Barba mama

Emlékszik még valaki gyermekkorunk egyik rajzfilmjére, a Barba családra? Akik csak gondoltak egyet, és bármivé át tudtak változni.

 

Igen, ők azok!  De akár másik kedvenc mesehősöm, Pompom szállóigéjével is azonosulhatnék: "Bámulatosan tudom változtatni az alakomat, hol ilyen vagyok, hol olyan"  (mondjuk ez most abszolút nem a témához tartozik, csak úgy eszembe jutott, hogy sokáig el nem bírtam képzelni, hogy mi a szösz az az "egyujjas kifordított butakesztyű", mire rájöttem, hogy az bundakesztyű!!  Mentségemre szóljon, hogy talán még nem voltam iskoláskorú sem, amikor ennyire elhallottam ezt) 

Még ha én nem is érzem ennyire bámulatosnak ezeket az alakváltoztatásokat, főleg, amikor éppen a gömbölyű forma felé tendálok. Hmmmm, igen. Ma a kilóimmal folytatott harcomról lesz szó... Örök női téma. Na és persze, az emberi természet. Mert sohasem elégszünk meg azzal, ami van. Aki túl sovány, annak az a baja, aki meg túlsúlyos, az azzal az állapottal nincs kibékülve. Én álltam már mindkét oldalon, ismerős mindkét probléma. Nem is tudnám most hirtelenjében eldönteni, melyik a jobb. Mivel kb. 25 éves koromig szinte egyfolytában azért küzdöttem, hogy legalább pár grammot sikerüljön magamra erőltetni,  akkoriban azt gondoltam, mennyivel könnyebb lehet leadni pár kilót, mint egyfolytában szinte erőszakkal tömni magamat, hogy ne legyek csont és bőr... Vigyázz, mit kívánsz...

Gyerekkoromban rossz evő voltam, anyu szerint szinte minden étkezés sírásba fulladt, vagy az én, vagy az ő, esetleg mindkettőnk részéről (hehe, a sors háromszor fizettette ezt velem vissza, mindhárom gyerekemmel megszenvedtem kicsi korukban az etetést...). 6 éves koromban annyira vékonyka voltam, hogy emiatt majdnem nem kezdhettem el az iskolát, mert nem ütöttem meg az alsó súlyhatárt. Magasságra viszont majdnem egy fejjel vertem a mezőnyt. Utólag elnézegettem magamat a fényképeken, és elcsodálkoztam: Úúúúristen! Egy nyakigláb, csont és bőr égimeszelő nézett vissza rám a képekről. Pedig nem voltam olyan túlzottan mozgékony sem. Viszont utáltam enni!!! Életreszóló rossz emlék maradt, amikor egyszer átmentem a szomszéd gyerekekhez játszani, és a szomszédasszony egy méretes szelet felvágottas kenyeret nyomott a kezembe, és közölte: addig nem kelhetek fel az asztaltól, amíg meg nem eszem. A többiek már régesrégen vígan játszottak bent a szobában, én meg még mindig ott ültem egyedül, a kenyérrel a kezemben, és olyannak tűnt nekem, mintha az a szelet az egész asztallappal vetekedne méretben. Szinte végeláthatatlannak tűnt, és úgy éreztem, örökre ott fogok maradni abban a konyhában (mire jó a blogírás: miközben ezeket a sorokat írom, megvilágosodik bennem, hogyan érezhetnek a lányaim néha... a fiammal lekopogjam már egy ideje nincs gond, bár vele is küzdöttem eleget, amíg kicsi volt).

