Szüléstörténet 3.

Nem felejtettem el, tudom, adós vagyok még a harmadikkal. Fotini. 

Történelmet írtunk a kórházban. Na de nem lövöm le a poént, kezdem az elején. Mint már írtam, világéletemben három gyereket akartam (azóta már nem zárom ki még egy lehetőségét is, de ez egy másik történet - és főleg, a jövő zenéje). Malvina születése után azonban eléggé rosszul álltunk anyagilag, a görög szociális háló hiányosságai erőteljesen kezdték éreztetni hatásukat. Egy fizetésből ma már nem lehet megélni, így gyes, gyed híján bizony idejekorán el kellett rajta gondolkoznunk, hogyan tovább. Férjem másodállást vállalt, én pedig egy nyelviskolában találtam pár órás állást - németet tanítottam -, amit kicsi gyerekek mellett is tudtam csinálni, hiszen csak délutánonként egy-két óráról volt szó. Azonban ez is csak ideig-óráig volt megoldás a problémáinkra, ezért Malvina másfél éves korától intenzíven bele kellett magamat vetnem az álláskeresésbe. Nem volt könnyű dolgom, a turisztikai végzettség szinte hátránynak számított egy országban, ahol a nemzeti össztermék több, mint a fele az idegenforgalomból származik! Egy utazási irodában nyíltan a szemembe is mondták: minden szép és jó lenne velem, de engem a szakirányú végzettséggel meg a nyelvvizsgákkal meg is kellene fizetni! Inkább felvesz egy főiskolást minimálbérért, és betanítja. Meg különben is, a 2 gyerek... Bumm. Az meg főleg betette a kaput, hogy katonafeleség vagyok, hiába bizonygattam, hogy nem nagy a valószínűsége, hogy az elkövetkezendő pár évben elköltözzünk innen, akkor meg az volt a baj, hogy nincs itt senkink; ha a gyerekek megbetegszenek, mihez kezdek? Az hadd legyen az én bajom, mondhattam volna, de aki már eleve ilyen kifogásokkal jön, annak úgysincs sok értelme. Mindenesetre elég elkeserítő volt a helyzet. Miközben munkát kerestem, jött az ötlet, hogy újra tanulásra kellene adnom a fejemet. Talán ha átképzem magam, több eséllyel indulhatok a munkaerőpiacon. Így beadtam a jelentkezésemet egy gazdasági főiskolára. Aztán szépen meg is feledkeztem róla, róttam továbbra is a köröket, és osztogattam az önéletrajzokat a szállodákban és utazási irodákban. Hosszú hónapok után végre sikerrel jártam, értesítettek az egyik szállodából, ahol már régóta hitegettek, hogy megürült egy hely a recepción. Kapva kaptam az alkalmon. Az első munkanapon megjött az értesítés a főiskoláról, hogy felvettek. Ezt az egybeesést! Persze éreztem, hogy a kettő együtt nem fog menni, anélkül, hogy a gyerekek rovására ne menne, így halasztottam egy évet, remélve, hogy egy év múlva már tisztábban látom majd a helyzetet. Nehéz időszak kezdődött. Malvina lányom nem volt még 2 éves, amikor munkába álltam, rettenetesen hiányzott. De még így is jóval szerencsésebb volt a legtöbb görög kisgyereknél, akiket már pár hónaposan kénytelen idegenekre hagyni az anyjuk a megélhetés miatt. A szívem szakadt meg, amikor reggelente vittem őket a bölcsibe, és még ülni is alig tudó babákat is láttam ott, egy hordozóban a sarokba téve :((  Ami jó volt, hogy a bölcsi és az ovi egy épületben volt, így egy helyre kellett csak rohannunk a két gyerekkel, na és persze Malvina beszoktatása  miatt sem volt elhanyagolható szempont. A kicsilány hamar megszerette a bölcsit, nem volt gond vele, igazi kis társasági lény volt. A problémák ott kezdődtek, amikor elkezdett betegeskedni. A munkahelyen meg tudtam oldani, mert 2 