem voltam még rá felkészülve, és nagyon rosszul esett, hogy a kicsim így "elutasított". Az eszemmel persze tudtam, hogy nem így van, de amennyire megszenvedtem azért, hogy tudjam őt is szoptatni, ennél azért többet szerettem volna. Persze ezt Görögországban mondhattam volna bárkinek, úgysem értették volna, miről beszélek Egyedül a férjem érezte át többé-kevésbé a bánatomat, hiszen ő látta nap mint nap a küzdelmeimet. 
Ja és volt még egy sztorim a Malvinával való szoptatásról. Ez pedig ismét a görög egészségügy tájékozatlanságáról szól. A nőgyógyászom, akihez egész terhesség alatt jártam, és nagy tudású szaktekintélynek számít, a hathetes kontroll alkalmával elküldött vérvételre is. Nem emlékszem már pontosan, melyik, de valamelyik májenzim-eredményem nem tetszett neki, eléggé a felső határon volt az érték, bár még a normál határokon belül. De ő felhördült, hogy ez igenis nem jó, veszélyes, és hogy azonnal hagyjam abba a szoptatást, mert attól van! Persze nekem nagyon nem akaródzott, hiszen mint írtam, egyrészt nagyon megszenvedtem érte, hogy szoptathassak, másrészről meg... különben is! Abban egyeztünk meg, hogy még egy hónapot kapok, aztán újra csináltatunk egy vérképet, és ha még akkor is magas, akkor aztán feltétlenül abba kell hagynom. Sokat bánkódtam emiatt is. Úgy éreztem, hogy az, hogy a babámat egészségesen tápláljam, még a saját egészségemnél is fontosabb. Másrészről ha én lerobbanok, ki fogja a drágaságaimat felnevelni? Nehéz dilemma volt. A következő alkalommal ugyanilyen magas volt a májenzim-értékem. Nagyon elkeseredtem, de eszem ágában sem volt a szoptatásról lemondani, valahogy ösztönösen éreztem, hogy itt valami bűzlik. Kikértem több ismerősöm véleményét is, akik laborban dolgoztak, mind azt állították,  hogy nem annyira vészes ez az eredmény. Akkor az én nőgyógyászom miért ágál mégis annyira a szoptatás ellen??? A végszót aztán a gyerekorvosunk adta meg: pedig ő sem támogatja túlzottan az anyatejes táplálást, de amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye, azt mondta, igen, tényleg a szoptatástól magasabb ez az érték a normálisnál, de ez a dolgok rendje, ha emiatt abba kellene hagyni a szoptatást, akkor a világon egy nő sem szoptatna. Vagyis nem kell tartanom tőle, hogy károsodik a májam, majd magától visszaáll, amikor abbahagyjuk. Nagyon megnyugtató volt ez a válasz, a nőgyógyászom viszont hatalmasat zuhant  a szememben. 
Malvina 7 hónapos volt, amikor újból megcsináltattam a vérképet. A májenzim-szintem a normálisra esett vissza, holott még javában szoptattam. Gondolom, addigra már beállt a szervezetem a rendes kerékvágásba. Amikor az orvosom meglátta az eredményt, diadalittasan felkiáltott: na ugye, hogy a szoptatás miatt voltak rosszak az értékek! Én pedig kárörvendő mosollyal közöltem vele, hogy nem hiszem, mert még most is szoptatok!!! Talán azóta is a feje búbját vakargatja... :-D Az az értetlen arckifejezés mindennél nagyobb elégtétel volt számomra :-))
Fotinivel talán már mondanom se kell, hogy szinte szóról szóra ugyanez a forgatókönyv eljátszódott. Ismét bedurranó mellek, 2 nap szenvedés, de aztán annál kellemesebb folytatás. Igyekeztem mindig elemezni, hogy vajon a másik kettővel mit csinálhattam rosszul, mit kellett volna máshogyan, közben persze a kicsilány igényeit figyelembe véve. Vele már abból sem csináltam gondot, ha egész nap a cicin akart lógni, a legkisebb ellenállás elvét követem. Ugye, ezek után már nem kérdés, hogy lehet az, hogy még most is szopizunk? Néha azért elgondolkozom, meddig mehet ez még így, mert a kisasszony a legkisebb jelét sem mutatja, hogy abba szeretné hagyni. De ez engem sem zavar. Mellette ugyanúgy megissza a tejet is, pohárból, szívószállal; cumisüveget életében nem látott. Nem izgatom magam feleslegesen a dolgokon, inkább élvezem, amíg tart, mert az élet majd úgyis megadja a választ, meg különben is, olyan gyorsan megnőnek!!! Biztos, hogy hamar eljön majd az idő, amikor már csak nosztalgiával gondolok a mostani időszakra. Különben meg annyira édes, amikor egész nap rosszalkodik, utánozza a nagyokat, igazi kis vagány nőci, de amikor elfárad, elanyátlanodik, az ölembe kucorodik. Elkezdi a pólómat birizgálni, és elhaló hangon közli: cicit akarok!!! Hát lehet ennek ellenállni? 


