Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers

2010. november 25., csütörtök

Névadás Görögországban

Az évek során sokan feltették már nekem a kérdést, hogy mi alapján választottunk nevet a gyerekeinknek. Görög viszonylatban mi rendhagyó család vagyunk. Görögországban ugyanis még a mai napig bevett szokás, hogy a gyerekeket a nagyszülők után nevezik el: történetesen az elsőszülöttet az apai (!) nagyszülő után (értelemszerűen, ha fiú, akkor a nagypapa után, de ha lány, akkor nem biztos, hogy a nagymama után; ha túlságosan patriárkális családról van szó, akkor akár a nagypapa nevének női megfelelőjét - ha van - is kaphatja a sarj), a másodszülött gyermek pedig valamelyik anyai nagyszülője nevét kapja. Mondjuk már nem is egy családdal találkoztam, ahol olyan nagy volt az apai felmenők befolyása, hogy még a második gyerek is róluk lett elnevezve, nehogy valamelyikük kimaradjon... Az sem ritkaság, hogy egyszerre két nevet kap a gyerek, bár ez csak olyan neveknél válik be, amelyek együtt kimondva sem túl hosszúak, vagy furcsa hangzásúak, hiszen, ha már egyszer a nagyszülők tiszteletére adták ezeket a neveket, akkor az úgy illő, hogy használják is - mind a kettőt. Így nem ritkaság a Maria-Luisa, Maria-Lena vagy hasonló, bibliai hangzású (vagy inkább latin-amerikai szappanopera-sorozatokra emlékeztető?) névpárosítás, csak hogy mindkét nagymama kedvét kielégítsék egy csapásra, de mondjuk egy Theofilaktosz-Athanasziosz kettős már enyhén szólva is több, mint kitolás lenne mind szegény gyereknek, mind a kedves édesanyjának, ha naponta százszor kellene ezt a nevet  elordítania. Ki ne látta volna a "Bazinagy görög lagzi" című filmet? Ezzel a hagyománnyal magyarázható tehát az a jelenet, amikor az összes unokatestvért Nikosznak meg Nikinek hívták. Az én férjemnek is van egy ugyanilyen nevű unokatestvére, mint ő, az öccse nevét pedig - mivel az apjuknak volt még másik 4 testvére - pontosan 4 másik unokatestvér viseli még: 3 Antonisz és 1 Antonia. Ráadásul ugyanazzal a vezetéknévvel. Félelmetes, nem? Ez az oka annak is, hogy Görögországban körülbelül 10 gyakori név van "forgalomban", és mindenkit Jorgosznak, Janisznak, Dimitrisznek, Vaszilisznek, Nikosznak stb... hívnak. 
A mi családunkban egészen máshogy alakult ez a hagyomány, aminek egyáltalán nem voltam ellenére :P Mondjuk már jóval azelőtt, hogy férjhez mentem volna, nagyon berzenkedtem ettől a szokástól. Mint minden kislány (aki nem Görögországban nőtt fel), én is arról ábrándoztam már kicsi korom óta, hogy milyen nevet fogok majd adni a leendő gyerekeimnek. Akkor még úgy képzeltem el, hogy majd kiválasztom a nekem leginkább tetsző nevet (na jó, talán a férjemmel is megbeszélem, de inkább csak tudatom vele, mint kész tényt, hiszen én szülöm azt a gyereket, vagy mi a szösz  :-DDD), és így fogják hívni.  Miután már Görögországban éltem, rettegtem is tőle rendesen, hogy mi lesz, ha olyan neve lesz az anyósomnak vagy az apósomnak, ami egyáltalán nem tetszik. A volt "majdnem-anyósomat" Kalliopinak hívták, és Poppinak becézték, a hideg kirázott tőle :-O Már akkor kizárt dolognak tartottam, hogy az én leendő gyerekemet így nevezzem el, még ha a világ végére is kell vele futnom!  Aztán szerencsémre mégiscsak úgy alakult, hogy nem házasodtam bele abba a családba, igaz, ez nemcsak a név miatt volt szerencsés fordulat.
Férjem családja rendhagyó család. A szülei elváltak, és a párom az apjával olyan szinten van haragban, hogy nem is tartja vele a kapcsolatot, így az már biztos volt, hogy ha fiunk lesz, nincsenek kötöttségek. S mivel gyakorlatilag a nagymama nevelte fel a férjemet, ezért az esküvőnk előtt megkért, hogy ha majd egyszer lányunk lesz, adjuk inkább az ő nevét (Malvina), mivel neki csak egy lányunokája van, és ő a másik nagymamájáról kapta a nevét. A másik érv az volt, hogy a vérszerinti anyósommal úgyis majdnem ugyanaz a nevünk - ő Hriszula, én meg görögösen Hrisztina :-PPP - így minek adjam azt a lányomnak is. Őszintén szólva a két név közül nekem is akkor már inkább a Malvina tetszett jobban. 