műszakban dolgoztunk, így ha otthon kellett maradnom valamelyik kis pácienssel, akkor megbeszéltem a kolléganőmmel, hogy délutános legyek. Így a délelőttöm szabad volt, délután pedig az apjukkal voltak. De még így sem volt könnyű, állandóan hiányoztak nekem!! Azt hiszem, a 8 órás munkát nem kisgyerekes anyáknak találták ki!!! Annyira sajnáltam őket, amikor reggel ők voltak az elsők az oviban, és délután meg utolsókként hoztuk el őket! A görög ovis rendszer hátránya, hogy itt a legtöbb helyen nem szokás a délutáni altatás, mivel sok önző szülőnek a saját pihenése fontosabb. Inkább szenvedjen a gyerek délután 3-4-ig fáradtan, hogy utána hazaérve együtt aludhassanak a szülőkkel. Így nem csoda, hogy utána meg éjfélig banzájoznak! Én meg hiába kértem, hogy fektessék le a gyerekeimet, hogy kipihenjék magukat, csak nagy ritkán sikerült, hiszen a nagy hangzavarban hogyan is alhattak volna, főleg, hogy senki más nem aludt rajtuk kívül! Aztán mire hazaértünk velük, úgy zuhantak az ágyba szegények, hogy többször is előfordult, hogy csak másnap reggel ébredtek fel! Szinte nem is láttam őket :-(( Mindeközben a munkahelyen sem alakultak úgy a dolgok, ahogy szerettem volna, se hétvégém, se ünnepnapok; a főnökök meg még csak nem is értékelték a dolgozók erőn felüli próbálkozását, mindenben kivetnivalót kerestek; a fizetés sem a megállapodás szerint történt, így eléggé kilátástalannak láttam a helyzetet. Szépen lassan kezdtem felőrlődni idegileg; amikor munkába indultam, már rámjött a gyomorgörcs. Megér ennyit az egész? Közben pedig közeledett a nyár, amikor is el kellett döntenem, hogyan tovább a főiskolával. Amikor megemlítettem a férjemnek, hogy ahhoz, hogy tanulni tudjak, ez az állapot nem tartható tovább, nagy veszekedés tört ki. Csúnyán összevesztünk, majdnem a házasságunk is ráment. Persze nemcsak emiatt, ez csak az utolsó csepp volt a pohárban a rohanó életvitelünk miatt. Aztán, mintegy égi gondviselő kéz láthatatlan irányításában, szinte az ölembe hullott egy új munkalehetőség. 180 fokos fordulatot vett az életünk. Én kivirultam, a házasságunk is szinte varázsütésre rendbe jött, az életünk sokkal vidámabb lett. Elmúlt a stressz, az időbeosztásunk is sokkal barátságosabb lett. Igaz, hogy délutánonként is be kellett mennem dolgozni, de legalább reggel emberi időben keltünk, indultunk el otthonról, és már ebéd után el tudtam hozni a gyerekeket. Tudtam, hogy ez munkarend sem lesz hosszú távon tartható, legalábbis akkor már nem, ha a gyerekek iskolába járnak, mert akkor délután ki tanul velük? De az még egyelőre távolinak tűnt: Stefanosnak csak egy év múlva volt esedékes. A munka maga is elég pihentető volt, úgy gondoltam, mellette még bőven bele fog férni a tanulás is, így meghoztam végre a nagy döntést a főiskolával kapcsolatban, lesz, ami lesz alapon. Eljött a nyár, és a férjemmel újra fellángolt a szerelem, az elmúlt hónapok nehézségei után. Tényleg érdekes, amit mondanak a 7. évről, mert mi is pont 7 éves házasok voltunk, amikor majdnem beütött a krach. Szerencsére időben sikerült visszafordítani a folyamatot, és jobban szerettük egymást, mint előtte. Ennek az újbóli fellángolásnak a gyümölcse lett Fotini :-))  Akiről ugye soha nem mondtam le, csak a pillanatnyi nehézségek árnyékában egy kicsit elérhetetlen álomnak tűnt egy ideig. Pedig már a sokáig őrizgetett babaholmit is elajándékoztam. De most eljött az ő ideje!

