Túlélési ösztön???

Azt hittem, legalább az állatokba több szorult. Hiszen éppen ez az egész élet mozgatórugója, nem? A túlélési ösztönnek köszönhetjük, hogy lélegzünk, eszünk, iszunk, és védekezünk az életünkre törő veszélyek ellen. Az emberek persze már egészen eltávolodtak a természettől, a természetes dolgoktól, és ez mentálisan is meglátszik rajtunk. Néhányan túlságosan is hagyják magukon elhatalmasodni a túlélésért folyó harc okozta stresszt, ami aztán komoly problémákat okozhat. Na de nem fogok pszichiátriai fejtegetésekbe bonyolódni, főleg úgy, hogy közöm sincs a pszichiátriához...
Csak úgy elgondolkoztatott, hogy egy állatot vajon mi késztethet arra, hogy önmaga ellen forduljon.

Ma reggel ugyanis borzalmas látvány fogadott a verandán. Nem akarok senkit sokkolni, legyen elég annyi, hogy Lucy az éjszaka folyamán "sikeresen" kirángatta magából a múlt heti sterilizálás során szerzett  varratokat és feltépte a sebet... Magában aztán mindenki olyan véres jelenetet képzelhet el, amilyent még el tud viselni... Na ez tuti annál is szörnyűbb volt...
Pedig már éppen kezdtem örülni, hogy még pár nap, aztán teljesen rendbejön, nem kell már annyira odafigyelni rá. Hát tévedtem. Az állatorvos egy óráig műtötte, mire sikerült összekanalaznia kívül-belül... De könyörgöm, noooooormális???? Nem fájt??? Én elhiszem, hogy viszketett neki, vagy valami, na de azért mégiscsak jól megharakirizte magát... Most aztán még izgulhatok, hogy ne fertőződjön el. Szerencsére tényleg van ám benne életerő, már a műtét után 2 órával meg akart szökni a verandáról :-DDD Viszont kapott szép kis "műholdas tányért" a fejére, hogy többet ne tudja magát piszkálni, szegény, nem igazán tud még vele közlekedni :-DD  De legalább szökni sem! 

Rex kutya pedig sajnálta, vagy féltékenységből? - de egész nap ott ücsörgött a lépcső tetején, a zuhogó esőben, minden porcikája reszketett a jeges szélben, de hiába próbáltam betuszkolni a kutyaházba, amit apánk a múlt héten eszkábált szorgalmasan, nem volt hajlandó bemenni melegedni, csak ázott-fázott. Most még miatta is aggódhatok, nehogy megfagyjon éjszaka, azért van most egy kis hideg... De most komolyan, ennyire nem érzi, hogy ez neki nem jó???

10 év házasság

Ma van 10 éve, hogy férjemmel kimondtuk egymásnak a boldogító (?) igent. Nem panaszkodhatom, szerencsés vagyok, jó számot fogtam ki a lutrin :-)) Mert az egész élet tulajdonképpen nem más, mint egy szerencsejáték, a párkapcsolatokra meg főleg érvényes. Akármennyire is próbálja megismerni az ember a másikat, mégiscsak az van, hogy egy kapcsolat elején mindkét fél igyekszik a legjobb oldalát megmutatni a másiknak, néha egész sok időbe telik, mire az egyik, vagy mindkét fél "kimutatja a foga fehérjét". Nos, a mi esetünkben ilyesmiről szó sem volt: én már az legelején a legrosszabb énemet hoztam :-D Amikor megismerkedtünk, éppen életem nagy csalódásán igyekeztem túltenni magamat, és megfogadtam, hogy soha többet nem bízom meg egy férfiban sem. Persze a "soha" eléggé nagy szó egy 25 éves szájából, de persze nem az életkor számít, hanem a tapasztalat. És bizony akkoriban már 5 éve álltam meg a helyemet egy idegen országban, egyedül, túlvoltam pár viharos kapcsolaton, egy nagy szerelmen, egy összeomláson és újrakezdésen, és joggal mondhattam, hogy ezentúl én uralkodok az életemen, az érzelmeimen, és soha többé nem engedek magamhoz senkit annyira közel, hogy megsebezhessen. Így is lett egy darabig.

És akkor jött ő.  Türelmes volt és kitartó, a maga csendes, egyáltalán nem tolakodó módján. Én undok voltam és kegyetlenül őszinte, de minél elutasítóbb voltam,  ő annál inkább ragaszkodott. Nem zavaróan, inkább csak olyan gyengéd erőszakkal :-)) Észre sem vettem, mikor vált számomra fontossá, de egyszercsak azon vettem észre magam, hogy teljesen kitölti az életemet. Jólesett, hogy munka után mindjárt hozzám sietett, és egyre gyakrabban előfordult, hogy már tőlem is ment el dolgozni reggel. Sokszor akár egy átbulizott éjszaka után is, alvás nélkül. De csendben kivárta, amíg én kitombolom magam. 

Aztán alig 2 hónap "együttjárás" után kiképzésre kellett mennie, külföldre. Nehéz volt a búcsú, pedig csak másfél hónapról volt szó. De persze egy alig kéthónapos kapcsolat számára ez komoly próbatétel is lehetett volna. Hiszen mivel tartoztunk egymásnak? Búcsúzáskor megígértem neki, hogy megvárom, de azért - nehogy már jól érezze magát - leszögeztem, hogy semmi komoly... Ahhoz képest naponta órákat lógtunk a telefonon, egymás hangjával keltünk reggel, és ugyanígy feküdtünk este. Aztán egy nap, nem is tudom már, hogyan jött szóba, egyszercsak megkérte a kezemet! Úgy meglepődtem, hogy ijedtemben igent mondtam! Örömömben sírtam, és megígértem neki, hogy jó felesége leszek. Világéletemben házasságpárti voltam, mint a legtöbb kislány, már kicsi korom óta azt terveztem, hogy majd egyszer felveszem a szép fehér menyasszonyi ruhát és nagy esküvőm lesz. Persze, mint a kislányok többsége, ezen a jeles eseményen túl még nem láthattam, hogy mi zajlik. Hogy az esküvő az nem a történet vége, hanem csak a kezdete. 

Egy fél évvel a megismerkedésünk után már férj és feleség voltunk. Magyarországon tartottuk a polgári esküvőt, nagyon szűk családi körben. Ez az egyetlen dolog, amit máshogy csinálnék, ha visszaforgathatnám az idő kerekét. Mivel nagyon hirtelen jött ez az egész, és sem anyagilag, sem lelkileg nem volt felkészülve a család, ezért úgy döntöttünk, csak egy nagyon szerény szertartást tartunk. Egy magyaros étteremben tartottuk a lakodalmat, igazi hegedűszóval, cigányzenével. Csodálatos volt, most sem csinálnám másképp, csak annyi különbséggel, hogy a legközelebbi rokonságot és barátaimat is meghívnám. Mivel hogy akkor a nagy bulit a következő nyárra, ide Görögországba terveztük, a templomi esküvő keretében, és úgy terveztük, hogy majd csak arra hívjuk meg a rokonságot, a barátokat. Az élet azonban közbeszólt, mivel a húgom is arra a nyárra tűzte ki az esküvőjét. Ezért én már nem akartam a családot  egy nyár alatt két esküvővel terhelni, így napoltuk a témát. A következő évben pedig már megszületett Stefanos is, mivel a gyerekvállalással nem akartunk tovább várni, így a nagy buli ebben a felállásban már nem is volt olyan fontos. Ennek híján viszont a rokonok, ismerősök nem kerekedtek fel a nagy útra, azért az egy órás szertartásért.  Nem baj, talán jobb is így, különben sem szeretem a nagy felhajtást, a felesleges rongyrázást. Úgy érzem, mindkét esküvőnk bensőséges, meghitt volt, pont arról szólt, amiről ennek a napnak szólnia kell: rólunk :-))

Minden olyan hirtelen történt, és utólag már belátom, tényleg nagy szerencsén múlott, hogy ilyen rendes emberre találtam. Vagy ennek így kellett lennie, ez volt megírva? Nem tudom. Ez a 10 év úgy elrepült, mint egy pillanat, és nem lehet okom panaszra. Természetesen voltak problémák - melyik kapcsolatban nincsenek? - de tényleg nem voltak komolyak, és ami volt is, leginkább az én hülyeségemnek köszönhető. Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, ha valaki nem ismer minket, megesküdne rá, hogy én vagyok a görög, és ő talán valamelyik északi országból jött? Én hirtelen természet vagyok, türelmetlen, akaratos, hisztis, őt viszont képtelenség kihozni a sodrából. A hosszú évek során ez volt leginkább a kapcsolatunk titka. Más valaki  talán már régen megelégelt volna... bár kettőn áll a vásár, egy temperamentumosabb emberrel lehet, hogy nem mernék így viselkedni :-)) Na jó, nem vagyok ám ennyire szörnyeteg, csak mellette érzem annak magamat néha :-D Mert az képtelenség, hogyan tudja valaki ennyire megőrizni a hidegvérét! 

