Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2012. január 24., kedd

(Túl)élünk

Már nem is mentegetőzöm, miért nem írtam ilyen régóta. Időm szinte nulla, de sokszor ihlet sem nagyon. Pedig annyi mindenről tudnék írni, szeretnék is, de aztán valahogy mégsem jön. Most éppen fontosabb dolgok foglalkoztatnak, mint a túlélés például. És nemcsak lelkileg értem. Sőt, lelkileg azt hiszem, egész jól vagyok, legalábbis ami a helyzetet illeti. De sok minden van, ami viszont nem hagy nyugodni. A válság, az anyagi helyzetünk, a létbizonytalanság, a gyerekek érdekei. Valós problémák, amiket napi szinten érzek a bőrömön. Most látom csak, hogy eddig mennyire burokban nevelkedtem. Akármilyen problémánk is volt a múltban, mintha csak egy vastag, törésbiztos üvegen keresztül láttam volna a világot. Most meg hirtelen belecsöppentem a közepébe. De nem baj, mert a mély vízben tanul meg úszni az ember. Nem egyszerű, néha úgy érzem, megfulladok, de nem lehet feladni, küzdeni kell. Magam miatt, és főleg MIATTUK. Nem panaszkodom, én választottam ezt az utat. Vagy nem volt más választásom? Már nem is tudom. Mindenesetre akármilyen nehéz is, nem bántam meg. 
Hol van az önmegvalósítás és az önzőség közötti határ? Gyakran elgondolkozom ezen a témán. Már a válás előtt is. Sőt, akkoriban még inkább. Mindenki azt mondta, jól gondoljam meg, a gyerekek érdekét nézzem, és legyek türelemmel. De vajon tényleg az a gyerekek érdeke, hogy egy olyan családban nőjenek fel, ahol állandó a feszültség, a kiabálás, a veszekedés? Legyek türelmes, és adjam fel önmagamat, az álmaimat, és viseljem el, hogy lelkileg folyton megaláznak, lekicsinyítenek? Tényleg ez lenne jó a gyerekeknek, ezt a példát vigyék tovább? Bocsásson meg a világ, de ez nekem nem megy hosszútávon. Azt hiszem, elég türelmet gyakoroltam. Ezért is megy nehezen a blogolás is mostanában. Mert az utóbbi csaknem 2 év alatt szinte csak a pozitív dolgokra koncentráltam, igyekeztem a jó dolgokat meglátni, amiből belátom, nem volt kevés, de most már megmondom őszintén, elég mélyen bedugtam a fejem a homokba, hogy elmeneküljek a problémák elől, még magamnak sem akartam bevallani, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik. Lehet-e valaki hosszútávon boldog úgy, hogy önmagát ámítja? Emlékszem még a 10 éves házassági évfordulónkról szóló írásomról , amikor ömlengtem róla, és el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha elváljunk. Na ahhoz képest pár hónap, és visszafordíthatatlanul megromlottak a dolgok. Vagy csak én adtam fel a harcot? Mert tulajdonképpen mi változott? Talán csak az én szemléletmódom. Igen, sokat segített és mindenben támogatott. Ez eddig rendben. Amiről akkoriban tudomást sem akartam venni, az az, hogy ezt rendszeresen és kíméletlenül a fejemhez is vágta. Kezdtem elhinni, hogy tulajdonképpen semmit sem érek, nélküle egy nagy nulla vagyok. És még lelkiismeretfurdalásomnak is kellett volna lennie, hogy egyáltalán valamit szeretnék kezdeni az életemmel. Mert például az, hogy 3 gyerek mellett elvégeztem egy főiskolát, az szerinte csak arra volt jó, hogy "addig sem kell semmit csinálnom", dülleszthetem a se....em a számítógép előtt egész nap. Ja, hogy a tanulásra fordított időt a saját pihenésemből, alvásomból csippentettem le? Az nem számít, ha egy hétvégén egy kicsit többet szerettem volna aludni, azt is megkaptam, hogy egész nap csak alszom... És sajnos ezt a gyerekek is hallották, látták, és ők is kezdtek rám "másként" nézni. Mint egy lusta, hasznavehetetlen lényre. Pedig ők tudhatják legjobban, hogy napközben csak velük foglalkoztam. Aztán jött az a "titokzatos" munka, amiről azóta sem írtam, mert először valamit fel szerettem volna mutatni belőle. Mondanom se kell, hogy nem lett belőle semmi. Az ő "támogatásának" köszönhetően. Igen, továbbra is segített a háztartásban, mivel én továbbra is éjszakáztam, hogy összehozzak egy honlapot, amiben a környékünket mutattam volna be, de ő ebből csak annyit látott, hogy már megint csak a gép előtt ülök... Hogy végigjártam a helyi nevezetességeket, fényképezni, szállodákkal, turisztikai központokkal, irodákkal felvenni a kapcsolatot, az neki úgy jött le, hogy egész nap csavargok.... Ja, és persze mindezt megint csak azért, hogy addig se kelljen dolgoznom.... Mert hogy mindezt a családunkért tettem volna, hogy