Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. július 29., csütörtök

Előítéletek :((

Ma délután a tengerpartról hazafelé tartva furcsa dolognak lettünk szemtanúi, illetve közvetett módon szereplői - vagy inkább csak tétlen statisztái. A főúton, az út szélén két csillogó márkás autó állt egymás mögött, nem túl nagy távolságban, és vezetőik kint álltak az autók mellett. Egyikük kétségbeesetten integetett, próbálta az elhaladó autókat megállítani. Először azt hittük, baleset történt, de ahogy lelassítottunk, láttuk, hogy az autókon karambolra utaló nyomok nincsenek, és az utasok sem sérültek. Ami viszont megdöbbentett, hogy a nagy forgalom ellenére senki sem állt meg. Mindenki csak lelassított, aztán amikor konstatálták, hogy - látszólag - nincs baj, továbbálltak. A közelbe érve megértettem az okot, látva az autók bolgár rendszámát és az utasok.... hogyan is fogalmazzak... nem idén nyáron barnult bőrszínét... Elég hosszú ideig szemtanúja lehettem  a jelenetnek, mert egy teljesen egyenes útszakaszon történt az eset, így előtte is, utána is még sokáig figyeltem, hogy vajon megáll-e valaki segíteni. Mi a szemközti sávból jöttünk, ennek ellenére úgy gondoltam, ha más nem is, de mi majd megállunk. De aztán férjem is csak lelassított, majd továbbhajtott a többiekkel együtt :-(( Szégyelltem magam és rosszul éreztem magam emiatt, nem tudtam, helyesen cselekedtünk-e, de aztán hátrafordultam, ahol a három kis csemeténk kókadozott az egész napos pancsolás fáradalma után, és rájöttem, hogy nem, az ő biztonságukat nem veszélyeztethetem :-(( Annyi mindenről hallani, nekünk pedig sajnos saját bejáratú történetünk is van ehhez hasonló esetről. Akit érdekel a sztori, édesapám blogjában olvashat róla részletesen ITT (a belépéshez meghívó nélkül lehet regisztrálni). 
Idáig jutott ez a világ, amikor a segítségnyújtás már nem elsődleges kötelességünk és természetes emberi viselkedés, hanem lutri, mert nem tudhatod, kikkel állsz szemben. Vajon tényleg segítségre van-e szüksége a másiknak, vagy csak ki akarja használni a jószándékot, hogy kárt okozzon neked? De azért akkor is hihetetlennek tűnt az egész jelenet. Annyi autó közül nem akadt egy sem, aki megelőlegezte volna a bizalmat azoknak az embereknek? Mennyit tesz a "csordaszellem", minél több autó haladt el mellettük, annál inkább nyilvánvaló lett, hogy senki sem fog megállni, hiszen az már gyanús, hogy mindenki továbbhajt, és felmerül a kérdés, hogy "miért pont én?" Igen, mi is ugyanolyan bűnösök voltunk, nem is értem, miért döbbentem meg ennyire, hogy más is ugyanezt tette. Kérdés, hogy másnak is okozott ez lelkiismereti problémát, vagy el is felejtette... netán meg sem fordult a fejében, hogy talán mégiscsak meg kellene/kellett volna állni... Mondjuk a lényegen már nem változtat, továbbhajtottunk mi is, nincs mentségem :-(( De mi van,  ha tényleg segítségre szorultak, még ha első ránézésre (mit ránézésre, egy futó pillantásra, amíg elsuhantak mellettük) nem is látszott úgy? Ki tudja, talán valaki rosszul lett az autóban, bármi megtörténhet... Hazáig vívódtam magamban ezekkel a gondolatokkal. Embertelen egy világban élünk, és észre sem vesszük, mi magunk is elveszítjük minden emberi mivoltunkat. Mindenki csak a saját bajával törődik, és bizalmatlanok lettünk a másik irányában. A görögökben pedig amúgy is van egy jó adag idegengyűlölet (vagy inkább csak -félelem), aki ilyen-olyan nemzetiségű, az jó ember már nem is lehet a szemükben. Annak idején, amikor kijöttem Görögországba, rengeteg bolgár gazdasági menekült élt itt, főleg az északi területeken, és nem volt túl jó hírük; ha valami bűncselekményről volt szó, a közvélemény szerint csakis bolgár vagy albán nemzetiségű bevándorló lehetett a tettes (csak zárójelben jegyzem meg, hogy a múltkori autófeltörésünkkor is az volt a szomszédok első reakciója, hogy "igen, ilyenkor nyáron annyi bolgár jár errefelé"...). Csak azt nem vették még észre, hogy mostanában mintha fordulna a kocka: nem Bulgária az, aki az államcsőd szélén táncol., és nem is a bolgár lakosságot taszították nyomorba az úgynevezett válságcsomaggal... no comment. Az előítéletek azonban megmaradtak. És ahogy múlnak az évek, ahelyett, hogy megszabadulnánk ezektől az előítéletektől, inkább egyre bizalmatlanabbak leszünk. Hiszen romlik a közbiztonság, lassan már a testvér a testvérben sem bízik. Döbbenet, hogy ez az eddig derűlátó, az életet élvezni tudó, vidám, barátságos, segítőkész nép mekkora változáson esett át. Most mindenki csak panaszkodik, rosszkedvű,  reszket  a jövő miatt, és bizalmatlanul méregeti a másikat. Főleg ha az a másik meg még egy kicsit másmilyen is... A ragyogó napsütés ellenére úgy érzem, Görögország sűrű fekete felhőbe burkolózott :-((


