Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2010. április 28., szerda

Költészet

Mondtam már, hogy Malvina lányom nagy művészlélek? Sajnálom, hogy nem írtam kicsi koruk óta az aranyköpéseiket; olyan jókat tud mondani néha, meg kellett volna örökítenem az utókornak! Na de ezentúl meg is fogom, hiszen ahogy nő, és nyílik az értelme, egyre értékesebb gondolatok pattannak ki a fejéből.
Kezdem a mai nappal. Ma az apjuk ment értük az iskolába/-előkészítőbe, és útközben hazafelé virágot szedtek nekem. Ezt már máskor is szokták csinálni, de minden egyes alkalommal meghatódom a kedvességükön, amikor büszkén átnyújtják a csokrot. A mai nap azonban különleges volt, Malvina ékes szavakkal toldotta meg az ajándékot. Már az is aranyos volt, hogy előreszaladt, hogy ő lehessen az első, aki meglep a virággal (mondjuk az apja nem tartotta olyan viccesnek, hogy nem tudta, hova tűnt hirtelen...). Aztán alighogy belépett, ezeket a szavakat mondta:
- Kértem a virágot, hogy ne hullassa el a szirmait, amíg hazaérek, hogy megláthassa az én anyukám, hogy milyen szép!
Tudom, elfogult vagyok, de ezek a szavak olyanok nekem, mint egy költemény, a legszebb anyáknapi "vers", amit valaha hallottam! És még hol van a vasárnap!

2010. április 26., hétfő

Első szerelem

Gondolkoztam, hogy van-e jogom kiteregetni a gyerekek magánéletét, de végülis ez a blog éppen arról szól, hogy pár év múlva elolvasva visszaemlékezhessünk a gyermekkori dolgaikra. Tehát ez a téma is azt hiszem, része a mostani életünknek. Néhány év múlva pedig úgyis csak mosolygunk rajta. Szóval leírom. Az én kisfiam szerelmes!!! Életében először. Illetve ez így nem igaz, mert volt már neki egy szerelme, de az inkább fixa ideája volt véleményem szerint. Egészen kicsi kora óta elhatározta, hogy Dorkát fogja feleségül venni. Csak egy bökkenő volt a dologgal, hogy Dorkát nem kérdezte meg erről. Egyébként meg jó, ha 2-szer látta egy évben :-D Mivelhogy Magyarországon él. Akkor sem voltak túlságosan oda egymásért, bár ez akár a szerelem jele is lehetne, hogy állandóan ölték egymást :-))) Aztán tavaly nyáron több időt is eltöltöttek együtt, igaz, most is egész nap veszekedtek, de mi felnőttek jól beléjükbeszéltük, hogy szerelmesek :-)) Persze be nem vallották volna.
Most viszont más a helyzet, kicsi fiam színt vallott... Az egész beszélgetés valahogy így kezdődött:
- Anya, tudod? A Chrisa (ő Stefanos osztálytársa) szerelmes belém.
- Tényleg? Honnan tudod?
- Háááát, látszik rajta... meg a Panagiotis is mondta.
- És ő honnan tudja?
- Mert megmondta neki a Chrisa.
- Ahá...
Annyira aranyos volt, ahogy közönyösséget színlelve tovább kosarazott az udvarban! :-D
Kb. egy óra múlva aztán jött a vallomás:
- Anya, tudod? Azért nekem is tetszik a Chrisa...
Na ez új volt, ilyet még sose mondott eddig!
Ma aztán átjött egy kis barátja játszani, és egyszercsak nekiálltak veszekedni. Kérdésünkre kiderült, hogy a másik fiúnak is a Chrisa tetszik :-O Persze mi anyukák egyszerre elkezdtünk károgni, hogy ugyanmár, egy lány miatt csak nem vesznek össze (fú, micsoda gonosz anyósok leszünk :-D ), egy barátság annál sokkal többet ér... A nagy veszekedés hevében egyszercsak elsuhant a házunk előtt Panagiotis a biciklijével. És ki ült a csomagtartóján? Chrisa...
Ennyit a szerelmekről... meg a barátságokról... Itt az ideje, hogy az élet nehezebb oldalával is szembenézzünk...



2010. április 24., szombat

Szüléstörténet 3.