2010. június 12., szombat

A szoptatásról 2. rész

Stefanost majdnem egy évig szoptattam. Folytathattuk volna még sokkal tovább is, de sajnos nem mindig sikerült az ösztöneimre hallgatnom, és hagytam magam a környezetem által befolyásolni. Már maga a tény, hogy szoptattam - és főleg ennyi ideig -, is nagy szó volt Görögországban, görög viszonylatban. Akkoriban pedig még nem volt internetem, hogy kitekintést nyerhessek, mi folyik a nagyvilágban ezzel a témával kapcsolatban. Mint ahogy az előző bejegyzésemből már kiderült, Görögországban nem, nagyon nem "divat"  a szoptatás. Felmerül persze a kérdés, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Miért nem szoptatnak a nők? Valóban ilyen könnyen rá lehet fogni a felvilágosítás hiányára? Meg különben is, az orvosok is ennyire tudatlanok lennének, vagy egyszerűen csak nem érdekli őket, esetleg ami még rosszabb, ebből a kérdésből is üzletet csináltak? Mert nagyon gyanítom, hogy minden egyes felírt bébitápszer után jutalékot kaphatnak... Hova tart ez a világ???? Bár én már ilyen megközelítést is hallottam a szoptatás kontra tápszer témában, hogy a tápszer azért jobb a babának, mert szigorúan ellenőrzött körülmények között, a legtisztább alapanyagokból készül, míg az anya a mai világban már azt sem tudja, mi kerül a tányérjára, a génmanipulált élelmiszerek, vegyszerek, stb. korában, ami ugye bekerül az anyatejbe is. Ergo a tápszer tisztább, mint az anyatej... Esküszöm, ettől a teóriától egyenként kezdtem el kitépni a hajszálaimat, még ekkora blődséget!!!!
Másrészről viszont nem lehetséges, hogy éppen azért nem erőltetik meg az orvosok magukat, hogy kellőképpen felvilágosítsák a kismamákat a szoptatásról, mert az esetek többségében nincs is rá érdeklődés? Egy időben - az elkeserítő helyzetet látva - nagyon be voltam indulva, hogy szoptatási tanácsadónak képezzem magam. Ha a hivatalos útját nem is jártam be a dolognak, de addig is közvetlen környezetemben megkíséreltem a térítő munkát. Frissen szült ismerőseimnek, barátnőimnek előszeretettel segítettem, ha kérték, megpróbáltam őket jótanácsokkal ellátni a szoptatással kapcsolatban. Nem mondom, hogy nagy sikerélményeket könyvelhetek el magamnak :-(( Az árral szemben evezni, a bevett szokásokkal szembeszállni nagyon nehéz. Hiába jöttem én 3 gyermek sikeres szoptatása utáni tapasztalatokkal, ha máshonnan, több helyről is éppen az enyémekkel szöges ellentétben álló "bölcsességeket" osztogattak az amúgy is összezavarodott anyukának. A vége szinte minden esetben az lett, hogy "sikerült" elapasztani a tejüket, aztán utólag persze mondhatták, hogy hát mégiscsak nekem volt igazam. Késő bánat. Szóval egy idő után eljutottam odáig, hogy már nem is érdekel. El tudom képzelni, hogy az orvosok még inkább így érezhetnek, főleg jó pár év praxissal a hátuk mögött. Bár nekik akkor sem megbocsátható, hiszen erre esküdtek fel, nem? Az pedig főleg megengedhetetlen számomra, hogy még azoknak az édesanyáknak sem segítenek megfelelően, akikben tényleg megvan minden jó szándék a szoptatásra.
Visszatérve tehát az én esetemre, Stefanosszal még elég nehezen tudtam eldönteni, mikor mit teszek helyesen .Kezdve mindjárt a szoptatások gyakoriságával és hosszúságával. Szinte kivétel nélkül mindenki a háromórás időközönkénti szoptatással gyötört, ami nálunk ugye soha nem volt. Utólag belegondolva, nyár is volt, kánikula; álljon nekem elő az az ember, aki kibírja, hogy szigorúan előírva csak három óránként ihat folyadékot, és annak is minden cseppjéért keményen meg kell dolgoznia!  Teázás? Na hát ebben is eltérnek a vélemények, mondjuk azt, hogy végülis sok dilemmázás után én a kizárólagos anyatejes táplálás mellett tettem le a voksot, ami feltételezi, hogy az anyatejben minden megvan, amire a babának szüksége van, így a megfelelő folyadékmennyiségre is. Hogy így borul a háromórás program? Most őszintén, ez kinek fáj rajtam kívül? Az én bajom, ha a gyerek egész nap a mellemen lóg; ha engem ez nem zavar, mást miért is? Persze most már könnyen játszom a magabiztost, akkoriban azért igencsak elbizonytalanodtam. De azért igyekeztem a megérzéseimre hallgatni. Tudtam, hogy mindkettőnket az nyugtat meg, ha megkapja a kicsi azt, amire vágyik, csak mellette meg mégis lelkiismeret-furdalásom volt, hogy lehet, hogy valamit rosszul csinálok? Pontosabban igen, a környezetem szerint nagyon is rosszul csinálom, de hát ez van, nem lehet mit tenni. Észre sem vettük, mikor jött el a hozzátáplálás ideje, és már el is felejtettük a szoptatás körüli hercehurcát. Onnantól meg jött a méricskélés, hogy a "nagykönyv" szerint mennyit kellene fogyasztania a kicsinek egy étkezésre. Rémálom volt!!!!
Nem is értem, miért gondolják sokan, hogy mihelyt a baba elkezd szilárd ételt enni, onnantól abba kell hagyni a szoptatást. Miért is? Tehéntejet még akkor sem kaphat, legalább egy éves korig (de inkább másfél), akkor meg megint csak tápszerezni kell. Akkor mi ebben a logika?  Ha egyszer az ember már eljutott odáig, hogy a hozzátáplálás megkezdése előtt kizárólag szoptatott, onnantól már sokkal könnyebb dolga van. Mégis, a fiam 6 hónapos kora után egyre gyakoribb téma lett az ismerősi körben, hogy meddig akarom még szoptatni a kicsit. Ismét jöttek a rémhírek, meg az ijesztgetés, hogy minél tovább szopizik egy gyerek, annál nagyobb a valószínűsége, hogy később nem fogja elfogadni a cumisüveget, és az életben nem fogja meginni a tejet. Amit ugye nem akarhatok, mert tej nélkül még soha nem nőtt fel senki.... Jééééézusom!!!! Persze azért első gyereknél még mindenen sokkal  jobban görcsöl az ember; most már könnyen röhögök ezeken a feltevéseken, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy akkoriban nem okoztak fejfájást. 9 hónapos lehetett Stefanos, amikor először megfogalmazódott bennem, hogy talán ideje abbahagyni. Persze szívem mélyén nem akartam igazán, de azért sikerült a bogarat a fülembe ültetni, ezért tettem pár határozatlan kísérletet a cumisüveg bevezetésére. Mondanom se kell, teljes csőd,  ami lelkem mélyén nem viselt meg túlzottan. A picurkám valószínűleg megérezte, hogy nem gondolom én olyan komolyan a dolgot, na és persze nagyon jól érezte ő magát ott, ahol volt: a cicin. Elmúlt egy hónap, aztán még egy. Lassan kezdtem aggódni. Amikor a gyerekorvosunktól kértem tanácsot, először el is kerekedett a szeme rendesen, hogy még mindig szoptatok. Aztán jött az "okos" tanács: drasztikusan! Cici végleg megvonva, aztán próbálkozni kell az üveggel, majdcsak elfogadja. Azért ennyire egyszerűen mégsem ment. Igaz, hogy már amúgy is csak reggel és este szopizott, de először csak az esti maradt el, mert akkor már elég fáradt volt, hogy nem volt ereje tiltakozni a cumisüveg ellen. Aztán pár hét múlva a reggeli szopi is elmaradt. Szenvedtem lelkileg, de el kellett határoznom magam végleg. 2-3 napig volt csak nehéz, aztán a kisfiam el is felejtette, hogy valaha cicizett. Sokkal könnyebben ment, mint vártam. 3 nap múlva már egy egész üveg babatejet betermelt! Egy kicsit rászedettnek éreztem magam: ezért izgultam én ennyire? Hiszen ha ez ilyen egyszerűen ment, talán kár is volt ennyire sietni az elválasztással. De hát végülis egy szavam sem lehetett: még így is szépen teljesítettünk a majdnem egy évünkkel. Akkoriban az egy éven túli szoptatás valahogy még olyan távol is állt tőlem, csak valahol a lelkem legmélyén éreztem úgy, hogy lezárult egy fejezet az életünkben, és űrt hagyott maga után. 
Folyt. köv.... 