Annyira különbözőek vagyunk, de igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Kapcsolatunk elején én voltam a romantikusabb, szerettem volna virágcsokrot kapni, kedves bókokat, szívdobogtató helyzeteket, ő viszont inkább a tettek embere. Nem mondja el naponta százszor, hogy szeret, de minden tettével ezt igazolja. Az elején ez még konfliktusokra adott okot, szerettem volna gyertyafényes vacsorákat,  apró kis ajándékokat, őt viszont feszélyezték ezek a helyzetek, erőltetettnek érezte, nem saját magát adta. Idővel be kellett látnom, hogy azzal, hogy szó nélkül elmosogat helyettem, elviseli a hisztimet, mindenben támogat, sokkal többet bizonyít, mint egy szál virággal. Persze állandóan változunk; csiszolódunk, közelítünk egymáshoz. Most már nekem nem annyira fontosak ezek a látszatgesztusok, ő viszont ennek ellenére igyekszik :-)) (Különben is, már őelőtte megtanulhattam az élettől, hogy aki sokat beszél, az sokat is hazudik...)

Aztán itt van a házimunka, a gyereknevelés, mindenben maximálisan kiveszi a részét, pedig otthonról biztos nem ezt látta! És nem is kellett annyira nagyon megnevelnem, ment ez neki szinte magától! Igaz, vannak olyan dolgok, amikért még mind a mai napig visítani tudnék (pl. a szanaszét hagyott ruhák, cipők), de hát ez is kell egy kapcsolatban, nem lehet minden tökéletes. Mert ahol minden tökéletes, az  nem normális dolog :-DDD 

De nincsenek káros szenvedélyei, nem iszik, nem haverozik, még csak nem is jár el itthonról, maximum bevásárolni :-))  Lottófőnyeremény? Vagy igenis megérdemlem, ővele jutalmazott meg a sors az előtte levő hányattatásokért? Akárhogyan is, szerencsés vagyok, csak sajnos az ember néha nem értékeli azt, amije van. Egy időben, amikor nagyon gyötört a honvágy, majdnem a kapcsolatunk is ráment, mert őt tartottam az egyetlen oknak, aki miatt még itt vagyunk Görögországban, és annyira haza szerettem volna menni, hogy még akár ezt is feladtam volna. Szerencsére azért időben észbekaptam, mert nagy hiba lett volna.  De egy kapcsolat nem csak szerencsén múlik. Minden nap tenni kell érte, dolgozni kell rajta, hogy mindkét fél a legjobbat adja a másiknak. Az egyszerűbb megoldás, a menekülés a problémák elől számomra nem opció. Nem vagyok a válás híve, hiszek a házasság "szentségében". Igen, talán vannak indokolt esetek, amikor nincs más megoldás, de az esetek többségében menthető lenne egy kapcsolat, egy kis odafigyeléssel.  Ha mindketten akarják. Nem könnyű feladat, mert a mindennapok rutinja, a hétköznapok szürkesége elhományosítja a kapcsolatot, de talán nem is az a lényeg, hogy minden napot különlegessé tegyünk. Elég az, ha éreztetjük a másikkal, hogy igenis fontos számunkra, és jó, hogy van nekünk. 

Ma nem lesz gyertyafényes vacsora (mert más programunk van, majd holnap mesélem el :-P), de emlékezni fogunk a 10 évvel ezelőtti napra, és megtaláljuk a módját, hogy egész nap éreztessük egymással, hogy mit jelent a másik. Mert 10 év lehet, hogy úgy tűnik, mint egy pillanat, de sok minden összeköt már, ismerjük egymás rezdülését is, és már el sem tudnám képzelni az életet nélküle. Ezt az érzést semmilyen gyertyafény és felületes gesztus sem helyettesíthetné! 

"Szülj gyereket, ha jót akarsz látni"

Legalábbis ezt tartja egy görög mondás, nem is kicsit ironikusan. Akár a múltkori Családcentrikus görögök?  című bejegyzésem folytatása is lehetne ez az írás. Csak most itt a szülő-gyermek kapcsolatról van szó. Egy egészen konkrét példa: az ex-"banya", aki innentől fogva Dimitra néni névre fog hallgatni, mert azért mégsem járja, hogy banyázzunk valakit, miközben meg egészen a szívembe férkőzött már :-)) Írtam már, hogy a ház, amit bérelünk, az ő fiáé, és ugyanazon a telken van az ő régi háza is, de - eddig (!) - nem ott lakott, hanem a lányánál, bent a városban. Elkövette azt a hibát, hogy még a halála előtt a kedves (?) fiára írta a házat és a telket is, ahol a fiú - aki egyébként Németországban él, és nem is szándékozik visszaköltözni - gyorsan felépítette magának ezt a házat is, csak hogy megerősítse tulajdonosi jogát. Aztán meg szépen kipenderítette az anyját a saját otthonából, mondván, ez már itt az ő birodalma, menjen, amerre akar... Szerencséjére (?) Dimitra néninek van egy lánya is, hozzá költözött - gondolta ő - öreg korára. Pár évig így is volt, de persze nehezen tudta megszokni a falusi élet szabadsága után a városi bezártságot. Néha-néha kijárt a házához, bár amióta ideköltöztünk, ezek a látogatások is elmaradtak. Nem azért, mert mi üldöztük el, dehogy, hanem talán csak úgy gondolta, hogy mostantól úgyis van, aki gondozza a kertet, a környéket, és ránéz az ő házára is. Persze az is lehet, hogy a lánya nem engedte jönni, ki tudja. A nyáron, amikor a fia "hazajött" Németországból, mindenesetre fültanúja lehettem, ahogyan mindenki előtt ordibált az anyjával, hogy oda többet be ne tegye a lábát, és még a kulcsot is el akarta venni tőle. Döbbenet, a saját házába, amit talán a két kezével épített anno, hogy ott nevelje fel a gyerekeit. És aztán ezt a házat még rá is írta, hogy ne kelljen majd szegény gyereknek örökösödési adót fizetni, ha ő már nem lesz. Szegény néni, bár előtte valami megmagyarázhatatlan okból nem volt túl szimpatikus, de ezen jelenet után annyira megsajnáltam, a szívem megszakadt érte! A szavát viszont tartotta: többször láttam a faluban, hiszen itt van minden rokonsága, a régi barátok, szomszédok, de a házának még a közelébe sem ment többet. Egészen a múlt hétig, amikor is egyszercsak megjelent, és nem is ment el egész nap. Mint megtudtuk, a "kedves" lánya is megelégelte a társaságát és rövid úton kiadta az útját! Hihetetlen! Faluhelyen ugye semmi sem marad rejtve a nap alatt, és én már jóval ez előtt hallottam, hogy rebesgették, hogy a lánya biztos, hogy otthonba fogja dugni, mert egész eddig ő pénzelte őket, de most vége, elfogyott az egész életen át gyűjtögetett aranytartalék. Először csak rosszindulatú pletykának tudtam be a dolgot, de nem telt bele sok idő, és tényleg, Dimitra néni itt volt, kicsapva az utcára, még csak arra sem vették a fáradságot, hogy legalább megfelelő otthont találjanak neki. Talán nem is akarta, de azért akkor is nagy felelőtlenség volt csak így elengedni, a sorsára hagyni, főleg így télnek idején. Azóta sem nézett rá a kutya sem. Nagyon aggódtam érte, amikor idejött, teljesen magába volt zuhanva, viszont azóta teljesen kivirult, jót tett neki, hogy végre saját maga ura lehet megint. Ellátja magát, főz, mos, takarít, eljárogat a barátnőihez, vagy azok jönnek hozzá. Legalább 10 évet fiatalodott, pedig jócskán 80 fölött jár már! Na és persze biztosítottuk róla, hogy bármire is lenne szüksége, itt vagyunk neki mi is a közelben, nyugodtan szóljon csak. Mert amikor az ember már a saját gyerekeire sem számíthat, akkor valóban nagyon egyedül marad :-(( 

