Gyökértelenül

Ahogy közelegnek az ünnepek, egyre inkább hiányzik a család. Máskor ilyenkor már a hazaút előtti készülődés lázában égünk, most pedig csak vágyakozva nézzük a szívünknek annyira kedves udvarról készült havas képeket, amiket apukám küldött. Mindez azután, hogy egész délelőtt rövidujjúban végeztük a dolgainkat kint a mi udvarunkon... Elnézem a gyerekeimet, miközben nagyokat sóhajtva nézegetik a képeket, és elgondolkozom, milyen rossz is az, hogy ilyen "csonka" családban nőnek fel. Az én gyerekkorom tele volt a nagyszüleimmel, a nagynénikkel és -bácsikkal, valamint az unokatestvérekkel együtt töltött közös emlékekkel, ugyanabban a városban, de legalábbis megyében laktunk mindannyian, gyakran összejöttünk, az ünnepeket, a születés- és névnapokat mindig együtt töltöttük, kivétel nélkül. A görög családok nagy része is ilyen, irigykedve nézzük a gyerekeim kis barátait, akik szinte több időt töltenek a nagyszülőkkel, rokonokkal, mint a saját szüleikkel. Az évek során igyekeztem magam vigasztalni, hogy talán ennek is megvan az előnye, hogy mi magunkra vagyunk utalva. A gyereknevelésbe nem szól bele senki, ha valamit elrontok, akkor csakis magamat hibáztathatom, viszont könnyebb következetesnek is lenni. Pedig aztán dehogy! Néha rá kell jöjjek, hogy mivel az én gyerekeimnek nincs senki itt a közelben, aki elkényeztethesse őket, rám vár ez a szerep is. Mert kényeztetni meg muszáj néha, nem lehet állandóan csak rendet tartani :-)) Az is tény, hogy sokkal szorosabb kötelék van közöttünk a gyerekekkel, mint a legtöbb anya-gyerek kapcsolatban, hiszen tudják, hogy csakis rám (ránk) számíthatnak, én vagyok az egyetlen biztos pont az életükben (na meg természetesen az apjuk, de a munkájából kifolyólag  még nála is előfordul, hogy napokig nem tud hazajönni), mindenki más sajnos csak ideiglenesen vesz részt az életünkben. Ezért sokkal jobban ragaszkodnak, nehezen válunk el egymástól, ha arra kerül sor. A születésüktől fogva szinte soha nem hagytuk őket másra, bárhová mentünk, vittük őket magunkkal: bevásárolni, ügyeket intézni, rohangálni stb. Nem tűnt soha úgy, hogy nehéz dolog lenne, hiszen az elejétől fogva ezt szoktuk meg, ez volt nekünk a természetes. Beosztottuk egymás között a férjemmel, ha valami olyan helyre kellett menni, ahova a gyerekeket nehéz lett volna magunkkal vinni, akkor úgy alakítottuk a programot, hogy egyikünk a gyerekekkel marad, amíg a másik elintézi a dolgait. Ha házimunkát akartam végezni, addig apa elvitte őket sétálni, vagy csak beültek együtt a gyerekszobába játszani, stb... A legtöbb görög nő el sem bírta képzelni, hogyan bírjuk ezt mi szülői segítség nélkül. Na persze, akiknek az anyja és az anyósa versenytfutnak, hogy ki vigye el a gyereket, vagy éppenséggel még a háztartást is elvégzi a kedves anyuka helyett, annak nehéz belegondolni, hogy van, aki mindezt maga végzi (magad uram, ha szolgád nincsen!). Én meg most már azt nem tudnám elképzelni, hogy lehetne másként is. Végülis a házasságunknak is jót tett, hogy csak egymásra számíthatunk, hiszen a férjem is ugyanúgy kiveszi a részét a házimunkából, a gyereknevelésből, ez a kezdetektől fogva nem is volt kérdés. Az emberi telhetetlenség persze nem ismer határokat, a fentebb említett kedves ismerőseim irigykedve nyugtázzák, hogy micsoda segítőkész férjem van, bezzeg az övék semmit sem csinál. Mit csináljon még, hiszen minden terhet levesznek a vállukról a nagyszülők! Az én férjem is szívesen elücsörögne a tévéképernyő előtt egész nap, ha  mondjuk az anyja elvégezne közben mindent helyette(m). Aminek viszont én nem biztos, hogy annyira örülnék. Sőt, biztos, hogy nem...