Az örömhírrel szinte egyidőben kaptunk egy újabb hírt: férjem mehet Koszovóba kiküldetésre. Szinte minden hivatásos katona álma, hogy egy ilyen kiküldetésre mehessen, természetesen az anyagi vonzata miatt.  Elég kemény ismeretségek kellenek hozzá, hogy valaki bekerüljön. Sz. is próbálkozott már évek óta, sikertelenül; de most ezúttal mellé állt a szerencse. Na meg egy NATO-s nagyfejes :-)) Nem éppen a legjobbkor, de amikor beadta a jelentkezést, még nem volt szó harmadik bébiről. Szerencsére nem olyan fából faragtak engem sem, aki könnyen megijed a kihívásoktól. Ennél sokkal nehezebb szituációkban is megálltam már a helyemet az életben, ezt is túléljük majd valahogy. Szerencsés egybeesés volt, hogy éppen a szülésre ért volna véget a kiküldetés, ez volt számomra a legfontosabb, a többire meg majd találunk megoldást. A munkát természetesen nem tudtam volna semmiképp tovább folytatni így, még akkor sem, ha történetesen nem vagyok terhes, hiszen délutánonként ki vigyázott volna a gyerekekre? Ha meg bébiszittert fizetek, nincs értelme az egésznek, hogy a fél fizetésem rámenjen. Másrészről meg itt volt a lehetőség, hogy egy kicsit hosszabb időt tölthessünk Magyarországon a gyerekekkel. Ha már egyszer nincs, aki idekössön minket, minek maradjunk itt? A főiskola miatt úgyis mennem kellett volna a vizsgaidőszakra, megtoldottam hát még egy kicsivel... Két és fél hónapott töltöttünk otthon. Tovább nem mertem, mert a 6. hónap betöltése után már nem akartam semmit kockáztatni egy utazással. Amíg Magyarországon voltunk, a gyerekek magyar oviba jártak. Nagyon örültem neki, hiszen mindig is ez volt a szívem bánata, hogy a gyerekeim nem ismerhetik meg az otthoni ovis rendszert. Nos, most egy kis időre részt vehettek ők is benne, mindannyiunk megelégedésére. 

Nagyon jó terhességem volt, attól a ténytől eltekintve, hogy egy kissé felment a cukrom, így szigorú étrendet kellett tartanom. Ezzel viszont kordában tudtam tartani a dolgot, sőt, még az alakomra is büszke lehettem!  Nagyon jól éreztem magam a bőrömben, tele voltam energiával, ami kellett is, mert az első félév a főiskolán eléggé igénybe vett! Bele kellett jönnöm az újbóli tanulásba, és bizony eléggé stresszelt a dolog. Szerencsére a kicsim nem érzékelt ebből semmit, vidáman ficánkolt a pocakban, már akkor is egy örökmozgó kis gézengúz volt!! A gyerekeket viszont eléggé megviselte az apjuk hiánya, amíg egy nap véletlenül kiderült, hogy ők azt gondolták, elváltunk. Stefanos keresztanyja vált el nem sokkal azelőtt, és az asszonyka visszaköltözött a szüleihez a gyerekekkel együtt, az apjukat csak hébe-hóba látták. Stefanos az ő kis 5 éves fejével jogosan asszociált, hogy nálunk is hasonló a helyzet, annak ellenére, hogy - úgy gondoltam - alaposan elmagyaráztuk nekik a helyzetet előzőleg. Most, miután újból megerősítettem őket, hogy ilyesmiről szó sincs, sokkal nyugodtabbak lettek. 