A serdülőkor elején járhattam, amikor először tudatosult bennem, hogy bizony nem nyújthatok túl szép látványt a pipaszár lábaimmal és a fiús alakommal. De sajnos (???) étvágy hiányában az ember tehet bármit, ott nem lesznek idomok! Néha próbáltam magamra erőltetni az evést, de sok eredménye nem volt. Különféle  erősítő tornákkal is próbálkoztam, hogy ha már húst nem is, de legalább egy kis izmot varázsoljak a combjaimra, a rendszerességhez azonban kevés volt a kitartásom. Azt vártam, hogy már 2-3 alkalom után csak úgy domborodni fog mindenem, és miután ez nem történt meg, a kedvem is elment tőle. Az áttörést 16 éves korom körül az hozta, amikor beíratkoztam a  helyi sportklub konditermébe. Az edző az első alkalommal úgy kifárasztott minket (egy barátnőmmel mentem először), hogy másnap szó szerint nem bírtam felkelni az ágyból. Ennek ellenére élveztem. Keményen nekiálltam az edzéseknek, és örömmel láttam, hogy hamarosan kezdett rajtam látszódni az eredmény! A súlyemelő csapat edzője hamarosan felfigyelt rám, hogy milyen kitartóan "dolgozom", és felajánlotta, hogy nincs-e kedvem kipróbálni a súlyemelést. Igent mondtam. Innentől még keményebb edzések következtek, hamarosan rám sem lehetett ismerni. Rámjött 3-4 kiló, mind színtiszta izom formájában, és még az étvágyam is megjött!! Nagyon örültem magamnak. Egyre inkább kezdtem odafigyelni az étkezésre. Igaz, nem volt nehéz, mert otthon sem volt soha kérdéses, hogy egészségesen táplálkozzunk, édesanyám mindig is odafigyelt a kiegyensúlyozott étrendre. A versenyszerű sportolással azonban még egy fokkal fontosabb lett az étkezésekre való odafigyelés. Fontos volt, hogy elég energiám legyen a nagy erőkifejtéshez, emellett viszont nem szabadott túllépnem a súlycsoportomat sem. Akkoriban ez még egyáltalán nem volt nehéz feladat. 

3 évig tartott nálam a súlyemelő-élet. Hiába voltam erős és kitartó, és még szép eredményeket is értem el, azonban hamarosan beláttam, hogy ezt a sportot mégsem nekem találták ki. A csibe-csontjaim nem bírták a terhelést, az ízületeim kikészültek, fájt a térdem, a vállam, a derekam (a vállam a mai napig recseg-ropog emiatt). Amikor már odáig jutottam hogy edzések előtt egy fél óráig mindenféle csodakrémekkel kellett kenegetnem magamat, hogy elviseljem a fájdalmat, akkor úgy döntöttem, nem ér ennyit az egész. Különben is, kezdtem elformátlanodni, a combjaim túl vastagok lettek, a vállaim túl szélesek, és már nem tetszettem magamnak. Érzékeny búcsút vettem a sportágtól, a mozgást azonban nem hagytam abba végleg. Továbbra is eljártam konditerembe, de most már csak annyit és arra a testrészre edzettem, amire úgy gondoltam, hogy éppen szükségem van. A széles vállak és combok szerencsére hamarosan eltűntek, hiszen csak izomból volt az egész, és miután nem erőltettem többet őket, szépen visszahúzódtak. Már akkoriban is megfigyeltem magamon, milyen könnyen röpködnek fel-le rólam a kilók, bár akkoriban még negatív irányban: a normáltól a túlságosan vékonyig terjedt a skála. Ha egy kicsit nem figyeltem oda a rendszeres étkezésre, vagy egy stresszesebb időszakom volt, mint például érettségi előtt, vagy a főiskolán vizsgaidőszakkor, akkor pillanatok alatt csontsovány lettem megint, és küzdhettem újra, hogy összeszedjem magam. Amikor kijöttem Görögországba, ez a probléma még inkább hatványozódott, hiszen most már magamnak kellett gondoskodnom az étkezésemről. Hamar rájöttem, hogy a gyors- és félkész kajákat nem nekem találták ki, a házi kosztra most is igénye volt a gyomromnak. A mediterrán étrend és az egész évben kapható - akkoriban még - olcsó és friss zöldségek pedig különösen kedveztek az egészséges táplálkozás tökéletessé fejlesztésének. Hamarosan azonban örömmel tapasztaltam, hogy a görög konyha hízlal! Igen, hiába egészséges, és hiába a sok zöldség és saláta, de az itteni konyha sajátossága, hogy mindent jól nyakonöntenek olívaolajjal, ami, annak ellenére, hogy nagyon egészséges, de bizony nagyon kalóriadús is!! Egyébként ezt megfigyeltem, hogy például böjtökön sokkal jobban meg lehet hízni, mint amikor "rendesen" eszik az ember, mert olyankor többfélét csipeget innen-onnan, hogy jóllakjon. Na és a görög "csipegetnivalók" nagy része minden, csak nem kalóriaszegény. De ez  a tény akkoriban persze még nem okozott gondot, hiszen éppenhogy büszke voltam magamra, hogy végre kezd emberi formám lenni, különösebb erőfeszítés nélkül is. Érzékeltetésül csak annyit, hogy amikor először kijöttem Görögországba, a 170 centimhez voltam 52 kiló, és három hónap múlva 57-tel mentem haza!!! Ezt a "versenysúlyomat" aztán kisebb-nagyobb kilengésekkel sikerült is tartanom 25 éves koromig. Persze ha egy kicsivel többet stresszeltem valami miatt, akkor pillanatok alatt képes voltam újra 50 kiló köré zuhanni. Erre is találtam azonban megoldást, ilyenkor egy kicsit erősítettem az edzésprogramomon (a fittnest itt sem hagytam abba, sőt, talán még rendszeresebben jártam, mint régebben), és hamarosan meglett a kívánt eredmény. 