2010. július 28., szerda

Elválunk

Lassan, de biztosan elkezdődött az elválasztás folyamata Fotinivel. Már egyre kevesebbszer jutok eszébe, ha a szopizásról van szó. Eddig az volt a szokása, hogy az étkezések előtt, amikor ölbevettem, hogy megetetem, gyorsan eszébe jutott, hogy ő előbb cicizni akar. Átlátszó és sunyi húzás persze, mert tudom nagyon jól, hogy csak azért csinálta, hogy időt nyerjen az étkezési "tortúra" előtt, de azért még így is olyan jó érzés volt ez az összebújás! Mostanában viszont mintha megfeledkezni látszana erről a szokásáról, talán csak nem megjött az étvágya? :-)) Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy először úgy kezdjük az evést, hogy ő a saját kis székében ül, az asztalnál, mindenkivel együtt, közösen. Kezdetben nem is hagyja, hogy etessem, hanem egyedül akarja kanalazni az ételt. Csak amikor a család többi tagja már el is felejtette, hogy egyáltalán ettek, a kisasszony tányérjából viszont a nagy "látszatlapátolás" ellenére még mindig szinte semmi sem hiányzik, olyankor egy kissé megelégelem a dolgot, és jön az anyai szigor meg a rendületlen etetés :-)) Talán  csak az eltökélt tekintetem riasztja vissza attól, hogy újabb cselhez folyamodjon :-)) Aztán lehet, hogy csak a nagy  meleg tartja vissza attól, hogy még jobban egymásra izzadjunk. Meg hát sokat vagyunk kint, a szabad levegőn, meg a tengerparton, ott meg ugyebár tudja, hogy szó sem lehet róla!! Vagy talán ott eszébe sem jut, van jobb dolga is :-D Lényeg a lényeg, 2 éves és 3 hónapos korára eljutottunk odáig, hogy most már naponta max. 1-2-szer szopizik!!! Vicces, igaz? Én magam sem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig kitartunk, és még nincs vége! Mégis magamban egy kicsit őrlődöm, mert annak ellenére, hogy tényleg most már bőven itt lenne az ideje, hogy abbahagyjuk, mégsem bírom rászánni magam. Sokszor elfog a kísértés, hogy rákérdezzek, nem akar-e szopizni egyet, mert tudom, hogy ha szólnék neki, biztosan nem mondana nemet. De aztán mégiscsak hagyom, hadd folyjanak a dolgok a saját medrükben. Egyszer véget kell, hogy érjen, igaz? A hormonok már régen nem tombolnak bennem, nem fog kikészíteni lelkileg, ha eljutunk arra a pontra. De azért mégis húzom-halasztom, ameddig csak lehet, hiszen nagy valószínűség szerint nem fogok már többet szoptatni :-(( Az a negyedik baba jelen pillanatban egyre távolabbi álomnak tűnik... Na de nem is ez a lényeg, egyedül Fotinié a döntés joga, nem fogom se erőltetni, se eltiltani, és előbb-utóbb majd meghozza a végső döntést :-)) Vagy egyszerűen csak elfelejt hozzámbújni és babást játszani, mert annyi dolga van a világ felfedezése közben! 
Ez is, mint minden elmúlás, vagy egy fejezet vége, fáj egy kicsit. Ahogy "öregszem", egyre szentimentálisabb leszek, úgy látszik. Valaminek a vége viszont mindig egy új dolog kezdete is, szóval Isten hozott kisgyermekkor!


2010. július 26., hétfő

Vakáció???

