Kitaszítottan

A fiam osztályában van egy kislány, Xeniának hívják. A név kötelez, azt mondják, és valóban: a neve jelentése (xeni =) idegen, külföldi. Xenia és családja Oroszországból települtek ide, bár nem vérszerinti oroszok, hanem pontios-ok, ami valami olyasmi, mint a magyaroknak a székelyek. A pontiosok a kisázsiai Pontos nevű helyről valók, egy görög népcsoport, akiket '22-ben a törökök elűztek szülőföldjükről. Sokan ekkor északra, Bulgáriába, Oroszországba, vagy nyugatra, Németországba menekültek, néhányan pedig az anyaország területén találtak menedéket. Egy második hullám a II. világháború után hagyta el az országot, amikor a görög kormányzás élére került katonai diktatúra üldözni kezdte a kommunista politikai nézeteket vallókat. Ekkor a volt keleti blokk országait szabályosan elárasztották a görög nemzetiségű népcsoportok, akiknek nagy része pontios származású volt. A rendszerváltás után azonban hatalmas hullámban kezdtek visszatérni Görögország területére leszármazottjaikkal együtt. A görögök ezt nem nézték jó szemmel, mivel a görög kormány nagy segítséget nyújtott ezeknek az embereknek - az ún. rossopontiosoknak (rossos = orosz + pontios) - a letelepüléséhez. A nevükhöz azonban gyakran fűződtek bűncselekmények, csalások, rablások, így az előítéletekre amúgy is hajlamos görögökben hamarosan egy negatív kép alakult ki a rossopontios-okkal kapcsolatban. A rendszerváltás óta eltelt 20 év ezeken az érzelmeken szinte mit sem változtatott. A görög lakosság még most sem szívesen fogadja be maguk közé őket, idegeneknek, nem maguk közül valóknak tartják őket. Az igazsághoz az is hozzátartozik azonban, hogy maguk a rossopontiosok sem sokat tesznek azért, hogy befogadják őket: maguk között még a második generációs visszatelepültek is oroszul beszélnek, külön klikkeket alkotnak, saját városrészeik vannak, bár erről talán nem ők tehetnek elsősorban, hiszen az államtól kijelölt területeken kaptak telkeket, hogy azon építkezhessenek. A görög lakosság gyűlöletét és irigységét így tovább szítja ezeknek a rossopontiosok által lakott szabályos villanegyedeknek a gombamód szaporodása, hiszen miközben a helyiek vért izzadnak, hogy egy életen át törlesszenek egy lakásrészletet, addig a rossopontiosoknak szinte az "ölébe pottyan" a telek, kamatmentes hiteleket kapnak, adókedvezményt, segélyeket, azért, hogy az állam ezzel is növelje a görög népesség statisztikáját.

Ezt az előzetest csak azért írtam le, hogy megpróbáljam érzékeltetni ezeknek az embereknek a megítélését. Sajnos ez a szemlélet odáig fajul, hogy már az iskolákban is kiközösítik a rossopontios gyerekeket. Még mondja valaki, hogy a gyermeki lélek ártatlan! Persze a gyerekek utánozva tanulnak, lemásolják a felnőttek viselkedését, és azt tartják helyesnek, amit otthonról hoznak. Ha már kicsi koruk óta azt látják-hallják, hogy xy népcsoport (vagy egyáltalán, mindenki, aki nem görög - mivel sok szűklátókörű egyed számára csak görög illetve nem görög népcsoportból áll a világ...) kevesebb náluk, meg különben is rosszak, akkor a gyerek számára is ez lesz természetes; átitatódik az idegenek, az ismeretlen gyűlöletével, anélkül, hogy tudná, megértené, hogy mi is az, amit gyűlöl valójában. Szomorú dolog látni, hogy már kicsi korban kiközösítik maguk közül azt, aki más. A gyerekek pedig sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni a felnőtteknél. Mert egy felnőtt akármennyire is előítéletes, azért a nagy többség tudja magát disztingválni egy kicsit; akarattal, ok nélkül nem fogja bántani azt a másikat, az idegent, maximum nem áll vele szóba, vagy egy fokkal hűvösebben bánik az illetővel. Az a másik pedig felnőtt korára megtanulja kezelni ezeket a helyzeteket, megpróbálja nem a szívére venni a dolgokat. De a gyerek nem tud finomkodni, ami a szívén, a száján; "jólesik" bántani a másikat, akár szóval, akár tettekkel. A bántott, kirekesztett kisgyereknek pedig még jobban fáj a sérelem, hiszen nem értheti, ő miért más, vele miért nem akar senki sem játszani, miért viselkedik vele mindenki így, holott ő csak szeretne ugyanúgy játszani, nevetni, élni, mint bárki más! Ha szerencséje van, akkor talál egy hasonszőrű társat, akit szintén kirekesztettek valamiért, és együtt, klikket alkotva élik túl az élet kemény leckéit, de ha nem, akkor menthetetlenül egyedül marad. 