Aztán jött a vízválasztó. Mielőtt megismerkedtem a leendő férjemmel, éppen egy nagyon zűrös időszakon voltam túl. Idegileg és érzelmileg is nagyon megviselt állapotban voltam, ez meglátszott az alakomon is. Rettenetesen le voltam fogyva, étvágyam is alig volt, mindemellett még rohantam is egész nap, új munka, új lakás, új élet reményében. Amikor megismerkedtünk, éppen ezeken voltam túl, és igyekeztem a saját romjaimat eltakarítani. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy új kapcsolatba bonyolódjak. Hogy-hogy nem, fél év múlva házasok voltunk :-))) Ez már azonban egy másik történet, ami ehhez csak annyiból kapcsolódik, hogy a biztos érzelmi háttér mekkora változást hozott az életemben. Mire összeházasodtunk, már újra a versenysúlyomnál voltam, az esküvő után fél évvel pedig túlléptem azt a bűvös határt, amit még soha életemben azelőtt: több, mint 60 kilót nyomtam!!! Akik régebbről ismertek, nem akartak a szemüknek hinni; régi önmagamhoz képest már szinte "kövér" voltam... Persze nem, csak végre volt rajtam egy kis nőiesség is!!! Mindenki azt mondta, jót tett a házasélet :-)) Nem tudom, tényleg ez volt-e az oka, bár az tény, hogy az idegeim kisimultak, a félelem, a bizonytalanság mind érzelmileg, mind anyagilag a múlté volt. Na és hát mint újdonsült feleség a konyhatündéri képességeimet is állandóan csillogtatni akartam férjuram előtt, többfogásos ebédekkel vártam haza minden nap. A testmozgásra sem maradt mindig időm és energiám. Amikor pedig abbahagytam a munkát - ahol szintén sokat rohangáltam fel-alá -, mert költöztünk Thessalonikiből, az végleg betette a kaput. Már Drámán, amikor először mentem terhességi vizsgálatra,  64 kilót mutatott a mérleg nyelve. Persze én akkor rettenetesen büszkének éreztem magamat, hogy végre, sikerült meghíznom "egy kicsit", és nem hallgattam az orvosomra, aki minden hónapban figyelmeztetett, hogy már megint túl sokat gyarapodtam, nem lesz ennek jó vége! Én, aki világéletemben küzdöttem minden egyes magamra erőltetett grammért, most élveztem, hogy csak úgy repülnek rám a kilók! Úgy gondoltam, ugyan már, nekem nem lehet gond a szülés után leadni a felesleget! Addig meg miért ne élvezzem, hogy össze-vissza eszem, ami éppen eszembe jut? Nagyon kívánós voltam, nem bírtam ellenállni. 