Ma délután a tengerpartról hazatérve kellemetlen meglepetésben volt részünk :-(( Amíg távol voltunk, valaki betörte a második kocsink ablaküvegét :-(( Szerencsére nem vittek el semmit, láthatóan meg sem próbálták felnyitni, vagy valami (megjegyzem, nem is lett volna benne semmi, amit vinni érdemes, egy ezeréves kis tragacs, csak azért "tartjuk", mert keveset fogyaszt, így a férjem azzal jár be télen dolgozni, amíg én a családi autóval furikázom a gyerekeket iskolába), csakis a rombolás volt az elkövető szándéka. A napokban jutott a tudomásomra, hogy amíg mi Magyarországon voltunk, az egyik falubeli gyerek (nem mellesleg az iskola réme...) lecsavarta a nagy autóról a gumiszelepeket, valamint a ház előtti egyik kis facsemetét is tönkretette... Észre sem vettem, amíg Stefanos egyik osztálytársa (szintén "jógyerek"...) be nem árulta. Az autót meg férjem nem akarta elmondani nekem, hogy ne idegeskedjek, végülis - szerinte - nagy baj nem történt, mert a szelepeket megtalálta az autó mellett... Szerintem pedig igenis nem kis dolog ez!!! Hogy jön ahhoz valaki, hogy más vagyontárgyához csak így hozzányúl!!! Már akkor kicsapta nálam a biztosítékot ez a dolog, amikor megtudtam, el is akartam menni a gyerek szüleihez, hogy "elbeszélgessek" velük, de aztán valahogy nem találtam rá időt. A mai napig. Tudom, nem szép dolog az előítélet, de ezen előzmények után az első gyanúsítottam egyszerre az a gyerek lett!!! El is mentem hozzájuk, persze nem sok sikerrel jártam, mindent tagadott - mit is vártam? Azért jó orrom van, általában észreveszem, ha valaki hazudik nekem, főleg, ha gyerek, azt hiszem, ezúttal igazat mondott. A múltkori "balhét" viszont nem hagytam szó nélkül. Vicces (lenne, ha nem velünk történik mindez), de a két jómadár egymásra mutogat. Az árulkodós osztálytárs (nevezzük P-nek) váltig állítja, hogy a világ összes bajáért V (az elsőszámú gyanúsítottam) a felelős. V pedig fordítva. Kinek van igaza? Nem tudom, végülis már nem is lényeg, egyik kutya, másik eb. Igazságot nem tudok, nem is akarok szolgáltatni. Elmentem mindkettőjükhöz, nem veszekedtem, nem fenyegetőztem, csak finoman a tudtukra adtam, hogy innentől a rendőrség vizsgálja  az ügyet (na mondjuk ismerve a görög ügyintézést azt is kétlem ám, hogy lesz belőle valami, de mégis, legalább kijöttek helyszínelni, ez is valami...), akinek inge, vegye magára. Nehogy már azt gondolják, hogy velünk bármit büntetlenül megtehetnek!!  
Ami viszont sokkal inkább elgondolkoztatott (ismét), hogy hova tart ez a világ!!! Amikor már lassan 8-10 éves kiskölyköktől is félni kell, nem tudhatni, mi lesz a következő lépésük. Mai "nyomozásom" közben hallottam egypár rémtörténetet, hogy a falu "díszpintyei" micsoda gaztettekkel büszkélkedhetnek idén nyáron. Az egyik majdnem az életét vesztette, mert úgy gondolták, hogy az építési telken jó poén rallyversenyt tartani biciklivel. Fél centin múlott, hogy nem a fejébe fúródott egy kiálló vascső, de így is komoly műtéten esett át., és a nyár további részét elsötétített szobában kénytelen eltölteni.. Néhány másik "jóbarát" a szomszédaik birkáit dobálta kővel "viccből" és többet komolyan megsebesítettek. Ablakokat törtek be, idegen udvarokra másztak be randalírozni és még sorolhatnám!!! Mindezt nem kamasz, vagy felnőtt, hanem általános iskolás gyerekek!!! Döbbenet!!  Ennyire unatkoznak? És még hol a vakáció vége!!!  Az ember azt gondolná, falun nagyobb biztonságban van, az emberek ismerik egymást, kedvesebbek, összetartóbbak, a gyerekeikre is jobban odafigyelnek... Ja, persze!! Képzelem, mi mehet akkor a nagyvárosokban!! Bár ott még nem láttam ennyi utcára kicsapott, lézengő kisgyereket, mint itt, talán ezért. A városokban jobban oda kell figyelni, ekkora korban még nem engedik egyedül utcára a gyerekeket, itt viszont faluhelyen már 4-5 évesen is simán kiengedik őket játszani, mondván, nem leselkedik rájuk annyi veszély. Nos, úgy látom, ez a nagy tévedés!!! Saját maguk jelentenek veszélyt önmaguk számára, hiszen kicsik még, nem fogják fel a tetteik súlyát, valamint a rossz társaság is könnyebben befolyást gyakorolhat rájuk. Kevés inger is éri őket, a felnőttek nem érnek rá foglalkozni velük, így mi is lehetne jobb unaloműző, mint egy kis rendbontás. Na de hol a határ? Meddig mehetnek el? Amíg nem szól rájuk senki, vagy egy kis ejnyebejnyével el van intézve a dolog, addig nyugodtan garázdálkodhatnak - gondolják. Ha nem a saját bőrömön érezném a következményeit, még sajnálnám is ezeket az elhanyagolt gyerekeket, de így sajnos nehezen tudom magam a helyükbe képzelni. Mi is voltunk gyerekek - nem is olyan  nagyon régen, hogy ne emlékeznék rá -, de valahogy nekünk eszünkbe se jutott soha, hogy mások orra alá borsot törve üssük el a  tengernyi szabadidőnket. Igen, talán nekünk csak szerencsénk volt, hogy nem keveredtünk rossz társaságba, vagy már akkor tudtunk társaságot választani magunknak? Na és a legnagyobb szerencse, hogy szüleink is, és vakáció alatt pedig nagyszüleink is mindig szívükön viselték a sorsunkat, foglalkoztak velünk, nem hagytak minket az utcán felnőni. Persze az más, amikor már nagyobb korban a ház előtt összegyűlt a "banda", és velük töltöttük az időnk nagy részét, na de akkor is szem előtt voltunk, bármikor leellenőrizhették a felnőttek, hogy hol vagyunk és mit csinálunk, nem garázdálkodtunk szabadon a városban!!! 
A mai világ már egészen más. A szülők rohannak, nem érnek rá a gyerekkel foglalkozni. Nem szeretek sztereotípiákat állítani, de most mégis azt kell mondanom, hogy itt még a görög nagymamák is mások, mint a mi nagyijaink. Még azok, akik már nem dolgoznak, sem szívesen foglalkoznak az unokákkal, fontosabb a saját program: a barátnőzés, kávézás, a fodrász, az ilyen-olyan egyesületi rendezvények, kirándulások stb... Ha mégis jobb híján nekik kell vigyázni gyermekeik szeme fényére, akkor azt borzasztó kényszerként élik meg (persze tisztelet a kivételnek!!). Amit persze a gyerek "fizet" meg végsősoron. És még akkor mindig szerencsés helyzetben van az, akinek van hova elhelyezni a gyermekeit a három hónapos nyári szünetre. Mi, akik közel s távolban senkire sem számíthatunk, nem is tudom elképzelni, hogyan fogjuk megoldani egész nyárra a gyerekek felügyeletét. Sajnos az itteni rendszer sem segít: a mi környékünkön legalábbis nem hallottam még olyasmiről, mint az otthoni napközistáborok, vagy iskolai gyermekfelügyelet. Vannak egy-két hetes bentlakós táborok, de ezek egyrészről elég drágák is, másrészről 1-2 héttel még nem vagyok igazán kisegítve 3 hónap távlatában, harmadsorban pedig  még nem elég nagyok ahhoz, hogy elengedjem őket több napra egyedül. Szerintem. Nembeszélve arról, hogy meg is vesznék a hiányuktól, én már csak ilyen "marslakó" anyuka vagyok :-D Mondjuk idén nyáron még amúgy sem volt téma, hogy itthon maradok-e vagy sem, de ezeket átgondolva nagyon úgy néz ki, hogy még jövő ilyenkor sem fogom a dolgozó népet gyarapítani... Hogy mi lesz később? Egyelőre fogalmam sincs, de remélem, az idő majd választ ad minden kérdésre. A maga idejében. Egy biztos: nem fogom őket kicsapni az utcára egész napra 9-10 évesen, így marad a bizonytalanság, hogy hogyan tovább. A gyermekeim biztonsága és egészséges fejlődése (mind testileg, mind lelkileg) mindennél fontosabb. Még ha ez áldozatokkal jár is. Tudom, hogy ez nem mindenkinél megoldható, de legalább egy kicsi odafigyeléssel és törődéssel talán meg lehetne akadályozni, hogy az utca mostani gyerekeiből a jövő bűnözői váljanak.
Lenne még megreformálnivaló ebben az egész rendszerben!!! És nem ott kellene kezdeni, hogy kell-e az angol első osztálytól, vagy sem (szerintem nem annyira, mivelhogy a görög ábécé teljesen különbözik a latin karakterektől, az elsőben elég azokkal megbírkózni a diákoknak, nem biztos, hogy szükség van rá, hogy bekavarják őket még jobban az angollal - de ez most nem annyira témába vág, csak nem bírtam ki, hogy ne kommentáljam ezt is :-D  ). Talán ott kellene kezdeni, hogy a dolgozó, gyermekeket (neadjisten akár többet is!) vállalni merő nőkre is gondolni kellene, annak függvényében, hogy manapság már nem mindenhol van kéznél legalább 1, de akár több segítő szándékú, tartalékban lévő nagymama, tekintve, hogy a nyugdíjkorhatárt itt is felemelték 65 évre. Az sem jellemző már sehol,  hogy a nők nem dolgoznak, és még nem beszéltünk a helyváltoztatás tényéről, főleg a falvakban, vagyis a fiatalok elköltöznek, a családok elszakadnak egymástól,  messzire kerülnek a segítő kéztől. A jelenlegi iskolarendszer azonban nem számol ezekkel a tényekkel, amikor reggel 8-ra kell vinni a gyereket (én annak idején 7-re jártam dolgozni, férjem úgyszintén, de akkor még ovisok voltak a gyerekek, és ott meg lehetett oldani - most nem tudnánk...), délután még a napközi is maximum 4-ig tart (és aki tovább dolgozik???). Téli, tavaszi, nyári szünetekben nincs mód a gyerekfelügyeletre, oldd meg magad alapon. Ja és akkor még nem beszéltem a délutáni különórákról, amikre a jelenlegi oktatási rendszerben szinte feltétlenül szükség van, mert az iskolában nem tanulják meg azt, amit kelllene (most erre is próbálnak megoldást találni a legújabb oktatási reform keretében - általában nem vagyok egy pesszimista hozzáállású ember, de miért van egy olyan érzésem, hogy semmi sem lesz jobb, mint eddig? Ahhoz először is a tanárok számára kellene egy agymosást tartani., de mindegy... ). Ha mindkét szülő dolgozik, ki rohan velük még oda is???
Na de elkanyarodtam a témától. Nem is kicsit. Elkeserítő a mai gyerekek helyzete. Kit lehet felelősségre vonni? A gyereket? A szülőt? Vagy lehet szidni az egész rendszert? Nem tudom. De remélem, soha nem is kerül rá sor, hogy az én gyerekeim tetteiért keressek felelősöket. Mert azt hiszem, akkor csak magamat hibáztatnám. Anélkül, hogy most mások felett akarnék ítélkezni... Na hagyjuk is inkább!


2010. július 24., szombat

Társas magány

Már megint ugyanazokat a köröket futjuk. 
- Mi a baj?
- Semmi. 
- De látom, hogy valami van. Mi az, mondd el!
- Mondom, hogy semmi, hagyd!
- Most meg mi bajod van?
- Veszekedni akarsz? 
- Dehogyis, csak már megint nem beszélsz velem. 
- Látod, ezért nem beszélek, mert annak úgyis veszekedés lesz a vége. 
- De éppen ezért veszekszünk, mert nem beszélsz...
- Na jó, hagyjuk, menjünk inkább aludni!
Másnap reggel aztán újra eljátszuk, mintha mi sem történt volna, és elhitetjük magunkkal, hogy minden a legnagyobb rendben van. Miért is ne lenne? Fő a békesség!