Aztán túlestem a vizsgáimon, és visszajöttünk Görögországba. Másfél hónapig egyedül voltam a gyerekekkel, utána megjött anyu is. Közben persze a férjem is időnként hazaugrott egy-két napra, amikor tudott, de egyre elviselhetetlenebb lett a hiánya. Főleg ahogy telt az idő, és egyre inkább reszkettem egy koraszüléstől. A fáradtság, a stressz meghozta a hatását, sajnos nem bírtam úgy az iramot, mint szerettem volna, sokat keményedett a hasam, és ez aggasztott. Szerencsére a kicsim szépen fejlődött, már a pocakban igazi szimbiózis alakult ki közöttünk. Ahányszor csak rágondoltam, éreztem, hogy pozitív energia jár át: éreztem, hogy nagyon sok örömet fog még hozni nekünk ez a kicsilány! Hiszen ő az újra megtalált boldogságunk gyümölcse, ezért sokat gondolkoztam rajta, hogy ehhez illő nevet kellene adni neki. Sok görög névnek megvan az a sajátossága, hogy valódi jelentéssel bír, egy kifejezést takar, én is valami ilyesmire gondoltam. Zoe = élet volt az elsőszámú jelöltem, de ezt apánk leszavazta. A boldogság, mint szó lett volna a legmegfelelőbb, de görögül nem hangzott olyan szépen a fülemnek (Evtyhia), ugyanúgy, ahogy a remény (Elpida) sem. Aztán jött a tökéletes választás: Fotini, ami fényhozót, megvilágosodottat jelent. Duplán is jellemző, hiszen az egész terhesség alatt velem "tanult", csakis megvilágosult kiscsaj lehet!

Eljött tehát az idő, amikor elkezdődött a visszaszámlálás! Az utolsó hónapba érve egyre gyakoribbak lettek a keményedések, a jóslófájások, az orvosok is mind korábbra jósolták a kiírtnál. Ami duplán is aggasztott, mert ugye nem ártott volna, ha megvárja az apukáját, de legalábbis a nagypapáját! Persze mindenre fel voltunk készülve, kedves  ismerősök is mozgósítva lettek, hogy akció esetén legyen, aki ugrásra kész. Annyiból nyugodt voltam, hogy legalább anyu itt volt a gyerekekkel :)) Sokszor lejátszódott lelki szemeim előtt, hogyan fogok taxiba pattanni és kórházi bőröndöt cipelni a legrosszabb szenárió esetén... Nem volt szívderítő ötlet!!! De minden jó, ha jó a vége, apánk 2 nappal a tervezett szabadsága előtt meglepetésszerűen beállított, és édesapám is szerencsésen megérkezett. Igaz, már nem mertünk érte menni a repülőtérre, mert aznap már megint gyanúsan fájdogáltam, így férjem unokatestvérét, aki Thesszalonikiben lakik, kértük meg, hogy hozza el idáig. Aztán onnantól mintha elvágták volna a fájogatásokat... És vártunk, és vártunk.... és semmi. Drága kis felvilágosult lánykám gonosz tréfát űzött velünk... Most meg már azért izgultunk, hogy minél előbb meginduljon a szülés, hiszen apája véges időre jött (amilyen "szerencsénk" volt, pont akkor törtek ki a zavargások Koszovóban, és akkoriban mondták ki a függetlenségüket, amikor ő ott volt, ezért biztonsági okokból ráhúztak még egy hónapot a kiküldetésre... ez a mi formánk). Ezúttal volt választott orvosom is a kórházban, egy kedves doktornő.  Most nem akartam  a véletlenre bízni, hogy ki lesz ügyeletben akkor, amikor szülni megyek, mivel köldökvér levételt is szerettünk volna. Ezért úgy gondoltam, jobb, ha olyasvalaki csinálja, akiben biztos vagyok, hogy tudja a dolgát, na meg persze előre fel is készül rá. A választott orvosnak az az előnye is megvan, hogy a kórházban is soron kívül mehettem vizsgálatokra, nem kellett az egész délelőttömet végigülni a rendelőben. Szívén viselte a sorsomat, ismerte a helyzetünket, ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy megsürgesse egy kicsit a kisasszonykámat; de semmi... Este voltak ugyan gyenge fájogatásaim, de egy forró fürdő hatására minden elmúlt; sőt aznap éjjel olyan mélyen aludtam, mint az egész terhességem alatt egyszer sem. Másnap reggel aztán elkeseredetten összeszedtem a bandát: megyünk a tengerpartra kávézni! Ha már egyszer semmi jele, hogy itt ma még szülés lesz, legalább élvezzük az életet, na meg a jó időt! Virágvasárnap lévén először elmentünk egy tempomba, ami egy tó közepén egy kis szigeten található: gyönyörű hely!!! Még kirándulni is csodás, majd egyszer írok róla részletesebben. 