Szülés után aztán jött egy kis pofáraesés, mert nem olvadtak rólam azok a kilók olyan egyszerűen, ahogyan én azt elképzeltem. Aki azt mondja, a szoptatás fogyaszt, az vagy hazudik, vagy nagyon szerencsés. Nekem az a tapasztalatom mindhárom gyerekkel, hogy inkább még hízlal is, még akkor is, ha nem eszem közben kettő helyett! Persze lehet, hogy ez is alkati kérdés, nem tudom. Mindenesetre Stefanosszal csak akkor kezdtem el végül fogyni, amikor egy éves kora körül abbahagytuk a szoptatást, és bizony még akkor sem ment olyan egyszerűen, másfél éves volt már a drága, mire visszanyertem a "versenysúlyomat", az 57 kilót. És ehhez megint csak egy tragédiára volt szükség, Dory kutyánk halála keserített el annyira, hogy egy hét alatt fogytam több kilót. Nem sokkal ezután azonban újra terhes lettem. Szerencsém volt: nem voltam kívánós, így nem is esett igazán nehezemre, hogy odafigyeljek magamra, és ne hízzak el megint annyira. Szülés előtt csak 10 kilóval voltam több a kezdősúlyomnál, ami csaknem 4 kilós baba (plusz kb. még egyszer ennyi magzatvíz, méhlepény, stb..) mellett igazán nem rossz teljesítmény. Szülés után pár órával már nem is látszott rajtam, hogy terhes voltam, még a hasam is sokkal előbb visszahúzódott, mint Stefanosszal. Igen ám, de az a szoptatás!!! Terhesen nem voltam kívánós, most viszont egész nap éhes voltam, és főleg az édességekért voltam oda!! Észre sem vettem, de mire a hathetes kontrollra mentem, 6 kilóval mutatott többet a mérleg, mint szülés után!!! Nagyon megdöbbentem! Hiába fogtam magam vissza ezek után, azok a kilók csak nem akartak leszállni rólam, egészen addig, amíg abba nem hagytuk ismét a szoptatást, és még azután sem volt egyszerű menet, ismét másfél év kellett ahhoz, hogy végre megint jól érezzem magam a bőrömben. Az is tény azonban, hogy gyakorlatilag az első teherbeesés óta nem volt se időm, se energiám tornászni. Néha otthon tettem egy-egy erőtlen kísérletet, hogy majd rendszeresen nekiállok, de előbb-utóbb minden elhatározás dugába dőlt. Eljártam futni, de a gyerekek hisztiztek otthon az apjukkal. Aztán egyszercsak vettem egy biciklit. Akkoriban kezdtem el dolgozni a szállodában is, ami a városon kívül volt, kb. 5-6 km-re, ráadásul egy elég emberes emelkedő után. Amikor először határoztam el magamat, hogy mától pedig biciklivel járok dolgozni, mindenki hülyének nézett. Aztán csak hitetlenkedve csóválták a fejüket, hogy egy hét múlva még mindig nem adtam fel. Végül megszokták. Én is. Imádtam!!! Jólesett a mozgás, teljesen kicserélődtem, úgy éreztem, újra elkezdek élni! Imádtam azt is a biciklizésben, hogy közben a természet szépségeit is észrevettem, amit egészen addig az autó üvege mögül, elsuhanva meg sem lát az ember. Amikor felmondtam, leginkább ez hiányzott a szállodából, az oda-vissza megtett bicikliút. A következő munkahelyem bent volt a városközpontban, ami akárhogyan is nézzük, még 5 perc sem volt biciklivel, ráadásul a város szmogos levegőjét szívva közel sem volt akkora élmény. Akkoriban vezettem be, hogy ebéd után, amikor a gyerekek aludtak, fogtam magam, és körbebicikliztem a város környékét, a környező falvakat, a hegyeket, az erdők szélét. Csodálatos kikapcsolódás volt, testmozgással egybekötve. Esőnapokra pedig letöltöttem magamnak pár fittness dvd-t, amikre mind a mai napig is tornászom. Akkoriban azonban ezt csak a legvégső esetre hagytam, jobban szerettem kint lenni a természetben. Ennek akkor lett vége, amikor Fotinivel teherbe estem. A mozgást azonban akkor sem hagytam abba, csak kismama torna formájában folytattam. Hamarosan kiderült, hogy magas lett a cukrom, így speciális étrendre szorultam. Az első 5 hónapban egy grammot sem híztam, ami a domborodó hasamat tekintve gyakorlatilag fogyást jelentett. A pocakom, és benne a baba szépen növögetett, én viszont egyre soványabb, csontosabb lettem megint. Most azonban nem bántam, kínlódtam már eleget a súlyfeleslegeimmel, most végre formásnak, vonzónak éreztem magam terhesen is. Mondjuk jobb lett volna, ha nem ezen az áron tudom ilyen jó formában tartani magam, de hát ez van, ez jutott. Nem éreztem úgy, hogy le kellene mondanom sok mindenről; szinte nem volt olyan étel, amit ne oldottam volna meg teljes kiőrlésű liszttel és édesítővel. Még karácsonyi bejglit és mézeskalácsot is készítettünk így! Persze, hogy nem ugyanaz ízre, de a semminél sokkal jobb volt :-)) Ha érdekel valakit, egyszer majd írok erről részletesebben is. 