2010. július 15., csütörtök

Honvágy

Az utazás fáradalmait még mindig csak próbáljuk kipihenni. Nem segít az idő sem, rettentő meleg van, de nem panaszkodom, erre vártam már mióta. Csak éppen aludni nem lehet, meg a házban megmaradni sem, így irány a tengerpart. Ott se jobb a helyzet, és még jól le is fáraszt a fürdőzés. De úgy szép az élet, ha zajlik. Ezen a héten apa is szabadságon van, ki kell használni. Nincs idő gondolkozni. Máskor az utazás után kell pár nap, mire minden a régi kerékvágásba kerül, most valahogy belecseppentünk a mélyvízbe. De ennek is megvan a böjtje. Kell, hiányzik az a pár nap visszaszokás, amíg az ember még nosztalgiával gondol arra, hogy na, 2 napja ilyenkor még.... Valahol olyan ez az érzés, mint a gyász, időt kell adni neki, át kell élni, átérezni a szenvedést, hogy az ember utána megtisztulva folytatni tudja. Amíg nem tudod kiadni magadból a fájdalmat, addig ott lapul, rejtőzik valahol mélyen, és a legváratlanabb pillanatban előtörhet, mint egy támadó fenevad. A honvágy is pont ilyen. Ma délután minket is megtámadott. Éppen a tengertől indultunk hazafelé, amikor Fotini kérdezte, hogy hova megyünk, mondom neki, haza. Akkor nyugtázta is, de amikor megálltunk a házunk előtt, eszeveszett sírásban tört ki. Meglepődtem: most mi a baj? 
- Hazaaa akaroooook! - bömbölte a kicsi. 
- De hát itthon vagyunk!
- Nem ide, a mamához akarok!!!
Erre persze Malvina is rákontrázott, hogy ő is a mamát meg a papát akarja, ott sírtak mind a ketten az autóban! 
Micsoda telepátia, én is éppen azon agyaltam az autóban, hogy mennyire hiányoznak nekem, mindhárman, a dédikével együtt!!! Tényleg fura, hogy pár napja még együtt lehettünk egész nap, most meg már csak egy elérhetetlen álommá váltak - egy időre :-(( Szinte fizikailag hasított belém a tudat.
Az alattomos szörny nem hagyja magát elfojtani, amikor legkevésbé számítasz rá, előtör és belédmar! És én még azt hittem, hogy ezúttal könnyen ment. Hát nem! Hiányoztok!


2010. július 14., szerda

Egyik szemem sír, a másik meg...

...üveg? :-D Tényleg fura dolog ez a két haza dolog. Rohadt érzés elindulni, kegyetlen; az ember legszívesebben maradna, néha még azt is fontolgatja, mi lenne, ha... De nem, nem lehet mindent felrúgni csak úgy, főleg nem ezekben a napokban, amikor a józan észen felülkerekednek a fájó érzések... Amikor felszállt a gép, együtt bőgtünk a gyerekekkel. Hiába na, öregszem, már én sem tudok annyira uralkodni magamon, mint régen. Talán nem is kell, miért is ne mutathatnánk ki az érzelmeinket? Nem sokkal jobb, ha lemeztelenítjük a lelkünket, és látni engedjük a másiknak, hogyan is érzünk valójában? Mire jó a színjáték, minek láttassuk azt, hogy nem fáj, amikor igenis fáj? Attól még a másik nem fog kevésbé szenvedni... 
Ennyi év után már meg sem próbálom felfogni ésszel, hogy hogyan lehet az, hogy egyik pillanatban még itt vagyok, utána pedig pár órával már 1400 kilométerrel arrébb... Furcsa, de inkább jobb, ha nem is agyalok rajta, mert az ember belebolondul. Ebből is látszik, mennyire elrugaszkodtunk már a természetes léttől, mi emberek. Valaha az emberek napokig utaztak, amíg ilyen távolságokat megtettek, de közben, az utazás alatt, volt idejük átélni, megemészteni a változásokat, hiszen saját bőrükön érezhették a helyváltoztatás tényét. Még ha az sokkal kényelmetlenebb volt is. De láthatták magának az útnak a szépségét is. Most mit tapasztalunk az egészből? Felszállunk a repülőre, több órás repülőtéri tartózkodás után, aztán pár óra után a jellegtelen dobozban, amit repülőgépnek hívnak, megérkezünk a világ egy másik pontjára, a télből a nyárba, a civilizációból a vadonba, vagy fordítva, akárhova is, de teljesen más közegbe, mint ahonnan elindultunk. Hiszen nincs két egyforma hely a Földön. Kultúrsokk... Az ember agya már nem képes felfogni ennyi változást ilyen rövid idő alatt, így vagy megszoksz, vagy megszöksz, mondhatnánk... De minek is szöknénk, az esetek nagy többségében mi akartunk utazni, nem igaz? 
Mindezek ellenére imádok repülni. Életem első repülőútja is Görögországba vezetett... Milyen érdekes :-)) Amikor a gép a felszállópályára ér, egy pillanatra megáll, majd felsivítanak a hajtóművek, kellemes borzongás járja át a testemet, nem tudnám megmagyarázni, miért. Nem félek, nem is izgulok, de valamiért mégis érzem, hogy az adrenalinszintem megemelkedik. Ilyenkor még a búcsú okozta fájdalom is enyhül pár pillanatra. Aztán amikor  a gép elhagyja a földet, akaratlanul is hullani kezdenek a könnyeim. Ez a végső búcsú pillanata. Amikor már mindenki mástól búcsút vettem, akiket szeretek, végül elválok a szülőföldtől is. Szó szerint. Fentről a magasból, ha az idő engedi, még figyelem a várost, ameddig csak lehet, és büszkeséggel nyugtázom minden alkalommal, hogy milyen szép! Érdekes, amikor Bécsből indulunk, nem kap el ez a fajta nosztalgia, ami persze érthető, hiszen nem a hazám, de maga a felszállás, vagyis a távozás ténye is mintha kevésbé fájna ettől... Ennyit tenne a hely szelleme? 
A hazautunk szerencsére sima volt, éjjel utaztunk, így nem volt erőnk agyalni vagy szomorkodni; a gyerekek azonnal el is aludtak és én is beájultam időnként, így észre sem vettem, mikor értünk haza.  Alighogy kiszálltunk az autóból, és megláttam a házunkat, türelmetlen kíváncsiság lett rajtam úrrá. Mi változott, hogy vannak a virágaim, a kiskert, na és mekkorát nőtt Rex? A fáradtság ellenére nem tudtam megállni, hogy hajnali 5-kor még ne nézzek körül kívül-belül. Nemhiába születtem a Föld jegyében, a növények, a virágok látványa azonnal megnyugtatott, megvigasztalt. Régebben, amíg bent a városban laktunk, tömbházban, sokkal nehezebben ment a "visszaszokás".  Anyuék tündérkertjéből vissza a betonrengetegbe.  Fúúúj!!! Most  azonban, hogy mi is kertes házban lakunk, máris otthon éreztem magam.  Legszívesebben azonnal előkaptam volna a fényképezőgépet, ha tudtam volna, hova pakoltam a nagy sietségben. Szinte hihetetlen, hogy délután még otthon voltam a szüleimnél... Olyan távolinak tűnt ekkora út után :-((
Azért másnap sikerült néhány dolgot lencsevégre kapnom. A kertünk csodálatos, tavaly kezdtünk először kertészkedni, de - mivel évek óta műveletlen, kipihent földünk volt - olyan sikereket könyvelhettünk el magunknak, hogy idén nem is volt kérdés, hogy tovább folytatjuk. Természetesen minden bio, sőt idén már biotrágyánk is van a komposztálás eredményeképpen, ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - akkora paradicsomokat termeltünk már tavaly is, hogy az egész falu a csodájára járt. Na és annyi is lett, hogy már nem tudtunk mit kezdeni vele, pedig osztogattuk szorgalmasan mindenkinek, aki "vevő" volt rá. Idén ezen felbuzdulva egy sorral kevesebbet akartunk ültetni. Igenám, de a tavalyi termés elhullatott magjai sem tétlenkedtek, így végül mégiscsak úgy jártunk, hogy több paradicsomunk lesz még a tavalyinál is!!! És mekkorák!!! Ezenkívül hatalmas uborkáink vannak, volt borsó, zöldbab (otthonról hoztam sárga-zöldbab vetőmagot is, mert itt azt nem sűrűn lehet kapni, én meg imádom, és abból is rengeteg lett!), honosítottam a karalábét is, mert ezt sem ismerték eddig itt, és akkorák lettek, mint a fejem!!! Ugyanígy jártam a tökökkel, vagyis hogy elsokalltam, "csak" néhány magot vetettem el, aztán az egész hátsó udvarunk tökfölddé nőtte ki magát!! Tehetek én róla, hogy itt még a főzőtököt sem ismerik, és muszáj volt otthonról hoznom magot? Pedig vicces, mert gyerekkoromban meg ki lehetett volna üldözni a világból a tökfőzelékkel, de ugye ami nincs, mindig az hiányzik :-)) Na most majd én is üldözöm a gyerekeimet ezzel a kedves étellel, nehogy már jól érezzék magukat :-D  Mivel hogy annyi tökünk lesz, hogy egész nyáron, sőt még jövő télen is azt esszük majd... 
Imádok kertészkedni.  Városi gyerek létemre elbűvöl a természet rendje, minden egyes alkalommal rácsodálkozom az élet csodájára, hogy egy picike mag és a termőföld szerencsés találkozásából hogyan fejlődik ki egy egész növény, zöldség, gyümölcs, vagy bármi... Pedig amikor gyerek voltam, akkor volt egy kiskertünk a város szélén, ahova jó időben kijártunk, mert - ugye nem meglepő? - a szüleim, nagyszüleim is szerettek (volna) kertészkedni. De mi akkor gyerekként utáltunk ott lenni, unalmasnak találtuk, hogy amíg a nagyok "kapirgálnak", mi lemaradtunk az otthoni baráti társaság "izgalmas" lakótelepi lófrálásáról...
Most azonban saját magam is átéltem a "teremtés" örömét, és nem cserélném el most már semmiért. Nem is beszélve arról, hogy mindennap friss saláta, zöldség kerül(het) az asztalunkra, amiről biztosan tudhatjuk, honnan van. Kell ennél több a gyerekek (és magunk) számára?
De hogy ne húzzam tovább a szót, beszéljenek helyettem a képek. Végezetül csak annyit, hogy nehéz volt a búcsú, az elindulás, de azért hazatérni is jó volt. Miért nem lehet az ember egyszerre két helyen???? 