Az első ellenállás után az én gyerekeim is örömmel fogadták, szinte minden nap átmennek hozzá egy kicsit, nekik is jólesik egy kis "nagymamapótló". Ő is élvezi a gyerekzsivalyt és biztosított róla, hogy bármikor szívesen vigyáz rájuk, ha valahova mennem kell. Az élet néha tényleg olyan jól el tudja rendezni a dolgokat, ott, ahol legkevésbé számít rá az ember, hopp, egyszercsak az ölébe hullik a megoldás, ami mindenkinek jó. Ezért felesleges előre izgulni a dolgokon, hogy mi lesz, hogy lesz, elég, ha nyitott szemmel és szívvel jár az ember. Kár, hogy a legtöbb ember szívében akkora önzés és gyűlölet lakozik, hogy még a saját anyjával is képes ilyen dolgokat megtenni. Bele se akarok gondolni, hogy mit tennék, ha az én gyerekeim viselkednének így velem öregkoromra. Mert nincs rá garancia, hogy nem fognak, és nem is hiszem, hogy mindig nevelés kérdése. Még szerencse, hogy nem fogunk nagy vagyont hagyni a gyerekeinkre, így legalább tudjuk, hogy nem csak a pénzünkért szeretnek minket :-))

Nézőpont

Furcsán néznek ránk, mert tegnap elvittük sterilizáltatni Lucyt. Nem tudom, mit gondolnak - mondjuk nem is érdekel -, talán hogy kegyetlenség volt? Igaz, már akkor is furcsán néztek ránk, amikor hazahoztuk, megmentve ezzel a biztos haláltól. Akkor most mi a nagyobb kegyetlenség? Sorsára hagyni, hadd szüljön csak kedvére, aztán meg az utcára dobni a kiskutyákat? A felelős állattartás, mint olyan, errefelé nem ismert fogalom. Aztán lehet, hogy éppen azért néztek ránk furcsán, hogy képesek voltunk pénzt kiadni erre a kutyára, ahelyett, hogy kipenderítettük volna, ahogyan azt sokan tennék? Nem tudom, persze aztán az is lehet, hogy bármit tettünk volna, akkor is csak furcsán néznének ránk, mert mi egyszerűen ilyen furcsa kis zöld antennás emberkék vagyunk... szokás szerint. Ha mi nem lennénk, mivel is foglalkozna ez a sok ráérő ember? Mindenkinek megvan a szerepe az életben... ha más nem, hát az, hogy a többieket szórakoztassa... fontos feladat, ideje lesz komolyan vennem :-))

Elfelejtett álmok

Van úgy, hogy az ember vágyakozik valami után, de tudja, reménytelenül. Lehet az bármi: egy tárgy, egy másik élőlény, egy helyzet, egy lehetőség... a téma szempontjából most lényegtelen is. Először csak reménykedsz, hogy előbb-utóbb majdcsak meglesz, amit szeretnél. Aztán egyre inkább rájössz, hogy nem lehet. Végül elfogadod a jelenlegi helyzetet, sőt, megpróbálod a legjobbat kihozni belőle. Észreveszed a jó oldalát is, és egyre inkább bebeszéled magadnak, hogy tulajdonképpen sokkal jobb ez neked így, mint amúgy lett volna. Addig, amíg magad is el nem hiszed. Sőt, talán még meg is szereted ezt a mostani szituációt, és már nem is akarsz változtatni. 

Igenám, de a sors néha nagyon rossz rendező. Amikor már régen el is felejtetted azt az egykori álmot, egyszer mégiscsak eléddobja az élet, kegyesen mosolyogva: "Tessék, vedd el! Ezt akartad, nem?" Te pedig nem tudod, mit tegyél. Nem mered azt mondani, hogy "nem, most már nem kell", hiszen valaha a fél életedet odaadtad volna ezért az elérhetetlennek tűnő valamiért, ami most egy kissé megkésve a lábad előtt hever. Nem tudsz neki örülni sem, hiszen már régen lemondtál róla, megtanultál anélkül élni, és megbeszélted magaddal, hogy jobb így. De akkor most mi van, mit is akarsz tulajdonképpen? 

Csak annyit, hogy hagyjanak már élni, beleélni magamat egy biztos helyzetbe. Biztos helyzetek viszont nincsenek. Csak a bizonytalanság és az örök kérdés: hogyan tovább? Már tényleg nem tudom, miben higgyek, mi a jó nekem és mi nem. Elvesztettem a szemem elől a célt, ismét, és már nem is tudom, hol keressem. Elfáradtam. 

Karácsonyi készülődés

A hétvégén kitört nálunk is a karácsonyi láz. A hangulatom még mindig nem volt meg hozzá, főleg hogy szombat reggel még rövidujjúban kapirgáltam kint az udvaron, de aztán mégiscsak rászántam magam, hiszen decembert írunk, vagy mi van. Na erre mondják, hogy evés közben jön meg az étvágy! Először is kell egy kis "díszítős zene":

Számomra gyerekkorom óta ez a dal jelenti a karácsonyestére való ráhangolódást. Nos, itt, mivel nem szenteste díszítjük a fát, ez a dal is előretolódott egy kicsit, de a hangulat ugyanaz!

Nagy dilemma volt az elején, hogy hogyan is díszítsük a fát. Emlékszem gyermekkoromból, hogy ameddig hittünk a Jézuskában, addig ő hozta a fát is, később pedig már mi gyerekek is résztvehettünk az előkészületekben. Mekkora áhítattal léptünk be mindig a szobába, amikor először megpillantottuk a feldíszített karácsonyfát, tényleg gyönyörű érzés volt! Viszont ezt itt nem tudtuk volna megvalósítani, egyrészt az eltérő szokások miatt, másrészt pedig nem is lett volna hova elküldeni addig a gyerekeket, amíg mi díszítünk, ezért a kezdetektől fogva közös családi program a fa díszítése.  A gyerekeknek nagy élmény. Imádnak résztvenni, segíteni, újra és újra felfedezni az előző évről már elfeledett csillogó-villogó díszeket, amolyan kincsesládának tartják a díszeket tároló dobozokat. Nem véletlen, hogy a legtöbb díszünk "gyerekbarát", törhetetlen anyagból van. Ettől függetlenül, ha Magyarországon karácsonyozunk, akkor ott ugyanúgy a Jézuska hozza a fát szenteste, és ugyanolyan áhítattal nézik az én gyerekeim is, hiába díszítettek már itthon jóval előtte fát. Az ottani varázsa mégiscsak egész más! Először is, itthon nekünk csak egy kicsi műfenyőnk van, nem láttuk értelmét nagyot venni, mert legtöbbször úgysem vagyunk itthon karácsonykor. Igazi fenyőt meg nem is nagyon lehet kapni, ha meg igen, akkor megfizethetetlen! Szóval idén maradt az a csel, hogy feltettük a kis fánkat egy asztalkára :-D Ennek csak az a hátránya, hogy hiányzik az a finom friss fenyőillat :-((

A kész mű előtt :-))

Minden évben kreatívkodunk is. Tavaly egy kartonlapra különböző formájú tésztákat ragasztottunk, és az egészet befújtuk ezüstszínű festékkel: 

 

Szintén tavalyi "találmány", de idén is bevetettük. Kiszárított narancskarikák szélét belemártottam aranyporba, és egész fahéjat szúrtam a közepébe. Tökéletes dísz!

Itt száradnak...

A gyerekek kedvenc időtöltése a pattogatott kukorica fűzés lett: mondtam nekik, hogy legközelebb fütyülniük kell fűzés közben, mert többet ettek, mint fűztek, de azért a fára is jutott, és nagyon szép lett: 

 Még néhány kedvenc dísz, ami ugyan nem saját gyártmány, de nagyon szeretjük:

Ennek a karácsonyi zokninak ugyan sokkal jobb helye volt  régi lakásunkban a kandalló fölött, de itt is jó...

Lidl-es adventi kalendárium

Asztaldísz (hogy legyen mit lepakolnia Fotininek...)

... és a második égő gyertya

Vasárnap aztán mézeskalácsot sütöttünk családilag. Pár éve családi hagyománnyá vált nálunk a közös sütés, egészen véletlenül :-)) 

Régebben nem szerettem sütni, pedig gyerekkorom óta anyukám is, nagymamám is minden hétvégén többféle süteménnyel is kényeztették a családot. Ünnepekkor pedig közösen álltunk neki mindig, hogy valami különlegességgel örvendeztessük meg szeretteinket. Mégis, valahogy a sütés nem lett a kedvenc foglalatosságaim egyike. A főzéssel ellentétben. A főzésben pont azt szerettem mindig is, hogy nem kell hűen követni a recepteket.  Jobban mondva én egyáltalán nem is követem, inkább saját ízlésem, belátásom szerint alakítgatom az ízeket, aromákat, állítólag egész jól. A gyerekek születése előtt imádtam konyhatündérkedni, szerettem a különleges ételeket, imádtam újítani, valami egyedit kitalálni, csak úgy saját kútfőből. Aztán miután anya lettem, felhagytam a kísérletezéssel. A gyerekek jobban kedvelik az egyszerű ételeket, én pedig jobban is járok a minél gyorsabban elkészíthető kajákkal. A gyorsételek, félkész vagy mélyhűtött dolgok azonban távol állnak tőlem, mindig ügyelek rá, hogy a lehető legfrisebb, legegészségesebb étel kerüljön az asztalunkra. 