Nem felejtettem el, tudom, adós vagyok még a harmadikkal. Fotini. 
Történelmet írtunk a kórházban. Na de nem lövöm le a poént, kezdem az elején. Mint már írtam, világéletemben három gyereket akartam (azóta már nem zárom ki még egy lehetőségét is, de ez egy másik történet - és főleg, a jövő zenéje). Malvina születése után azonban eléggé rosszul álltunk anyagilag, a görög szociális háló hiányosságai erőteljesen kezdték éreztetni hatásukat. Egy fizetésből ma már nem lehet megélni, így gyes, gyed híján bizony idejekorán el kellett rajta gondolkoznunk, hogyan tovább. Férjem másodállást vállalt, én pedig egy nyelviskolában találtam pár órás állást - németet tanítottam -, amit kicsi gyerekek mellett is tudtam csinálni, hiszen csak délutánonként egy-két óráról volt szó. Azonban ez is csak ideig-óráig volt megoldás a problémáinkra, ezért Malvina másfél éves korától intenzíven bele kellett magamat vetnem az álláskeresésbe. Nem volt könnyű dolgom, a turisztikai végzettség szinte hátránynak számított egy országban, ahol a nemzeti össztermék több, mint a fele az idegenforgalomból származik! Egy utazási irodában nyíltan a szemembe is mondták: minden szép és jó lenne velem, de engem a szakirányú végzettséggel meg a nyelvvizsgákkal meg is kellene fizetni! Inkább felvesz egy főiskolást minimálbérért, és betanítja. Meg különben is, a 2 gyerek... Bumm. Az meg főleg betette a kaput, hogy katonafeleség vagyok, hiába bizonygattam, hogy nem nagy a valószínűsége, hogy az elkövetkezendő pár évben elköltözzünk innen, akkor meg az volt a baj, hogy nincs itt senkink; ha a gyerekek megbetegszenek, mihez kezdek? Az hadd legyen az én bajom, mondhattam volna, de aki már eleve ilyen kifogásokkal jön, annak úgysincs sok értelme. Mindenesetre elég elkeserítő volt a helyzet. Miközben munkát kerestem, jött az ötlet, hogy újra tanulásra kellene adnom a fejemet. Talán ha átképzem magam, több eséllyel indulhatok a munkaerőpiacon. Így beadtam a jelentkezésemet egy gazdasági főiskolára. Aztán szépen meg is feledkeztem róla, róttam továbbra is a köröket, és osztogattam az önéletrajzokat a szállodákban és utazási irodákban. Hosszú hónapok után végre sikerrel jártam, értesítettek az egyik szállodából, ahol már régóta hitegettek, hogy megürült egy hely a recepción. Kapva kaptam az alkalmon. Az első munkanapon megjött az értesítés a főiskoláról, hogy felvettek. Ezt az egybeesést! Persze éreztem, hogy a kettő együtt nem fog menni, anélkül, hogy a gyerekek rovására ne menne, így halasztottam egy évet, remélve, hogy egy év múlva már tisztábban látom majd a helyzetet. Nehéz időszak kezdődött. Malvina lányom nem volt még 2 éves, amikor munkába álltam, rettenetesen hiányzott. De még így is jóval szerencsésebb volt a legtöbb görög kisgyereknél, akiket már pár hónaposan kénytelen idegenekre hagyni az anyjuk a megélhetés miatt. A szívem szakadt meg, amikor reggelente vittem őket a bölcsibe, és még ülni is alig tudó babákat is láttam ott, egy hordozóban a sarokba téve :((  Ami jó volt, hogy a bölcsi és az ovi egy épületben volt, így egy helyre kellett csak rohannunk a két gyerekkel, na és persze Malvina beszoktatása  miatt sem volt elhanyagolható szempont. A kicsilány hamar megszerette a bölcsit, nem volt gond vele, igazi kis társasági lény volt. A problémák ott kezdődtek, amikor elkezdett betegeskedni. A munkahelyen meg tudtam oldani, mert 2 műszakban dolgoztunk, így ha otthon kellett maradnom valamelyik kis pácienssel, akkor megbeszéltem a kolléganőmmel, hogy délutános legyek. Így a délelőttöm szabad volt, délután pedig az apjukkal voltak. De még így sem volt könnyű, állandóan hiányoztak nekem!! Azt hiszem, a 8 órás munkát nem kisgyerekes anyáknak találták ki!!! Annyira sajnáltam őket, amikor reggel ők voltak az elsők az oviban, és délután meg utolsókként hoztuk el őket! A görög ovis rendszer hátránya, hogy itt a legtöbb helyen nem szokás a délutáni altatás, mivel sok önző szülőnek a saját pihenése fontosabb. Inkább szenvedjen a gyerek délután 3-4-ig fáradtan, hogy utána hazaérve együtt aludhassanak a szülőkkel. Így nem csoda, hogy utána meg éjfélig banzájoznak! Én meg hiába kértem, hogy fektessék le a gyerekeimet, hogy kipihenjék magukat, csak nagy ritkán sikerült, hiszen a nagy hangzavarban hogyan is alhattak volna, főleg, hogy senki más nem aludt rajtuk kívül! Aztán mire hazaértünk velük, úgy zuhantak az ágyba szegények, hogy többször is előfordult, hogy csak másnap reggel ébredtek fel! Szinte nem is láttam őket :-(( Mindeközben a munkahelyen sem alakultak úgy a dolgok, ahogy szerettem volna, se hétvégém, se ünnepnapok; a főnökök meg még csak nem is értékelték a dolgozók erőn felüli próbálkozását, mindenben kivetnivalót kerestek; a fizetés sem a megállapodás szerint történt, így eléggé kilátástalannak láttam a helyzetet. Szépen lassan kezdtem felőrlődni idegileg; amikor munkába indultam, már rámjött a gyomorgörcs. Megér ennyit az egész? Közben pedig közeledett a nyár, amikor is el kellett döntenem, hogyan tovább a főiskolával. Amikor megemlítettem a férjemnek, hogy ahhoz, hogy tanulni tudjak, ez az állapot nem tartható tovább, nagy veszekedés tört ki. Csúnyán összevesztünk, majdnem a házasságunk is ráment. Persze nemcsak emiatt, ez csak az utolsó csepp volt a pohárban a rohanó életvitelünk miatt. Aztán, mintegy égi gondviselő kéz láthatatlan irányításában, szinte az ölembe hullott egy új munkalehetőség. 180 fokos fordulatot vett az életünk. Én kivirultam, a házasságunk is szinte varázsütésre rendbe jött, az életünk sokkal vidámabb lett. Elmúlt a stressz, az időbeosztásunk is sokkal barátságosabb lett. Igaz, hogy délutánonként is be kellett mennem dolgozni, de legalább reggel emberi időben keltünk, indultunk el otthonról, és már ebéd után el tudtam hozni a gyerekeket. Tudtam, hogy ez munkarend sem lesz hosszú távon tartható, legalábbis akkor már nem, ha a gyerekek iskolába járnak, mert akkor délután ki tanul velük? De az még egyelőre távolinak tűnt: Stefanosnak csak egy év múlva volt esedékes. A munka maga is elég pihentető volt, úgy gondoltam, mellette még bőven bele fog férni a tanulás is, így meghoztam végre a nagy döntést a főiskolával kapcsolatban, lesz, ami lesz alapon. Eljött a nyár, és a férjemmel újra fellángolt a szerelem, az elmúlt hónapok nehézségei után. Tényleg érdekes, amit mondanak a 7. évről, mert mi is pont 7 éves házasok voltunk, amikor majdnem beütött a krach. Szerencsére időben sikerült visszafordítani a folyamatot, és jobban szerettük egymást, mint előtte. Ennek az újbóli fellángolásnak a gyümölcse lett Fotini :-))  Akiről ugye soha nem mondtam le, csak a pillanatnyi nehézségek árnyékában egy kicsit elérhetetlen álomnak tűnt egy ideig. Pedig már a sokáig őrizgetett babaholmit is elajándékoztam. De most eljött az ő ideje!
Az örömhírrel szinte egyidőben kaptunk egy újabb hírt: férjem mehet Koszovóba kiküldetésre. Szinte minden hivatásos katona álma, hogy egy ilyen kiküldetésre mehessen, természetesen az anyagi vonzata miatt.  Elég kemény ismeretségek kellenek hozzá, hogy valaki bekerüljön. Sz. is próbálkozott már évek óta, sikertelenül; de most ezúttal mellé állt a szerencse. Na meg egy NATO-s nagyfejes :-)) Nem éppen a legjobbkor, de amikor beadta a jelentkezést, még nem volt szó harmadik bébiről. Szerencsére nem olyan fából faragtak engem sem, aki könnyen megijed a kihívásoktól. Ennél sokkal nehezebb szituációkban is megálltam már a helyemet az életben, ezt is túléljük majd valahogy. Szerencsés egybeesés volt, hogy éppen a szülésre ért volna véget a kiküldetés, ez volt számomra a legfontosabb, a többire meg majd találunk megoldást. A munkát természetesen nem tudtam volna semmiképp tovább folytatni így, még akkor sem, ha történetesen nem vagyok terhes, hiszen délutánonként ki vigyázott volna a gyerekekre? Ha meg bébiszittert fizetek, nincs értelme az egésznek, hogy a fél fizetésem rámenjen. Másrészről meg itt volt a lehetőség, hogy egy kicsit hosszabb időt tölthessünk Magyarországon a gyerekekkel. Ha már egyszer nincs, aki idekössön minket, minek maradjunk itt? A főiskola miatt úgyis mennem kellett volna a vizsgaidőszakra, megtoldottam hát még egy kicsivel... Két és fél hónapott töltöttünk otthon. Tovább nem mertem, mert a 6. hónap betöltése után már nem akartam semmit kockáztatni egy utazással. Amíg Magyarországon voltunk, a gyerekek magyar oviba jártak. Nagyon örültem neki, hiszen mindig is ez volt a szívem bánata, hogy a gyerekeim nem ismerhetik meg az otthoni ovis rendszert. Nos, most egy kis időre részt vehettek ők is benne, mindannyiunk megelégedésére. 
Nagyon jó terhességem volt, attól a ténytől eltekintve, hogy egy kissé felment a cukrom, így szigorú étrendet kellett tartanom. Ezzel viszont kordában tudtam tartani a dolgot, sőt, még az alakomra is büszke lehettem!  Nagyon jól éreztem magam a bőrömben, tele voltam energiával, ami kellett is, mert az első félév a főiskolán eléggé igénybe vett! Bele kellett jönnöm az újbóli tanulásba, és bizony eléggé stresszelt a dolog. Szerencsére a kicsim nem érzékelt ebből semmit, vidáman ficánkolt a pocakban, már akkor is egy örökmozgó kis gézengúz volt!! A gyerekeket viszont eléggé megviselte az apjuk hiánya, amíg egy nap véletlenül kiderült, hogy ők azt gondolták, elváltunk. Stefanos keresztanyja vált el nem sokkal azelőtt, és az asszonyka visszaköltözött a szüleihez a gyerekekkel együtt, az apjukat csak hébe-hóba látták. Stefanos az ő kis 5 éves fejével jogosan asszociált, hogy nálunk is hasonló a helyzet, annak ellenére, hogy - úgy gondoltam - alaposan elmagyaráztuk nekik a helyzetet előzőleg. Most, miután újból megerősítettem őket, hogy ilyesmiről szó sincs, sokkal nyugodtabbak lettek. 
Aztán túlestem a vizsgáimon, és visszajöttünk Görögországba. Másfél hónapig egyedül voltam a gyerekekkel, utána megjött anyu is. Közben persze a férjem is időnként hazaugrott egy-két napra, amikor tudott, de egyre elviselhetetlenebb lett a hiánya. Főleg ahogy telt az idő, és egyre inkább reszkettem egy koraszüléstől. A fáradtság, a stressz meghozta a hatását, sajnos nem bírtam úgy az iramot, mint szerettem volna, sokat keményedett a hasam, és ez aggasztott. Szerencsére a kicsim szépen fejlődött, már a pocakban igazi szimbiózis alakult ki közöttünk. Ahányszor csak rágondoltam, éreztem, hogy pozitív energia jár át: éreztem, hogy nagyon sok örömet fog még hozni nekünk ez a kicsilány! Hiszen ő az újra megtalált boldogságunk gyümölcse, ezért sokat gondolkoztam rajta, hogy ehhez illő nevet kellene adni neki. Sok görög névnek megvan az a sajátossága, hogy valódi jelentéssel bír, egy kifejezést takar, én is valami ilyesmire gondoltam. Zoe = élet volt az elsőszámú jelöltem, de ezt apánk leszavazta. A boldogság, mint szó lett volna a legmegfelelőbb, de görögül nem hangzott olyan szépen a fülemnek (Evtyhia), ugyanúgy, ahogy a remény (Elpida) sem. Aztán jött a tökéletes választás: Fotini, ami fényhozót, megvilágosodottat jelent. Duplán is jellemző, hiszen az egész terhesség alatt velem "tanult", csakis megvilágosult kiscsaj lehet!
Eljött tehát az idő, amikor elkezdődött a visszaszámlálás! Az utolsó hónapba érve egyre gyakoribbak lettek a keményedések, a jóslófájások, az orvosok is mind korábbra jósolták a kiírtnál. Ami duplán is aggasztott, mert ugye nem ártott volna, ha megvárja az apukáját, de legalábbis a nagypapáját! Persze mindenre fel voltunk készülve, kedves  ismerősök is mozgósítva lettek, hogy akció esetén legyen, aki ugrásra kész. Annyiból nyugodt voltam, hogy legalább anyu itt volt a gyerekekkel :)) Sokszor lejátszódott lelki szemeim előtt, hogyan fogok taxiba pattanni és kórházi bőröndöt cipelni a legrosszabb szenárió esetén... Nem volt szívderítő ötlet!!! De minden jó, ha jó a vége, apánk 2 nappal a tervezett szabadsága előtt meglepetésszerűen beállított, és édesapám is szerencsésen megérkezett. Igaz, már nem mertünk érte menni a repülőtérre, mert aznap már megint gyanúsan fájdogáltam, így férjem unokatestvérét, aki Thesszalonikiben lakik, kértük meg, hogy hozza el idáig. Aztán onnantól mintha elvágták volna a fájogatásokat... És vártunk, és vártunk.... és semmi. Drága kis felvilágosult lánykám gonosz tréfát űzött velünk... Most meg már azért izgultunk, hogy minél előbb meginduljon a szülés, hiszen apája véges időre jött (amilyen "szerencsénk" volt, pont akkor törtek ki a zavargások Koszovóban, és akkoriban mondták ki a függetlenségüket, amikor ő ott volt, ezért biztonsági okokból ráhúztak még egy hónapot a kiküldetésre... ez a mi formánk). Ezúttal volt választott orvosom is a kórházban, egy kedves doktornő.  Most nem akartam  a véletlenre bízni, hogy ki lesz ügyeletben akkor, amikor szülni megyek, mivel köldökvér levételt is szerettünk volna. Ezért úgy gondoltam, jobb, ha olyasvalaki csinálja, akiben biztos vagyok, hogy tudja a dolgát, na meg persze előre fel is készül rá. A választott orvosnak az az előnye is megvan, hogy a kórházban is soron kívül mehettem vizsgálatokra, nem kellett az egész délelőttömet végigülni a rendelőben. Szívén viselte a sorsomat, ismerte a helyzetünket, ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy megsürgesse egy kicsit a kisasszonykámat; de semmi... Este voltak ugyan gyenge fájogatásaim, de egy forró fürdő hatására minden elmúlt; sőt aznap éjjel olyan mélyen aludtam, mint az egész terhességem alatt egyszer sem. Másnap reggel aztán elkeseredetten összeszedtem a bandát: megyünk a tengerpartra kávézni! Ha már egyszer semmi jele, hogy itt ma még szülés lesz, legalább élvezzük az életet, na meg a jó időt! Virágvasárnap lévén először elmentünk egy tempomba, ami egy tó közepén egy kis szigeten található: gyönyörű hely!!! Még kirándulni is csodás, majd egyszer írok róla részletesebben. 
Aztán az ottani piacon szerettem volna nézelődni egy kicsit: ott mindig találok valami kedvemre valót, nembeszélve arról, hogy az egész piacnak olyan pezsgő keleties bazár jellege van, más életérzés! Nem sok időt tölthettem most itt, mert közben megcsörrent a telefonom: a doktornénim érdeklődött a hogylétem felől. Mondtam neki, sajnos túl jól vagyok... Behívott, hogy újra megpróbálja előcsalogatni a kis drágát, így romba dőltek a további tervek, ami a kávézást és tavernázást illette volna. De a cél érdekében mindent! Kb. 25 percnyire voltunk a várostól. Először letettük otthon a szüleimet a gyerekekkel, aztán mentünk tovább a kórházba. A doktornő megvizsgált, és elszomorított: semmi jelét nem látta, hogy a kisasszonykám kifelé készülődne. Azért ő megtett megint minden tőle telhetőt, aztán vagy egy óráig megfigyelés alatt tartott ctg-n, de még csak egy fikarcnyi fájást sem produkáltam.  Ennél még a hetedik hónapban is nagyobb görbéim voltak!!!
Teljesen reményvesztetten mentünk haza. Otthon megebédeltünk, aztán hirtelen felindulásból újra összetrombitáltam a családot, hogy azért ne vesszen már egészen kárba a mai nap. Ha a taverna ki is maradt, de uzsgyi, menjünk, igyunk egy kávét a tengerparton! Senki sem mert ellentmondani, mert már vérben forogtam a szemeim :-D Pontosan 4 óra volt, amikor leparkoltunk a tengerpart mellett. És pontosan ekkor éreztem, hogy valami gyengéden megpattan bennem... Ekkor még nem akartam neki jelentőséget tulajdonítani: az nem lehet, hogy másodszor tesszük meg ma ezt az utat, és még most sem ihatok végre egy kávét!!! Leültünk, rendeltünk, de ekkor már gyanúsan kezdett fájogatni valami... Nyugalmat erőltetve mentem ki a mosdóba, és láttam, hogy valami folydogál. Nem erősen, csak éppenhogy; gyanítottam, hogy ez lehet az a nyákdugó, amit a másik kettővel csak hírből ismertem. Ettől még akár napokig is eltarthat, hogy szüljek - gondoltam. Aztán, ahogy visszaültem a székemre, elkezdődött. Ez már a semmi mással össze nem hasonlítható fájás volt. Az órámra néztem: 16.20. Nem tudom, miért, de valahogy olyan élénken megmaradt ez  a kép. Itt már figyelmeztettem a családot, hogy igyák gyorsan a kávét, mert mindjárt menni kell. Aztán a következő fájás: 5 perc! Még egy, 3 perc!!! Ennek a fele sem tréfa!  Talán most történt életükben először, hogy a gyerekeknek sem kellett kétszer szólni, hogy megyünk! Miközben azon járt az agyam, hogy vajon mennyi idő alatt lehet megtenni azt a 30 km-t, ami a kórház biztonságától elválaszt, úgy, hogy még nem kell attól tartanom, hogy az első fán kötünk ki!  Az autóban megpróbáltam konszolidáltan lélegezni, hogy ne ijesszem meg a gyerekeket, és ne mutassam ki a fájdalmat. Érdekes, miközben erre koncentráltam, tényleg nem is tűnt annyira elviselhetetlennek a fájdalom! Csak az aggasztott, hogy már 2 percesek voltak!!! Egészen addig, amíg a városba nem értünk, vacilláltam, hogy lesz-e idő még hazavinni a gyerekeket meg a szüleimet, vagy inkább menjünk egyszerre a kórházba? Odaérve úgy döntöttem, hogy még lesz, de aztán már szinte csak lassított a férjem, hogy kiugorjanak :-))  Útközben telefonáltam a doktornőnek, úgyhogy már bemosakodva várt :)) Egyedül a köldökvérgyűjtő szetthez nem vittük magunkkal a hűtőakkut, mert annak értelemszerűen a hűtőben kellett lennie, és még induláskor nem számítottam arra, hogy nem lesz majd idő felmenni érte. Egy kedves szomszédunk viszont utánunk hozta, mire szükség lett rá. 
A kórházba érve tehát már a liftben azt hittem, megszülök, a velünk együtt beszálló idősebb bácsika meg is ijedt rendesen :-D Egyszerre a szülőszobába vezettek, és ahogy levetkőztem, abban a pillanatban elfolyt az összes magzatvizem... micsoda időzítés!  Miközben vetkőztem, és vettem le magamról a színes műanyag ékszereket meg a hosszúszárú csizmát, az egyik szülésznő epésen megkérdezte, hogy ÍGY jöttem szülni? Mondtam neki, nem, kávézni indultam :-D  Felfeküdtem az asztalra, és két fájás után már éreztem, hogy jön... Nem tudom, mi ez a mánia, de megint megkaptam, hogy várjak még. Pedig nem is nyomtam, magától jött, teljesen! De tényleg, nem is volt időm tolni, és máris láttam, hogy félig kint is van. Szegény doktornő úgy kapta el a levegőben! Ezúttal teljesen odafigyeltem, és végre sikerült intenzíven átélnem a születés pillanatát, homályos függöny nélkül, tiszta fejjel. Talán annyira gyors volt a szülés, hogy nem volt ideje a hormonoknak dolgozni, nem tudom, de egyáltalán nem bánom! Megkérdeztem, mennyi az idő: 17.30! Fél órája sincs, hogy a kórházban értünk... Meghallottam a kicsi lányom sírását, és engem is  a sírás kerülgetett - a boldogságtól!  Ránéztem, és a doktornő meg a nővérek is döbbenten állapították meg, hogy teljesen nyitva van a szeme! Tudtam, hogy ráillik a név tökéletesen, nem is hívhatnák máshogy, mint Fotini! Mindjárt magamhoz is szoríthattam egy pillanatra, aztán miután megmosták, mellre is tehettem egyszerre! Persze most is nekem kellett kérnem, de legalább odaadták! Minden annyira gyorsan és egyszerűen ment, szinte meg se kottyant a szülés! Az egész kórház rólunk beszélt! Aztán amikor megkérdezte az egyik nővér, hogy akarok-e még egyet szülni, azt mondtam, nem kizárt :-)))  Így akár 10-et is...
Persze tudom, nem ezen múlik, de tény, hogy kedvet kaptam még egyhez. De ez még a jövő zenéje. Igaz a mostani gazdasági helyzet ellenünk dolgozik, de remélem, hogy nem tart örökké ez az állapot. Az tény, hogy nem tudhatjuk, hogyan fog alakulni a sorsunk mondjuk 10 év múlva, lehet, hogy rosszabb lesz, de az is lehet, hogy sokkal jobb. Ki tudja. Az az egy viszont biztos, hogy 10 év múlva már nem szülhetek gyereket. Azért a kinőtt bébiruhákat most már megőrzöm, sose lehet tudni....




