Elfelejtett álmok

Van úgy, hogy az ember vágyakozik valami után, de tudja, reménytelenül. Lehet az bármi: egy tárgy, egy másik élőlény, egy helyzet, egy lehetőség... a téma szempontjából most lényegtelen is. Először csak reménykedsz, hogy előbb-utóbb majdcsak meglesz, amit szeretnél. Aztán egyre inkább rájössz, hogy nem lehet. Végül elfogadod a jelenlegi helyzetet, sőt, megpróbálod a legjobbat kihozni belőle. Észreveszed a jó oldalát is, és egyre inkább bebeszéled magadnak, hogy tulajdonképpen sokkal jobb ez neked így, mint amúgy lett volna. Addig, amíg magad is el nem hiszed. Sőt, talán még meg is szereted ezt a mostani szituációt, és már nem is akarsz változtatni. 

Igenám, de a sors néha nagyon rossz rendező. Amikor már régen el is felejtetted azt az egykori álmot, egyszer mégiscsak eléddobja az élet, kegyesen mosolyogva: "Tessék, vedd el! Ezt akartad, nem?" Te pedig nem tudod, mit tegyél. Nem mered azt mondani, hogy "nem, most már nem kell", hiszen valaha a fél életedet odaadtad volna ezért az elérhetetlennek tűnő valamiért, ami most egy kissé megkésve a lábad előtt hever. Nem tudsz neki örülni sem, hiszen már régen lemondtál róla, megtanultál anélkül élni, és megbeszélted magaddal, hogy jobb így. De akkor most mi van, mit is akarsz tulajdonképpen? 

Csak annyit, hogy hagyjanak már élni, beleélni magamat egy biztos helyzetbe. Biztos helyzetek viszont nincsenek. Csak a bizonytalanság és az örök kérdés: hogyan tovább? Már tényleg nem tudom, miben higgyek, mi a jó nekem és mi nem. Elvesztettem a szemem elől a célt, ismét, és már nem is tudom, hol keressem. Elfáradtam.