Na de eltértem a lényegtől. Szóval a sütéssel az volt a bajom, hogy sziszifuszi munka, pontosan méricskélni kell a hozzávalókat, és az egész konyha ragad, azért, hogy a végén 5 perc alatt eltűnjön minden :-)) Amúgy sem vagyok nagyon édesszájú, és ha már édesség, inkább elrágcsáltam egy kocka csokit (a megemelkedett vércukorszintem előtt....)  talán ezért nem hatott meg annyira a sütikkel való babrálás lehetősége. 2 olyan  időszakom volt, amikor vég nélkül gyártottam az édességeket: az első két terhességem! Akkor ölni tudtam volna értük, és szívesen meg is csináltam. Harmadjára viszont egy kicsit magas lett a vércukrom, így le kellett mondanom erről az élvezetről... egy darabig, amíg rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen szinte mindent le tudok gyártani light-os formában is :-))

Na, szóval az első közös családi mézeskalács-gyártásunk 4 éve volt, amikor szintén nem tudtunk hazautazni Magyarországra a munkám miatt. Ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy ha már itt vagyunk, legalább valami "magyarosat" kellene csinálni, de mivel a munka és az akkor még "csak" 2 kicsi gyerek mellett sok időm nem maradt az egész napos konyhán tartózkodásra, ezért  a neten talált mézeskalács recept egyszerű megoldásnak tűnt. Akkoriban még nem is tudtam, hogy Magyarországon is ekkora divatja lett a mézeskalács-készítésnek. A mi családunkban mindig "csak" a bonyolult sütik "mentek". Nos, abban az évben akkora sikere lett a mi első kis vállalkozásunknak, hogy családi hagyomány vált belőle: ha karácsonyi előkészületek, akkor elmaradhatatlanul meg kell csinálni a mézeskalácsot is, anélkül nem is karácsony a karácsony! Akár itt vagyunk, akár Magyarországon. Íme a recept (mi 3-szoros adagot csináltunk, de még így is kérdés, hogy kihúzza-e hétvégéig, nemhogy karácsonyig :-D ):

Az egész műveletben az a legszebb, hogy az egész család résztvesz benne! A fazékban kevergetéstől elkezdve, a gyúráson át, a szaggatásig:

A legizgalmasabb rész azonban kétségtelenül a festés:

Malvina közben minőségellenőrzést is tart :-D

És a végeredmény:

Kellemesen elfáradtunk, de mire a végére értünk mindennek, a közelgő karácsony szelleme szépen észrevétlenül beköltözött az otthonunkba, és a lelkünk megtelt várakozással. Mintha csak az idő is elő akarná segíteni ezt az ünnepi készülődést, ma reggel csípős hidegre ébredtünk. Végülis december van, vagy mi!

Gyökértelenül

Ahogy közelegnek az ünnepek, egyre inkább hiányzik a család. Máskor ilyenkor már a hazaút előtti készülődés lázában égünk, most pedig csak vágyakozva nézzük a szívünknek annyira kedves udvarról készült havas képeket, amiket apukám küldött. Mindez azután, hogy egész délelőtt rövidujjúban végeztük a dolgainkat kint a mi udvarunkon... Elnézem a gyerekeimet, miközben nagyokat sóhajtva nézegetik a képeket, és elgondolkozom, milyen rossz is az, hogy ilyen "csonka" családban nőnek fel. Az én gyerekkorom tele volt a nagyszüleimmel, a nagynénikkel és -bácsikkal, valamint az unokatestvérekkel együtt töltött közös emlékekkel, ugyanabban a városban, de legalábbis megyében laktunk mindannyian, gyakran összejöttünk, az ünnepeket, a születés- és névnapokat mindig együtt töltöttük, kivétel nélkül. A görög családok nagy része is ilyen, irigykedve nézzük a gyerekeim kis barátait, akik szinte több időt töltenek a nagyszülőkkel, rokonokkal, mint a saját szüleikkel. Az évek során igyekeztem magam vigasztalni, hogy talán ennek is megvan az előnye, hogy mi magunkra vagyunk utalva. A gyereknevelésbe nem szól bele senki, ha valamit elrontok, akkor csakis magamat hibáztathatom, viszont könnyebb következetesnek is lenni. Pedig aztán dehogy! Néha rá kell jöjjek, hogy mivel az én gyerekeimnek nincs senki itt a közelben, aki elkényeztethesse őket, rám vár ez a szerep is. Mert kényeztetni meg muszáj néha, nem lehet állandóan csak rendet tartani :-)) Az is tény, hogy sokkal szorosabb kötelék van közöttünk a gyerekekkel, mint a legtöbb anya-gyerek kapcsolatban, hiszen tudják, hogy csakis rám (ránk) számíthatnak, én vagyok az egyetlen biztos pont az életükben (na meg természetesen az apjuk, de a munkájából kifolyólag  még nála is előfordul, hogy napokig nem tud hazajönni), mindenki más sajnos csak ideiglenesen vesz részt az életünkben. Ezért sokkal jobban ragaszkodnak, nehezen válunk el egymástól, ha arra kerül sor. A születésüktől fogva szinte soha nem hagytuk őket másra, bárhová mentünk, vittük őket magunkkal: bevásárolni, ügyeket intézni, rohangálni stb. Nem tűnt soha úgy, hogy nehéz dolog lenne, hiszen az elejétől fogva ezt szoktuk meg, ez volt nekünk a természetes. Beosztottuk egymás között a férjemmel, ha valami olyan helyre kellett menni, ahova a gyerekeket nehéz lett volna magunkkal vinni, akkor úgy alakítottuk a programot, hogy egyikünk a gyerekekkel marad, amíg a másik elintézi a dolgait. Ha házimunkát akartam végezni, addig apa elvitte őket sétálni, vagy csak beültek együtt a gyerekszobába játszani, stb... A legtöbb görög nő el sem bírta képzelni, hogyan bírjuk ezt mi szülői segítség nélkül. Na persze, akiknek az anyja és az anyósa versenytfutnak, hogy ki vigye el a gyereket, vagy éppenséggel még a háztartást is elvégzi a kedves anyuka helyett, annak nehéz belegondolni, hogy van, aki mindezt maga végzi (magad uram, ha szolgád nincsen!). Én meg most már azt nem tudnám elképzelni, hogy lehetne másként is. Végülis a házasságunknak is jót tett, hogy csak egymásra számíthatunk, hiszen a férjem is ugyanúgy kiveszi a részét a házimunkából, a gyereknevelésből, ez a kezdetektől fogva nem is volt kérdés. Az emberi telhetetlenség persze nem ismer határokat, a fentebb említett kedves ismerőseim irigykedve nyugtázzák, hogy micsoda segítőkész férjem van, bezzeg az övék semmit sem csinál. Mit csináljon még, hiszen minden terhet levesznek a vállukról a nagyszülők! Az én férjem is szívesen elücsörögne a tévéképernyő előtt egész nap, ha  mondjuk az anyja elvégezne közben mindent helyette(m). Aminek viszont én nem biztos, hogy annyira örülnék. Sőt, biztos, hogy nem...