2010. április 23., péntek

Kötődés

Tegnap füvet nyírtam. Nagy szó, mert eddig ez még nem tartozott az én feladataim közé. Most sem, de önként és dalolva vállaltam. Nagyon jó idő volt, szinte nyári meleg, amikor is az embernek semmiképpen nem akaródzik bent maradni a lakásban. Pedig annyi dolgom lett volna! És a szerdai nap amúgy is azon kevesek közé tartozik, amikor nem kell sehova rohangászni délután, kitűnő alkalom az elmaradt tennivalók elvégzésére. De nem ilyen szép időben! Viszont az egy helyben tétlenül ücsörgés sem megy nekem sokáig, így 5 perc múlva már tűkön ültem, hogy mit kellene kint a kertben csinálni. Nem sokat. Gyomlálás, ültetés elvégezve, az öntözést megoldotta az előző éjszakai esőzés, mi maradt? A fűnyírás. Amit ugyan hétvégére tervezett apánk, de ugye amit ma megtehetsz... Amúgy is lesz megint egy csomó felesleges programunk, gyerek osztálytársának szülinapja, nálunk is szokásos kötelező vizitek... Szóval az "üssük el az időnket hasznosan" projekt beindult. Rájöttem, hogy szeretek füvet nyírni, ezt gyakrabban be kell vezetnem! Nem úgy Fotini! Nem is értem, ebbe a gyerekbe gyárilag szerelhettek valami olyan szerkentyűt, ami hisztirohamot vált ki nála, mihelyt anya valamihez is kezdeni akarna, ami nem róla szól... Ha egész délután csak ott ülök egy sarokban, és a távolból némán figyelem a játékát, rám se fütyül, észre sem veszi, hogy létezem. De nehogy véletlenül valamihez kezdeni merészeljek! Akkor azonnal eszébe jutok, és csak az ölemben érzi jól magát. Na, de most annyira elszánt voltam, hogy ma igenis levágom a füvet, hogy előkerült a hordozókendő. Hosszú idő után újra. És ismét győzött!! 
Amikor Fotini pici volt, nagy szolgálatot tett, szinte éjjel-nappal össze voltunk nőve. Már születése pillanatától fogva megvolt a Csibének az a jó szokása, hogy csak az ölemben érezte jól magát. Engem pedig nem zavart, sőt, élveztem, de egy idő után azért néha el kellett volna egy-két dolgot végeznem. Főleg két másik gyerek mellett. 6 hetes volt, amikor először Magyarországra mentünk vele; első utam rögtön egy bébinagykerbe vezetett, hogy hordozókendőt vegyek (itt Görögországban még soha senkit nem láttam kendőzni, így nem is vettem a fáradságot, hogy utána járjak, lehet-e kapni egyáltalán. Gyanítom, sok értetlenkedő tekintetet megspóroltam magamnak). Csodát tett a kendő!!! Mindketten jól éreztük magunkat, közben pedig felszabadultak a karjaim is, bármit el tudtam végezni, sőt, sétálni is így jártunk, és közben a másik kettőnek is tudtam fogni a kezét. Még a nyilvános szoptatás kérdése is megoldódott. Nem volt rá sűrűn szükség, mert valahogy elvből idegenkedtem a témától, de egyszer-kétszer mégis úgy alakult, és nemcsak hogy nem keltettünk feltűnést, de még annyi sem látszott, hogy egyáltalán bébi van nálam :-D  Amikor nem kötöttem magamra, napközben nagyon keveset aludt. De egy kötődő vasalás vagy főzés közben jókat szundikált, így mindkettőnknek kényelmes volt. Szerencsés egybeesés, hogy világéletében pehelysúlyú volt, így nem éreztem egyáltalán megterhelőnek, hogy cipeljem.
Aztán egykettőre eljött az idő, amikor felfedezte a saját mozgás örömét, innentől már nem szívesen "lógott" rajtam. Mire egyéves lett, már teljesen múltidővé vált a hordozókendőzés. Egészen a tegnapi napig. Gondoltam, teszek egy próbát, ha egyszer annyira ölben akar lenni, én pedig annyira szeretnék végezni a dolgommal, kössünk kompromisszumot. Bevált. Kicsi lányom élvezte a puttonyozást.  Gondolom, már nem nagyon emlékezhet a régi szép időkre, amikor mindig így közlekedtünk (kaptam is hideget-meleget az ismerősöktől, hogy elkényeztetem a gyereket, majd életem végéig cipelhetem :-D :-D  Hát sajnos hamarabb leszokott rólam, mint gondoltam volna!), most az újdonság erejével hatott rá a dolog. Nem tartott sokáig, talán csak 10 percet, aztán máris lekérezkedett :-((  Megkapta az anya-dózisát, aztán futott tovább. De az a 10 perc is elég volt, hogy megmelengesse a szívünket. Remélem, máskor is kapható lesz egy kis furikázásra. Csak azt sajnálom, hogy a másik kettővel annak idején még nem ismertem ezt a hordozási lehetőséget. Bár gyanítom, hogy Malvina lányomnál nem jött volna be annyira, ő kicsiként nem volt ennyire bújós (most bezzeg!  :-)  ). Stefanos viszont biztos szintén élvezte volna, ő a kengurut is szerette. Persze ég és föld az ő akkori paraméterei Fotiniéhez képest, ő óriásbébi volt, nem biztos, hogy az én hátam is ilyen jól bírta volna. 
Mindenesetre egy darabig még nem pakolom el a hordozókendőt. Ha Fotininek már nem is lesz igénye rá többet, ki tudja, talán majd a következőnek....


2010. április 22., csütörtök

Önérzetes kutya

Ma tovább folytatódott a bazinagy görög szülinapozás. Aki tegnap nem tudott jönni, ma ideért. Az udvarunk ismét megtelt gyerekekkel. Rex kutya egyre kevésbé tolerálta a nyüzsgést. Vagyis inkább csak játszani szeretett volna a gyerekekkel, nem ő tehetett róla, hogy a gyerekek nem értékelték igazán, hogy állandóan a nadrágszárukba, néha a lábukba kapaszkodott - a fogaival.... Egyre vadabb és láthatóan nyűgösebb lett, hogy mindenhonnan elzavarják. Végül kénytelen voltam a hátsó udvarba száműzni. Nagyon rossz néven vette. Nem tartott 10 percébe sem, és átásta magát a kerítés alatt... Igazi kis szabadulóművész! Persze vérig volt sértve, és nagyon csúnyán nézett rám, hogy ilyen galád dolgot mertem ellene elkövetni. Kerülgetett, mint a forró kását, felugrált rám, a kezemet akarta rágcsálni. Miután többször elzavartam, egyszercsak "bosszúból" rámmorgott és oda akart kapni. Igen hamar kezdi a feleselést! Hogy a helyére tegyem, kapott egy enyhe kis odalegyintést, mégsem járja, hogy a nyúl vigye a vadászpuskát!  Azt a sértődést!!!!! Szó nélkül sarkonfordult és tüntetően elvonult a verandára, a házikójába! Folyt a könnyünk a nevetéstől! Nálunk még a kutya is erős egyéniséggel rendelkezik. Szépen nézünk ki!! 

2010. április 20., kedd

Boldog születésnapot!

Kicsicsibe, nagyon boldog születésnapot kíván neked az egész család! Nagyon szeretünk, kicsi Kincsem!

Szüléstörténet 2.