Idén először termett az almafánk is... így akart üdvözölni minket :))
Jajj, és a málna!!! Ahhoz képest, hogy - emlékeztek? - idén tavasszal ültettem, már termést is hozott, mindenki nagy meglepetésére! Néhány érett szem már nem érte meg a fotózást :-D 
Csak úgy, dísznek ültettem őket, mert szépek!!!

Ők is...

Égig érő paszuly?

Karalábé, a háttérben pedig az a "bizonyos" paradicsom :-)) 

Tök- és dinnye"ültetvény" :-)) 

Alakul...

Na és hát róla sem szabad megfeledkezni, ugye mekkorát nőtt? Jó, a  képen nem látszik annyira, de a maga 6 hónapjához képest már most hatalmas, mekkora lesz még???? Szinte el sem hiszem, hogy ő volt az a tehetetlen kis szőrpamacs, akit fecskendőből tápszereztem. Na ő az élet (egyik) legnagyobb csodája!!!

2010. július 10., szombat

Nehéz búcsú

Ezt most találtam. Itt.  Kész vagyok!!!

Nehéz búcsú

Tudod, milyen, ha elhagynak?
Ha elhagy, ki testedből fakadt?
A gyerekkor gyorsan elszaladt
Elhagyva kis játékokat
S a lány, ki felnőtté ért
Párra talált s oly eltökélt
Követi őt, bármi legyen
Hisz fűti még a szerelem…
Szinte érzed, hogy kiszakad
A lelkedből egy kis darab
Gyorsabban, mint a gondolat
Elszáll a fájó pillanat
Mikor még bátran nézheted
A drága édes gyermeked…

…itt ülsz, s nézed a négy falat
Könnycseppek mossák arcodat
S arra gondolsz: adja az ég,
Hogy hamarosan láthasd még
Adja, hogy ő boldog legyen
Baj ne érje ott a messziben
Hol minden új és idegen
Segítse őt a végtelen
szeretet, mely szívedben él
Kapj megnyugvást a könnyekér’
Majd fáradt tested megpihen
Csak szíved dobban hevesen
Aggódva dobol szüntelen:
„Vigyázz magadra édesem!”


Visszaeső vagyok

Néha már azt hittem, meg lehet szokni. Az idő múlásával már nem fáj annyira a búcsú, a visszatérés. Valamikor nagyon szenvedtem, aztán vettem egy nagy lélegzetet, és úgy döntöttem, nem fog fájni. Ideig-óráig talán sikerült is, vagy csak illúziókba ringattam magam? Most úgy érzem, soha nem lehet ezt megszokni. 
Furcsa dolog, mert ahogy telnek az évek, az ember egyre inkább a megszokások rabja lesz, ragaszkodik a megszokott környezetéhez, a napi rutinhoz, amit egy utazás bizony fenékig felborít. Az első napok, hetek az új helyzethez való alkalmazkodással, beilleszkedéssel telnek. Ilyenkor még sok a zavaró tényező, idegesít a felborult rendszer, aztán észrevétlenül egyszercsak megszokod, a dolgok beállnak egy normális kerékvágásba, sőt egyre jobban érzed magad. Aztán mire már újra önmagad vagy, és azt kívánod, bárcsak sose lenne vége, hirtelen ez az új rend ismét megbomlik. A visszaút már sokkal nehezebb. Egyrészt mert tudod, hogy akárhogy is éreztél az elején, mégiscsak itthon  vagy, itt vannak a gyökerek, és sajnálod, hogy ennyi időt elpazaroltál az elején, hogy így érezz; másrészt pedig tudod, hogy soká lesz, mire megint jöhetsz és felboríthatod a megszokott életedet :-)) Pedig akárhogy is van, ezeket a rendhagyó napokat, heteket nem cserélném fel semmiért! 
Visszaestem. A búcsút, az újra és újra való elszakadást a családtól, a szülőföldtől, a gyökerektől sosem lehet megszokni. Otthon kell majd jó pár nap, amire újra a régi leszek, de a szívfájdalom még eltart egy darabig. Aztán mire megszoknánk, majd újra szakíthatjuk fel a sebeket. Sosem lehet ezt megszokni, ahelyett, hogy könnyebb lenne, egyre nehezebb lesz! Amíg egyedül voltam, még sikerült visszatartanom a könnyeket a búcsú pillanatában, hogy ne okozzak még nagyobb fájdalmat. Most a gyermekeim könnyeinek már nem tudok ellenállni, borzasztó érzés, hogy nekik is fájdalmat okoz ez az egész. Utálom ezeket a pillanatokat! Isten veled, kis hazám!