2010. június 10., csütörtök

A szoptatásról...

Ha már szóba jött az előző bejegyzésem kapcsán, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy erről a témáról is írjak pár sort. Sort? Tanulmányt lehetne írni belőle, mármint arról, hogy Görögországban hogyan állnak ehhez a kérdéshez. Orvosok, szülészek, anyák egyaránt. Siralmas...
Na de kezdem az elejéről. Amikor Stefanos megszületett, annyi fogalmam volt csak a szoptatásról, amennyit a már sokat emlegetett szakirodalmakból kibogarásztam. Magyarán semmi. Az egyik a háromóránkénti szoptatás híve volt, a másik az igény szerinti táplálást hirdette, vagyis ott voltam, ahol a part szakad. De persze én kis naiv akkor még bíztam benne, hogy a kórházban majd szakszerű segítséget kapok, ha netán gondom támadna. Tudatosan készültem a szoptatásra már a terhesség alatt: csakis laza, terhesség alatt  hordandó melltartót hordtam, nehogy lenyomjam a mellbimbóimat, sőt, rendszeresen betettem bimbókiemelő kagylókat is, biztos, ami biztos alapon, ugyanis kedves anyósom előszeretettel riogatott, hogy ő azért nem tudott szoptatni, mert befelé fordultak a bimbói.... Persze ezt úgy adta elő, mintha ebből egyenesen adódna, hogy tuti én sem fogok tudni... Na szóval akármennyire is nem izgattam magam a dolgon, egy enyhefokú bizonytalanság azért ott bujkált bennem. Aztán megszületett az én kis elsőszülöttem! Mindjárt ott, a szülőasztalon meg is kaptam a részletes utasítást a gyerek táplálkozásával kapcsolatban: első 2 órában tea,  x milliliter, aztán a második 2 órában ismét tea, a következő 2 órában pedig jöhet a tápszer, 1 kanál por x milliliter vízzel, pontos leírással a sterilizálással kapcsolatban is. Egy kicsit meglepődtem. Elnézést, én szoptatni szeretnék! Jaaaaa? Mindegy, mert az első három napban úgysem lesz tejem - jött a "szakszerű" válasz. Most mit mondjak? A szakirodalomból mintha valami olyasmi rémlett volna, hogy azt az első három napos folyadékot előtejnek hívják, és hogy az a leghasznosabb a babának, de hát mit tudhatok én szegény laikus földi halandó? A szüléssel kapcsolatos ismereteim sem bizonyultak használhatónak a könyvekből. Azért biztos, ami biztos, tettem egy erőtlen próbát, hogy még aznap mellre tegyem a babát, mielőtt bekeverem az első adag tápszert, de persze tapasztalat híján nem sok sikerrel jártam.  Közben meg anyósom vészmadárként ott károgott  mellettem,   felvéve a "na ugye megmondtam" arckifejezést, hogy az ő gyerekei is ugyanígy csináltak, elfordították a fejüket, és nem tudta őket szoptatni. De persze nem baj, manapság már nagyon jó tápszereket lehet kapni, az övéi is felnőttek, és lám, micsoda deli legények váltak belőlük. Elmondhatatlanul frusztrált a helyzet, a végén a férjem szólt neki, hogy ha akar, akár ki is mehet... :-D 
Nos, ezután az első sikertelen próbálkozás után úgy gondoltam, pihentetem egy kicsit a témát. Közben meg minden alkalommal a szívem szorult el, amikor a tápszert kevertem. Valahogy ösztönösen éreztem, hogy nem jól van ez így. Hárman voltunk egy szobában, az egyik anyuka velem együtt tapasztalatlan első babás kismama volt, de szinte egész nap ott volt vele az egész pereputtya, és neki is osztották az észt. A másik anyuka viszont a harmadik babáját szülte, és ő is ugyanezt a taktikát követte, így kezdtem elhinni, hogy mégiscsak ez a dolgok menete. Minden vizitkor jöttek az orvosok, megtapogattak minket, hogy van-e már tejünk, aztán továbbálltak. Szép kis segítség. Másnapra az elsőbabás anyukának nyomásra sugárban kezdett spriccelni a teje, pedig később szült, mint én. Na itt kezdtem elkeseredni. Persze az orvosok most is azt javasolták neki, hogy továbbra is adja csak a tápszert a kicsijének, mert ez a tej még úgysem elég neki. Döbbenet, igaz? Persze akkor még nem tudhattam; engem csak evett a sárga irigység, hogy nekem miért nem akar már életjelet mutatni ez a tejtermelés. Aztán másnap este (vagyis a szülés után két 24 óra elteltével) jött a gyerekorvos, és kérdezte, hogy állunk a szoptatással. Szomorúan közöltem, hogy sehogy, mert még nincs tejem. Mellre tettem? - jött a kérdés.  Igen, egyszer próbáltam, de különben is, ha nincs tejem, minek tegyem? - válaszoltam. És akkor megkaptam a választ, amire egész eddig vártam, hogy hát igen, attól lesz tej, ha mellre teszem. Baccus, és ezt most mondja???? Aztán rám is legyintett, hogy most már úgyis mindegy, késő bánat, valószínűleg már nem is lesz.... Na de nem ilyen fából faragtak engem! Engem az érdekel, amire rámondják, hogy lehetetlen. Néha egész jól jön ez a tulajdonságom!