Aztán az ottani piacon szerettem volna nézelődni egy kicsit: ott mindig találok valami kedvemre valót, nembeszélve arról, hogy az egész piacnak olyan pezsgő keleties bazár jellege van, más életérzés! Nem sok időt tölthettem most itt, mert közben megcsörrent a telefonom: a doktornénim érdeklődött a hogylétem felől. Mondtam neki, sajnos túl jól vagyok... Behívott, hogy újra megpróbálja előcsalogatni a kis drágát, így romba dőltek a további tervek, ami a kávézást és tavernázást illette volna. De a cél érdekében mindent! Kb. 25 percnyire voltunk a várostól. Először letettük otthon a szüleimet a gyerekekkel, aztán mentünk tovább a kórházba. A doktornő megvizsgált, és elszomorított: semmi jelét nem látta, hogy a kisasszonykám kifelé készülődne. Azért ő megtett megint minden tőle telhetőt, aztán vagy egy óráig megfigyelés alatt tartott ctg-n, de még csak egy fikarcnyi fájást sem produkáltam.  Ennél még a hetedik hónapban is nagyobb görbéim voltak!!!

Teljesen reményvesztetten mentünk haza. Otthon megebédeltünk, aztán hirtelen felindulásból újra összetrombitáltam a családot, hogy azért ne vesszen már egészen kárba a mai nap. Ha a taverna ki is maradt, de uzsgyi, menjünk, igyunk egy kávét a tengerparton! Senki sem mert ellentmondani, mert már vérben forogtam a szemeim :-D Pontosan 4 óra volt, amikor leparkoltunk a tengerpart mellett. És pontosan ekkor éreztem, hogy valami gyengéden megpattan bennem... Ekkor még nem akartam neki jelentőséget tulajdonítani: az nem lehet, hogy másodszor tesszük meg ma ezt az utat, és még most sem ihatok végre egy kávét!!! Leültünk, rendeltünk, de ekkor már gyanúsan kezdett fájogatni valami... Nyugalmat erőltetve mentem ki a mosdóba, és láttam, hogy valami folydogál. Nem erősen, csak éppenhogy; gyanítottam, hogy ez lehet az a nyákdugó, amit a másik kettővel csak hírből ismertem. Ettől még akár napokig is eltarthat, hogy szüljek - gondoltam. Aztán, ahogy visszaültem a székemre, elkezdődött. Ez már a semmi mással össze nem hasonlítható fájás volt. Az órámra néztem: 16.20. Nem tudom, miért, de valahogy olyan élénken megmaradt ez  a kép. Itt már figyelmeztettem a családot, hogy igyák gyorsan a kávét, mert mindjárt menni kell. Aztán a következő fájás: 5 perc! Még egy, 3 perc!!! Ennek a fele sem tréfa!  Talán most történt életükben először, hogy a gyerekeknek sem kellett kétszer szólni, hogy megyünk! Miközben azon járt az agyam, hogy vajon mennyi idő alatt lehet megtenni azt a 30 km-t, ami a kórház biztonságától elválaszt, úgy, hogy még nem kell attól tartanom, hogy az első fán kötünk ki!  Az autóban megpróbáltam konszolidáltan lélegezni, hogy ne ijesszem meg a gyerekeket, és ne mutassam ki a fájdalmat. Érdekes, miközben erre koncentráltam, tényleg nem is tűnt annyira elviselhetetlennek a fájdalom! Csak az aggasztott, hogy már 2 percesek voltak!!! Egészen addig, amíg a városba nem értünk, vacilláltam, hogy lesz-e idő még hazavinni a gyerekeket meg a szüleimet, vagy inkább menjünk egyszerre a kórházba? Odaérve úgy döntöttem, hogy még lesz, de aztán már szinte csak lassított a férjem, hogy kiugorjanak :-))  Útközben telefonáltam a doktornőnek, úgyhogy már bemosakodva várt :)) Egyedül a köldökvérgyűjtő szetthez nem vittük magunkkal a hűtőakkut, mert annak értelemszerűen a hűtőben kellett lennie, és még induláskor nem számítottam arra, hogy nem lesz majd idő felmenni érte. Egy kedves szomszédunk viszont utánunk hozta, mire szükség lett rá. 