2010. július 9., péntek

Új "szerelem"

Nem is kellett sokat keresnem. Itt találtam rá. Köszönet érte Briginek! Ugye szép lett? 
A dolog aktualitása, hogy a mi családunkban is fontos szerepet tölt be a zene, édesapám és én is évekig hegedülni tanultunk, megboldogult nagyapám kedvenc hangszere volt. De ezt már egyszer elmeséltem.
Szóval kifejez a kép :-))


Elveszítettem a nagy Ő-t

Éjszakákat töltöttem a keresésével. Azt hittem, már sosem találom meg, aztán egyszercsak rámköszöntött. Első látásra tudtam, Ő az! Azt hittem, őt már sosem fogom megunni.
Aztán ma délután egyszercsak szó nélkül eltűnt. Csak egy üzenetet hagyott, de nem tudtam, mire vélni. Amíg rá nem kattintottam a Scrappin' Blogs oldalára. Nem az ő hibájuk, hogy  a PhotoBucket nem akar többet "játszani" velük. De miattuk én most elveszítettem azt, amit olyan régóta keresek: a tökéletes bloghátteret :-(( Na most kereshetek újra... Nem hiszem, hogy még egyszer valami ennyire fog tetszeni, mint "Ő"... De persze a remény hal meg utoljára... 
Ennél nagyobb bajom ne legyen az életben :-D 


2010. július 7., szerda

Szobatisztaság projekt teljesítve

Két hét sem telt bele, és kicsi lányom most már bombabiztosan szobatisztának mondható. Annyira, hogy még a napközbeni alváshoz sem engedi a pelust feladni. Nagyon büszke vagyok rá. Bár szerencsére egyik gyereknél sem volt gond a bilire szoktatással, elég volt annyi, hogy jó idő, egy szál bugyi, egy-két "baleset", aztán máris vágták, mi a szitu :-)) 
Furcsa, hogy ilyen "nagylányom" van. Ráadásul olyan önálló, egyedül akar törölközni is, sőt a bilit kiönteni; csak kemény közelharcok árán tudom őt meggyőzni, hogy azt talán inkább én... de a vécét már ő húzza le :-D 

A Múzsa csókja

Megfigyeltem, hogy amióta itthon vagyunk, nem megy annyira a blogírás. Persze ez elsősorban a fáradtsággal magyarázható, de ennél többről van szó. Sokszor van úgy, hogy csak úgy gyűlik bennem a mondanivaló, szinte magától akar utat törni; türelmetlenül várom, mikor találok rá végre egy kis időt, hogy kiírjam magamból. Ez a türelmetlenség mostanában mintha hiányozna belőlem. Pedig néha napközben annyi minden jár a fejemben, de mire egy kis nyugalom lenne körülöttem, addigra elmúlik a közlésvágy. Vagy csak nincs itt az ideje? Nem tudom. 
Valahol olvastam, hogy aki külföldön él, abban még erősebb a vágy, hogy gondolatait megossza, enyhítse magányát, ezért sok idegenbe szakadt ember talál megnyugvást? vigaszt? vagy csak egyszerűen önmegvalósítási módot? a blogírásban. Lehet benne valami. Bár magányosnak nem mondhatom magam a szó szoros értelmében, az internet fontos kapcsolattartási tényező lett az életemben, hiszen ez jelenti szinte az egyetlen közvetlen kapcsolatot az elhagyott hazával. Amikor bekapcsolom a gépet, és böngészek a magyar oldalak között (görögöt nem is nagyon szoktam), egy kicsit abba az illúzióba ringathatom magam, mintha  Magyarországon lennék. Rendszeresen tartjuk a kapcsolatot a régi barátokkal, ismerősökkel is, de az internet segítségével sok új barátra is szert tettem, akikkel az életünk egyik-másik területén hasonlóak a körülményeink. Ez valóban szoros köteléket tud képezni az emberek között, jó tudni, hogy mások is ugyanúgy éreznek bizonyos dolgok iránt, ugyanúgy viselkednek hasonló élethelyzetekben, mint mi; az ember egy közösség tagjává válik, még ha csak virtuálisan is. 
 Most, hogy itthon vagyunk, azon felül, hogy se időm, se erőm nincs gép elé ülni, de ez a motiváció sem hajt annyira. Hiszen most tényleg itt vagyok, igazából találkozhatok a barátokkal, a rokonokkal, nem létezik az az űr, amit a netezés hivatott kitölteni. Azt mondják, a művészek is akkor alkotják a legnagyobb műveiket, amikor valami lelki bánatuk van, a fájdalmat az alkotás lendületével adják ki magukból. Na nem képzelem  ám magam művésznek, vagy valami, eszemben sincs magamat hozzájuk hasonlítani! :-D  De tény, hogy most, hogy itthon vagyunk, úgy érzem, kerek a világ;  nincs hiányérzetem, honvágyam, távoli vágyaim, amik gondolkodásra, önmagam felé fordulásra késztetnének. Aztán persze lehet, hogy csak időm nincs :-D Ami meg foglalkoztat, azt meg- illetve kibeszélem a családdal, a barátnőkkel, így szegény kis blogom, egy kicsit elhanyagoltalak, legalábbis ami az elmélkedéseket illeti.
Persze nem mondhatom, hogy az életem unalmas lenne Görögországban, vagy annyira ráérnék (eleve a három gyerek mellett nem lehet unatkozni :-D ), ott is vannak barátok, ismerősök, elég rendszeres társasági életet élünk, de azért vannak olyan dolgok, amiket az ottani társaságommal nem szívesen beszélek meg. Például ez az egész honvágy dolog. Nem hiszem, hogy megértenék amúgy sem. Vagyis ott van egy énem, amit csak nagyon kevesen ismernek, mert nem akarom megmutatni nekik. Ekkor jön az, hogy amit nem mondhatok el senkinek, elmondom mindenkinek - itt, a blogon. 
Hamarosan indulunk vissza, és akkor majd biztos megérint megint a Múzsa csókja, addig pedig még megpróbálom kipihenni magam egy kicsit, testileg és lelkileg is. 