Addig-addig próbálkoztam, míg végül sikerült mellre tennem a már kezdődő sárgaságtól aluszékony kicsimet. Mindjárt az első szívások után éreztem, ahogy a hormonok elkezdenek dolgozni bennem. Csodálatos érzés volt, a sírás kerülgetett a boldogságtól! Nem is gondoltam, hogy ilyen csodás dolog a szoptatás; eddig a(z) - többnyire görög - ismerőseimtől csak azt hallottam róla, hogy milyen fájdalmas, meg szenvedés... Ostobák!
Anyukámmal közben már telefonon tartottuk a kapcsolatot, útban voltak Görögország felé. Sajnos a macedón határnál visszafordították őket, így Bulgária felé vették az irányt, hosszú-hosszú órákkal megtoldva az amúgy sem könnyű útjukat. De még így az egyre messzibb távolból is igyekezett jótanácsokkal ellátni. A legfontosabb tanácsa az volt, hogy fejjek. Nos, hiába próbálkoztam akár a kézi, akár a gépi fejéssel, egy csepp nem sok, annyi sem jött ki. Pedig éreztem, hogy percről-percre egyre jobban feszül a mellem, a picurkám pedig nem tudott annyit kiszívni belőle, amennyivel megkönnyíthette volna  a dolgomat. Másnap reggel már arra ébredtem, hogy a melleim helyén két sárgadinnye nagyságú szikladarab található. Egy fél percre el is gondolkoztam, hogy jó helyen vagyok-e, vagy az éjszaka folyamán tévedésből a szülészetről átszállítottak a plasztikai sebészetre? Aztán megörültem magamnak, hogy hurrá, mégiscsak van itt tej dögivel. Igen ám, de úgy fájt, hogy  hozzáérni sem bírtam, nemhogy fejni. A kicsi pedig egyre sárgább lett, szinte képtelenség volt felkelteni, hogy egyen. Aztán jöttek az orvosok vizitre, és én büszkén mutattam a duzzadó melleimet, mintegy bebizonyítva nekik, hogy naugye, mégiscsak tudok én, ha akarok... Ők nem így gondolták. Jól leteremtettek, hogy miért nem fejek (köszi), de hogy hogyan, vagy valami, arról már elfelejtettek felvilágosítani. Így szenvedtem tovább. A feszítés és a fájdalom egyre erősebb lett, egy kis idő után már én mentem a nővérszobára, hogy segítsen valaki, mert nem megyek semmire. Még jobban leszidtak,  és elég bunkó hangnemben rám ripakodtak, hogy döntsem már el, akarok-e szoptatni vagy sem, mert ennek így mellgyulladás lesz a vége. Akarnék én, ha valaki segítene. De azt már nem, hogy képzelem én, hogy megzavarom a pihenésüket... munkaidő alatt.... Közben megérkeztek anyuék is, azt hittem, most már végetérnek a szenvedéseim ezzel. De nem. Egész délután a melleimmel voltunk elfoglalva, kaptam egy elektromos mellszívót is, ideig-óráig mintha segített volna valamit, de a tejcsatornáim vagy a pórusaim, már nem tudom, nagyon el voltak záródva. Belülről csak gyűlt, gyűlt a sok értékes nedű, de kijönni nem tudott, én meg már úgy éreztem, szétszakadnak a melleim. Délután hozták a nővérek a gyógyszert, hogy apasszam el a tejemet. De én hajthatatlan voltam. Nem és nem, igenis szoptatni fogok. Segíteni persze most sem akart senki, csak még jobban stresszeltek, műtéttel fenyegettek... Estére aztán megszánt valaki: egy testes nővérke, aki a már szülés alatt is a többiekkel ellentétben szimpátiát tanúsított. Bejött, behúzta körülöttem a függönyöket, fölém tornyosult és elkezdte gyúrni a melleimet. A szülési fájdalom ehhez képest semmi sem volt!!! Úgy folytak a könnyeim, hang nélkül, ahogy még életemben sosem. Apukám 5 percig bírta, aztán kiment, nem bírta végignézni, hogy szenvedek. Azt hittem, ottmaradok, de komolyan. Közben pedig összeszorítottam a fogaimat, mert elképzeltem a kisfiamat a cumisüveggel a szájában. És inkább tűrtem. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, elveszítettem az időérzékemet, az ájulás határán álltam. Aztán egyszercsak beindult!!! Sosem felejtem el azt az érzést, ahogy a langyos tej spriccelni kezdett, és végigfolyt a hasamon!!! Persze ezzel még közel sem volt vége a dolognak, de legalább már reményt adott, hogy jóra fog fordulni minden. 