Az  utóbbi időben azonban egyre gyakrabban veszem észre, hogy a gyerekeknek milyen jó lenne, ha közelebb lennének a nagyszüleikhez, a tágabb családhoz, a gyökereikhez. Mindkét oldalról. Iskolai feladat, környezetismeret: hozzanak régi használati tárgyakat a nagyszülők otthonából. Kösz... Mindenki visz, csak az enyémek nem. Nálunk a legrégebbi használati tárgy maximum 15 éves... Másik feladat, máskor: kérdezd meg a nagymamát.... Most szórakoznak velünk??? Oké, ezt még talán meg lehetne oldani telefonon keresztül is, de mintha csak alapfeltétel kellene hogy legyen, hogy igenis bármikor, bárhol kéznél legyen egy nagyszülő. Közben megfigyelek egyet-mást. Az én gyerekeim világéletükben szégyenlősek voltak, nehezen oldódtak fel más felnőttek társaságában. Nem az lehet-e az oka vajon, hogy rajtunk kívül keveset vannak együtt más felnőttekkel? Mert ugye ha jön is hozzánk valaki, az legtöbbször gyerekkel jön, és a kicsik nem vegyülnek a nagyokkal, külön játszanak a gyerekszobában. Más gyerekek, akik a nagyszülőkkel napi kapcsolatban vannak, mintha sokkal felszabadultabban lennének a felnőttekkel szemben. Vagy csak én látom így? Néha rámtör a kétség, hogy vajon tényleg eleget tudunk-e nyújtani a gyerekeinknek, mi magunk elegek vagyunk nekik? Mert az rendben, hogy tényleg igyekszem a lehető legtöbbet nyújtani nekik, mind érzelmileg, mind tudásban, egész nap csak velük foglalkozunk, mégis gyakran lelkiismeretfurdalásom van, hogy talán nem adunk nekik eleget. Vajon nem  attól lenne a világ még színesebb számukra, ha minél több ember tanításaiból állíthatnák össze maguknak a nekik tetsző világképet? Néha nagy felelősségnek érzem, hogy egyedül az én vállamat nyomja a teher, hogy átadjam neki a családi hagyományainkat, a nézeteimet, a nyelvet. Az élő szó hiánya vicces helyzeteket is szül néha. A minap Fotini döbbentett rá, hogy mivel nagyrészt csak az én szóhasználatomat hallják, így ez néha félreértésekre is okot adhat. Az egyik nap elkérte tőlem az üres vizespalackot, és kérte, hogy hadd "nyomorgassa meg"... Először csak néztem, hogy mit is akar, aztán rájöttem, hogy csak összenyomni akarta a műanyag palackot. A "nyomorgatás" szót pedig én akkor szoktam használni, amikor valamit nagyon megszorongatnak, kínoznak (pl. egymást...), de persze ők hogyan is tudhatnák, hogy én ezt csak viccesen értem. Hiszen többnyire csak velem beszélgetnek magyarul, amikor itt vagyunk. Igaz, telefonon keresztül akár órákat is képesek beszélgetni a nagyszülőkkel, de azért ez mégsem ugyanaz, mintha ott ülnének egymás mellett :-((

Amikor aztán otthon vagyunk, hirtelen ömlesztve kapják mindazt, amit egész évben nélkülözni kénytelenek. Nagyszülőket, akik elhalmozzák őket a szeretetükkel, a kényeztetésükkel, a tudásukkal; ünnepekkor a népes rokonságot, akik között eleinte elveszve érzik magukat, de aztán hamar feloldódnak. Csak unokatestvérekből van hiány, mindkét oldalról, de nagyon szurkolok, hogy egyszer majd azokra is szert tegyünk :-))

De jó is lenne már visszaszámlálni, hogy mennyit kell még aludni, hogy újra belecsöppenhessünk a nagycsalád életébe! De sajnos még mindig nem tudom, mikor és hogyan fogunk menni, és ezzel, hogy nincs előttem a kitűzendő cél, még elveszettebbnek érzem magamat!

Félelemben élni

A válsággal egyidőben egyre inkább romlik a közbiztonság is. Ez mindenhol a világon így van, nem lehet itt sem másként. Már tavaly télen is elég sok betörésről lehetett hallani itt a faluban, de bent a városban is. Leginkább hosszabb időre üresen hagyott házakba, lakásokba hatoltak be a tolvajok, de hallani lehetett több olyan esetről is, amikor a tulajdonost álmában lepték meg. Még a tévéhíradó is gyakran foglalkozott vele, hogy mi a teendő, ha betörőt észlelünk a lakásunkban. 

Pont ezeknek a híreknek a hatására döntöttünk úgy tavaly télen, hogy ismét kutyatartók leszünk. Mostanra már kezdtem nyugodtan aludni éjjelente, hogy van két jóltermett, testes kutyánk, biztonságban vagyunk. Egy darabig. 

A nyáron mintha lenyugodott volna egy kicsit a bűnözési hullám, ami persze azzal a nyilvánvaló ténnyel magyarázható, hogy az emberek több időt töltenek kint a szabadban, a kertben vagy az erkélyükön, sokszor késő éjszakáig is, hogy az egész napos forróság után egy kicsit hűsöljenek. Így a besurranóknak kevesebb esélyük lett volna, hogy észrevétlenek maradjanak. Most azonban 1-2 hete újabb rémhírek keltek életre, szinte minden napra akad egy rossz hír, hogy éppen melyik házba törtek be, mit vittek el. Persze, nem vártam mást, a gazdasági helyzet még a tavalyinál is sokkal rosszabb, és egyre csak romlik, várható volt tehát a bűnözési ráta megemelkedése. Ami még inkább aggasztó, hogy már a módszerek is sokkal durvábbakká váltak, mint tavaly. Idén már simán betörnek olyan házakba is, ahol a tulajok otthon vannak, és a legokosabb, amit tehetnek, ha úgy tesznek, mintha nem vették volna észre, mi történt. Döbbenet! A másik pedig, hogy visznek mindent, amit találnak, az egyik öreg bácsi házából jobb híján a házi borokat pakolták ki, pedig még csak nem is volt nagy értéke. Tavaly főként pénzre és aranyra utaztak, a háztartási és elektromos cikkeket figyelmen kívül hagyták, talán túl sok velük a gond? Idén viszont már ezekre is van "kereslet". 

Mindenki be van rezelve rendesen, mi is. Ahányszor elmegyünk itthonról, nem tudhatjuk, mi fog ránk várni, mire visszaérünk, kutyák ide vagy oda. Ha valaki nagyon be akarna jutni hozzánk, megtalálja a módját, hogy "hatástalanítsa" a házőrzőinket :-(( Nem sok mindent találnának nálunk, ami igazán értékes, de annál nagyobb kárt tudnának tenni olyan dolgokban, amelyeknek igazából csak számunkra van eszmei értékük. Az egész számítógépem nem ér annyit, mint amennyit a benne tárolt fényképek, videók, családi emlékek - például. Bele se akarok gondolni!! És akkor még nem beszéltünk arról a borzasztó érzésről, amit az okoz, amikor valaki ilyen durván behatol a privát szféránkba. Sajnos kétszer is volt benne részem, valamikor régesrégen, még Thessalonikiben. Elsőre vittek mindent, amit találtak, készpénzt, műszaki cikkeket, a drágább ruhákat, másodszorra már nem találtak sok mindent, de akkor is... Rettegéssel tölt el az emlék, micsoda borzasztó érzés úgy hazaérni, hogy az ajtó tárva-nyitva és az egész lakás fel van túrva. Arról már nem is beszélve, hogy a keserves munkával megszerzett tárgyak elvesztése is azt az érzést kelti az emberben, hogy hiába telt el az elmúlt sok-sok hónap, év, kezdhetünk mindent előlről.... Ezeket az emlékeket már régóta száműztem a memóriám egyik legeldugottabb zugába,  de a jelenlegi események hatására most újra előjöttek. Félünk, mert olyan ez, mint az orosz rulett, nem tudhatjuk, mikor kerülünk sorra. Ma kora délután (!!!) a férjem gyanús alakokra lett figyelmes a szomszéd ház előtt, melynek tulajdonosai egy ideje nem laknak itt. Egyszerre telefonáltunk is a rendőrségre, de persze mire ideértek volna, az alakok eltűntek. Aztán újra és újra erre jártak, végül a szemközti szomszédunk zavarta el őket... Hiba volt, hagyni kellett volna, hogy meglássuk, mit csinálnak, de persze közben értesíteni a rendőröket. Mert hogy nem tisztes szándékkal méregették annyira azt a nyilvánvalóan lakatlan házat, az is biztos. Még a férjem utcán hagyott motorjához is odajöttek, megnézegették... A párom ki akart rohanni a házból, de nem engedtem. Noooormális? Most már az ember a saját házából is fél kimenni! Mindenesetre engem annyira sokkoltak a látottak, hogy a délutánra tervezett közös családi sétáról is lemondtam, és inkább itthonmaradtam, biztos, ami biztos. Telefon a zsebemben, ablak bukóra nyitva, hogy közben fülelhessek, és hogy nyugodtabb legyek, Stefanos kemény fakardját is a közelembe helyeztem, fejbekólintani valakit elég az is :-)) Szörnyű, hogy ha az ember már fényes nappal sem lehet nyugodt, akkor mit szóljon éjjel? Még szerencse, hogy én amúgy is éjszakázom, így most én "őrzöm" a házat... 

És ez még csak a kezdet. Az évszakhoz képest szokatlan meleg az embereket még a szabadba készteti, ennek köszönhető, hogy a szomszédaink is kint voltak az udvaron, amikor elzavarták a sötét alakokat. De mi lesz, ha bejön a téli hideg, és mindenki bezárkózik a saját kis kuckójába? 

Rettenetesen elkeserítő ez a helyzet, és nem látok rá reményt, hogy egyhamar jobb lenne. Sokan már most arra tanítják a gyerekeiket, hogy ha zajt hallanak éjjel, nehogy felkeljenek, csináljanak úgy, mintha aludnának! De hogyan aludhat így nyugodtan egy kisgyerek, amikor ezt hallja? 