2010. július 6., kedd

Kétnyelvű gyerekek

Már régóta készülök ennek a bejegyzésnek a megírására. Azt hittem, hogy majd itt Magyarországon több időm lesz, de tévedtem. Sűrű a program, minden napra van valami, estére pedig úgy zuhanok be az ágyba, sokszor a gyerekekkel együtt (vagy még előttük), hogy még a gépet sincs erőm kikapcsolni. De ez a téma sokakat érdekel, rengeteg kérdést is kaptam az évek során ezzel kapcsolatban, ezért most már végre muszáj lesz egy kicsit összeszednem magamat, és sorokba rendezni a gondolataimat.
Annak idején, amikor Stefanos megszületett, nekem is sok fejtörést okozott, vajon hogyan fogom megoldani, hogy a gyerek mindkét "anyanyelvét" megtanulja. Anyanyelv: már a szó is azt sugallná, hogy az a nyelv, amit az édesanyjától tanul az ember, vagyis az anyának a nyelve. Nos, a mi esetünkben ez azért nem egészen így van, hiszen nem az én országomban élünk. Tehát mindenképpen fontos, hogy azt a nyelvet is tökéletesen elsajátítsák, ahol élnek, hiszen nagy valószínűség szerint ott fognak felnőni, iskolába járni, az lesz a "hivatalos" nyelvük. Nálunk persze történetesen ez a nyelv az apjuk nyelve is, így viszonylag könnyű helyzetben voltunk. Gondoltam én. Az elejétől fogva - bár akkoriban még nem ismertem más vegyes nemzetiségű családokat - ösztönösen éreztem, hogy elég annyi, ha mindenki csak a saját nyelvén beszél a gyerekhez, és nem lesz gond. A környezetem viszont egy kissé megnehezítette a dolgomat. A görögök előszeretettel szólnak bele mások dolgaiba, még akkor is (vagy leginkább akkor), ha semmi, de semmi közük hozzá, ez különösen érvényes azokra az esetekre, amikor a nemzeti öntudatuk megerősítéséről van szó. No, a mi esetünkben a nemzeti öntudat kérdése annyiban játszott szerepet, hogy nem hagyhatták szó nélkül, hogy egy félig görög csemetének ne a görög legyen az első, amit megtanul. Főleg anyósomék szajkózták előszeretettel, hogy előbb tanuljon meg jól görögül az a gyerek, aztán majd taníthatom, ahány nyelven csak akarom. Pedig ők még a ritka kivétel közé tartoznak, akiknek az első perctől nem volt ellenvetésük az ellen, hogy "kicsi" fiuk nem görög lányt választott élete párjául. De - mint ahogy azt már említettem régebben is - megvan az a rossz (vagy jó) tulajdonságom, hogy csak ritkán hallgatok másokra, és inkább a saját fejem után megyek. Főleg ha még ellenvetéssel is találkozom :-)) Ebben az esetben viszont tényleg meg voltam győződve a saját igazamról, és ebben még a gyerekorvosunk is megerősített. Ő amúgy is Magyarországon járt egyetemre, imádja az országot, és mindent, ami magyar, így benne igazi szövetségesre leltem. Ő "hivatalosan" is eloszlatta minden kételyemet, amelyek esetlegesen felmerültek a gyerek beszédtanulásával kapcsolatban. A lényeg annyi, hogy én magyarul, apa pedig görögül beszéljen a gyerekhez mindig, már a legelejétől fogva, aztán minden menni fog, mint a karikacsapás. Amíg Stefanos nagyon pici volt, egy kicsit viccesen éreztem magam ugyan, hogy magyarul karattyolok a gyerekhez, mondván, hogy úgysem érti, de senki más sem a környezetemben. Persze annyi erővel ugyanúgy a görögöt sem értette :-D De mégis, egy baba már egész kicsi korától fogva tanul, raktároz, figyeli a hangokat, a hangsúlyt, mindent. A magyar és a görög nyelv között már a hangok formálásában is lényeges különbségek van, például nincs s és sz hang külön, hanem valahol a kettő között trafálnak, ugyanígy a c és a cs hang sem válik ketté, de még sorolhatnám estig. Nem árt tehát, ha azok a pici fülek már idejekorán meghallják ezeket a különbségeket. 
Férjem teljesen partner volt ebben a témában. Persze lehet, hogy titkon ő is csak attól félt, hogy a gyerek végül lemarad a görög nyelvben, mindenesetre ő is rengeteget foglalkozott  a picivel. Amikor például abba a korba ért, amikor már szavakat tanítottunk neki, ott ültünk egymás mellett, rámutattunk egy tárgyra, játékra vagy éppen képre, és én mondtam magyarul, ő pedig görögül, hogy egyszerre mindkét nyelven megtanulja. Talán csak ennek a szerencsének köszönhetem, hogy soha nem tántorodtam el attól, hogy a gyerekkel magyarul beszéljek, a környezet "ráhatásai" ellenére sem. Sok külföldi ismerősöm van, akik nem voltak ennyire kitartóak, és nem tanították meg a gyereküket a saját anyanyelvükre. Számomra ez felfoghatatlan, még ha meg is van rá a "logikus" magyarázat: az attól való félelem, hogy majd nem tanulnak meg jól görögül. Hogyan is lenne lehetséges, amikor ott élnek, ott nőnek fel, egész nap a görög nyelvet hallják mindenhol, egyszerűen ragadna rájuk a nyelv, képtelenség nem megtanulni. De persze a kéretlen "jótanácsokat" nehéz elkerülni, és bizony egy kezdő anyukát könnyű elbizonytalanítani, főleg, ha tiszta görög közegben él, magyar, vagy bármely más külföldi társaság nélkül. Talán ő is elhiszi, hogy na jó, először tanuljon meg a gyerek görögül, aztán majd jöhet a magyar. Csak aztán közben meg annyira rááll a szájuk a görög beszédre egymás között, hogy később már nem tudják rávenni a gyereket, hogy máshogyan megszólaljon. Nem beszélve arról,  hogy még ha meg is tanulja később a magyart, az akkor már nem olyan a gyerek számára, mintha az anyanyelvén beszélne, hanem csak egy tanult, "idegen" nyelv lesz számára. Sajnos elég sok ilyen példát láttam-hallottam már magam előtt. Nem csak magyar, de más külföldi anyák is beleesnek ebbe a hibába. Ez főleg akkor irritáló, amikor valaki nem is beszéli jól azt a számára idegen nyelvet, mégis úgy beszél a gyerekeivel. Akkor miről is beszélünk? Miért jobb, ha tőle, helytelenül, idegen akcentussal tanulja meg a gyerek a nyelvet, ahelyett, hogy a saját anyanyelvén beszélgetne a kicsivel? Számomra az anyanyelv ezt (is) jelenti: bármilyen jól megtanulhatok egy idegen nyelvet, mégis a legszebb gondolatok, a legbelsőbb érzések kifejezése magyarul a legszebb, a legszívbőljövőbb számomra. A szó, szeretlek sokkal mélyebb értelmet nyer így, mint bármely más nyelven. Amikor kimondja valamelyik gyerekem: anya, annak egészen más csengése van számomra, mint a görög (vagy nemzetközi) mamá. Kivel beszéljen az ember az anyanyelvén, ha nem a saját véréből fogant csemetéjével? 