A kórházba érve tehát már a liftben azt hittem, megszülök, a velünk együtt beszálló idősebb bácsika meg is ijedt rendesen :-D Egyszerre a szülőszobába vezettek, és ahogy levetkőztem, abban a pillanatban elfolyt az összes magzatvizem... micsoda időzítés!  Miközben vetkőztem, és vettem le magamról a színes műanyag ékszereket meg a hosszúszárú csizmát, az egyik szülésznő epésen megkérdezte, hogy ÍGY jöttem szülni? Mondtam neki, nem, kávézni indultam :-D  Felfeküdtem az asztalra, és két fájás után már éreztem, hogy jön... Nem tudom, mi ez a mánia, de megint megkaptam, hogy várjak még. Pedig nem is nyomtam, magától jött, teljesen! De tényleg, nem is volt időm tolni, és máris láttam, hogy félig kint is van. Szegény doktornő úgy kapta el a levegőben! Ezúttal teljesen odafigyeltem, és végre sikerült intenzíven átélnem a születés pillanatát, homályos függöny nélkül, tiszta fejjel. Talán annyira gyors volt a szülés, hogy nem volt ideje a hormonoknak dolgozni, nem tudom, de egyáltalán nem bánom! Megkérdeztem, mennyi az idő: 17.30! Fél órája sincs, hogy a kórházban értünk... Meghallottam a kicsi lányom sírását, és engem is  a sírás kerülgetett - a boldogságtól!  Ránéztem, és a doktornő meg a nővérek is döbbenten állapították meg, hogy teljesen nyitva van a szeme! Tudtam, hogy ráillik a név tökéletesen, nem is hívhatnák máshogy, mint Fotini! Mindjárt magamhoz is szoríthattam egy pillanatra, aztán miután megmosták, mellre is tehettem egyszerre! Persze most is nekem kellett kérnem, de legalább odaadták! Minden annyira gyorsan és egyszerűen ment, szinte meg se kottyant a szülés! Az egész kórház rólunk beszélt! Aztán amikor megkérdezte az egyik nővér, hogy akarok-e még egyet szülni, azt mondtam, nem kizárt :-)))  Így akár 10-et is...

Persze tudom, nem ezen múlik, de tény, hogy kedvet kaptam még egyhez. De ez még a jövő zenéje. Igaz a mostani gazdasági helyzet ellenünk dolgozik, de remélem, hogy nem tart örökké ez az állapot. Az tény, hogy nem tudhatjuk, hogyan fog alakulni a sorsunk mondjuk 10 év múlva, lehet, hogy rosszabb lesz, de az is lehet, hogy sokkal jobb. Ki tudja. Az az egy viszont biztos, hogy 10 év múlva már nem szülhetek gyereket. Azért a kinőtt bébiruhákat most már megőrzöm, sose lehet tudni....