Első gyermekünk névválasztása ennek ellenére mégsem ment annyira simán. Miután sokat tanakodtunk, hogyan is nevezzük el, végül a Stefanos név mellett tettük le a voksot. Egyrészt, mert az egyetlen olyan név volt az én családomban, amelynek volt görög megfelelője - Istvánnak hívták a nagypapámat, az akkor még egyetlen olyan nagyszülőmet, aki már nem élt :-((  Másrészt pedig tetszett a név, és nem is annyira gyakori, mint a Nikosz-Janisz-Dimitrisz, így hát gondoltam, ha a jövendőbeli lányomat úgyis a férjem nagymamájáról kell elnevezni, akkor a fiamat miért ne nevezhetnénk az én családomból valakiről? Igenám, de anyós és a nagymama nem így gondolták. Ők biztosak voltak benne, hogy a kicsit anyós után "szabadon" Hrisztosznak fogjuk hívni. Erre azért én is berágtam egy kicsit, mert jó, én benne vagyok a Hrisztoszban is (csakis azért, mert az a név se rossz), de akkor utána ne akarjanak nekem még Malvinát is!!! Főleg így, hogy hmmmm... finoman szólva sem mutattak akkora hajlandóságot az unoka körüli segédkezésben, mint ahogyan az elvárható lett volna. Persze kifogásokkal tele a padlás, de mivel a nemakarásnak csak nyögés a vége, nem is igazán erőltettem a dolgot. Mármint a segédkezést. Nemhiába nevelte a saját gyerekeit is a nagymama... no comment. Sok szónak is egy a vége, mivel én úgy gondoltam, tartom a szavamat, és ha egyszer már megígértem, hogy lesz egy Malvina nevű lányom, akkor tartom magam hozzá, így a sok duzzogás és morgolódás ellenére is végül a fiam a keresztségben a Stefanos nevet kapta  (ha netán másodjára is fiam lett volna, akkor üsse kő, lehetett volna Hrisztosz). Szerencsére azért nagy harag nem lett belőle, kénytelen-kelletlen elfogadták a tényeket (nem tehettek jobbat, legfeljebb maguk között ráfoghatták, hogy ezzel jár, ha külföldi menyet fogad valaki a családjába :-P), főleg miután másodjára tényleg lányunk született, és betartottuk az ígéretünket.
Ezzel úgy gondoltuk, eleget is tettünk minden kötelezettségünknek. Amikor a harmadik babát vártuk, meg sem fordult a fejünkben, hogy valakinek a valamijéről kellene elneveznünk a kicsit. Végre kiélvezhettem, hogy magam választom ki a gyermekem nevét (na jó, nem mintha Stefanos névválasztásakor valaki is kést tett volna a torkomra), izgatottan bújtam a görög névjegyzékeket (na jó, ennek az egy kritériumnak mindenképpen meg kellett felelni, hogy ne csengjen idegenül a neve, bár eredetileg azt szerettem volna, hogy Magyarországon se), olyan nevet kerestem, ami kifejezi azt a boldogságot, amit az érkezése okozott. Erről egyszer már részletesen írtam a Szüléstörténetemben, most csak bemásolom az ide tartozó részt: "Sok görög névnek megvan az a sajátossága, hogy valódi jelentéssel bír, egy kifejezést takar, én is valami ilyesmire gondoltam. Zoe = élet volt az elsőszámú jelöltem, de ezt apánk leszavazta. A boldogság, mint szó lett volna a legmegfelelőbb, de görögül nem hangzott olyan szépen a fülemnek (Evtyhia), ugyanúgy, ahogy a remény (Elpida) sem. Aztán jött a tökéletes választás: Fotini, ami fényhozót, megvilágosodottat jelent. Duplán is jellemző, hiszen az egész terhesség alatt velem "tanult", csakis megvilágosult kiscsaj lehet!"
Amikor megszületett, csak ránéztem, és tudtam, hogy tökéletesen illik rá ez a név, már akkor, ott a szülőszobán olyan értelmes, okos szemekkel nézett rám, mint aki már mindent tud a világ dolgairól. Természetesen hosszú családi kupaktanács előzte meg ezt a döntést, a gyerekek véleményét is kikértük, és végül egyöntetűen mindenki (mi 4-en) a Fotini névre szavaztunk. Amire nem számítottam, az anyósék heves reakciója volt megint... Azok után, hogy a terhességet szinte egyedül csináltam végig, hiszen a férjem akkor Koszovóban volt, de ők egyszer meg nem kérdezték, hogy nincs-e szükségem valamire... Na jó, nem mintha lett volna, isten őrizz, hogy a nyakamra jöjjenek még ők is, de mégis, a gesztus... Ha már mindenáron valakiről, akkor inkább anyumról kellett volna elnevezni a kicsit, hiszen ő volt mellettem szinte az egész terhesség alatt, és