Nem elég az embereknek a sok problémával megküzdeni, most még retteghetünk azért a kevésért is, amink maradt... az életünkért!

Egy új szenvedély kezdete

Tulajdonképpen nem is nevezhető újnak, hiszen világéletemben a lényem része volt. Örokletes, vagy mivel ebben nőttem fel, a megszokás eredménye? Nem tudom. De sokáig szunnyadt bennem, aztán mostanában újult erővel felébredt bennem: a varrás iránti rajongás!

Nagymamám volt a család "divatdiktárora", ahogy már említettem: gyönyörűen kötött, horgolt, és a varrás sem állt távol tőle, bár elmondása szerint nem szerette annyira, mint a kézimunkázást. Amióta csak az eszemet tudom, volt neki egy régi varrógépe, olyan lábbal hajthatós típus, amit gyerekként mindig tágra nyílt szemmel, tátott szájjal ámulva figyeltem, amikor "beizzította". Szinte még a fülemben cseng az az egyenletes kattogás, valamint az olló csattogása, és a friss anyagok illatát is mintha az orromban érezném. Meg akart tanítani engem is varrni, de persze kicsiként még arra sem voltam képes, hogy a pedállal megforgassam a kereket, állandóan visszafordult, és összegabalyodott a cérna. Nem is bírtam felfogni, hogy hogyan lehet az, hogy a hajtó mozdulatokra ilyen szépen működjön a dolog. Kézzel varrni viszont ügyesen megtanultam, már kicsi lányként is csinos kis babaruhákat terveztem és varrtam a babáimnak, különböző alkalmakra pedig helyes kis plüssállatkákat gyártottam a család tagjainak, büszke is voltam rájuk :-)) Aztán valahogy mégiscsak elfelejtődött a dolog. Ígértem, hogy "majd ha nagy leszek", megtanulok varrni a géppel is, de mindig volt valami fontosabb, előbbre való, nem is éreztem igazán szükségét a nagy "fogyasztói társadalomban". Pedig később a nagyim vett egy szuper modern  villanyvarrógépet is, és azt ígérte, hogy ha megtanulok vele varrni, akkor az majd az enyém lesz. De én még egy gomb felvarrását is halogattam napokig, annyira lusta voltam hozzá.  Később a férjem katonaruháira is csak többszöri unszolásra álltam neki a rangjelzéseket felvarrni, annyira sziszifuszi munkának találtam. Amióta pedig gyerekeim vannak, különösen mostohagyerekké vált számomra a varrás, pedig most lett volna igazán keletje: kilyukadt zoknik,  leszakadt nadrágzsebek, cérnaszálon lógó gombok várták/várják akár hetekig, hónapokig is, mikor száll meg az ihlet, hogy helyrepofozzam őket. 

Aztán idén farsang előtt valami furcsa bizsergés lett rajtam úrrá, amikor a jelmezekről volt szó. Itt nem szokás a házilag készített jelmez, mindenki megveszi, borsos áron, hogy kis szeme fénye életében egyszer pompázzon benne. Malvinával szerencsém van, mert a keresztanyja mindig nekiadja a lánya gyönyörűbbnél gyönyörűbb (általában hercegnős :-D) jelmezeit, amiket aztán tényleg nem volt ideje leamortizálni abban a pár órában, ameddig hordta. Sőt, még Fotini is teljesen újként fog virítani bennük. Stefanosszal viszont gondban vagyok, mert nem elég, hogy meg kellene neki vennem, de még csak kínálat sincs! A fiús felhozatal kb. kimerül a Pókember, a Batman, a Superman és még nem tudom, milyen más -man utótagú "szuperhősök" alakjában, ezeket egyrészt már mind kipróbáltuk kicsi kora óta, másrészt pedig egyetértettünk, hogy ennél valami fantáziadúsabb kellene. Akkoriban éppen a "Karib tenger kalózai"-lázban égett, így az ötlet adta magát, hogy kalóznak öltözik. A kalóz maga, mint ötlet persze nem volt egyáltalán egyéni, viszont a jelmez annál inkább. Úgy döntöttem, megcsinálom saját magam. A nadrághoz szétvágtam a régi Batman-os jelmezt, gumit fúztem bele, "csizmaszár" gyanánt még tavalyról volt egy lovagjelmezhez tartozó csizmaszárunk, az inget pedig a - szintén csak a szekrényben porosodó, összesen kétszer hordott - görög nemzeti viseletből "kölcsönöztem". A nagy kihívást tehát a mellény jelentette, amibe bele akartam adni apait-anyait, hogy igazi remekmű kerüljön ki a kezeim közül :-)) Stefanos először meghatódott, hogy egy régóta használaton kívül lévő bordó alkalmi bársonyruhámat szabdaltam szét erre a célra, de aztán csak lebiggyedt szájjal figyelt, hogy ugyan, mi lesz ebből... Én, aki még a gombjaikat is csak hosszas könyörgés után varrtam fel, hogyan is készíthetnék jelmezt neki... Egy kicsit el is keseredett, hogy mindenkinek szép jelmeze lesz, csak neki nem :-(( Na ezekután, hogy ekkora "bizalmat" szavazott nekem, főleg össze kellett szednem magam. Éjjelente varrtam, felbontottam a régi lovagjelmezről a sujtásokat, azokkal szegtem körbe a mellényt, és hála a néha rámtörő gyűjtögetőszenvedélyemnek, még "diszgombokat" is találtam az egyik szekrény mélyén (valamikor nagyon régen, még megboldogult leánykoromban, vettem egyszer egy dögös bikinit, amelyen szép díszes fémcsatok voltak. A bikini pár év múlva aztán kidobásra került, a csatokat viszont sajnáltam eldobni, és "hátha jó lesz még valamire" felkiáltással évekig őrizgettem. És lám, most eljött az ő idejük is!) Most bántam ám nagyon, hogy nem hoztam el magammal a mami varrógépét, pedig a télen, amikor otthon jártunk, "hivatalosan" is az enyém lett. Ő már nem tudott vele többet varrni, és felajánlotta, hogy vigyem csak el. De akkor annyi csomagunk volt az ünnepek után, hogy már nem fért be az is, hogy elhozzuk. Nagy hiba volt :-((

Amikor a farsangi ünnepség reggelén a fiam meglátta a mellényt, elállt a lélegzete is. Nem akarta elhinni, hogy ezt tényleg én varrtam és főleg kézzel :-)) Íme az eredmény:

Egy varrni tudó számára biztos nem egy nagy teljesítmény, de én, aki soha nem tanultam ezeket a dolgokat, büszke voltam magamra, hogy ennyit is összehoztam. A nyáron aztán kihozták nekem a varrógépet, és azóta terveztem, hogy nekiállok és megtanulom használni. Először időm nem volt rá, aztán meg rájöttem, hogy még azt sem tudom, hogyan kell a cérnát befűzni :-D  Végül egy nap behúzott farokkal bementem egy varrodába, és megkérdeztem. Aranyos volt a bácsi, nem röhögött körbe (legalábbis a szemembe nem), előzékenyen megmutatta, amit kell. El is határoztam, hogy az államvizsgám után most már aztán tényleg komolyan foglalkozni fogok a témával, ha kell, be is iratkozom valamilyen tanfolyamra, de most tényleg úgy érzem, eljött a mi időnk: az enyém és a varrásé. 

Nem is gondoltam, hogy még január előtt ennyire elemi erővel fog rámtörni az ihlet. Az apropó pedig megint mi más, mint a karácsonyi jelmezek! Megkaptuk az iskolában a szereposztást, Malvina lánykám Hópelyhecske lesz a műsorban, amihez ismét méregdrága jelmezek szükségeltetnének :-S Mert egy hópehelynek nem elég ám AKÁRMILYEN fehér ruhácska, hogy elmondja azt a kétperces szerepét, nem... A tanítónéninknek valami ilyesmi elképzelése van:

A szülők felhördültek,  mert volt, aki meg is kérdezte üzletben, és naná, hogy 30 euró alatt nem áll meg egy ilyen szerelés... könyörgöm, azért az 1 óráért, amennyit hordani fogják??? Nem is értem, miért nem léteznek errefelé jelmezkölcsönzők, milyen jól megélnének. Mondjuk a jelmezkészítők sem panaszkodhatnak, hiszen a jó görög szülők képesek ennyi pénzt kiadni egy kis rongyrázásért, nem mutatkozhat ám szegény gyerek akármiben, még válság idején sem! 

