A világ nyolcadik csodája

Hétvégén a nagymamim a 91-ik születésnapját ünnepelte!! Már régóta készültem róla írni egy bejegyzést, de ez az alkalom most éppen aktuálissá is tette, hogy megtegyem. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ő a világ nyolcadik csodája. Annyi energia, erő szorult belé, hogy sok fiatal is megirigyelhetné. 

Mióta csak az eszemet tudom, meghatározó szerepet játszott az életemben. Két fiúgyermek után, első lányunokaként (engem még hárman követtek a sorban, szintén lányok) nem kell ecsetelnem, mekkora kényeztetésben volt részem :-)) Két éves voltam, amikor a Mami nyugdíjas lett, és szinte "erőszakkal" küldték vissza anyukámat dolgozni, csak hogy ő vigyázhasson rám :-)) Mindig is nagyon jól éreztem magam náluk. A családi legenda szerint egyszer a szüleim egy hétre elutaztak, és amikor visszajöttek, nem voltam hajlandó szóba állni velük, csak szorosan átöleltem a nagymamám lábát, és dacosan hajtogattam, hogy nekem ő az anyukám :-)) Azért miután előkerültek az ajándékok, eszembe jutott, hogy ki is a vérszerinti szülőm :-DDDD

A nyarakat, az iskolai szüneteket mindig ott töltöttem náluk. A zeneiskolát miattuk csináltam végig. Egyszer megmakacsoltam magamat, és közöltem, nem akarok többet járni, mondhatott bárki bármit, nem használt sem a jó szó, sem a fenyegetés, hajthatatlan voltam. Végül az egyetlen érv, ami  megingatta a megváltoztathatatlannak gondolt döntésemet, az a mamim halk sóhaja volt, amikor lemondóan csak annyit mondott, hogy kár, mert így kevesebbet tudunk majd találkozni - ugyanis ők vittek-hoztak a zeneiskolába. Ennyi elég is volt, hogy meggyőzzön: folytatom.

Nem laktunk messze egymástól, akár gyalog is elmehettem hozzájuk, amikor már nagyobb lettem, és bizony meg is tettem tiniként, amikor összerúgtam a port a szülőkkel (utólag szülőként most már belátom, hogy talán nem volt a leghelyesebb dolog ez, egyikünk részéről sem - én keresztbe lenyelném az anyósomat, ha ezt tenné a gyerekeimmel, de ez egészen más téma, ővele a kapcsolatunk is teljesen különböző... na mindegy, ez hosszú). Nagyikám mindig cinkostársam volt jóban-rosszban, bármit tettem, tudtam, neki nyugodtan elmondhatom. Vele még olyan dolgokat is meg lehetett beszélni, amit akár még a legjobb barátnőmmel sem mertem. A generációs különbség ellenére nagyon haladó gondolkodású volt. Nem akart ő a szüleim ellen hergelni, dehogy! Viszont azzal, hogy meghallgatott, hogy volt hova "menekülnöm" a serdülőkor zűrös hangulatváltozásai közepette, lehet, hogy éppen megmentett attól, hogy rossz társaságba keveredjek, és a tanácsai is sokkal többet értek, mint egy talán hozzám hasonlóan megzavarodott másik tinilányéi. 

Mindig is tele volt energiával. A nyugdíjaséletet nem sokáig bírta, hamarosan visszament félmunkaidőbe dolgozni. De még így is mindent meg tudott oldani. Nyáron, amikor ott nyaraltunk nála, már hajnali 5-kor kelt, hogy megfőzze az ebédet, elvégezze a házimunkát, aztán elment dolgozni. Mi addig a nagypapával maradtunk otthon, jókat aludtunk, és mire kitápászkodtunk az ágyból, hogy elkészülődjünk, ő már otthon is volt. Ezután még egész nap velünk foglalkozott, kirándulni jártunk, strandra, biciklizni, parkba, vagy ahova kedvünk tartotta. Este pedig még mindig maradt ereje kézimunkázni. Gyönyörűen kötött és horgolt, a családnak, rokonságnak, ismerősöknek szebbnél szebb ruhadarabokat kötött, mindenki a csodájára járt. Egészen még 1-2 évvel ezelőttig is elvállalt "megrendeléseket" tőlünk, az unokáktól. Ezeket a ruhadarabokat őrizzük mind, mint a szemünk fényét, még hosszú évek múltán is időtálló darabok, nem mennek ki a divatból, megunhatatlanok, tartósak, nem nyúlnak, nem fakulnak, és mindenekelőtt felbecsülhetetlen eszmei értékük van számunkra!

Az idő múlása mindenkin otthagyja a nyomát, de rajta nem. Amikor otthon voltunk, szinte minden nap meglátogattuk, hiszen látni akarta  a dédunokáit. Velük is ugyanolyan fáradhatatlanul játszott, futott utánuk, ahogy azt a gyerekeivel, majd az unokáival is tette. Leült velük játszani, kockákból tornyot épített nekik, mesélt, türelmesen válaszolt a véget nem érő kérdésekre. Még a 90-hez közeledvén is fitt volt és üde, az egészsége is szinte teljesen rendben volt, egy darab gyógyszerre sem volt szüksége, szemüveg nélkül olvasott, és szellemileg is teljesen ép volt! Mindenki csodálta is érte. Egészen tavaly decemberig fáradhatatlanul gondozta a nagypapát, aki az elmúlt pár évben rohamosan leépült, elgyengült, a megromlott hallásának és látásának következtében. Nagymami azonban nem volt hajlandó elfogadni semmilyen segítséget, egyedül akart továbbra is gondoskodni a háztartásról, a papa ellátásáról, hiába ajánlotta fel a család a segítséget. Talán éppen ez adta neki ezt a hihetetlen energiát, hogy valakinek szüksége van rá, valakiért ő felel, így nem hagyhatja el magát. A papa halála aztán nagyon összetörte. Mintha hirtelen elveszítette volna az élet értelmét. Ennek ellenére most sem fogadott el segítséget, továbbra is maga akarta ellátni a háztartást, és hallani sem akart róla, hogy elhagyja a házat, hogy valamelyik fiához költözzön. Márciusban azonban elesett, és combnyaktörést szenvedett. Hosszú kórházi kezelés után végül a szüleim házába került "haza". A sok fekvés hatására nem tudott többé lábra állni. Szinte mindenki lemondott róla, kivéve a szüleimet, és minket. Mi egyszerűen nem tudtuk elfogadni, hogy ez az erős asszony ilyen egyszerűen feladja a harcot. Édesanyám mindenkit megszégyenítő odaadással ápolta, gondozta, és teszi ezt mind a mai napig. És láss csodát, megtörtént az, amire senki sem számított: több hónap kemény gyógytorna, rengeteg akaraterő és hit következtében a nagyi újra lábra állt! Igaz, csak járókeret segítségével, de az orvosok még erre sem számítottak. És ha így folytatja, csak egyre jobb lesz!

Mamikám, ezúton is kívánok neked még egyszer még nagyon-nagyon sok boldog születés- és névnapot, erőt, egészséget, hogy még nagyon sokáig élvezhessék a szeretteid a társaságodat, azt a pozitív kisugárzást, amivel erőt és reményt adsz mindenkinek! A türelmed, a bölcsességed követendő példa mindannyiunk számára, köszönjük, hogy vagy nekünk!