Malvina. 
Sosem volt kétséges számomra, hogy több gyereket is akarok. Számomra az ideális korkülönbség testvérek között 2 és 3 év között volt, nem tudnám pontosan megmondani, miért, de valahogy ezt vettem a fejembe. 2 éves kor körül egy gyerekkel már kezd könnyebb lenni az élet, kommunikál, szobatiszta lesz, elkezd önállósodni, így már nem olyan nehéz, ha kistesó érkezik (gondoltam én). A 3 évnél nagyobb korkülönbség viszont már sok a testvérek szempontjából, nehezebben megy a közös játék, más az érdeklődési kör, ahogy a tapasztalatok is bizonyítják. Szerettem volna, ha a gyerekeim játszótársak is lesznek, és együtt nőnek fel, főleg, mivel Stefanosnak amúgy is nagyon nagy igénye volt a társaságra.
Ezenkívül az én munkavállalásom szempontjából is meggondolandó volt, hogy mikor lesz aktuális a következő baba. Stefanos 3 hónapos volt, amikor újabb áthelyezés következtében Komotini városába költöztünk. Ismerőseink elmondása alapján az álláskeresés itt is kemény diónak ígérkezett, ezért az sem volt mindegy, hogy ha netán munkába állnék, mennyire könnyű szívvel adnám fel ismét az állásomat egy szülés miatt. Mert arról továbbra sem lehetett szó, hogy 3 hónapos baba mellől visszamenjek dolgozni. Egy fizetésből viszont nem lehet az örökkévalóságig megélni, ezért ezt az oldalát is alaposan át kellett rágni a dolgoknak. Akárhogyan is néztük, arra a következtetésre jutottunk, hogy itt az ideje a kistesónak. Stefanos ekkor volt másfél éves.
Igen ám, de nem úgy van az mindig, ahogy az ember eltervezi. Az előző két esetemből kiindulva biztos voltam benne, hogy egyszerre teherbe fogok esni. De nem. Az első hónapban még nem izgultam különösebbképpen, azonban ahogy múlt az idő, egyre inkább begörcsöltem. Biztos más is átélte már azt az érzést, amikor a menstruáció nyilvánvaló jeleire sírógörcsöt kap. Hónapról hónapra egyre inkább elkeseredtem. Nem telt el túl sok idő, talán 5 vagy 6 ciklus, de minél inkább akartam, annál inkább nem jött össze. Tudtam, hogy pont ez a baj, nem szabadna görcsösen akarni, de nem tehettem róla. Már ott tartottam, hogy talán el kellene menni orvoshoz, amikor valami kizökkentett. Ekkor történt, hogy Dory kutyánk mérget evett...  Nagyon elszomorított a halála, éppen, mintha az ember egy közeli hozzátartozóját veszítené el. Hiszen az is volt. Ahányszor csak rágondoltam, sírtam, szinte fájt a hiánya az egész lakásban. Gondolatelterelésképpen átrendeztük Stefanos szobáját is, saját magunk kifestettük, új ágyat kapott, cipekedtünk, dolgozgattunk egész nap. Aztán ebben a hónapban elmaradt a vérzésem. Először nem akartam elhinni, azt gondoltam, biztos a szomorúság miatt van; fogytam is egy csomót, talán ez az oka a szédüléseknek, émelygésnek. Nem is vettem tesztet, gondoltam, minek. Ha meg mégis (titkon persze azért reménykedtem), akkor úgyis hamarosan kiderül. 6 hetes voltam, amikor elmentünk orvoshoz. Csak amikor már a kezemben tartottam az ultrahangos fotót, akkor hittem el végre, hogy újabb családtag készülődik hozzánk. Pont, amikor nem azon járt az eszem egész nap, akkor sikerült teherbe esnem!
Nagyon jó terhességem volt. Az első hónapokban is csak bizonyos szagokra voltam érzékeny, de olyan elviselhetetlen hányingerem egyáltalán nem volt. Odafigyeltem az étkezésre is: nem híztam sokat, az egész terhesség alatt csak 10 kilót, ami igazából csak a baba és a magzatvíz volt. Éreztem is magamon a különbséget, nem fulladtam, nem vizesedtem, jó volt a közérzetem. Muszáj is volt, hiszen szó sem lehetett most már pihenésről: egy örökmozgó kétévest kellett hajkurásznom mindeközben. Szó szerint! Stefanos fáradhatatlan energiabomba volt, egész nap sétálni, csavarogni akart, nem maradt nyugton fél percig sem a lakás bezártságában. Szerencsémre épp az arany középidőben, a 4 - 6 hónap között voltam - ekkor még könnyedén viseltem mindent - , amikor a nyár jött, így minden nap tengerhez jártunk, ott legalább jól lefárasztotta magát. Meg engem.
Mondanom se kell, mekkora volt a boldogság, amikor megtudtuk, hogy ezúttal kislányt várunk! Úgy éreztem, minden kívánságom teljesült az életben :-)) A kispasis cuccok után belevetettem magam a rózsaszín csodák világába, nem győztem betelni velük! 
Egy kicsi gyerek mellett már úgy eltelt a 9 hónap, hogy szinte észre sem vettem.  Egyszercsak már a célegyenesben voltam. Ezennel már féltem egy kicsit a szüléstől, hiszen tudtam, mi vár rám. De igyekeztem magam összeszedni, lelkileg felkészülni. Ezerszer kielemeztem magamban, hogy mit csináltam rosszul Stefanosszal, és megfogadtam, hogy koncentrálni fogok, hogy ezek ne forduljanak elő újra. Tudtam, hogy nem akarok megint fekve vajúdni, inkább mászkálok, akárki akármit mond is;  felülve akarok szülni, és akkor nyomok, amikor tényleg úgy érzem. Kitoláskor pedig a kicsimre akarok koncentrálni, nem a saját fájdalmamra,  látni akarom, átélni, amikor megérkezik. Utána pedig a karomba veszem, ha a fene fenét eszik is! 
Tanultam a kórházi élményből is. Draman anno nem jártam be a kórházba vizsgálatokra, mert magánrendelőbe jártam. Szerencsétlenségemre éppen abban az évben vezették be, hogy a magánorvos nem mehet a kórházba szüléshez, csak a kórházi orvosok lehetnek ott; magánorvos csak magánklinikán segédkezhet, persze nem csekély pénzért. Nos, a magánklinikához már akkor sem volt sok "kedvünk", és nem is lett volna érdemes igazán. A drámai kórház teljesen új, jól felszerelt intézmény volt, tiszta, rendezett, nem láttam értelmét, miért kellene egy régimódi magánklinikára menni, ahol nem elég, hogy az ember 3-szor annyit fizet, de még nincs is annyira ellátva; ha netán valami komplikáció adódik, akkor a babát és/vagy a mamát megintcsak a kórházba szállítják át. Amikor Stefanosz besárgult, és 16 órán keresztül kék fény alatt tartották, volt ott a megfigyelőben egy másik újszülött, aki a klinikán született, de mivel légzési problémái voltak, áthozták a kórházba. Aztán anya maradt a klinikán, a kicsi meg a nagyszülők kíséretében a kórházban... Megérte? Én legalább ott gubbaszthattam a babám mellett, amíg ki nem került a kékfény alól... Na arról is tudnék mesélni...
De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy mivel magánrendelőbe jártam terhesgondozásra, a kórházban nem ismertem senkit. Pedig felkészítettek rá, még az orvosom is mondta, hogy nem árt, ha a 7. hónap körül eljárok a kórházba is vizsgálatokra, hogy ismerjenek. Mentem is egyszer, és miután türelmesen végigültem 3 órát, hogy sorra kerüljek, éppen a főorvos asszonyhoz kerültem. Elég ijesztő kinézete volt!!! Látta a kiskönyvemben, hogy eddig magánrendelőbe jártam, kérdezte tőlem, hogy hol szeretnék szülni, a kórházban, vagy az orvosomnál magánklinikán? Mondtam neki, hogy a kórházban. Erre azt mondta, hogy jó, akkor majd jöjjek, amikor szülni kell, de addig, ha akarok, továbbra is járjak a dokimhoz, nincs értelme ott kuksolnom a kórházban. Meglepett, hogy ilyen lazán kezelte a dolgot, de persze nem kellett kétszer mondania. Ezekután viszont, amikor megjelentem a kórházban, hogy itt az idő, úgy néztek rám, mint egy marslakóra. Sőt többen, akik a kiskönyvemet látták, meg is jegyezték, nem túl kedvesen, hogy ha eddig az orvosomhoz jártam, akkor most miért nem hozzá mentem szülni? Két fájás között nem éppen ilyen kifejtendő kérdésekre vágytam... Főleg nem abban a hangnemben.
Szóval ezekután tanultam az esetből, és bár Malvinával is magánrendelőbe jártam, de a 6. hónap végétől szorgalmasan bejártam a kórházba is. Meg is ismertem az összes orvost, szülésznőt és nővért, és jó benyomásaim lettek az egész kórházról. Pedig még csak nem is modern vagy új az itteni kórház, sőőőőt!  Az orvosok hozzáállása viszont példaértékű volt, szinte szerettem már odajárni :)) Orvost viszont most sem akartam választani, úgy éreztem, akárkihez is kerülök, jó kezekben leszek!
Eljött tehát az idő. Mivel Malvina is nagy babának ígérkezett (Stefanos 4 kilóval született, és a másodikat még ennél is nagyobbra jósolták!), az orvosom szinte biztos volt benne, hogy előbb fog megszületni a kiírt időpontnál. Stefanos is 10 nappal előbb jött, így izgultam, hogy a szüleim időben ideérjenek. Most nem engedhettük meg magunknak, hogy később jöjjenek, hiszen akkor ki vigyázott volna Stefanosra? Na jó, legvégső esetben megoldottuk volna valahogy, de nem szerettem volna, ha a kistesó érkezése miatti sokkot még az is jobban megkeserítené, hogy idegenek vigyáznak rá. Végül aztán megérkeztek a nagyszülők, innentől viszont azért ment a hajrá, hogy minél előbb megszülessen a kicsi, hiszen a szüleim akkor még mindketten dolgoztak, véges időre jöttek. Ehhez képest csak teltek-múltak a napok, és sehol semmi. Néha olyan jóslófájásaim voltak, hogy azt hittem, ott helyben megszülök, de aztán mégsem. Stefanosszal naponta többször megmásztuk a lépcsőfokokat a 7. emeletig meg vissza, de csak annyi lett az eredménye, hogy az izomláztól mozdulni sem bírtam :-D Kétszer tartottuk meg a Szentestét: először már 23-án, mert féltem, hogy 24-én már a kórházban leszek, és a kisfiamnak nem lesz szép karácsonya. De lett. 24-én újra megtartottuk a szentestét, sőt, 25-én és 26-án is együtt voltunk. Otthon. 26-án a férjem szolgálatban volt. Még a hónap elején ő maga választotta ki ezt az időpontot, mert úgy számoltuk, hogy addigra MÁR kint leszünk a kórházból. Ahhoz képest még mindig semmi. Aznap este még hajat mostam, beszárítottam (ennek később jelentősége lesz :-)) nem nagy, de mégis vicces), aztán olyan 1 óra körül mentem aludni. Alighogy lefeküdtem, elkezdődött. Nem lehetett összetéveszteni semmivel, ez már AZ a fájás volt, megismertem. Felkeltem, és elkezdtem mászkálni a nappaliban. Anyu egyszerre kijött hozzám, megérezte, hogy akció van. Ránéztem az órára: egyszerre 10 percenkénti  fájásaim voltak. Ennek már a fele sem tréfa! Anyukám unszolt, hogy hívjam már fel a férjemet, de én még nem akartam; még mindig attól féltem, hogy hirtelen abbamaradnak a fájások. Másrészről pedig Stefanosszal órák hosszat vajúdtam, azt hittem, majd most is így lesz. És inkább otthon akartam a köröket róni, mint a kórház rideg folyosóján. Vagy hogy esetleg megint ágyba kényszerítenek. Ezt semmiképpen nem akartam. Így sétálgattam tovább, a fájások alatt a kanapéba kapaszkodva próbálgattam a légzéstechnikát, és rájöttem, hogy tényleg segít. Közben pedig anyu masszírozta a derekamat. Jólesett!
Aztán a következő fájás már 5 perc múlva jött. Ekkor már mégiscsak felhívtam a férjemet, hogy szépen lassan készülődjön hazafelé.... Röhögött, azt hitte, viccelek. Ugyanis előző nap még megfenyegettem a kollégáját, akivel együtt voltak szolgálatban, hogy lehet, hogy egyedül marad. Ő meg azt mondta, meg ne merjem próbálni. Megmertem... Esküszöm, nem direkt volt :-D 
10 perc múlva újra hívtam a férjemet, hogy most már rohanjon... 3 perces fájásaim voltak. Már felöltözni is alig bírtam, mindenhol feszített, a cipőmet anyu adta rám. Közben apukám is felébredt, érezni lehetett az izgalmat a levegőben. Fél 3-kor még felébredt Stefanos pisilni, visszakísértem a szobájába, adtam neki egy puszit, és lefektettem. Mit sem sejtett. Aztán elindultunk.
A kórházba érve talán az egyetlen olyan nővér volt ügyeletben, akivel még nem találkoztam. Csodálkozva végigmért, amikor bekopogtunk a nővérszobába. Mit akarunk? Na mit vajon, jöttem szülni! Na majd ő azt meglátja - mondta. Bekísért a szülőszobára (férj kizárva, és nem is engedték be a szülésre, hiába mondtam, hogy már gyakorló "szülő" - szó szerint is), rámkötötte a ctg-t. Ebben a pillanatban elfolyt a magzatvizem. Itt már kétségbeesetten kiabált a másik nővérnek, hogy gyorsan kerítsék elő az orvost, mert szülök!! Na ugye, nem megmondtam??? 
Átöltözni már nem volt időm, abban a ruhában szültem, amiben bementem, de persze ez volt a legkisebb gondom. Alighogy megpattant a magzatburok, és éreztem, hogy folyik a víz, megkönnyebbültem, éreztem, hogy a feszítő érzés a hasamból kezd elmúlni. Aztán rájöttem, hogy tolnom kell. Nem, ez lehetetlen, ilyen gyorsan? Hol marad az átmeneti állapot? Sehol. Aminek jönnie kell, jönnie kell, nincs mese. Ekkor lépett be a doktornő, még gombolkozott :-)) Rámszólt, hogy ne nyomjak még. Aztán megvizsgált, és közölte, hogy jön... Annyira vettem a levegőt, hogy megszédültem. Az egyik nővérke a kezembe adott egy oxigénmaszkot, mondta, tegyem az arcomra, ha kell. Egyet-kettőt szívtam belőle, aztán rájöttem, sokkal jobb szolgálatot tesz, ha az arcomra fújatom közben a levegőt :-)) Hűsít. Felkészültem a következő nyomásra, ülő helyzetbe tornásztam magam. Vissza akartak nyomni, de rájukmordultam, hogy nekem így jobb, hagyjanak. A következő nyomásra kint is volt a feje. Előrehajoltam, hogy lássam, de milyen az emberi szervezet! Ahhoz, hogy elviseljük a fájdalmat, fájdalomcsillapító hormonokat gyárt, és ezt úgy vettem észre, hogy hiába akartam teljesen magamnál lenni ennél a nagy pillanatnál, mégis úgy éreztem, mintha egy áttetsző függöny lenne a szemem előtt, és mintha csak álmomban látnám az egészet. Homályosan láttam a kicsikémet, és hallottam a doktornő hangját, hogy állj, ne nyomjak tovább. Aztán megláttam egy ollót, ahogy a kicsi nyakához közelít. Ekkor valahol nagyon az agyam legmélyén tudatosult egy kép, hogy a köldökzsinór 2-szer rá van tekeredve a nyakára! Szerencsére elég hosszú volt, és nem történt nagyobb baj, egy nyisszantás, és máris kicsusszant a kis teste is! És abban a pillanatban hallottam a hangját is, és most azonnal elöntött a boldogság érzése! Tudatosan készültem erre a pillanatra, és az anyai érzések is már dolgoztak bennem, nem voltam úgy lebénulva, mint legelőször. Mielőtt elvitték lemosni, kértem, adják oda. Nem adták a kezembe, csak a kis arcát tették oda az arcom mellé.  Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem! 
Amíg elvitték, megkönnyebbültem. Nagyon könnyű szülésem volt, gyors lefolyású, az első fájás óta csak 2 és fél óta telt el!! Viszont a fájdalom annál intenzívebb. Viszont így, hogy tudtam, mit csinálok, ura voltam a helyzetnek, én irányítottam a dolgokat. De örültem neki, hogy túlvagyok rajta. Abban a pillanatban úgy éreztem, most így tényleg kerek a kis családunk, talán mégsem akarom ezt már még egyszer átélni. 
De csak abban a pillanatban. Úgy kb. 5 percig :-D


Ja az lemaradt, hogy miért is volt vicces a hajszárítás... Nos, ilyen gyors szülés alatt ugyebár nem volt időm nagyon összekócolódni sem, így amikor egy óra múlva bejött a doktornő a kórterembe, hogy megnézzen, epésen megjegyezte, hogy nnnna, már a hajamat is belőttem... :-D  Pedig nem is.... :-P  Csak úgymaradt.

Gyermeki logika

- Anya, amikor még nem voltunk, hány gyereket szerettél volna?
- 3-at.
- Tényleg?
- Igen.
- És ha születne még egy gyereked, akkor azt mondanád, hogy négyet akartál?

2010. április 18., vasárnap

Szüléstörténet 1.