Ezek után még rengeteg munka várt rám. Szó szerint éjt nappallá téve fejtem magam, hogy kiürítsem a sok tejet, kimasszírozzam a csomókat. De megérte. Kicsi fiam is hamar ráérzett a szoptatás technikájára, és azután már szinte le sem lehetett vakarni rólam. Azt a nyarat félmeztelenül töltöttem, csak nem a tengerparton :-)) Vagy szoptattam, vagy fejtem, már szinte mást sem láttam magam előtt, csak a melleimet. De el nem cseréltem volna ezt az érzést semmiért. De az orvosok hozzáállása nagyon ledöbbentett. Már a kórházban is, aztán pedig onnan kikerülve még sokáig kísértett ez a hozzáállás. Egy hónaposan a város egyik neves gyerekorvosához vittük a fiamat. A mérés eredménye nem volt kielégítő a doktornő számára, a "Nagykönyv" szerint többet kellett volna gyarapodnia súlyban egy hónap alatt. Csakhogy  a nagykönyv elfelejtett említést tenni arról, hogy egy négy kilóval született baba nem biztos, hogy ugyanannyit fog hízni, mint egy két és fél kilós... Persze a doktornő nem így gondolta, közölte, hogy biztos nem elég a tejem... akkor még jót röhögtem, mondtam neki, hogy másik 10-nek már biztos nem elég... Már akkor minden szoptatás után még vagy 100 grammot fejtem, ha nem többet. De azért biztos nem elég... Akkor lehet, hogy nem jó minőségű a tejem... Elmész te ám a..... Eszem rendesen (többet is, mint kéne...), sok folyadékot iszom, pihenek, kiegyensúlyozott életet élek, egészséges vagyok, mitől ne lenne??? Közben persze már tájékozódtam innen-onnan a szoptatással kapcsolatos dolgokról, nem lehetett már engem ilyen könnyen lerázni. Hogy miért nem gyarapodott "annyit"? Talán mert besárgult, másfél napig kékfény alatt tartották (közben ott is - az orvosok tiltakozása ellenére - többször kivettem az inkubátorból, megszoptattam, a hátralévő időben meg fejtem egyfolytában, na ez a sztori is megér egy misét!!!!), és még azután is sokáig aluszékony volt, hogy hazajöhettünk a kórházból, hiába ébresztgettem, sokszor a cicin is csak aludt... Na ezen szerintem tápszerrel se lehetett volna többet segíteni, de mindegy. A doktornő azonnal tápszert írt, pontos utasításokkal, hogy hogyan etessem a gyereket: szigorúan 10 perc mindkét mellből, aztán tápszer, x adag, és minden nap növelni az adagot.... Hát ez se normális!!!! A rendelőből kiérve azonnal a kukában landolt a recept!  Én már tudtam, hogy pont ez az elválasztás, tejapasztás pontos forgatókönyve. Ő nem tudta??? Vagy milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy a tápszeres táplálást népszerűsíti? Költői kérdés, nagyon jól tudom a választ....
Két hét múlva kellett újra visszamenni: az "előírt" fél kiló helyett másfelet hízott... kizárólagos anyatejes táplálással. Szerintem ilyet se látott még a nem túl fényes praxisa alatt... Szégyen-gyalázat, hogy nekem kellett megmagyaráznom neki, hogy igenis jobb a szoptatás a babának, mint a mesterséges táplálás. 
Sajnos nem ő az egyetlen ilyen orvos Görögországban, sőt, a legtöbben így gondolkoznak. Amikor elköltöztünk Drámáról, a mostani gyerekorvosunknak teljesen elkerekedett a szeme, amikor mondtam neki, hogy szoptatom az akkor még csak 3 hónapos fiamat. A második, és harmadik babámnál ugyanez a forgatókönyv eljátszódott vele is az első méréseknél, mindenért a szoptatás volt a "hibás", na meg én, felelőtlen anya, hogy hagyom a gyerekemet éhezni (az egyébként Hencidától Bonchidáig folyó tejáradatommal - ja persze, biztos nem "jó" a tejem, áááááááá!) Más téma, hogy az ételtől sem híztak úgy, mint az "előírt" nagy átlag, hiszen egyrészt mind óriásbébik voltak, másrészt pedig talán volt kitől örökölniük a cingárságot (khm... nálam sajnos múltidő, de annak idején fénykoromban én is megszenvedtem minden egyes kilóért, amit magamra akartam szedni - bezzeg most egy gramm sem akar leugrani rólam szenvedés nélkül! Na de ez most nagyon OFF).
Folyt. köv....