Mi viszont szerencsések voltunk - egy régi szerencsétlenség kapcsán. Aki régóta olvas, talán emlékszik, hogy nyáron hogyan jártunk Malvina balettelőadásával. Vagyishogy azzal, hogy nem tudott szerepelni, mert túl későn tartották, nekünk meg addigra már Magyarországon kellett lennünk. A fellépőruhája azonban addigra már készen volt, mire megtudtuk ezt a rossz hírt, és ha már megvolt, hát elhoztuk. Na az se 2 fillér volt, főleg úgy, hogy végül soha nem is hordta szegénykém :-(( Azóta is csak ott állt a szekrényben, és ahányszor ránéztem, a szívem sajgott, annyira álomszép, és annyira kár érte!! 

Egy baj van csak vele, hogy nem fehér, hanem világoskék :-(( Na, és itt tört rám valami megnagyarázhatatlan erővel az alkotásvágy megint. Márpedig igenis, fehér lesz, és igazi hókirálynőt fogok varázsolni a lányomból! Pár méter fehér tüll, egy kis fehér tollas girland ide-oda, talán egy-két hópehely, és olyan jelmezt varázsolok, amilyen garantáltan nem található egy katalógusban sem. Alig várom, hogy nekiálljak! Majd beszámolok a végeredményről :-))

Azt pedig most már biztosan érzem, hogy végérvényesen felébredt bennem a szunnyadó lángolás a varrás, az alkotás iránt. Ki tudja, talán a jövő karácsonyi jelmezeket már én varrom a faluban? :-D Ebben a válságos időben egyáltalán nem is rossz ötlet! De ha már a kis családom igényeit ki tudom elégíteni (ahogy azt tette a nagyikám is), már nem vész kárba a lelkesedés!

Gyorsan nőnek :-(

Ma délután Stefanosszal kettesben mentünk be a városba. Egyszercsak felfigyeltem rá, hogy amíg sétálunk az utcán, nem akarja megfogni a kezemet, mindig elhúzza. Rákérdeztem, hogy jól látom-e, és bevallotta, hogy igen, ő már nagy fiú, olyan ciki az anyjával kézenfogva menni! Döbbenet!!! Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, de hogy ilyen gyorsan??? Én mindenesetre elveszettnek éreztem magam a tömegben, hogy valaki nem fogta a kezemet :-(( Legközelebb a picit is viszem magammal :-D

A szabadság szele

Tegnap Lucy büntetésben volt. Már megint szétcincált egy kedvenc virágomat, ezért egy napra láncra kötöttem, hátha "elgondolkozik" egy kicsit. Nem hatotta meg túlzottan, én jobban sajnáltam szerintem, mint ő saját magát. Aztán miután visszanyerte a szabadságát, térült-fordult egyet-kettőt a saját tengelye körül, és visszafeküdt a helyére, ahol egész napos rabságát töltötte. El sem mozdult onnan szinte egész nap. Akkor meg nem mindegy neki, hogy meg van-e kötve, vagy sem, mi a különbség? Semmi, csak a tudat, hogy bármikor elmehetne onnan, ha akarna. De minek, az alvásnál nincs jobb dolog a világon! És milyen igaza van :-D

Egy két és fél éves élete

Azt gondolhatnánk, hogy ebben a korban még milyen szép az élet!!! Nincsenek kötelezettségek, az egész nap csak egy önfeledt játék, alvás, móka és kacagás. Egy két és fél évesnek (aki van olyan szerencsés, hogy nem jár még bölcsibe) megvan az a kiváltsága, hogy reggel addig alszik, ameddig jólesik, és a napjait boldog semmittevéssel tölti, miközben az egész világ körülötte forog, az ő igényei szerint. 

Igenám, de vannak olyan továbbfejlesztett két és fél évesek is, akiknek reggel korán kell kelniük, hogy iskolába rohanjanak - a nagy tesóikkal. Aztán délelőtt megpróbálják valahogy ezt a korai kelést kompenzálni, főleg, ha anyához is oda lehet bújni (mert naná, vannak olyan anyák, akik egész éjjel tanulnak, így a délelőtti altatásba előbb beájulnak, mint a szegény agyonhajszolt kétésfélévesek). De ejnye, ez a ronda vekker még most is belerondít a délelőtti sziesztázásba, nincs idő aludni, szaladni kell vissza az iskolába - a nagytesókért. Ebéd után pedig csendben kell lenni, mert a nagyok tanulnak, utána pedig délután különórákra rohanni:  edzésre, táncra, zenélni stb... Nem egyszerű az élete a két és fél éveseknek! Szerencsés esetben azért, mialatt a nagyokra kell várni, be lehet iktatni egy kis játszóterezést, hogy a "normális" két és fél évesek életébe is betekintést nyerhessenek egy kicsit. De milyen fura, tényleg léteznek még más modellek is ebben a méretben? Ezen a nagyon elfoglalt kétésfélévesek mindig nagyon meglepődnek, hiszen ők a nagyobb kategóriájú gyerekekhez szoktak. Nem is igen tudnak mit kezdeni a saját méretükkel, hiszen velük nem lehet olyan "okos nagy" játékokat játszani, mint az okos nagy tesókkal :-D 

Végül a rettentő elfoglalt kétésfélévesek estére kimerülve megtanultak emberi időben ágyba zuhanni, akárcsak iskolás társaik. 

Mielőtt azonban valaki túlságosan megsajnálná ezeket a rettentő elfoglalt kétésféléveseket, elmondanám, hogy hétvégén, amikor pihenhetnének, önként és dalolva kezdik a napot már  hajnali hatkor, mindenki máson bosszút állva az egész heti hányattatásokért:  Azután egész nap mehetnékjük van, és ötpercenként megkérdezik, hogy "most hova megyünk?" És nagyon megsértődnek, ha nem mennek sehova, és normális kétésfélévesekhez méltóan önfeledt játékkal, pihenéssel kellene a napjukat eltölteniük. Megszokás? Vagy pont ez kell a szervezetüknek, hogy elfáradjanak egy kicsit? Ki tudja. Mindenesetre a nagyon elfoglalt kétésfélévesek lelkivilágán egyáltalán nem látszik meg, hogy nehezményeznék kemény sorsukat. Úgy látszik, csak a nagyon elfáradt háromgyerekes harmincontúliaknak jelent ilyen sokat a pihenés szó... Merthogy ez már csak egy szó maradt, amiről szó sem lehet :-DDDD 

Büntetés?

Reggel szokás szerint ment a cirkusz az asztalnál. Végül, mivel Stefanos a sokadik figyelmeztetésre sem tudott viselkedni, elküldtem az asztaltól reggeli nélkül. Malvina vágyakozva felsóhajt:

- De jó neki!

- ???

-Hogy nem kell megennie a reggelit... 

Szegények, de rossz sorsuk van, hogy enni kell :-(( 

Adventi készülődés?

Ha nem néztem volna meg a naptárban, fel sem tűnt volna. Pedig máskor ilyenkor már el szoktuk kezdeni a készülődést, feldíszítjük a lakást, kívül-belül, sőt volt már olyan is, hogy a fát is felállítottuk. Itt Görögországban ugyanis már jóval karácsony előtt feldíszítik a karácsonyfát, nem a Jézuska hozza :-)) Eleinte nagyon idegenkedtem ettől a szokástól, de mivel legtöbbször Magyarországon karácsonyoztunk, ezért még jó is volt, hogy itt már előtte díszítettünk, így egy kicsit itt is ki tudtam élvezni a karácsonyi készülődést. Főleg amikor még kicsik voltak a gyerekek, és nem jártak iskolába, olyankor már a Mikulásra hazamentünk, így már előtte, november vége felé elkezdtünk dekorálni.  Amióta köt minket az oktatási rendszer, azóta éppen csak karácsonyra "estünk be" szüleim ajtaján, így az előkészületeket már itt megtettük. Minden évben sütünk mézeskalácsot, és egyéb magyaros sütiket, és meggyújtuk az adventi gyertyákat is. Ezek mind olyan szokások, amelyeket én vezettem be kis családunkban, hiszen Görögországban nem jellemzőek. Így vegyesen keverednek nálunk a görög és magyar hagyományok. Ugyanígy a Mikulás és a Jézuska témaköre is komoly szervezést igényel, hogy mit mikor hogyan tartunk. Görögországban nem tartják a december 6-i Mikulás napot, viszont december 31-én, szilveszter éjjelén érkezik Szent Vaszilisz (Άγιος Βασίλης), aki a mi Télapónk megfelelője, és ajándékokat hoz a gyerekeknek. Persze ahány ház, annyi szokás, és a nyugati szokások itt is begyűrűztek a görög családok mindennapjaiba, így van is egy kisebb kavarodás, hogy kinél mikor érkezik az ajándékosztó: van, akiknél már karácsonykor otthagyja a csomagot, másoknál csak szilveszter éjjel teszi tiszteletét. Nos, ha ehhez még hozzávesszük a mi családunkban a december 6-i Mikulást és a karácsonyi Jézuska-mesét is, akkor teljes a kavarodás! Ezt régebben úgy oldottuk meg, hogy mivel általában december elején már Magyarországon tartózkodtunk, így teljesen természetes módon az otthoni szokásokhoz tartottuk magunkat: mi is kiraktuk a kiscsizmákat az ajtó elé, vagy a zoknikat a kandallóra. Aztán, ha szerencsénk volt (vagyis inkább csak a gyerekeknek), a Szilvesztert már ismét itthon Görögországban tartottuk, így duplán látogatott el hozzánk Tél-apóka. Persze megvolt rá a "magyarázat "is: ennyi ideig tart, mire Magyarországról Görögországig ér a Mikulás :-D Teljesen hihető nem? A rénszarvasok nem tudnak olyan gyorsan repülni, mint a Malév :-PPP 