Xenia is így járt. Már óvodás kora óta nem játszott vele senki, nem akarták a társaságát, és ez az iskolában sem változott. Szerencsétlenségére még tanítónőből is olyat fogott ki, aki ahelyett, hogy melléállt volna, és mind emberileg, mint a tanulás terén felkarolja (hiszen a szülei sem nagyon tudnak segíteni neki a tanulásban,  egyszerű emberek, akik talán még írni-olvasni sem tudnak görögül), kezdetektől fogva csak legyintett rá egyet, és meghagyta a tudatlanság sötétjében. Pedig neki, mint pedagógusnak kötelessége lett volna segíteni. Ehelyett ráragasztotta a bélyeget, hogy problémás gyerek, és hagyta sodródni. Ugye, néha mennyi kell csak, hogy valakinek az életét "elintézzük"? Egy kis emberséggel, pozitív hozzáállással lehet, hogy akár az osztály legjobb tanulója is lehetett volna belőle, csak egy kis lökésre lett volna szüksége. De ezt a lökést hiába várta szegény kislány, annál inkább kijutott neki a bántalmazó lökdösőkből!!!Az iskolai kudarcok még jobban aláásták az önbizalmát, a többieknek pedig még inkább céltáblájává vált.

Sajnos a csoportszellem az én fiamat is megfertőzte. Neki amúgy is nehéz dolga volt az elején, hiszen új gyerekként kezdte az iskolát, akit még nem ismertek, ő sem ismert senkit; a megfelelési vágy, az önmaga elfogadtatására való törekvés erős volt benne. Ehhez az is hozzátartozott (szerinte, persze tudat alatt), hogy akit a többiek utálnak, kiközösítenek, azzal neki sem szabad lepaktálni. Amikor azonban lekicsinylő, gyűlölködő szavakkal mesélt róla itthon is, mélységesen felháborodtam. Igyekeztem elmagyarázni, miért nem helyes ez a viselkedés, de néha még most is úgy érzem, a csordaszellem nagyobb hatással van rá, mint az itthon tanultak. Persze aztán az is lehet, hogy minél nagyobb feneket kerítek az ügynek, annál inkább csinálja, hogy engem bosszantson - hiszen gyerekből van :))) Ezért inkább igyekeztem nem túl nagy felhajtást csapni a dolog körül. Arra úgysem lehet rábeszélni senkit, hogy valakit erőszakkal megkedveljen; de azért igyekeztem rávezetni arra, hogy utálni csak azt lehet, akit/amit ismerünk, és valamiért nem nyerte el a tetszésünket. Akit /amit viszont nem is ismerünk, hogyan táplálhatunk bármiféle heves (akár pozitív, akár negatív irányú) érzelmet iránta?

Mindenesetre mélységesen sajnáltam a kislányt, nem is értem, hogyan lehetnek ennyire kegyetlenek a gyerekek. Még csak nem is valami első ránézésre unszimpatikus valakiről van szó, de hát a gyerekek lelkivilágát néha nehéz megérteni. Azt hiszem, minden iskolában, közösségben van egy vagy több kiközösített lény, talán ez erősíti a csoportszellemet? Nagyobb az összetartás érzése, ha van egy "ellenség", aki ellen össze lehet fogni? Most hogy jobban belegondolok, a mi iskolánkban is volt annak idején egy lány, akit mindenki csak bántott, csúfolt, kortól és nemtől függetlenül. Mindig ott állt a tanári szoba ajtaja előtt a szünetekben, hogy valaki megvédje... Őt is annyira sajnáltam! Persze a nagy többséghez való tartozás vágya erősebb volt, eszembe se jutott volna, hogy odamenjek hozzá, neadjisten barátkozzak vele. Igaz, nem is a mi évfolyamunkba járt, ez már eleve kizáró ok volt akkoriban a barátkozásra :-s 

Visszatérve azonban Xenia-ra, az idei iskolai évben végre sikerült barátokra lelnie! Méghozzá Malvina lányom és a kis osztálytársnője személyében! Annyira büszke voltam a lányomra, amikor elmesélte! Szünetekben hármasban játszanak együtt, és a kis elsősök még a védelmükbe is veszik újdonsült barátnőjüket. Persze könnyű dolguk van, mert Malvinának ott van Stefanos "védelmezőnek", a másik kislánynak pedig anyja-apja ott tanít az iskolában, így senki sem merne kezet emelni rájuk :-)) Talán ez majd idővel más megvilágításba helyezi Xenia megítélését is? Nagyon remélem. Mert ugye a csordaszellem ilyen esetekben is működik: akit már egyszer elfogadtak, azzal előbb-utóbb talán mások is "kibékülnek". Az eddig félénk, visszahúzódó Xenia  most kivirult, mosolygós lett és vidám, a pozitív kisugárzású emberek pedig könnyebben vonzzák más emberek társaságát is. Duplán örülök tehát ennek a barátságnak, mert Malvina is eléggé magának való kislány.  Igaz, könnyen barátkozik, de valahogy úgy alakult, hogy az ő korosztályában kevés kislányt ismerünk, nincs nagy társasága. De gyarló az ember, bevallom: a másodperc ezredrészéig megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha emiatt a barátság miatt az én lányomat is kiközösítik majd. Aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges aggódnom, hiszen nem az a lényeg, hogy igazi barátokkal vegye magát körül az ember? Ha ő ezt a barátságot Xenia személyében találja meg, akkor a többiek szimpátiája nem sokat számít, főleg, ha az csak ennyit ér... Ha meg mégsem, az majd úgyis kiderül idővel. Én mindenesetre nagyon büszke vagyok a lányomra, mert zsenge kora ellenére sokkal több bölcsesség szorult belé, mint a legtöbb felnőttbe: az embert látja a másikban, nem azt, hogy ki milyen cetliket akasztott rá, és fittyet hány a többség véleményére! Igen, megint tanultam tőle valamit!