2010. június 9., szerda

Önkiszolgáló

Fotini egyre önállóbb. Mindent egyedül akar csinálni, nem engedi, hogy segítsünk neki. Öltözködni próbál (a vetkőzés már jól megy :-D ), egyedül eszik (na ez is nagyképűen hangzik, 3-4 kanállal eszik, utána már csak könyörögni kell neki), kapaszkodás nélkül közlekedik a lépcsőn (az idegeim!!!!). Ma reggel pedig újat alkotott. Nagyon korán kelt, még mindenki aludt. Kimászott a kiságyból, mellémbújt, én még csak félálomban voltam. Felhúzta a pólómat, cicizett egyet, kiszolgálta magát. Aztán amikor végzett, gondosan betakargatott, visszamászott az ágyába és aludt tovább... 
Hiába, ő már nagyon nagylány!! :-D :-D

Életjel

Nos szóval szerencsésen megérkeztünk. Egy kicsit eltűntem, mert kedden vizsgáztam is, így még az utolsó perceket ki akartam használni a tanulásra, de most már (remélem) túl vagyok mindenen. Azért egy kis szorítás még rámfér, mert elég kétesélyes a dolog... Vagyis nem lett olyan rossz, de sok embert megbuktattak az előző vizsgán, holott "valamit" azért tudtak, szóval elbizonytalanodtam, hogy lehet, hogy mégis szigorúan osztályoznak... Na mindegy, majd meglátjuk. 
Az utunkra visszatérve, ugye mondtam, hogy becsomagolom a jó időt? :-D És még csak nem is foglalt sok helyet. Ilyen ügyes se voltam még soha, négyünknek 2 húszkilós bőröndbe sikerült besűríteni egyhavi muníciót :-)) Na jó, nemcsak napsütésből, ruhákat is hoztam :-D Úgy döntöttem, nem lesz  rossz idő, és kész!! Ha meg mégis, akkor úgyse megyünk sehova, itt bent a házban meg megintcsak nem kell a téli ruha. Aztán jöttünk, láttunk, leizzadtunk :-)) Vicces volt, szombat reggel még napoztunk otthon a kertünkben, aztán Thessalonikiben már zuhogott az eső, Budapestre leszállva viszont kellemes napsütés fogadott. A jóidő-transzfer sikeres volt! Akik innen Magyarországon olvasnak minket, most biztos örülnek nekünk, aki meg görögben maradt, attól bocsánatot kérek, hogy elvittem onnan az összes napsütést... Majd visszahozom, ígérem, de azért remélem, itt is tudok hagyni belőle!
A repülőút egyébként maradandó élmény volt ismét. Angol nyugdíjasklubbal utaztunk együtt, a repülő egy apróbb kis légörvénybe kerülését velőtrázó sikoltozással nyugtázták. Persze lehet, hogy csak a "Rémálom" következő része forgatásának castingjára gyakoroltak... Azért elgondolkoztatott közben, hogy igazából a nyugdíjasokon látszik, mekkora áthidalhatatlan különbség van kelet és nyugat között... A magyar vagy akár görög időskorúak, mire elérik a nyugdíjas kort, örülnek, ha még élnek, ha pedig egészségileg még jól vannak, akkor majd éhenhalnak a nyugdíjukból... A nyugatiak meg lehet, hogy már meg sem állnak a lábukon, de még körbeutazzák fél Európát. Nem irigylem tőlük, én szerintem ennyi idősen már örülnék, ha ki sem kellene mozdulnom otthonról. Igaz, én már most is annyit utaztam (sajnos nem körbe a világban, csak oda vissza Görögország és Magyarország között, de ahány kilométert már megtettem így, akár többször körbeutazhattam volna a Földet), hogy egy életre elég.
Nos, lényeg a lényeg, itt vagyunk, jól vagyunk, és mostantól élvezzük az életet (remélem). 


