Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2011. április 18., hétfő

Virágvasárnap (Κυριακή Των Βαΐων)

Virágvasárnap, Krisztus diadalmas jeruzsálemi bevonulása emlékére, a görögök az összes templomot pálmaágakkal, vagy egyéb „győztes” növények ágaival díszítik, úgymint babér-, fűzfa-, mirtusz- és olajbogyóág. Ezeket az ágakat (vaia)  a mise után kiosztják a híveknek.  
A görög egyház már a 9. századtól kialakította ezt a szokást, mint ahogy arról János apostol is említést tesz.  

A korai keresztény években Jeruzsálemben a püspök jött a városba "szamárháton," felelevenítve a krisztusi eseményt, míg a bizánci időkben a „császár útja” lett belőle, a palotától  a Nagytemplomig. Ezen az úton a császár ágakat és keresztet osztott a népnek, a patriárka pedig keresztet illetve gyertyát. 
A hívők aztán ezekkel az ágakkal díszítették a házaik és a szentély falát. Manapság is a templomokat pálma- vagy babérlevéllel díszítik.

Az ágakkal való „verés” hagyománya "βαγιοχτυπήματα"

A régebbi  időkben a szent ágakat a friss házaspároknak, vagy csak az újdonsült asszonynak adták, hogy szerencsés legyen a házasságuk. Úgy tartották, hogy ezek a termékenységet jelképező növények átadják ugyanezt az erőt a nőknek is, ezért egymást ütögették ezekkel az ágakkal.  Az „ágakkal verés” szokását lassanként átvették a többi nők és a gyermekek is leutánozták,  és ahogy ütögették egymást, közben azt kívánták egymásnak: 
"Jövőre is ugyanígy, hogy ne fájjon semmid”.
A termékeny erőkön kívül még különös gyógyító és védő erőket is tulajdonítottak ezeknek az ágaknak, ezért a mise után mindent meg kellett „szentelni” velük: a fákat, kerteket, a szőlőket, a kunyhókat, állatokat, szélmalmokat, hajókat. Egy-egy gallyat akasztottak a gyümölcstermő fákra is, hogy sok termést hozzanak és ne legyenek férgesek. 
Úgy tartották, hogy minden rossz eltűnt az otthonokból, mihelyt bevitték a szent ágakat.  Ezekkel  "füstölték" meg az asszonyok a gyermekeiket is a rontás,  "szemmelverés" ellen.
Az ágakkal való körmenet, amelyet ma is tartanak az egyházakban, arra az  ősi szokásra emlékeztet, amikor a tavaszt  üdvözölve gyerekek vittek körbe feldíszített ágakat az ókorban.  
Bár még tart a böjti időszak, a virágvasárnap ünnepén az egyház megengedi a hal fogyasztását, ezért ezen a napon hagyományosan halételeket fogyasztanak a görög családok. 
És hogy számunkra miért olyan fontos ez a mai nap? 3 éve, ezen a napon, virágvasárnap született a kis fényes csillagunk, Fotini. Igaz, a naptár szerint nem ma ünnepli a születésnapját, hanem majd csak szerdán, de akkor ez a nap éppen virágvasárnapra esett, és még részt tudtunk venni a körmeneten. Ezért akárhogy is, egy kicsit elfog a nosztalgia... 


2011. április 10., vasárnap

"Hangosan" gondolkozom...

Az élet furcsa rendező. Ha túl nagy a csend és nyugalom, kell egy kis löket, hogy felkorbácsolja a habokat... mint a derült égből a villámcsapás. A nagy elvek amúgy is csak arra valók, hogy megdöntsék őket, és a keservek árán szerzett bölcs(nek hitt) élettapasztalatok is átértékelésre kerülnek egy váratlan esemény után. Ami persze nem feltétlenül rossz, de mégis, amikor az ember kizökken a megszokott kis életritmusából, akkor hajlamos rá, hogy megrémüljön, kétségbe essen: hogyan tovább? Persze vannak, akiknek meg kimondottan jót tesz a változás, a monotonitás megtörése. Legtöbbünk azonban olyan görcsösen tud ragaszkodni a megszokásokhoz, még ha nem is mindig olyan jó az... de ha már egyszer annyit küzdöttünk érte, hogy elfogadjuk, megszeressük a status quo-t, akkor mire jó a felfordulás? Emberi természet... sose jó az, ami van, ha van valami, az a baj, ha nincs, akkor az se jó :))
Különben is, mi is a boldogság? Csak néhány pillanat, amelyekre jó visszaemlékezni a hétköznapok szürkeségében. Mert nincs egyfolytában tartó, folyamatos boldogság, ilyen csak a mesében van. Ehelyett viszont van elfogadás, beletörődés, megnyugvás... vagy csak önámítás? Mikor hogyan nézzük. Amíg úgy érezzük, hogy kielégít ez a helyzet, addig talán minden rendben is van. De mi van, ha egyszer csak eljön az az érzés, hogy ez mégsem elég? És mi az, hogy elég? Ha meg már úgy érezzük, elég, az megintcsak nem egyenlő a belenyugvással? Különben is, mennyire van jogunk a saját boldogságunkra koncentrálni? Szabad-e, kell-e a saját érzelmeinket a másoké elé állítani, a mi boldogságunkkal mások boldogtalanságát okozni? Jogunk van hozzá? Hogyan lehetne felhőtlen az a boldogság, amit mások fájdalmára építünk? DE! Ha mi boldogtalanok vagyunk, hogyan tehetjük a környezetünket boldoggá? Meg különben is, a másik gondolna az én boldogságomra, ha fordított helyzetben neki kellene dönteni? Persze ez nem lehet kifogás... Mindenkinek magának kell elszámolnia a saját lelkiismeretével, és azzal, hogy meddig tud, meddig hajlandó elmenni a saját és a környezete boldogsága érdekében... Vagy mennyire képes megalkudni. Vagy elfogadni???? 
Az élet viszont megy tovább, repül az idő, nem vár senkire. A holnap egykettőre tegnappá válik, és utólag már nem érdemes azon filózni, hogy mit kellett volna máshogy csinálni. Az előttünk álló döntésekért azonban felelősek vagyunk, akkor és ott kell dönteni, majd vállalni a döntés következményeit. Ha megtettem, azért, mert bármi lesz is belőle a végén, de legalább megpróbáltam. Ha meg nem, akkor ezt is én választottam, fogadjam el, és kész, passz. Utólagos reklamációnak helye nincs! 
Egy kicsit olyan az egész élet, mint a mérleg két oldala. Össze kell vetni mindent, mit, miért, mennyit, aztán amerre a mérleg nyelve billen, azt választani. Persze nem ennyire egyszerű ez. Néha az ember jobb, ha a megérzéseire hallgat. Néha meg nem. Az élet azonban folytatódik, akárhogyan is döntünk. És a döntés után el kell fogadni a helyzetet, alkalmazkodni, megszokni, belerázódni, elfogadni... megalkudni??? Mert, mint mondtam, a boldogság nem tart örökké, csak néhány pillanatból áll. Viszont vannak olyan pillanatok, amelyek többet érnek, mint egy egész élet. Hiszen ezekből lehet erőt meríteni a folytatáshoz, a szürke hétköznapokhoz.   Megéri? Nem? Tényleg számít? Az egyébként is csak utólag fog kiderülni, amikor visszatekintünk, hogy elmondhatjuk-e: tényleg éltem! Nem csak leéltem az életemet, de átéltem, éreztem, van mire emlékeznem!
Aggodalomra semmi ok, kösz, jól vagyok, csak hangosan gondolkodom. Fogjuk a tavaszi fáradtságra!