legyen egy - akkori reményeim szerint - sikeres vállalkozásunk, és biztos megélhetésünk, azt hiába is magyaráztam neki. Amiből nem jön pénz azonnal, az nem munka - szerinte. Hogy egy vállalkozás felépítéséhez idő kell, nem akarta megérteni. Meg kellett volna döglenem napi 8-10 órában, 2 műszakban, hétvégéket, ünnepnapokat is feladva, minimálbérért, ja és persze mindezt úgy, hogy fogalmam sincs, hova tettük volna közben a gyerekeket, az igen, az lett volna a munka szerinte. Ha találok egyáltalán, mert ugye mondanom se kell, hogy ebben a krízishelyzetben valószínűleg amúgy sem találtam volna egykönnyen állást. Mint ahogy a későbbi ábra ezt be is bizonyította. Na mindegy, a lényeg az, hogy a hosszú évek sérelmei elemi erővel törtek elő. Mindkét oldalról elfogyott a türelem. Igen, biztos neki is igaza volt az ő szemszögéből nézve, hogy talán jobban elhanyagoltam a kelleténél, de én is csak emberből vagyok, nem tudom magam százfelé szabni. És amikor egész nap csak sérteget, meg mindent fikáz, amit csinálok, akkor valahol logikus, hogy nem az ő szórakoztatása az első gondolatom, mihelyt elcsendesedik a lakás, nem? De valljuk be, ő sem tett egy lépést sem az én irányomban, csak panaszkodott, hogy már megint nem vele foglalkozok. Ördögi kör. Mindketten sértve éreztük magunkat, és pár hónap alatt sikerült mindent lerombolni, amit évek hosszú munkájával próbáltunk felépíteni. Tapasztalatom szerint egy párkapcsolatban a legnagyobb probléma a megfelelő kommunikáció hiánya. Sosem voltunk ezen a téren a helyzet magaslatán, az elejétől fogva, de ugye milyen jó az a homok, amibe bele lehet dugni a fejünket? Pedig az elején is sokat szenvedtem ezektől a dolgoktól, de akkoriban bebeszéltem magamnak, hogy ugyan már, ez a legkevesebb. Annyi minden jó dolog van, amibe lehet kapaszkodni. És tényleg volt is. De amikor aztán előjönnek a komoly problémák, akkor látszik, hogy megfelelő kommunikáció hiányában a problémamegoldás sem lehetséges. Hogyan is lehetne, amikor képtelenek vagyunk megbeszélni a sérelmeket, a gondokat, és egyfolytában csak ugyanazokat a köröket futjuk, mindenki a saját igazát szajkózza, és nem hajlandó a másik nézőpontjához közelíteni? Ráadásul mindezt úgy, hogy a gyerekek is veszik az adást, és ha nem is értik pontosan, miről van szó, de érzik, hogy feszültség van a levegőben... Ilyenkor aztán előjönnek az évek óta felgyülemlett indulatok, sérelmek is, és hirtelen az egész helyzet elviselhetetlenné válik. 
Na mindegy, most már nem érdemes ezen rágódni, ami megtörtént, megtörtént, hosszú lelki út vezetett el odáig, hogy végülis erre a megoldásra jussak... Sokat gondolkoztam, vívódtam magammal, míg végülis elhatároztam magam... Lehetett volna talán még évekig a szőnyeg alá söpörni a dolgokat, de a felgyülemlett szemét egyszercsak átszelhetetlen heggyé változik, és megbotlik benne az ember, hiába figyel oda. Nincs jó megoldás. Ha legalább lenne mire visszaemlékezni, amit érdemes lenne visszahozni. De nincs, mert az elejétől kezdve tudtam, hogy nem ő az én emberem, mégis belementem. De ezzel a tudattal mégsem lehet leélni egy egész életet, hiába próbáltam. A gyerekekért? Önzően hangzik, de a gyerekek felnőnek, gyorsabban, mint gondolnánk, és utána mi marad? Mit kezdjek egy idegennel, akivel 11 év házasság után sem sikerült megismernünk, kölcsönösen tisztelnünk egymást? Különben is, tényleg jobb a gyerekeknek, ha mindkét szülővel, de egy állandó feszültséggel teli légkörben nőnek fel? 
Az elmúlt hónapok tapasztalatai nem ezt mutatják. Egyáltalán nem viselte meg őket annyira a válás, mint számítottam rá. Igen, talán hiányzik nekik az apjuk, de sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak azóta, hogy nyugodt körülmények között élnek. Még annak ellenére is, hogy rengeteg változás állt be az életükbe. Viszont látják rajtam, hogy én nyugodt, kiegyensúlyozott vagyok, és nekik ez a fontos. Még akkor is, ha a helyzetünk nem volt túl rózsás az elején, és bizony elég keményen meg kell(ett) harcolnom a megélhetésünkért, a túlélésünkért. Viszont igyekszem, hogy ebből ne lássanak rajtam semmit, és hogy a helyzet ellenére biztonságot sugalljak nekik. Talán nem is önzőség, hogy ehhez először nekem kell jóban lennem saját magammal, és megtalálnom a boldogságot. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!!!!