2010. június 4., péntek

Útra készen

Holnap indulunk Magyarországra! A mai nap a búcsúzkodás jegyében telt. Bár hivatalosan csak 15-én van vége az iskolának, de a vizsgáim miatt nekünk hamarabb el kell mennünk. Utoljára. Lassan-lassan már én is látom a végét. De a mai nap még nem az én búcsúm volt a(z) - virtuális - iskolapadtól, hanem Malvináé. A felhőtlen gyermekkortól. Annyira megható volt, ahogy elbúcsúztatták!! Minden gyerek rajzolt neki, emlékkönyvet kapott, kis albumba rendezték a közös fényképeket, amit az év során készítettek róluk, külön dossziéba kerültek a rajzok, feladatlapok, kézimunkák... Megkönnyeztem, ahogy mindent végignéztem. Az ő kis életében is lezárult egy fejezet. Sajnos az évzáró műsorról lemarad, pedig a többiek már nagyon készülnek rá, de azért vigasztalja a tudat, hogy addigra már az "ő" papájával és mamájával lehet (mindig így hívja a szüleimet, "az én papám, és mamám", mert a másik nagyszülők..... na hagyjuk, no comment). A gyerekektől amúgy sem kellett érzékeny búcsút vennie, hiszen velük jövőre ugyanebben a felállásban folytatják az iskolát, csak az óvónéni könnyezte meg nagyon a távozását. De hát jövőre is látni fogjuk, az iskolaelőkészítő az általános iskolával egy udvarban van, csak át kell sétálni. Megfigyeltem, hogy az aktuális elsősök mindig nosztalgiázva mennek vissza az előkészítőbe, az iskolai szünetekben meglátogatják a volt pedagógusukat - mindenki nagyon szereti :-)) Ki is érdemli a gyerekek szeretetét, mert szívét-lelkét kiteszi értük, legjobb tudása szerint irányítgatta őket ebben az évben is, hogy testileg-lelkileg felkészülve induljanak neki az iskolának szeptembertől. 
Stefanos tanítónénije pedig különösen meghatott. Mivel nem akarta, hogy a fiam - már megint - lemaradjon az évzáró ünnepségről, és szereplésről, előrehozta a másodikosok műsorát, és megtartották ma. Csodálkoztak is a többi szülők, hogy miért kellett ma bejönniük, és könnybe lábadt a szemem, amikor mondta, hogy azért, mert a Stefanos elmegy... Aztán az egész iskola összegyűlt a nagyteremben, hogy megnézze őket. Szerintem ma mindenki  a fiam nevét áldotta, hogy neki köszönhetően elmaradt az egyik órájuk :-D Nagyon meghatott ez a figyelmesség! 
Mostantól pedig vakációóóóó! Nekik, mert nekem most még csomagolnom kell. Na ezt utálom a legjobban az egész utazásban! Ennyi emberre nem semmi feladat ám!! Főleg, hogy azt se tudom, mit pakoljak: hideget, meleget vegyesen, mert szeszélyes ez az időjárás!! A fél házat cipelhetjük megint!
Már itt sem vagyok, legközelebb már Magyarországról jelentkezem! Jó utat és vulkánfüsttől mentes légifolyosót kívánok magunknak! Na és egy jó nagy bőröndöt, amibe becsomagolhatom az itteni meleget!


Altatási ceremónia

Említettem már, hogy Fotini nincs túl jó barátságban az alvással? Hehe, tudom, hogy igen, csak kíváncsi voltam, figyeltek-e  :-D Az esti fektetéseket akár görög drámának is nevezhetném, csak az a kérdés, hogy a tragédia vagy a komédia illene-e rá inkább, de azt hiszem, mindkettő egyszerre. Ma este is a szokásos forgatókönyv szerint zajlott minden (mindeközben a nagyok már régesrégen a másik oldalukra fordultak...). Bemegyünk a szobába, villámgyorsan bemászik a kiságyba, mint egy kismajom; egy darabig szorongatja a kezemet, aztán még felugrál vagy százszor ölelkezni, puszit, cicit, vizet kér, aztán amikor végigér az egész repertoárján, és kezdek mérges lenni, akkor az apát akarja. Kimegyek, szólok neki, bejön. 
- Anya, te most tűnj el! - jön a "kedves" utasítás. Visszafojtom a röhögést és engedelmeskedem, de nem megyek túl messzire, mert tudom, hogy mindjárt én jövök újra. Alig ül le mellé az apja, máris hallom, hogy anyát akarja.
- Most szórakozol velem? - kérdezem tőle. 
- Igen!
Legalább őszinte gyerek....