Kezdjük mindjárt az elején. Stefanos. 
Amikor összeházasodtunk a férjemmel, úgy terveztük, még várunk pár évet a gyerekvállalással. Természetesen mindketten szerettünk volna gyerekeket, többet is, de nem azonnal, először még élvezni akartuk egy kicsit az életet, dolgozni, szórakozni járni, hiszen tisztában voltunk vele, hogy utána gyökeresen megváltozik az életünk. Pár hónap gondtalan házasélet után azonban valami nagyon kezdett hiányozni. Már nem elégített ki minket a munka-pihenés-szórakozás háromszög, ennél valami többre vágytunk. Valamire, ami teljesen kitölti az életünket. Hétvégenként úgy jártunk már el bulizni, mint akiknek muszáj. Nem élveztük már igazán, de az otthonülésnek sem láttuk sok értelmét. Egy ilyen unalmas este után fogalmazódott meg bennünk: itt az ideje a babázásnak! Ismerőseink közül is egyre többen lettek szülők abban az időben, és rá kellett jönnünk, hogy irigyeljük őket a bezártságért, a szabadságuk elvesztéséért és a pelenkacserékért :-D 
Ehhez még jött a tény, hogy a páromnak épp akkor jött az áthelyezés, Thessalonikiből Drámára, egy kisvárosba, ami amúgy is azzal járt együtt számomra, hogy fel kellett adnom a biztos munkahelyemet, és nem sok jóval kecsegtettek a dramai (szó szerint)  munkalehetőségekkel kapcsolatban. Mivel itt Görögországban nem létezik a gyes vagy a gyed fogalma, a kismamáknak a baba születése után 3 hónappal (a "kiváltságos" köztisztviselőknél 1 év) vissza kell menni dolgozni, sosem volt kétséges számomra, hogy ha gyermeket vállalok, fel kell adnom az állásomat. Erre mondják, hogy tökéletes időzítés! 
Egy hónapig Thessaloniki és Drama között ingáztunk, amíg megtaláltuk  a tökéletes  lakást. Volt egy bökkenő, amivel katonafeleségként még nem számoltam: olyan biztosak voltunk benne, hogy Szalonikiben fogjuk leélni az életünket, hogy szépen berendezkedtünk már ott, így előállt az a fonák helyzet, hogy nem a lakáshoz kerestünk bútort, hanem a bútorainkhoz lakást :-O  Eltelt egy kis időbe, mire megtaláltuk az igazit. Nem volt könnyű dolgunk, két különböző városból levezényelni a költözést. Először az új lakást kellett kitakarítani, aztán cipekedtünk, kiköltöztünk, beköltöztünk, vissza a régibe, takarítani és festeni, elfáradtunk rendesen. Egy hét múlva pedig pozitívat teszteltem :-) Nem sokáig tartott a felhőtlen boldogság. A költözés fáradalmai, vagy a 2 évvel azelőtti vetélés követeztében, de a 6. héten elkezdtem vérezni. Nem sok jóval bíztatott az orvos sem: túl alacsonyan tapadt meg a magzat, de azért szigorú fekvésre ítélt, és hormontablettákat kellett szednem. Nagyon-nagyon akartam azt a babát, mindent megtettem volna, hogy megtartsam! Az első 3 hónapot végigfeküdtem, tényleg csak nagyon indokolt esetben keltem fel! Nem volt könnyű, főleg az egész napos rosszullétek mellett, de a cél érdekében mindenre elszánt voltam, ha kellett volna, akár az egész 9 hónapot végigfekszem!! Szerencsére erre nem volt szükség, a harmadik hónap végére teljesen helyreállt minden, a rosszulléteket is egyik napról a másikra elvágták, boldog és problémamentes babavárás következett innentől. Azon kívül, hogy túl sokat híztam (17 kilót), más gond nem volt, a kicsi szépen fejlődött, a 14. héten már meg is mutatta az ékességét, nagy volt a boldogság, hogy elsőszülöttünk fiú lesz! Persze akkor is ugyanolyan boldogok lettünk volna, ha lány :-)) A 20. héten, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, megéreztem az első kis mozgását! Nem rúgott, csak mocorgott. Egész terhesség alatt nagyon nyugodt baba volt (bezzeg utána!!!), illedelmesen csak nyújtozkodott, nem ficánkolt sokat. Vicces volt, amikor mozdult, csak kitüremkedett egy kis púp a hasamból, innen kapta későbbi becenevét: karoubalaki = púpocska. Persze leginkább akkor mocorgott, ha éppen aludni készültem :-)) Ezt a rossz szokását a születése után is sokáig megtartotta...
Egyedül az utolsó hónapot viseltem nehezen. Alighogy a célegyenesbe értem, elfogott a türelmetlenség, már nagyon szerettem volna a karjaimban tartani a kisfiamat! Sokszor elképzeltem, milyen lesz majd Vele az életünk. Az összes könyvesboltokban létező szakirodalmat elolvastam, ami a terhességről, szülésről, és a baba első heteiről szól, úgy gondoltam, készen állok a nagy feladatra. Kis naiv... :-) 
Az utolsó napok csigalassúsággal teltek. Abban az évben korán beköszöntött a nyár is, június első napjaiban egyik napról a másikra hirtelen elvisehetetlen kánikula vette kezdetét. Kezdtem belátni, hogy lehet, hogy igaza van az orvosomnak, aki a kilóim miatt piszkált folyton. Előtte soha életemben nem voltam hízásra hajlamos, sőt, az a típus voltam, aki ehetett bármit és bármennyit, mégsem voltam képes pár grammot magamra szedni. Néha ez is zavart, túlságosan is sovány voltam a magasságomhoz képest. Régi szép idők!!! 
Így már érthető, hogy a terhesség alatt szinte büszke voltam magamra, hogy végre sikerült híznom! Na de az azért már tényleg túlzás volt... Viszont azt gondoltam, hogy a szülés után majd úgyis könnyen leadom a felesleget... Nagy tévedés! A szülés előtt egy nappal  (akkor még nem tudtam, hogy ez már a szülés előtti nap - nyilván :-D ) egy kicsit megriadtunk, mert a kicsi egész nap nem mozdult. Aggódtam, hátha történt vele valami, így bementünk a kórházba. Meghallgatták, minden rendben volt, méhszáj teljesen zárt, úgy nézett ki, még várat magára a fiatalúr. Kérdésemre ott is csak a megszokott szülésmegindító módszereket ajánlották, de nálunk ezek nem igazán jöttek be. Aztán aznap éjjel már nem sokat aludtam. Kellett egy kis idő, mire félálomban rájöttem, hogy ezek már a fájások, először csak azt hittem, valami megfeküdte a gyomromat... Hajnali 3 körül aztán végleg felkeltem, nem tudtam már visszaaludni, vártam, hogy történjen valami. Néhány gyenge fájáson kívül azonban semmi sem történt. Sz. fél 7-kor kelt volna, de megérezte, hogy nem vagyok a szobában, 6 óra körül kijött hozzám a nappaliba. Vártunk egy kicsit, nem tudtam, mi legyen, de mivel neki 7-re mennie kellett volna dolgozni, mondtam, biztos, ami biztos, menjünk be előbb a kórházba, nehogy akkor jöjjön rám a szülhetnék, amikor nincs itthon. A kórházban egy fiatal szülésznő megvizsgált, 2 ujjnyira nyitva volt a méhszáj, de mivel a fájások nagyon gyengék voltak, még haza akart küldeni.  Csalódott arckifejezésemet látva viszont úgy döntött, még egyszer megnéz: ahogy nem éppen gyengéden megvizsgált, megrepedt a burkom!! Ennek nagyon megörültem, mert ez már azt jelentette, hogy végre történik valami. Bár a szülésznő nagyon rossznéven vette, és le is szidott,  hogy megugrottam a vizsgálat közben, és ezért repedt meg a burok... Kösz. Szerintem meg menjen állatorvosnak, és segédkezzen a teheneknek szülésnél, amilyen "gyengéd" volt...
Hirtelen felgyorsultak az események. Amíg a férjem elvégezte a recepción a betegfelvételt, én hazatelefonáltam anyuéknak, hogy móka indul!!!  Útra készen várták a híreket, igaz, pár nappal későbbre számítottak, de így is szinte azonnal indultak Magyarországról. Az már egy másik történet, hogy milyen kalandos útjuk volt, mire 2 nap múlva végre a karjukban tarthatták az első kis unokájukat! Én pedig közben elindultam a magam utazására az anyaság felé. A burokrepesztés után felerősödtek a fájdalmak: először még jól bírtam, büszke is voltam magamra, micsoda tökös csaj vagyok én! De ez még csak a kezdet volt. Egy kis idő múlva már lehervadt az arcomról a mosoly, egy-két óra múlva pedig már kétségbeesetten fetrengtem az ágyon, hogy én nem ilyen lovat akartam!!! Az sem segített a helyzetemen, hogy közben eljött az osztályon a vizit ideje, így a férjemet is eltávolították mellőlem. Magányos voltam és rémült, nem tudtam, mi vár rám, a sok elolvasott szakirodalom valahol az agyam legmélyére temetődött, most csak az motoszkált a fejemben, hogyan fogom én ezt túlélni... Szobatársam előző nap szült; rendes volt, biztatni próbált, odahozta hozzám a babáját is, nézzem csak meg, hamarosan én is babázni fogok! De én csak nyugalomra vágytam, és szerettem volna, ha legalább egy percre abbamarad ez az elviselhetetlen fájdalom. Közben a vizit énhozzám is elért, szerencsétlenségemre éppen orvostanhallgatókkal volt tele a kórház, és a gyakorlat részéhez ugye az is hozzátartozott, hogy hogyan kell megvizsgálni a vajúdó kismamát... Mit mondjak, nem töltött el felemelő érzésekkel, hogy a tananyag része lehetek... Az előbbi "kedves" szülésznőtől újfent megkaptam, hasonlóan "lélekmelengető" stílusban, hogy mit rángatózok, készüljek fel, hogy ott egy egész fej fog kijönni... Pszichológusnak se menjen...
Újabb órák teltek el várakozással. Félájult voltam a megállás nélküli fájdalomtól, amikor vizsgálatra akartak vinni, lábra sem bírtam állni, de tágulás sehol. Egyre több orvos gyűlt körém, én persze akkor még mit sem sejtettem. Aztán egyszercsak úgy döntöttek, irány a szülőszoba. A férjemet ki akarták zárni, de könyörögtem, hogy legalább a vajúdás ideje alatt hadd legyen velem, mert már nem bírom tovább. Beleegyeztek, de közölték, hogy a szülésre ki kell mennie. Sajnos itt Görögországban nem divat az apás szülés, főleg a kisvárosi kórházakban. Egyelőre ezzel is teljesen meg voltam elégedve, hogy legalább most mellettem van. Aztán jött az oxitocin infúzió. Amiről eddig azt hittem, fájdalom, semmi sem volt ehhez képest! De legalább már kezdett rendszeressé válni, két fájás között volt egy-két perc szünet, amíg kipiheghettem magam. Már jóval a szülés előtt megbeszéltem a férjemmel, hogy nem akarok érzéstelenítést, és bármennyire is könyörögnék szülés közben, ne egyezzen bele. Persze akkor még azt hittem, bírom a fájdalmat. Most eljött az idő, hogy újraértékeljem a fájdalomküszöbömről való elméleteimet, és kétségbeesetten rimánkodtam legalább csak egy kicsi fájdalomcsillapítóért. Férjem a megállapodásunkhoz tartva magát csak röhögött rajtam, azt gondolta, túldramatizálom a dolgot. De legalább addig sem a fájdalomra koncentráltam, amíg arra összpontosítottam az energiáimat, hogy őt utáljam :-D Aztán egyszercsak elmúlt a fájdalom, és közöltem a férjemmel, hogy most aludni szeretnék. Ugye egész éjjel nem aludtam, most meg már jóval elmúlt dél, kijött rajtam a fáradtság. Nem tudtam, hogy ettől a kijelentésemtől miért gyűlt körém hirtelen ennyi orvos. Első szüléssel persze még az sem volt furcsa, hogy egyáltalán miért van ennyi mindenki körülöttem, azt hittem, ez a természetes. Még a főorvos asszony is gyanúsan sokat tartózkodott mellettem, pedig a hangok alapján történt még néhány szülés a környező szülőszobákban. Aztán egyszercsak elkezdtem szédülni, és  hányingerem lett. Érdekes módon olyan tiszta lett a fejem; azt számolgattam, hány óra telt el azóta, hogy utoljára ettem; igazság szerint most nem lehetne hányingerem. Valahol az agyam legmélyéről, az eltemetett ismeretek közül mintha valami olyasmi is előderengett volna, hogy ez már az átmeneti szakasz, tulajdonképpen a célegyenesbe értünk, de még nem akartam elhinni. Nem tudom, miért, de belémrögződött az, hogy nem tágulok úgy, ahogy kellene, és még nagyon messze van a vége. Nem is tudom, meg tudom-e szülni egyáltalán. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de mint tudjuk, az agyban dől el minden. A terhességem alatt tudatosan figyeltem rá, hogy elkerüljem a terhességgel, szüléssel kapcsolatos rémtörténeteket, ami bizony néha nehéz ügy volt, főleg, ha anyósomék falujába mentünk. Mintha a régi öregek kötelességüknek éreznék, hogy ha terhes nőt látnak, akkor rájukzúdítsák a világ összes katasztrófatörténetét... Rémes. Szerencsémre elég jó szelektív hallással áldott meg az ég, és az ilyen rémtörténeteket gyorsan kizártam a tudatomból. Akkor. Most így a célvonal előtt egy kicsivel hirtelen kitárult Pandora szelencéje, és sötétebbnél sötétebb gondolatok cikáztak át az agyamon. Közben pedig kétségbeesetten próbáltam magamban felidézni a szakirodalmat, ami a szülés szakaszait illeti, de akárhogyan is gondolkoztam rajta, úgy emlékeztem, hogy itt most annak a résznek kellene következnie, hogy erőteljes késztetést érzek a nyomásra, de még nem szabad... Na, ezt nem volt nehéz betartani, nálam még a késztetés is hiányzott... Viszont a szülésznővel (most egy tényleg kedves nő volt ott velem, a másik "tehénpásztor" közben már letette a szolgálatot - szerencsémre) való kommunikáció sem volt zökkenőmentes, kérdezte, hogy nem kell-e vécéznem... Csodálkoztam egy kicsit, de mondom, nem... De biztos? Tuti, 2 éves korom óta tudom, mikor kell, mikor nem... De ha kell, szóljak... Jó, te leszel az első, akivel tudatom - gondoltam... Közben szegény nőci meg csak azt akarta nekem finoman beadagolni, hogy nem kell-e nyomnom :-D Beszéljen már felnőtt nyelven, nem az oviban vagyunk!!! 
Aztán mire felocsúdtam, körülöttem volt az összes orvos megint, és közölték, hogy most itt az idő, hogy nyomjak... Pedig nekem nem úgy tűnt, de ha ők mondják! Nos, itt eszembe jutott megint egy rémtörténet -  made in Serres (férjem faluja)  -, miszerint a szülő nő hiába nyomta a gyerekét, egyet nyomott, visszacsúszott, nos, valahogy én is így éreztem most, sőt, hiába nyomtam, úgy éreztem, nincs semmi eredménye. Két-három nyomás után aztán elfogyott minden erőm, meg önbizalmam, halkan csak annyit súgtam, hogy nem megy... Persze ment volna, csak időre volt szükségem, de az is lehet, hogy mégsem? Nem tudom, lényeg a lényeg, innentől mintha kívülről láttam volna az eseményeket, és éppen a Vészhelyzet egyik epizódját látnám: hirtelen nagy jövés-menés, műtőslámpa felkapcsol, fődoki előugrik, szülőasztal felültet, két szülésznő a két karomat, másik kettő a lábaimat fogja, egy a hasamat nyomja, aztán felismertem a távolból egy tárgyat, amit már láttam a kedvenc szakirodalmamban: vákuum. Valahol nagyon belül egy hang mintha még azt mondta volna, hogy erre mégsincs szükség, de már se időm, se erőm nem maradt tiltakozni. Miért is? Essünk már túl rajta. Kimerült voltam, már gondolkozni sem volt erőm. Amikor kibújt a kisfiam, az első gondolatom az volt, hogy végre, vége!!! Eszembe jutott, amit a szobatársnőm mondott, mielőtt a szülőszobába toltak (mintha évek teltek volna el azóta!), hogy a legnagyobb fájdalom, amikor kibújik a baba, de utána hirtelen mintha csak elvágnák a fájdalmat! Ez volt az első, amire gondoltam, hogy jééé, tényleg! Megkönnyebbülés lett rajtam úrrá. Eltelt pár másodperc, mire felfogtam, mi is történt, és felemeltem a fejem, hogy megnézzem, hol van a kicsim. Csak egy kis lila csomagot láttam, aki körül az orvosok ügyködtek, nem is adták oda, csak a hangját hallottam! De már ez is boldogsággal töltött el! Furcsamód nem éreztem azt az eufóriát, amire számítottam, meg amit a filmekben lehet látni. Első babánál talán természetes is, hiszen az anyai érzések még csak ezentúl kezdenek dolgozni. Mentségemre legyen a kimerültség, valamint a merev orvosi protokoll, amely nem volt tekintettel az anya és az újszülött érzéseire, azonnal elvitték lemosni, aztán betették az inkubátorba: két órán keresztül oxigént kellett kapnia. Nem hiába volt olyan lila szegény, sokat időzhetett a szülőcsatornában, ezért volt olyan sürgős a rásegítés. Persze ezt már csak így utólag tudom. De azért egy fél percre akkor is a hasamra tehették volna. Ott volt tőlem 2 méterre, az inkubátorban, én pedig vágyakozva néztem, és nem bírtam felfogni, hogy ez a kis csomag az én kisfiam! 
Férjemet a nagy izgalmak hatására szépen bent is felejtették a szülőszobában, csak a szabás-varrás kezdetekor küldték ki, így ő is részese lehetett ennek a csodának! 2 órán keresztül még ott maradtunk megfigyelésre, de csak messziről figyelgettük egymást. Az egyik nővért kértem meg, hogy adja oda nekem egy kicsit. Hezitált ugyan, de megsajnált minket: az ölembe tette a babát. Szóltam hozzá, és ő rámnézett. Félig nyitott szemmel, de tekintete megtalálta az enyémet. Szia kicsim! -súgtam neki. És hirtelen kerek lett a világ. Ez a kis csoda, akit 9 hónapja vártunk, végre itt van velünk, megérkezett! A szívem megtelt melegséggel, és ebben a pillanatban megszületett bennem az anya.
Amikor visszavittek a kórterembe, a picit nem hozták velem. Mondták, hogy leviszik a gyerekosztályra megvizsgálni. Eltelt egy óra, kettő is, és Ő még mindig sehol. Még alig élt, pár órája, de máris hiányzott a közelsége. Hiszen még nem is élvezhettem igazán, hogy a karomban tartsam. Másrészről pedig aggódtam is, annyi mindent hallani, elcserélt, vagy akár elrabolt csecsemőkről! Már akkor megkezdte az anyai szív a reszketést! Szegény férjemet unszoltam, hogy menjen már utána, érdeklődjön, hol van, mert én ezt nem bírom! Amikor végre meghozták, nagy kő esett le a szívemről! Alaposan át kellett vizsgálni, meg kellett nézni, a vákuum nem okozott-e a kis fejében maradandó károsodásokat. Szerencsére semmi baj nem történt, azon kívül, hogy olyan hosszúkás volt a feje, mint egy marslakónak (na nem mintha láttam volna valaha is marslakót közelről...). De az orvosok megnyugtattak, hogy pár nap, és elmúlik ez az ödéma. Valóban, mire hazamentünk a kórházból, már nyoma sem volt a születése során elszenvedett szépséghibának. Nekem meg különben is mindenképpen  gyönyörű volt!!
Lenne még mit mesélnem a kórházban töltött napokról, meg főleg a szoptatásról, de erre majd külön kitérek valamikor máskor. Így is túl hosszú lettem, külön dícséret annak, aki idáig eljutott az olvasásban :-))
Csak érdekességként annyi, hogy a kicsi fiam egy igazi világutazó: ha valaki megkérdezné, honnan valósi,  bizony nehéz lenne elmagyarázni. Thessalonikiben fogant, Drámán született, Komotiniben nőtt fel (eddig), magyar anyától, és serresi apától. Na ezt kapjátok ki! 