még a szülés után is jó ideig. De ő inkább kimondottan kérte, hogy ne az ő nevét adjuk, válasszunk csak mi magunk. Szóval nem ment egyszerűen ez sem, de szerencsére a férjem most is mellettem volt, és kiállt az elhatározásunk mellett. Nem is értem, miből gondolják, hogy még van joguk követelőzni, hiszen az évek során már jócskán leszerepeltek "nagyszülői" minősítésükben. Mindegy, férjem nagymamája azért bölcs asszony, tudja, hogy nem érdemes összerúgni a port egy névválasztás miatt (persze nem minden hátsó szándék nélkül, hiszen nem is rejti véka alá, hogy a nehézségekben csak ránk számíthatnak...), én pedig már amúgy is régen eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán nem érdekel a véleményük.  
Most joggal kérdezhetné valaki, hogy miért a gyerekek születése UTÁN vált vita tárgyává a névválasztás? Nem anyakönyveztettük mindjárt a szülés után őket? A válasz NEM! Görögországban általában az a dolgok menete, hogy a gyerek csak a keresztelővel kapja meg a becsületes nevét, addig az anyakönyvben is úgy szerepel: "megkereszteletlen", ami annyit jelent, hogy hivatalosan nincs neve. Ez itt teljesen normális és elfogadott dolog, Fotini még így is kapta az első útlevelét, mivel még a keresztelője előtt utaznunk kellett. Vicces volt fél Európát átutazni úgy, hogy mindenki azt gondolta a határokon, hogy úgy hívják, "Avaptisto" :-DD Ami még mókásabb, hogy sok családban még ehhez is tartják magukat, hiába eldöntött tény, hogy mi lesz a gyerek neve, addig, amíg meg nem keresztelik, nem hívják nevén, csak úgy, hogy bebis vagy beba (="baba" fiú illetve lány változatban). Számomra ez teljesen elfogadhatatlan, főleg, hogy általában nem is olyan kicsik már azok a babák, mire megkeresztelik őket, általában 6 hónap és 1 éves kor között, de nem ritka az egy évnél nagyobb gyerekek keresztelője sem. Hogyan lehet addig nem a nevén nevezni valakit.... mintha csak egy plüssmaciról lenne szó, nem egy egyéniséggel rendelkező pici emberkéről... Ezt egyébként először szintén nem egészen értettem, miért kell ennyit várni a kereszteléssel.  Egészen addig, amíg Stefanost meg nem kereszteltük 2 és fél hónaposan... Az egész keresztelő menetét most nem írom le, majd valamikor külön posztot szentelek neki inkább. A lényeg viszont az, hogy a kicsiket egész testükkel belemártják a vízbe, tetőtől talpig megmossák őket, szentelt olajjal bekenik stb... ami nyilván egy újszülött  vagy nagyon pici baba esetében elég nehéz és veszélyes vállalkozás. Amikor a pap Stefanost háromszor magasba emelte és kereszteket rajzolt vele a levegőben, a szívbaj kerülgetett, úgy bicsaklott előre-hátra szerencsétlen kicsinek a feje. Azt hittem, ott menten kitörik a nyaka... Akkor ott elhatároztam, hogy ha ezt a napot túléljük, akkor a következő gyerekünk keresztelőjéig azt minimum megvárjuk, mire stabilan tudja tartani a fejét. Így is lett. 
Manapság egyre inkább kezd elterjedni a "névadás" intézménye is, ami valami olyasmi, mint a házasság esetén a polgári esküvő. A szülők bemennek az anyakönyvi hivatalba, hivatalosan bejelentik, hogy a gyereket xy néven szeretnék anyakönyveztetni, aztán onnantól ténylegesen "van neve" a gyereknek. Erre azonban csak indokolt esetben van szükség, hiszen a görög hagyomány még mindig megköveteli, hogy előbb-utóbb megkereszteljék a gyereket. Mivel a hivatalos vallás az orthodox görög keresztény, a lakosság nagy része e szerint van megkeresztelve. Az egyház még most is nagy szerepet játszik az államigazgatásban is, még néhány évvel ezelőttig a személyi igazolványokban is szerepelt, hogy ki milyen vallású, szóba se jöhetett, hogy valaki - ilyen vagy olyan módon - ne legyen megkeresztelve. De ez már egy másik történet. 

Malvina keresztelője - a csobbanás pillanata :-))

1 megjegyzés:

Detti írta...

Azt már írtam, hogy a Stefanos név egyszerűen csúúúúcs! :) De nekem a Malvina és a Fotini is ugyanúgy tetszik.
A BNGL meg tesóm egyik kedvenc filmje. El se tudom mondani hányszor hallottam a kimonós idézetet tőle tini korunkban. :D

Malvinát, hogy becézitek?