2010. június 2., szerda

De nehéz az iskolatáska

Ma délelőtt Malvinát beírattuk az iskolába! Hazudnék, ha azt mondanám, nem könnyeztem meg... Közhely, de tényleg hihetetlen, mennyire repül az idő!!! Mintha még csak most született volna, hogyan nőtt meg ilyen gyorsan??? Vele kapcsolatban meg amúgy is van egy szívfájdalmam: ha Magyarországon élnénk, még bőven évvesztes lenne, ugyanis december végén született!!! Itt viszont az "évjárat" szerint mennek a gyerekek iskolába, vagyis mindenki, aki 2004-ben látta meg a napvilágot, szeptemberben elkezdi az iskolát. Ezzel a ténnyel már azóta nem voltam kibékülve, hogy Malvina megszületett. Egy barátnőm kislánya egy héttel fiatalabb nála, és értelemszerűen egy évvel alatta lesz az iskolában, mivel ő már januári. Azért ez annyira furcsa. Persze akkor is így lenne, ha mondjuk május végére szabnák meg az iskolába indulók születési dátumát. Aki június elején születik, az már egy évvel később kezdene. De az mégiscsak logikusabban hangzik, hiszen mire elkezdi az iskolát, addigra már bőven betölti a hatodik életévét. Malvina még csak 5 és fél lesz, amikor elkezdődik az iskolaév. Ez sokáig foglalkoztatta a gondolataimat. Utána is jártam, és elvileg lett volna rá lehetőség, hogy megkérvényezzem, hogy évet halaszthasson, tekintettel a késői születési dátumra. Aztán az élet mindig megadja a megoldást, kár előre problémázni bármin is. Malvina testileg is, szellemileg is sokkal érettebb a koránál, már most ő a legmagasabb az iskolaelőkészítős csoportban, pedig ő a legfiatalabb. Mi lenne, ha még évet is veszítene? Szellemileg pedig, mint a legtöbb "kistesó", már egész kicsi korától kezdve elleste a dolgokat a bátyjától, sokkal korábban tanult meg mindent, mint a szintén okos és értelmes nagy testvére :-)) Tehát kár lenne aggódnom a korai iskolakezdés miatt. Egyébként is több pedagógus véleményét is kikértem, akik egyértelműen megerősítettek, hogy a gyerek bőven iskolaérett. Itt Görögországban nem szokás iskolaérettségi vizsgálatot tartani, sőt úgy egyáltalán, nem is foglalkoztatja a pedagógusokat, hogy egy gyerek érett-e az iskolakezdésre, vagy sem... Furcsa rendszer, de ez van. Én viszont itthon "önszorgalomból" megcsináltattam vele jó pár tesztet, amiket az internetről találtam, és nagyon jó eredményeket ért el a kicsilány! Az itteni iskolaelőkészítő amúgy is elég erős volt, annak ellenére, hogy a tanterv nem írja elő, de ők már megtanultak szinte folyamatosan olvasni, írni, tízes számrendszerben összeadni-kivonni, és még sok minden mást, amit annak idején - két éve - Stefanos nem is tanult, mivel ő másik iskolaelőkészítőbe járt még.  Mérgelődtem is sokszor, hogy minek ennyire megterhelni a gyerekeket ilyen korán. De most utólag azért nem bánom, mert biztos, hogy sokkal könnyebben veszi majd az akadályokat az iskolában. De főleg azért, mert nem érezte a lányom megterhelőnek a tanulást, szívesen, nagy kedvvel tanult, hatalmas megfelelési vágy hajtja, hogy utolérje a bátyját :-))
Ami pedig szintén az iskolakezdés mellett szól, hogy már most, az iskolaelőkészítőben összeszokott a kis csapat, akik majd a szeptemberben induló elsősöket adják. Tehát nagy lelki törés lenne Malvinának, ha a többiek mennének, ő meg maradna. Biztos vagyok benne, hogy kudarcként élné meg, és összetörné a kis szívét. A mai nappal amúgy is véglegessé vált az eddig sem kétséges döntés: a kicsi lányom az iskola nyilvántartásába került. Azt hittem, másodszorra már kevésbé fog érzékenyen érinteni ez a tény, hogy iskolás gyermekem van, de nem. Eddig volt egy iskolásom, egy óvodásom, meg egy bébim. Most már két iskolásom lesz, és már a kicsi sem baba többé :-(( Hova sietnek ezek a gyerekek??? 
Az egyetlen dolog, amit azért sajnálok, hogy úgy érzem, nagyon gyorsan végetért a  felhőtlen gyermekkor a lányom számára. Most még izgatottan várja az iskolakezdést, mert nem igazán sejti még, mi vár rá... Amikor azt látja, hogy Stefanosszal tanulok, neki csak az jut el a tudatáig, hogy most csak és kizárólag a bátyjával foglalkozom, és nem szabad minket zavarni, ezért még irigykedik is. Alig várja, hogy ő is részesüljön ebből a kiváltságos figyelemből :-)) Csak amikor majd rájön, hogy mivel is jár mindez,  akkor már késő bánat lesz, nem lesz kiszállás :-))  Főleg, ha tényleg megreformálják megint az oktatást, mint ahogy sokan rebesgetik.... Bele se merek gondolni. Eddig sem volt egyszerű a kis nebulók élete, most - ha lehet hinni a híresztelésnek - még nehezebb lesz a tananyag és több a tantárgy; mit akarnak még szerencsétlen gyerekektől? 
A mai világban már szinte egyértelmű, hogy mindenki továbbtanul, 23-24 éves koruk előtt nem nagyon kerülnek ki a fiatalok az iskolapadból. Akkor miért kell már egyre előbbre hozni az iskolakezdést, és megkeseríteni a gyerekek életét? Persze, tudom, az információk, a tudás, amit el kell sajátítani, is egyre több lesz, de akkor is. Mi lesz a gyermekkorral??? Érdeklődés hiányában elmarad?
Na és hát persze az oktatási rendszer is elég sok kívánnivalót hagy maga után, de attól tartok, minden egyes változtatással csak rosszabb lesz... De nem az én posztom (sajnos vagy szerencsére?), hogy eldöntsem, mi a jó, mi sem, én csak legjobb tudásom szerint igyekszem a gyerekeim mellett állni, és átsegíteni őket a nehézségeken. Tényleg nagy szerencse, hogy most még itthon vagyok a kicsivel, és tudok segíteni. Nem is tudom, mi lenne, ha dolgoznék. Nem volt egyszerű Stefanosszal sem az első osztály, és ahogy hallom, a harmadik most szintén nehéz lesz. Akinek nincs senkije, hogy segítsen, az menthetetlenül lemarad. Mert sajnos az iskolában sok segítségre nem számíthat :-(( Ott leadják az anyagot, aztán oldd meg, ahogy tudod... Most ezen a helyzeten (is) akarnak változtatni a reformokkal, de valamiért szkeptikus vagyok... Ne legyen igazam!!!