Kabalababa

Még 3 nap, és a legkisebb ugrifülesünk 2 éves lesz! Az utóbbi napok ennek a hevében telnek, lázasan készülődünk a Csibe szülinapjára! Nem tervezünk neki nagy bulit, csak mi családiasan, meg gondolom, a keresztanyja is jön majd. De ismerve a falu szokásait, a békés családi megemlékezés biztos nagy népünnepéllyé növi ki magát, a szomszédokat is meg kell kínálni a tortából, egy-két barát is biztos átjön, szóval készülök a sáskajárásra :)) Fotini amúgy is az iskola maszkotja, a többiek szerint :)) Pár hónapos kora óta nap mint nap együtt mentünk a bátyjáért az iskolába, mindenki megcsodálta, és szemtanúi lehettek a fejlődésének. Nem telhetett el iskolai ünnepség, esemény, hogy ne ő került volna a középpontba végül :)) Talán nincs is ember itt a faluban, aki ne tudná, ki is az a FOTINI... fogalommá vált :-D Így hiába is mondtam, hogy nem tartok neki szülinapi banzájt, máris többen jelezték, hogy azért ők beugranának :)) 
Leginkább azonban nem is ez tart lázban minket, hanem a beszélgetések a gyerekekkel. Az emlékek ilyenkor kétszer akkora erővel törnek elő, az utóbbi napok beszédtémája természetesen nem is lehetett más, mint a születés, valamint az első éveik. Mindegyiküknek egyenként el kellett mesélnem, hogyan születtek, milyenek voltak piciként. Végül aztán együtt felelevenítettük azt a napot is, amikor Fotini született. Hiszen akkor már ők is elég nagyok voltak, ki többé, ki kevésbé, de értették, miről van szó. 
De nem akarok a dolgok elejébe vágni, azt hiszem, most van itt az ideje, hogy leírjam a három gyerek születésének történetét. A következő bejegyzések erről fognak szólni.


2010. április 17., szombat

Már megint :(((

Már megint rosszkor megyünk el. Két nap alatt kétszer jöttem rá. Azt ugye tudtam már hónapokkal ezelőtt, hogy még az iskolaév vége előtt pár nappal el kell utaznunk Magyarországra, hogy a vizsgaidőszakra még hazaérjek. De csak legyintettünk rá, hogy nem számít, az utolsó pár napban már úgysem tanulnak semmit, nem maradnak le sok mindenről. De akkor még nem volt arról szó, hogy az év végére búcsúműsort szerveznek a másodikosok, hiszen nagy valószínűség szerint jövőre más tanítónénit kapnak. Ezt tegnap tudtam meg, és Stefanos nagyon el volt keseredve, hogy nem leszünk itt :((( A tanítónénije viszont rendes volt, azt mondta, majd még meglátja, lehet, hogy akkor előbb tartják meg a műsort. Bárcsak úgy lenne! Nem először történt meg ez az eset ugyanis. Tavaly a karácsonyi műsorról maradtak le a gyerekek, mert mennünk kellett... Illetve nem lett volna muszáj, de a repülőjegyet már hónapokkal előbb le kell foglalni, és akkor még nem tudtam, hogy ügybuzgó kis falunkban még december 23-án akarják megtartani a karácsonyi műsort, holott a legtöbb városban 19-e volt az utolsó tanítási nap. És ez már csak akkor derült ki, amikor javában folytak az előkészületek, próbák, így volt nagy sírás, amikor megtudták, hogy végül mégsem fognak szerepelni. A szívem szakadt meg értük, de a jegyeket már sajnos nem lehetett áttenni. Idén aztán pont emiatt mentünk haza autóval. 23-án délben (nem ám reggel!!!) még megvártuk a műsort, büszkén végignéztük a kis fellépőinket, aztán bepattantunk az autóba, és irány Magyarország! Szenteste délelőttjére otthon is voltunk :)
A mostani műsor miatt még reménykedem. A másik csapás viszont ma ért, amikor megtudtam, hogy Malvina balettelőadása június 18-án lesz!!! Egész évben erre a műsorra készülnek, fellépő ruhát is varratnak, mostanában próbálják, kicsi lányom odáig van meg vissza tőle. És persze próba, próba gőzerővel! De miért kell mindent utolsó pillanatra tenni, mások nem akarnak elmenni a szünidő kezdete után??? Egyelőre még meg sem mertem neki mondani, egy kicsit megint meg fog szakadni a kicsi szíve... Legalább a próbákon hadd vegyen részt, aztán majd meglátjuk, hogyan adagolom be neki :-((  Úúútálom, hogy megint miattam maradnak ki valamiből. Csak az vigasztal, hogy utoljára, mert ha minden jól megy, ez lesz az utolsó vizsgaidőszakom. Utána már soha többet nem kell hozzám alkalmazkodniuk, megígérem!!! 
Na és persze ha már otthon leszünk, megtalálják  a módját, hogy vigasztalódjanak, abban biztos vagyok :-))


