Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2012. június 28., csütörtök

Végre egy kis idő

Szinte hihetetlen, hogy úgy repülnek a hetek, hónapok (évek...), hogy semmire sincs időm, amire szeretném. Pedig valaha azt vallottam, hogy arra van ideje az embernek, amire időt szakít, de sajna be kell látnom, hogy néha túlbecsülöm a szervezőkészségemet. Vagyis már nem is, egy ideje beláttam, hogy elúsztam... de rendesen. Valamikor el sem tudtam képzelni az életemet az internet nélkül, az utóbbi időben viszont sokszor még bekapcsolni sincs időm a gépet, nemhogy leülni elé. És láss csodát, nem is hiányzik. Egyszer olvastam a facebook-on egy viccesnek szánt posztot, miszerint: 
- Facebookod van? Igen. 
- Google-od van? Igen.
- Messengered van? Igen.
- Életed van? Igen, de nem lépek be sűrűn...
Nos, igen... Nálam most pont fordított a helyzet. Olyan mozgalmas az életem, hogy a többibe nincs időm belépni. Sajna, ez nem mindig jó így, mert természetesen ebben a valós világban sem rólam van szó elsősorban, sőt! A saját igényeim szokás szerint háttérben maradnak, de nem panaszkodom, mert igyekszem még ebben a helyzetben is pozitívan szemlélni a dolgokat. Nem mindig sikerül, de próbálkozom. 
Tavaly nyár óta rettenetesen felgyorsultak az események. Egy éve ilyenkor még csak gondolkoztam a váláson... nehéz dilemma volt. Furcsa nyaram volt: hosszú évek óta először én magam is eszembe jutottam önmagamnak, és a saját lelkivilágomra is szakítottam időt. Utólag visszanézve nosztalgiával gondolok arra az időre, mert a stressz, a szívfájdalom és a rágódás mellett kiadtam magamból a fáradt gőzt is, és ez sokat segített, hogy végül megszabaduljak a kétségeimtől, és meghozzam a (ma már nyilvánvalóan) helyes döntést mindannyiunk számára. Aztán innentől hirtelen felgyorsult minden. Elkezdődött egy vég nélküli harc: a túlélésért, a megélhetésünkért, a gyerekeimért... Először is el kellett dönteni, hogyan tovább. Több száz (ezer?) önéletrajz elküldése után saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy Görögországban tényleg válság van, nem is akármilyen. A kisvárosban, ahol éltünk, esélyem sem volt munkát találni, nemhogy a szakmámban, de még akár utcaseprőként sem (nem mintha lebecsülnék bármilyen tisztességes munkát is, nem, szó sincs róla!). De később kiderült, hogy még a nagyvárosban sem egyszerűbb a helyzet. De ott legalább volt egy ismerős, aki kezdetnek felvett a kávézójába ideiglenesen - gondoltam én -, amíg nem találok valami jobban hozzám illőt. Hát nem találtam. Az elején nagyon elkeserített a helyzet, most viszont már örülhetek neki, hogy egyáltalán ez van. Ami nagyon fárasztó, az az éjszakázás. Paradox módon a görögök a válság ellenére még mindig eljárnak éjszaka szórakozni. Természetesen nagyon érezhető a változás, már nem költekeznek annyit, nem is járnak puccos helyekre, hogy otthagyják a fél fizetésüket egy este alatt, de azért a szomszédságukban található bárocskákba (és itt nem a magyar szóhasználatban értendő kétes éjszakai bárokat értem, inkább egy olyan baráti törzshelyként használt sörözőszerűségre gondoljatok, ahova akár barátokkal, akár párban is be lehet ülni egy kis csevejre) szívesen megisznak egy pohár italt az egész napi stressz után. Még így is egymás után zárnak be ezek a szórakozóhelyek Görögországban, mint ahogy minden más is. A bérek csökkennek, az árak, a megélhetési költségek pedig csak egyre nőnek... a megszorítócsomag hatásait mindenki érzi a saját bőrén, az emberek fásultak, elkeseredettek, reményvesztettek... Nem kell ecsetelnem, nincs is szándékomban, a görögországi hírekről mindenkinek van több-kevesebb fogalma, akit érdekel a téma. Nos, nem éppen a legjobb időszakot választottam az újrakezdésre, de mindegy. Csak oda szerettem volna kilyukadni, hogy egy idő után már örülhettem neki, hogy legalább ez a munkám akadt, mert a mostani bérekből, még ha sikerült is volna a szakmámban elhelyezkedni, még egyedül sem tudnék megélni, nemhogy három gyereket nevelni, egyedül. A volt férjemre meg nem sokat számíthatok... sem anyagilag, sem máshogy. Sajna ő még mindig azt hiszi, hogy azzal, hogy nem segít, nekem tesz rosszat, és nem érti, hogy a gyerekei húzzák a rövidebbet. De már nem is próbálom megmagyarázni neki, nem érdemes. Csak remélni tudom, hogy egyszer talál majd jobb belátásra tér. Mindenesetre érdekes, hogy egy válás mennyire megváltoztatja az embert. A legjóindulatúbb, legkedvesebb embert is szörnyeteggé teszi... ha sértve érzi az egóját. De hát mit lehet tenni, kimutatta a foga fehérjét, legalább rájöttem, kivel is éltem az életem ennyi éven keresztül, és megerősít az elhatározásomban, hogy jól döntöttem, amikor úgy éreztem, nem megy tovább.
Nehéz év van mögöttünk, de sok mindent tanultam belőle. Kiderült, ki az igazi barát, aki a bajban is mellettem van; sokan az első nehézségre hátat fordítottak, akiket azelőtt barátoknak hittem. Viszont voltak olyanok is, akik ismeretlenül, önzetlenül felkaroltak, amikor legkevésbé számítottam a segítségre, támogatásra, jó szóra. Ilyen az élet, az egyik kezével elvesz, de a másikkal mindig ad valamit, amivel tovább lehet indulni, folytatni a taposómalmot. Mert bármilyen nehézséget is gördít elénk a sors, folytatni kell, nem szabad feladni. Néha, amikor úgy érzem, nem bírom tovább, feladom, elég ránéznem a drága kis csemetéimre, és erőt merítek belőlük, mert tudom, csak rám számíthatnak. És nekik soha sem szabad megérezniük, hogy elgyengülök néha. De nincs is idő a sebeket nyalogatni, hiszen húzni kell az igát.
Most sajnos szomorú apropója van, hogy tudtam egy kis időt lopni magamnak. Már több posztot is írtam imádott nagyanyámról, az utolsó nagyszülőmről, aki még életben volt... Igen, sajna már csak múltidőben. Amitől régóta rettegtem, megtörtént. Így most soron kívül Magyarországra kellett utaznom, hogy végső útjára kísérjem. Ez a legkevesebb, amit megtehetek... És most döbbenek csak rá, hogy milyen jó is az, amikor az embernek semmire sincs ideje, még gondolkozni sem, mert amíg az ember a mindennapi megélhetésért küzd, addig a fájdalom is csak egy eldugott kis kamrában, titokban mardossa a szívet. Most viszont, hogy kezdem magam kifújni egy kicsit, lassanként elmúlik a zsibbadtság, és az emlékek elemi erővel törnek elő, hogy összetörjék a szívemet. De nem engedhetem meg most sem, mert erősnek kell magam mutatni ELŐTTÜK, értük. Arra sincs időm, hogy egy kicsit nyugodtan összeomolhassak. És ez nem tudom, jó-e vagy rossz. Majd az idő megmutatja....