Amikor Stefanos még kicsi volt, a játszótéren megismerkedtem pár orosz anyukával. Ők családostól éltek kint Görögországban, mindkét szülő, sőt a nagyszülők is oroszok, otthon csakis az anyanyelvükön beszélgettek, értelemszerűen a gyerekek is oroszul tanultak meg először. Mégsem okozott problémát számukra  görög nyelv: az utcán, a játszótéren, bölcsődében, óvodában "ragadt" rájuk, és észre sem lehetett venni rajtuk, hogy akcentussal beszélnének. A gyerekek agya olyan, mint a szivacs, könnyen beszippant minden információt, nem kell attól tartani, hogy nehézséget okozna nekik egy nyelv elsajátítása, amit úton-útfélen hallanak. A más nemzetiségű szülő nyelvét viszont csakis otthon,  a szülőtől  tanulhatja meg anyanyelvi szinten; ha ez a spontán tanulás kiskorban elmarad, végérvényesen lemarad azzal a nyelvvel. Hacsak később nem kerül egy intenzív nyelvi környezetbe. Több olyan családot is ismerek, akiknél még egyszerre több nyelv is bejátszik, amikor két különböző nemzetiségű szülő egy mindkettőjüktől független, harmadik országban él. Elmondásuk szerint a gyerekek simán megtanultak 3, vagy akár 4 nyelven is, és nem keverik össze!!!
Nálunk tehát a nyelvtanulás - vagy inkább beszédtanulás - viszonylag könnyen ment még az első gyereknél. Stefanos számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két szülője egész máshogy karattyol neki :-)) Hamarosan már szokásává vált, hogy ha rámutatott valamire, hogy az mi, akkor mindkettőnket megkérdez. Neki ez volt a természetes, mint ahogy másnak meg az egy nyelv. 2 éves korában kb. ugyanakkora volt a szókincse, mint a vele hasonló korú görög gyerekeké, plusz még ugyanennyi magyarul is. Egy kicsit aggasztott, hogy amikor a kortársai már mondatokban beszéltek, ő még csak egyszerű szavakat használt, de persze tudtam, hogy a kétnyelvűség miatt lehet, hogy később fog elkezdeni folyamatosan beszélni. Viszont sosem felejtem el, amikor egy tavernába mentünk enni, és a fizetéskor a pincér "efharisto"-ját kezdte szajkózni. Nem értettem rendesen, mit mond, rákérdeztem magyarul, erre rámnézett, és gondolkozás nélkül rávágta: "köszönöm". Akkor esett le, hogy eddig görögül ugyanezt fújta, vagyis kapásból lefordította nekem, hogy mit mondott. Valahol itt kerültek a helyükre a dolgok a kis fejében, ezután már csak egy lépés volt, hogy mindkét nyelven folyamatosan kezdjen el beszélni. Soha nem keverte a két nyelvet, mindig tudta, kivel hogyan szólaljon meg. Sőt, annyira vicces volt, hogy amikor jöttünk haza Magyarországra, akkor nagyon is tisztában volt vele, hogy itt - rajtunk kívül - senki sem ért görögül,  így ha nem akarta, hogy megértsék, átváltott görögre :-D  Görögországban meg a magyarral volt ugyanígy.
Malvinának már egy kicsit nehezebb dolga volt. Neki nem volt annyira egyértelmű, hogy kivel hogyan beszéljen, hiszen egy magyarul gügyögő anyán és egy görögül karattyoló apán kívül már ott volt neki egy bátyus is, aki meg hol így beszélt, hol úgy, és ez láthatólag megzavarta egy kicsit. A szavakat ő is ugyanilyen szépen megtanulta, de már nehezebben rakta össze egész mondattá. Előfordult, hogy teljesen saláta lett belőle, félig görög, félig magyar szavakkal vegyesen, amit rajtam kívül nem sokan értettek.  Az is igaz, hogy ővele már annyit nem tudtam beszélni, mert mire 2 éves lett, és a beszéd-téma kezdett aktuálissá válni, én dolgoztam, több volt neki a görög ráhatás, mint a magyar. Hiába beszéltem vele én továbbra is csak magyarul,  ez lehet, hogy csak jobban megzavarta - ideiglenesen. Két és fél évesen aztán anyukám is kijött hozzánk és hosszabb időt töltött velünk, ennek a hatására, meg talán akkorra érett meg benne is a dolog, de sikerült szétválasztania a két nyelvet. Érdekes, hogy ő, aki később tanult meg beszélni, viszont teljesen akcentus nélkül beszéli a magyart is, míg Stefanosnak érezni a kiejtésén a görög hatást. Nem sikerült még igazán megfejtenem, hogy ez mi miatt lehet, talán csak adottság kérdése, ugyanis azt a teóriámat, hogy azért beszél tisztábban, mert később kezdte, megdöntötte Fotini. Ő korán is kezdett dumálni, és tisztán is. Még egy érdekesség, hogy amíg otthon voltak még a gyerekek, magyarul beszéltek egymás között. Aztán amikor elkezdték az ovit (Malvina a bölcsit), onnantól görögül kezdtek társalogni egymással, mivel az oviban is görögül beszéltek a többi gyerekkel. Furcsa, de amikor Magyarországra jöttünk látogatóba, mindenkivel tudták, hogy magyarul kell beszélni, de ha gyerekekkel találkoztak, automatikusan átváltottak a görögre. Amíg meg nem szokták. A vízválasztó az volt, amikor itthon jártak magyar oviba, amikor a férjem Koszovóban volt. Azóta is egymás között magyarul beszélnek. Igaz, én is azóta nem dolgozom, többet vagyok velük, talán ez is szerepet játszik. 
Fotinivel most vagyunk abban a fázisban, hogy dumál, dumál megállás nélkül. Nála jelenleg sokkal nagyobb a magyar ráhatás (most meg főleg, hogy itthon vagyunk), 2 tesó mellett még ott van a magyar tévé is, na meg a legtöbb dvd is magyarul van meg. Na nem mintha egész nap csak tévét nézne, sőőőt... De ahogy feljebb is írtam, nem félek attól, hogy lemarad a göröggel. Lesz neki ideje bőven, hogy megtanulja. 
Mindenesetre nekem az a tapasztalatom, hogy a két nyelv ismerete nagy előny a gyerekek számára.  Olyan természetes számukra, hogy váltogatják a nyelveket, hol így beszélnek, hol úgy,  teljesen automatikusan átáll az agyuk az egyik nyelvről a másikra. 
Na és hogy hogyan megy a tanulás az iskolában görögül, az már egy másik téma, majd egyszer azt is leírom. 



2010. július 5., hétfő

Imádság

Minden este imádkozni szoktunk a gyerekekkel lefekvés előtt. Egy ideje már Fotini is aranyosan utánozza őket, összeteszi a két kis kezét és ugyanúgy mormog ő is, mintha az imádságot mondaná. Ma este gondoltam megtanítom neki szó szerint. Mondta is szépen utánam, ahogyan azt kell: "Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, amíg alszom..." - nos, eddig a részig minden szép és jó volt, itt azonban felpattant és ellentmondást nem tűrő hangon közölte: - Nem alszom!!! 
Szó szerint feküdtünk a röhögéstől :-D