Az  utóbbi időben azonban egyre gyakrabban veszem észre, hogy a gyerekeknek milyen jó lenne, ha közelebb lennének a nagyszüleikhez, a tágabb családhoz, a gyökereikhez. Mindkét oldalról. Iskolai feladat, környezetismeret: hozzanak régi használati tárgyakat a nagyszülők otthonából. Kösz... Mindenki visz, csak az enyémek nem. Nálunk a legrégebbi használati tárgy maximum 15 éves... Másik feladat, máskor: kérdezd meg a nagymamát.... Most szórakoznak velünk??? Oké, ezt még talán meg lehetne oldani telefonon keresztül is, de mintha csak alapfeltétel kellene hogy legyen, hogy igenis bármikor, bárhol kéznél legyen egy nagyszülő. Közben megfigyelek egyet-mást. Az én gyerekeim világéletükben szégyenlősek voltak, nehezen oldódtak fel más felnőttek társaságában. Nem az lehet-e az oka vajon, hogy rajtunk kívül keveset vannak együtt más felnőttekkel? Mert ugye ha jön is hozzánk valaki, az legtöbbször gyerekkel jön, és a kicsik nem vegyülnek a nagyokkal, külön játszanak a gyerekszobában. Más gyerekek, akik a nagyszülőkkel napi kapcsolatban vannak, mintha sokkal felszabadultabban lennének a felnőttekkel szemben. Vagy csak én látom így? Néha rámtör a kétség, hogy vajon tényleg eleget tudunk-e nyújtani a gyerekeinknek, mi magunk elegek vagyunk nekik? Mert az rendben, hogy tényleg igyekszem a lehető legtöbbet nyújtani nekik, mind érzelmileg, mind tudásban, egész nap csak velük foglalkozunk, mégis gyakran lelkiismeretfurdalásom van, hogy talán nem adunk nekik eleget. Vajon nem  attól lenne a világ még színesebb számukra, ha minél több ember tanításaiból állíthatnák össze maguknak a nekik tetsző világképet? Néha nagy felelősségnek érzem, hogy egyedül az én vállamat nyomja a teher, hogy átadjam neki a családi hagyományainkat, a nézeteimet, a nyelvet. Az élő szó hiánya vicces helyzeteket is szül néha. A minap Fotini döbbentett rá, hogy mivel nagyrészt csak az én szóhasználatomat hallják, így ez néha félreértésekre is okot adhat. Az egyik nap elkérte tőlem az üres vizespalackot, és kérte, hogy hadd "nyomorgassa meg"... Először csak néztem, hogy mit is akar, aztán rájöttem, hogy csak összenyomni akarta a műanyag palackot. A "nyomorgatás" szót pedig én akkor szoktam használni, amikor valamit nagyon megszorongatnak, kínoznak (pl. egymást...), de persze ők hogyan is tudhatnák, hogy én ezt csak viccesen értem. Hiszen többnyire csak velem beszélgetnek magyarul, amikor itt vagyunk. Igaz, telefonon keresztül akár órákat is képesek beszélgetni a nagyszülőkkel, de azért ez mégsem ugyanaz, mintha ott ülnének egymás mellett :-((

Amikor aztán otthon vagyunk, hirtelen ömlesztve kapják mindazt, amit egész évben nélkülözni kénytelenek. Nagyszülőket, akik elhalmozzák őket a szeretetükkel, a kényeztetésükkel, a tudásukkal; ünnepekkor a népes rokonságot, akik között eleinte elveszve érzik magukat, de aztán hamar feloldódnak. Csak unokatestvérekből van hiány, mindkét oldalról, de nagyon szurkolok, hogy egyszer majd azokra is szert tegyünk :-))

De jó is lenne már visszaszámlálni, hogy mennyit kell még aludni, hogy újra belecsöppenhessünk a nagycsalád életébe! De sajnos még mindig nem tudom, mikor és hogyan fogunk menni, és ezzel, hogy nincs előttem a kitűzendő cél, még elveszettebbnek érzem magamat!