2010. április 16., péntek

Gyermekkori barátságok

Malvina lányom ma új barátnőre tett szert az egyik utcaszomszédunk unokájának személyében. Nagyon örültem neki, mert már régóta "szemet vetettem" a kislányra, láttam, hogy hasonló korú lehet az én lányommal, csak eddig nem adódott lehetőség az ismerkedésre. Sajnos nem itt lakik a faluban, de gyakran jön a nagyszülőkhöz, na és a város is csak 10 percre van tőlünk. Olyan jóleső érzés volt figyelni őket, hogy milyen jól megtalálták az összhangot! Persze tudom, a gyerekek könnyen barátkoznak, de Malvinának sajna nincs sok hasonló korú kislány a környezetében, és ez elszomorít néha. Egy kislány volt a városban, aki a szomszéd házban lakott, és majdnem napra pontosan egyidősek, ővele pici koruk óta elválaszthatatlan jó barátnők. Természetesen azóta is tartjuk a kapcsolatot, hogy elköltöztünk, főleg, hogy a kislány anyja lett Fotini keresztmamája, de azért mégsem ugyanaz, mint amikor minden nap együtt voltak sülve-főve. Itt az iskolaelőkészítőben meg összesen 3-an vannak kislányok! Ezek közül az egyik bent lakik a városban, így délutánonként nem nagyon tudnak összejárni. A másikkal meg tipikus se veled, se nélküled kapcsolatban vannak: ha együtt vannak, 5 perc után már veszekednek :)) De mégis igénylik egymás társaságát. Na persze, jobb híján.... Így már régóta gondot okozott nekem, hogy honnan lehetne hasonló korú kislányokat szerezni neki :)) Stefanosnak van egy csomó kis barátja (bár neki is a legjobb barátja még mindig az a kisfiú, akivel a régi szomszédságban már pár hónapos koruk óta együtt játszottak); ha éppen nem rohan edzésre vagy zeneiskolába, akkor szinte mindig van itt valaki nála. Malvinán ilyenkor látszik, hogy mennyire irigykedik rá. 
Aztán lehet, hogy csak én lihegem túl a dolgot, de tény, hogy igyekszem egy kicsit jobban odafigyelni a középső csemetémre, épp emiatt, mert középső gyerek. Már Fotini születése előtt is sokat hallottam erről a jelenségről, hogy a második gyerekek egy kicsit jobban megsínylik a harmadik érkezését, és ezt többen alá is támasztották saját példával. Nem tudom, nálunk mennyire köszönhető ennek, de tény, hogy Malvina néha szeret magában lenni. Már legkisebb gyerekként is szeretett :) Míg a bátyja világéletében társas lény volt, egy percig nem volt el magában - még a mai napig se nagyon -, addig ő meg pont az ellentéte. Egy darabig eljátszik velünk, vagy beszélgetünk, de egy idő után már fárasztja a társaság, visszavonul. Ilyenkor aztán szépen eljátszogat magában.  Nekem mégis lelkiismeret-furdalásom van ilyenkor, hogy vajon miért vonult el, nem érzi-e úgy esetleg, hogy nem figyelek rá eléggé. De nem, ő egyszerűen ilyen. Igazi kiscica-természet: van, amikor úgy szeret bújni, ölelkezni, de csak akkor és addig, amíg neki tetszik. Már baba korában is furcsa volt nekem Stefanos után, hogy nemcsak hogy nem igényelte, hogy ölben ringassam el, de inkább  lekérezkedett az ölemből és magától aludt el. Nem én szoktattam így, ő maga kívánta így. 
Aztán meg vannak olyan napjai, hogy le sem lehet vakarni rólam :)) Ezeket a perceket nagyon élvezem :)) 
Na de visszatérve a barátnő témához, a mai napunk jól alakult, túl az elvárásaimon is. Meglepően jól elvoltak, kicsi lányom kivirult, vidáman játszottak, nyoma sem volt a kis magányos farkasnak. A végén pedig, amikor elbúcsúztak, megbeszélték, hogy örökre barátnők maradnak :))) Annyira édesek voltak!!! 
Saját gyerekkorom jutott eszembe. Tényleg, ezek a gyerekkori barátságok mennyire fontosak! Nekem is volt egy ilyen kis barátnőm, mindketten a nagymamáinknál töltöttük a nyarakat, az ünnepeket, néha a hétvégéket is, egész kicsi korunktól fogva.  Csak ezekben az iskolai szünetekben találkoztunk, de akkor éjjel-nappal együtt voltunk, szorosabb barátság alakult ki köztünk, mint bárki mással. Minden titkunkat megosztottunk egymással, a serdülőkor nehézségein is sokszor átsegítettük egymást. Sajnos felnőve nem találkoztunk többet, de továbbra is hírt kaptunk egymásról a nagyszülők által.  Ő is külföldre került, pár éve pedig iwiw-en is megtaláltuk egymást, így van egy kapcsolattartási felületünk. Sajnos ahogy múlnak az évek, egyre nehezebben köt barátságokat az ember. A középiskolai barátnőimmel még most is ugyanolyan a kapcsolatunk, mint tinikorunkban :))  A felnőttkorban szerzett barátságok viszont már elég törékenyek. Az évek múlásával az embernek kialakulnak a rigolyái, a bevett szokásai, amit már egy vadidegen nehezebben tolerál, és ugyanúgy mi is nehezebben fogadunk már el másokat barátnak. Sajnos a rohanó világban nincs is nagyon idő a barátokra, még a régiekre sem, nemhogy az újakra. Aztán ott van még a bizalom kérdése is. Aki már csalódott néhányszor az emberekben (ki nem?), az nehezebben nyílik meg egy új kapcsolat felé. Legyen az barátság vagy bármi más.
A mi helyzetünk meg amúgy is speciális. Katonacsalád vagyunk, igaz, a szerencsésebb fajtából. Már 8 éve ugyanazon a helyen vagyunk, viszont sok ismerősünk, akikkel az elejétől fogva jóban voltunk, már régen nincs itt; az ország másik végébe költöztek. Pedig amikor idejöttünk, nagy társaság verődött össze. Az érdeklődés közös volt: mind hasonló korú gyerekekkel rendelkező családok voltak. Persze akkor még könnyű volt társasági életet élni, egy picivel. Ahogy nőttek a gyerekek (nálunk is, és az ismerősöknél is), annál nehezebb lett a rendszeres kapcsolattartás. Amióta pedig Stefanos iskolás, és délutánonként tanulás van, na meg ide-oda rohangálás, azóta gyakorlatilag elvágtuk magunkat a külvilágtól :)) Legfeljebb a hétvégén élünk némi társasági életet, de néha még ez is túl sok :-P  Viszont most kezd körvonalazódni, ki is az, akit igazán barátnak nevezhet az ember. Az a pár ember, aki az évek hosszú során is mellettünk maradt, esetleg még a távolság ellenére is (mert igen, olyan is van: aki már évek óta máshol él, de mégis gyakrabban ad életjelt magáról, mint néhányan, akikkel ugyanabban a városban élünk...), joggal nevezhet a jóbarát címre.  Persze tudom, ez kölcsönös.
Mennyivel könnyebb a gyerekeknek! Éppen őmiattuk szeretnék itt maradni, ebben a városban, holott az elején nagyon nem tetszett itt. Amikor ideköltöztünk, egy egész más életet: pezsgő nagyvárost, (számomra) biztos egzisztenciát, kialakult baráti kört hagytunk ott (csak halkan megjegyzem, egy kezemen meg tudnám számolni, ki az, aki még emlékszik ránk...), és sokáig nagyon visszavágytam. De most már megszoktunk itt, sőt megszerettük a környéket, mondhatom, hogy vannak barátaink is, akik az évek során bizonyítottak, hogy érdemesek erre a címre (remélem, ők is így éreznek velünk kapcsolatosan). De ami a legfontosabb, hogy nem szeretném a gyerekeket kiragadni a megszokott környezetükből, szeretném, ha ezek a gyerekkori kis barátságaik tényleg életre szólóak lennének. Egyelőre nekünk kedveznek a dolgok, nem kell attól tartanunk, hogy meg kell ismerniük a katonagyerekek hányatott életét. Csak rajtuk múlik, hogy tényleg örökké barátok maradnak-e.


2010. április 14., szerda

A tyúk vagy a tojás?

Örök kérdés, mi is volt előbb? Miért is jár el az ember szórakozni, a szabadidős tevékenységek mire valók? Hogy az ember múlassa valamivel az idejét, nem igaz? Hogy ne unatkozzon. És amikor azon panaszkodunk, hogy mindezekből egyikre sincs időnk, akkor hol is van a probléma? Hiszen ha nincs időnk, az azt jelenti, hogy el vagyunk foglalva, nincs szükségünk az idő múlatására való tevékenységet keresnünk, nem? Vagyis nem unatkozunk... Mennyire telhetetlenek vagyunk néha, sosem jó az, ami van! 
Ja, hogy ilyenkor nem azt csináljuk, amit szeretnénk, hanem elnyel a napi rutin? Én azt mondom, az embernek arra van ideje, amire időt szakít. Meg lehet próbálni ;-))

2010. április 12., hétfő

Kis gyerek, kis gond(ban)

Hajlamosak vagyunk rá, hogy a gyerekek mindennapos ügyes-bajos problémáit elbagatellizáljuk, rálegyintünk, hogy ugyan már, semmiség. Pedig ugye ismerős érzés, hogy mindenkinek a saját baja a legnagyobb, ez miért ne lehetne igaz a kicsikre is? Az ő szemszögükből nézve minden sokkal nagyobbnak látszik, ami számunkra kicsinek tűnik, az az ő szemükben hatalmas lehet. Általánosságban is igaz ez. Egy kisgyerek számára az egész világ óriásinak tűnik, főleg, amikor a saját kis világa is olyan apró még: a család, a ház, ahol él, a közvetlen környezet az egész világmindenséget jelenti a számára. Nem csoda hát, ha egy bébi már azt is katasztrófaként éli meg, ha az anyja kikerül a látószögéből, hiszen számára ő a minden. Amikor egy kicsilány az anyja ölébe kívánkozik, és az éppen nem ér rá; egy óvodás összeveszik a legjobb barátnőjével; vagy egy kisiskolás számára a kemény próbálkozások nem kellő elismerése, ezek a maguk nemében mind komoly problémát jelentenek számukra, amit nem lehet csak egy kézlegyintéssel elintézni. Könnyű ráfogni, hogy ugyan már, gyerekek, a következő percben már el is felejtik! Igen, valószínűleg így is lesz, de a kis lelkükben lehet, hogy ott marad egy apró seb, anélkül, hogy észrevennénk. És észrevétlenül változnak. Pedig csak egy kis beleérzőképességre lenne szükség. Képzeljük bele magunkat egy kicsit az ő helyzetükbe, és próbáljuk meg elképzelni, hogyan érezhetik magukat a saját bőrükben! A gyerekek mellett sokszor nekem is újra előjönnek a saját gyerekkori élményeim. Megpróbálom visszaidézni, hogyan is láttam a világot az ő korukban, hogy jobban megérthessem őket. Igen, én is katasztrófaként éltem meg, ha összevesztem a barátnőimmel, még ha utána fél órával már újra együtt is játszottunk. De abban a pillanatban még nem tudhattam, hogy így lesz, és bizony elszomorított. Vagy amikor az iskolában egy rosszul sikerült matekdolgozat után napokig azt tervezgettem - de halál komolyan! -, hogy ha rossz jegyet kapok, hogyan fogok világgámenni és elbujdosni, és mihez is fogok pontosan kezdeni a bujdosásom alatt (végülis már nem emlékszem, mi történt, valami úgy rémlik, mintha újraíratta volna velünk a tanár a dolgozatot, mert az egész osztálynak rosszul sikerült, de az is lehet, hogy végül mégsem lett annyira rossz, nem tudom... de lényeg, hogy maradtam). Ezek így felnőtt fejjel nevetséges dolgoknak tűnnek, de kislányként komoly fejtörést okoztak. Ez volt az én világom, ezek a gondok akkor nehéz teherként nyomták a vállamat. Ezért próbálom nem elfelejteni, milyen érzés gyereknek lenni. Nem mindig olyan felhőtlen az élet, mint azt felnőttként olyan könnyen el akarjuk hinni. Igen, a mostani gondjainkhoz képest csekélységnek tűnnek a gyerekek bajai, de az ő számukra nem azok! És azzal meg főleg nem segítünk rajtuk, ha lekezeljük az ügyet, és azzal akarjuk vigasztalni őket, hogy tulajdonképpen ez semmiség. Mert nem elég a saját bajuk, még meg sem értik őket, sőt, nem veszik őket komolyan a felnőttek... Micsoda kemény világ ez!!!
Nem a gyerektől kell elvárnunk, hogy viselkedjen felnőttként. Lesz neki majd bőven ideje erre, amikor felnő. Addig hadd legyen gyerek, és vele mi is újra gyerekekké válhatunk, csak bújjunk egy kicsit a bőrükbe! Micsoda ajándék ez az élettől, hogy ismét visszatérhetünk egy kicsit a gyerekkorba, nem igaz? Élvezzük!


2010. április 11., vasárnap

Gyerek és kutya

Filmes berkekben úgy tartják, hogy egy alkotás, amelynek a főszereplője gyerek vagy kutya (vagy mindkettő, még jobb), biztos kasszasiker. Nos, bár én nem vágyom filmrendezői babérokra, de beszéljen ez a kis videó helyettem, amit ma délután készítettem. Én imádom, persze elfogult vagyok, hiszen imádom a főszereplőit is :)) Remélem, másnál is sikert arat!

video

Virtuális kapcsolat

Ezen történet szereplői kitalált személyek, a fantázia szüleményei; bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel csak a véletlen műve.... Vagy nem?