Szülés előtt 5 kilóval voltam több a kezdősúlyomnál, ez még mindig legalább 2-3 kiló fogyást jelent. Fotini születése után, a szoptatás alatt azonban megint észrevétlenül visszaugrottak rám a kilók... Pedig most meg főleg büszke voltam magamra, hogy már a szülőágyról lelépve olyan voltam, mint lánykoromban. De ha nem is 6 hét alatt, 6 hónap múlva viszont már úgy néztem ki, mint Stefanos után. Értetlenül álltam a mérlegen, nem bírtam felfogni, hogyan történhetett ez. Elvileg nem ettem túl sokat, bár óvatosan visszatértem a normál étrendre, de például kenyeret és köretet még most sem bírtam megenni. Nem azért, mert nem lehetett, csak egyszerűen így szoktam meg. Ennek ellenére a kilók mégis megtaláltak. Igaz, a rendszeres mozgást, a tornát   is abbahagytam majdnem egy évig. Amikor aztán újra elkezdtem tornászni, a legerősebb edzésprogramot választottam, és hamar meglett az eredménye. A biciklizés azonban teljesen visszaszorult az életemben. Egy időben Stefanosszal kezdtünk el biciklizni járni, nagyon élveztük, de ez már így közel sem volt számomra annyira hatásos, mint régen, sem időben, sem intenzitásban, hiszen Stefanos teherbíróképességéhez kellett alkalmazkodnom. Ennek ellenére imádtam ezeket a túrákat, kettesben a fiammal, hiszen olyan jó volt közben elbeszélgetni vele, és látni, hogy ő is ugyanúgy értékeli, élvezi a természetben tett biciklis sétát, mint én. Hamarosan azonban a lányok is jönni akartak, így beszereztünk egy biciklisülést Fotininek is, Malvina pedig a saját biciklijén tekert az apjával együtt, hiszen 3 gyereket egyedül már nem mertem volna bevállalni. Ezeknek a (sajnos nem túl rendszeres) túráknak Stefanos térdfájása vetett véget :-(( Azóta marad az itthoni torna, hol kisebb, hol nagyobb lelkesedéssel, valamint az egyre nagyobb odafigyelést igénylő étrend. 3 gyerek, tanulás és az egész napos rohanás mellett az ember gyakran az evésről is megfeledkezik, vagy csak úgy állva bekap ezt-azt, ami kéznél van, és ez ugyebár minden, csak nem kiegyensúlyozott táplálkozás.  Az én tapasztalatom az, hogy a tartós fogyás lényege nem az, hogy keveset, vagy egyáltalán ne egyek, mert ezzel csak rosszabb lesz a helyzet. A kiéhezett szervezet halmozottan kéri vissza a hiányt, és a kevesebb étkezést nagyobb mennyiségekkel lehet csak kompenzálni. Az ideális az lenne, ha naponta ötször-hatszor, azonos mennyiségeket (keveset) tudnék enni, de erre kinek van ideje? Sajnos az egész napos szaladgálás sem garancia már arra, hogy leolvadjanak rólam a kilók. A szervezetem, az anyagcsereháztartásom 180 fokos fordulatot vett a terhességek óta. Egyáltalán nem megy már olyan könnyen a fogyás, mint régen. Egy kis figyelmetlenséggel azonban egyszerre felkúszik a mérleg nyelve oda, ahova nem kéne. Persze sokan mondják, hogy ne beszéljek, még így is jó vagyok 3 gyerek után. De a saját mércém szerint egyáltalán nem vagyok megelégedve magammal. Igaz, kérdés, voltam-e valaha is? Lehet, csak el kellene fogadni magamat ilyennek, amilyen vagyok. Az utóbbi időben azonban többen is rákérdeztek, hogy "csak nem a negyediket várom?" és ez annyira szíven ütött, hogy ordítani tudtam volna. Nem, nem vagyok terhes, és a három gyerek mellett igenis emberfeletti erőfeszítéseket teszek, hogy ezt a hasat eltüntessem, és nem egyszerű feladat. Igen, néha lusta vagyok, tény: amikor egy kicsit jobban meglátszik rajtam a torna eredménye, ellazulok, aztán meg újra borul minden. Az időhiány csak kifogás. Az embernek arra van ideje, amire időt szakít, és ha van napi (éjjeli) több órám, amit a gép előtt töltök, akkor könnyedén szoríthatok magamnak fél órát egy kis hasizmozásra is, nem igaz? Csak elhatározás kérdése. De ehhez az kell, hogy rákérdezzenek, hogy terhes vagyok-e, aztán egyszerre megy az a tornázás! Talán csak egy görbe tükör kellene, hogy meglegyen a motiváció. Mert ez az örökös alakváltoztatás már kezd fárasztó lenni! Nem cserélhetek ruhatárat sem állandóan!!!