Az interneten ismerkedtek meg. Egy egyszerű beszélgetéssel indult. Kiderült, hogy sok közös pont van az érdeklődési körükben, hasonló nézeteket vallanak az élet számos területén. A virtuális beszélgetéseik egyre gyakoribbakká és hosszabbakká váltak. Egy hullámhosszon voltak, mindent meg tudtak beszélni. Kis idő múlva már ismerték egymás legféltettebb titkait is, nem voltak tabuk előttük. Olyan dolgokról is nyíltan tudtak beszélgetni, amit előtte még soha senkivel nem osztottak meg. A napjaik fénypontjává váltak ezek az internetes "találkozások", alig várták, hogy a gép elé kerülhessenek. Szinte minden más lényegtelenné vált. Lassanként elmaradtak a régi barátok, a napi rutin is egyre inkább nyűg lett... De ott, a monitor mögött megnyugodtak, egy új világ nyílt meg a számukra, ahol gátlások nélkül önmagukat adhatták a másiknak. Azt az önmagukat, amit a valós világban talán féltek, vagy szégyelltek felfedni.
Aztán eljött az idő, hogy kilépjenek a virtuális világból, amit maguk köré építettek, hogy személyesen is találkozzanak. Amikor először megpillantották egymást, olyan volt, mintha mindig is ismerték volna a másikat. Hiszen fényképről és a webkameráról már látták egymást, a valóság sem volt sokkal másabb. És úgy érezték, már egymás lelkét is ismerik kívül-belülről. Az első öröm után azonban valami megtört. A beszélgetés akadozottan indult, zavart csenddel megszakítva a  meghittséget. Már nem volt beszédtémájuk, hiszen mindent kitárgyaltak, ismerték egymás gondolatait is. Úgy érezték, felesleges minden szó, mégis valahogy kínos is volt egyben, hogy nincs miről beszélni. Szemtől szemben, kimondott szavakkal amúgy is sokkal nehezebb az érzéseket kinyilatkoztatni, mint a képernyő mögé bújva, arctalanul. Nem tudták kezelni az új helyzetet, amit az teremtett, hogy hús-vér valóságukban ülnek egymás előtt. A találkozó hamar végetért, ami mindannyiuk nagy megkönnyebbülésére szolgált.  Alig várták, hogy hazaérjenek, és folytassák a beszélgetést az interneten keresztül ott, ahol tegnap este abbahagyták. A négy fal biztonságában, a monitor vibráló fényénél, láthatatlanul. Itt nyugodt szívvel önthették ki a lelküket egymásnak, a saját kis virtuális világukban, amit maguk köré építettek, kizárva a valós világ minden zaját.  Ha lehet, ezentúl még jobban várták ezeket a virtuális találkozásokat, de soha többet nem került szóba egy valóságos találkozó. És boldogan (???) éltek, amíg meg nem haltak...


2010. április 10., szombat

Csupa báj és kedvesség

A legkisebb gyereknek mindig nehéz a sorsa. Idejekorán meg kell tanulnia harcolni a jogaiért, hiszen a nagyobbak mindenhonnan elzavarják, kizárják, elvesznek tőle mindent... Így kénytelen megszokni, hogy az életben keményen helyt kell állni :)) 
Nálunk sincs ez másként. Amikor Fotini megszületett, a nagyok szeretettel fogadták, kényeztették, odafigyeltek rá. Valami azt súgta, ez túl szép, hogy igaz legyen... Igen. Amíg az a kis magatehetetlen, egyhelyben fekvő síró-rívó csomag nem zavarta túlságosan a köreiket, könnyű volt jóban lenni vele... Mihelyt azonban elkezdett önjáró lenni, és életcélként tűzte ki magának, hogy neki az kell, ami a másiknál van, onnantól megváltozott a helyzet, elsőszámú közellenséggé vált. Főleg Stefanos számára, aki amúgy is nagyon kényes a szobájában lévő pedáns rendre, és még Malvina húga is csak külön engedéllyel léphet a szentélybe :-D Nos, Fotini számára tiltott területté vált ez a szoba, maximum akkor mehet be oda - szigorúan titkos expedíció keretében -, amikor Stefanos nincs itthon. Ha néha megkísérli a behatolást, amikor a szoba tulajdonosa is ott tartózkodik, akkor az ő nagy és okos bátyja egyáltalán nem gyengéd stílusban kirakja a szűrét, amit ő persze egyáltalán nem értékel. Két dolgot tanult meg ebből: az egyik, hogy csak cselszövéssel juthat be oda, a másik pedig a kísérő kifejezések, amit a kipaterolása közben hallhat. A "tűnj el",  "kifelé" és társai beépültek a kicsi mindennapos szókincsébe is, bár nem vagyok benne biztos, hogy a helyes értelmezésben. A "tűnj el" az ő fordításában  "menj el",  "menj arrébb",  "engedj el" jelentéssel (is) bír. Olyan bájos, amikor reggel bebújik mellém az ágyba, arrébblök és rámszól, hogy tűnjek el!!! (közben persze csak azt akarja, hogy menjek egy kicsit arrébb). Vagy amikor az ölembe kéredzkedik, és utána le akar menni, akkor is nekem kell eltűnnöm :-D Ilyenkor rámjön a röhögőgörcs, ahogy ez a tízkilós miniember keménykedik :-D Persze elmagyarázhatnám neki, hogy ez a viselkedés nem helyes egy ekkora kicsilánytól, de azt hiszem, nem sok értelme lenne. Hiszen keményen meg kell küzdenie a helyéért a tesói mellett, és ő már régen rájött, hogy a bájos viselkedés nem sok eredményre vezet. Ha harc, hát legyen harc! Végülis az életre készítjük fel a gyerekeinket, nem igaz? 



2010. április 8., csütörtök

Agymosás

A tavaszi szünet többek között arra is jó, hogy egy hét alatt gyorsan mindent el lehet felejteni, amit egész tanévben próbálnak beleverni a diákbuksikba.... Ma este fürdetés közben úgy gondoltam, tesztelem egyet a fiamat. Kértem, mondjon pár főnevet... Nagy csend.... Könnyítésként felajánlottam neki, hogy innen a fürdőből is  találhat néhány példát, hogy ne kelljen sokat törnie a fejét. Körülnéz, aztán megkönnyebbülten közli, hogy itt olyan  nincs Mint kiderült, ő az igékre gondolt (na nem mintha arra nem lehetne példát találni a fürdőben, de mindegy...). Azt hiszem, megvan a holnapi programunk...

2010. április 7., szerda

Ünnepeink

Most így az ünnepek elteltével azt hiszem, stílszerű elmesélnem, hogyan is alakítottuk ki a mi kis családi szertartásainkat. Amikor két ember összeházasodik, mindketten más szokásokat hoznak magukkal, amit aztán kellő csapatmunkával közös ünneppé kell szervezni. Még a hasonló értékrenddel rendelkező pároknál is nehéz lehet néha az egyeztetés. Nem mindig zökkenőmentes az "én így szoktam, te úgy szoktad"-ból "mi így fogjuk csinálni"-t varázsolni. Főleg ott, ahol nagy a család nyomása, okozhat ez problémát. 
Nálunk ehhez még a kulturális különbségek is közrejátszottak. Szerencsémre a férjem családjában nem voltak mereven beidegződött rituálék, sőt, a családi kötelékek sem túlságosan erősek, így nem okozott problémát, hogy saját szokásokat alakítsunk ki. A nehézséget inkább a két ország szokásai közötti különbségek jelentették. Persze tisztában voltam vele az elejétől fogva, hogy mivel itt élünk, az itteni hagyományok lesznek a mérvadóak, nem állt szándékomban különcködni, de valahogy azért szerettem volna az otthonról hozott szokásokat is belecsempészni az ünnepeinkbe, amennyi belefért. Főleg a téli ünnepek okoztak egy kisebb galibát. Kezdődött mindjárt a Mikulással. Itt nem december 6-án jön, hanem 31-én, és nem is Mikulásnak, vagy Szent Miklósnak hívják, hanem Szent Vasilisnek (Agios Vasilis). Lényegében ugyanarról a pirosruhás, nagyszakállú apókáról van szó (az újkori változat szerint, amit gyanítok, hogy nyugatról "importáltak", mert az eredeti szentet papi ruhában ábrázolták - igaz, Miklós püspököt is...), aki ajándékot osztogat a gyerekeknek. A gondot tehát nem is az okozta, hogy ki hozza az ajándékot, hanem hogy mikor. Amíg kicsik voltak a gyerekek, szerencsések voltak; általában már december elején hazamentünk Magyarországra, így ott is meglátogatta őket a Télapó, szilveszterre meg már visszajöttünk, így az itteni ajándékosztás sem maradhatott el. Amióta viszont Stefanos iskolás, kénytelenek vagyunk az iskolai téli szünethez alkalmazkodni. Most duplán rosszul járnak: a Mikulásról is lemaradnak, de a Vasilisről is, mert szilveszterkor meg még Magyarországon vagyunk. Persze itt sem úgy megy azért, hogy karácsonyra és szilveszterre is külön ajándékot kapnak a gyerekek; általában családonként eltér, hogy a kettő közül melyik ünnepre ajándékozzák meg egymást a családtagok. Az évek során tehát mi közös megegyezéssel így alakítottuk ki az ünnepeinket: mindig azok a szokások a mérvadóak, ahol éppen tartózkodunk. Feleslegesen nem akarom megzavarni a gyerekeket sem, nem látom értelmét, hogy itt megtartsam a Mikulást például, amikor rajtunk kívül senki sem tartja. Ezzel úgy gondolom, csak a kívülállóság érzését erősíteném bennük, amit nem szeretnék. Persze mesélek nekik róla, hogy Magyarországon éppen akkor megy a Mikulás, és megvan a magyarázat is rá: ennyi idő kell, míg ideér szegény Télapó. Ez egyben megoldja  következő kérdést is, hogy egy éjszaka alatt hogyan tudja bejárni az egész Földet :-D  Nem tudja, kész! Az egyetlen dolog, amihez ragaszkodom, az a Szenteste, akárhol is vagyunk éppen.  Görögországban nem tulajdonítanak neki akkora jelentőséget, nem is igazán családi ünnep, inkább barátokkal mennek szórakozni az emberek ezen az estén. Számomra ez elképzelhetetlen! Nekem a Szenteste jelenti a karácsonyi ünnepek fénypontját; a gyertyagyújtást, a fenyőillatot, az ajándékozást, a karácsonyi énekeket és a családi vacsorát. Ellentétben a görög szokásokkal, nálunk az ajándékokat a Jézuska hozza ezen az estén, de ennyi már bőven belefér szerintem :))
Ami viszont jobban tetszik az itteni szokások közül, az a szilveszter éjszaka. Sokkal meghittebb, mint a "nyugati típusú" óévbúcsúztatás, inkább a mi Szentesténkhez hasonlítanám. Éjfélkor a család közösen vacsorázik, majd Vasilopitát vágnak, ami egy kalácshoz hasonló kerek cipóféleség. Annyi részre osztják, ahányan vannak a családban. A cipóban egy szerencseérme található; úgy tartják, hogy aki megtalálja, egész évben szerencsés lesz. Ezt a szokást a mi kis rituáléink közé is becsempésztem, mert tetszik, még akkor is, ha Magyarországon "bulizunk" éppen az óév utolsó perceiben.
A húsvéttal idén szerencsénk volt, egybeesett a katolikus ünneppel. De általában nem így van, van úgy, hogy hetekkel később tartják az orthodox húsvétot. Mivel itt vagyunk ilyenkor, sőt a gyerekek is orthodox vallásúak, ezért egyértelmű, hogy a görög húsvétot tartjuk. De azért egyszer majd szeretnék eljutni húsvétkor is Magyarországra. Nem lesz fennakadás, a gyerekek tudják, hogy ott máskor tartják általában, nem hiszem, hogy ellenükre lenne, ha kétszer húsvétolnának :-) De ez még a jövő zenéje, minden évben megfogadjuk, hogy majd jövőre elmegyünk, persze mindig közbejön valami. Talán majd ha végzek a főiskolával, és nem kell "menetrendszerűen" menni a vizsgaidőszak miatt...
Tehát a húsvéti ünnepkörben olyan egetverően nagy különbségeket nem tapasztaltam a két ország szokásai között. Egy-két gesztus az, ami más: a feltámadás után a családok összejönnek (éjfél után), és közösen költik el a nagyböjt utáni első húsos vacsorájukat. Másnap aztán folytatódik az eszem-iszom, mint ahogy arról már hírt adtam :))) Ahogy arról is, hogy hozzánk külön kijár a Húsvéti Nyuszi, ellentétben a görög gyerekekkel :-P Bármennyire is nekem kell alkalmazkodnom az itteni szokásokhoz, azért vannak olyan dolgok, amiket a gyerekkoromból hoztam magammal, és szeretném, ha az én gyerekeim is részesei lehetnének ezeknek az apró csodáknak :)) Férjem családjában nem volt szokás a nagy felhajtás az ünnepek körül, így könnyen partner lett a mi kis rituáléink kialakításában, sőt megkockáztatom, hogy még élvezi is :)) Hogy később a gyerekek melyik szokásokat fogják magukévá tenni, az a jövő zenéje. Mire felnőnek, tisztában lesznek mindkét ország hagyományaival, ehhez még hozzájönnek majd a családunkból vitt szokások, és persze kérdés, hogy hol fognak élni... Bízom benne, hogy bármerre is veti majd őket a sors, lesznek olyan gyerekkori emlékeik, amiket szívesen becsempésznek majd a saját kis családi rituáléik közé. És remélem, hogy ehhez kellő partnert találnak majd a leendő társuk személyében. Én nem szeretnék beleszólni majd a dolgaikba, hogy mit hogyan csináljanak, remélem, lesz kellő lelkierőm majd, hogy meg tudjam állni később is :-D