A kölcsön azonban visszajár: most, hogy a Mikulásünnepségről lemaradunk otthon, itt sem nagyon erőltettem eddig, hogy megtartsuk, mert úgy gondoltam, hogy csak jobban megzavarom vele a gyerekeket, hiszen itt senki sem tud erről az ünnepről. Viszont mivel szilveszterkor meg még Magyarországon voltunk, ezért a görög Agios Vasziliszről is "megfeledkeztünk", és az otthoni szokások szerint üdvözöltük az új évet. Ezzel csak a gyerekek jártak rosszul, mi nem annyira :-DDD Na nem mintha ettől függetlenül lett volna okuk panaszra, ami az ajándékhegyeket illeti. Főleg, hogy még Malvina születésnapja és Stefanos névnapja is a két ünnep közé esik, Fotini neve napja pedig Vízkeresztkor, így a bőség zavara ismét fennáll, ami az ajándékozást illeti.

Idén több okból sincs nagy kedvem a készülődéshez. Egyrészt, mivel ebben az évben úgy alakult, hogy nem megyünk haza Magyarországra (január végén lesz az államvizsgám, ezért most arra kell tartogatni az utazási "erőforrásokat"), ezért nem is sürget nagyon az idő, hogy itt is előkészítsem az ünnepi hangulatot. Hiszen úgyis itt leszünk, lesz még alkalmunk kiélvezni a karácsonyi dekort, még meg is unjuk! Másrészt a kinti +20 Celsius fokos hőmérséklet is nehezen enged arra következtetni, hogy már november végét írunk és közelednek az ünnepek! (Na és őszintén szólva, még nem is hiányzik a hideg, néha úgy érzem, még a tavalyi tél fagyait sem bírtam kiheverni). 

Aztán meg itt a környékünkön sem nagy még a készülődés. Emlékszem, amikor benn laktunk a városban, ilyenkor már a szomszédos házak erkélyei úgy néztek ki, mint egy óriási lámpafüzér-kiállítás: minden balkonon legalább 2-3 féle csillogó-villogó fényfüzér vibrált éjjel-nappal, és ez egy olyan összhatást adott, mintha az egész város egy ízléstelenül agyondíszített, gigantikus méretű karácsonyfa lenne! A görögök "adjunk a külsőségekre" szemlélete itt is megmutatkozott, és mintha csak túl akarnák licitálni egymást, ha a szomszéd 3-féle díszt tett az ablakába, akkor mi tegyünk négyet, hogy megmutassuk... mit is??? Persze az ember borzongott meg fujjogott a sok giccses, túllihegett dekorációt látva, de azért észrevétlenül, suttyomban  mégiscsak belopakodott a szívünkbe a készülődés szele, a közelgő ünnep varázsa! 

Itt falun szinte már a másik végletig visszafogottak az emberek az előkészületekkel, bár az is lehet, hogy csak a mi szomszédságunk ilyen nyugodt, mivel főleg idősebbek laknak itt, nem kisgyerekes családok. Most  azonban még a városban járva sem látom ezt a nagy felhajtást; az embereket túlságosan mélyen érintették a válság okozta megszorítások. Nincs pénz, de kedv sem a készülődéshez, hiszen a létbizonytalanság mindenkit érint: hogyan lehetne felszabadultan ünnepelni, amikor sokan azt sem tudják, hogy mire virradnak a következő nap. Pedig az ünnepeknek éppen erről kellene szólni: egy kicsit kitörni a hétköznapok szürkeségéből, ha csak néhány napra is, elfelejteni a gondokat, bajokat, együtt ünnepelni a családdal. 

Nos, nekünk még ez sem adatik meg idén, távol leszünk a tágabb családtól, a rokonságtól, ez sem igazán hozza meg a kedvemet, hogy tiszta szívemből örüljek az ünnepek közeledtének. A gyerekek miatt viszont most is arra fogok törekedni, hogy szép karácsonyuk legyen, és az is lesz. Hiszen nekik mi vagyunk a család, és semmit nem érezhetnek a körülöttünk zajló gondokból! Végülis ennek is megvan a maga szépsége, a saját kis szokásainkat építgetni. Így hát ma, karácsonyi feeling hiánya ide vagy oda, meggyújtottuk az első adventi gyertyát, elmondtuk az imánkat, és igen, szépen lassan elkezdünk majd felkészülni az ünnepekre, testileg-lelkileg. Úgy döntöttem, idén  még a Mikulást is megtartjuk, hogy kárpótoljam egy kicsit őket az elmaradt magyarországi út miatt. A nagyszülőket, a rokonok sokaságát ugyan nem tudom pótolni, de egy kicsit talán még átélhetem velük az ünnepi mesét... Mert nincs is nagyobb boldogság, mint azt az örömteli csillogást látni a gyerekek szemében, ahogy hisznek még a karácsonyi varázsban! És nekik van igazuk, mert igenis, az ünnepek varázslatosak, akárhol is vagyunk, akármilyen körülmények között, és nem kell más hozzá, csak hinni kell benne, mert a csoda a szívünkben van!

Háromnyelvű gyerek :))

 Írtam már korábban, hogy Fotinivel minden korábbi neveléssel kapcsolatos elhatározásunk csődöt mondott, így többek között az evés terén is. Hiába fogadtuk meg, hogy őt igenis az asztalhoz szoktatjuk, nem etetjük a tévé előtt, ahogyan azt anno Stefanosszal tettük, a megvalósítás csak félig volt sikeres. Igen, Fotini nem evett a tévé előtt, hanem a számítógépet részesítette előnyben :-D  Hiába a nagy fogadalom, amikor a gyerek nem és nem eszik, bármit teszel is, és ennek egyenes következményeként hónapig stagnál a súlya, és úgy néz ki, mint akit éheztetnek, akkor az ember minden elvét sutba vágva bevet minden lehetséges cselt, hogy legalább az éhhalált elkerülje a szeme fénye :-DDDD Így alakult, hogy Fotini legkedvesebb szórakoztatója a műsoros vacsorához a youtube lett. Imádta a gyerekdalokat, és hozzá a színes animációkat. Néhány kedvenc itt! Persze naponta többször több, mint fél órás "cirkuszt" nehéz összehozni úgy, hogy ténylegesen lekösse a kicsi figyelmét, azzal a céllal, hogy közben véletlenül se vegye észre a hátsó szándékot, hogy galád szülei jóllakatni próbálják... Hamar megunta mind a magyar, mind a görög reperoárt a gyerekdalokból. Ekkor jött a nemzetközi felhozatal, mondván, egy ekkora kicsinek (kb. 6 hónapos kora óta megy a "műsorozás") még úgyis mindegy, nem érti. Az angol gyerekdaloknak közben még az az előnye is megvolt, hogy a nagytesói (akik persze menetrendszerűen megjelentek, és ott csüngtek mellettünk szinte minden etetés alkalmával, hiszen nekik is jó szórakozás) észrevétlenül elcsíptek egy-egy angol szót, kifejezést, így az idei idegennyelv-tanuláshoz jó alapjuk volt. Amire viszont a legkevésbé sem számítottam, hogy közben Fotinire is ragadt a harmadik nyelv is a magyar és a görög mellett. 

De a további magyarázat helyett álljon inkább itt ez a kis videó, Fotini első elejétől a végéig (körülbelül) megtanult éneke - angolul, az angol ábécé dala (megy ez még jobban is, ha magában énekelget, de most, hogy látta, hogy videózom, szégyenlősre vette a figurát).
Jó szórakozást!

Hírek

Már évek óta nem nézek tévét. Egyrészt se időm, se türelmem nincs arra, hogy a képernyő elé leüljek, ha meg mégis működik a "fekete doboz" napközben, az azért van, mert a gyerekeim néznek valamit, így esélyem sem lenne, hogy én is választhassak programot magamnak. Eddig legalább még közöttük megvolt az egyetértés, legfeljebb azon ment a vita, hogy melyik gyerekadót nézzék, mostanra azonban már ez is múlté. Kicsi fiam vészesen komolyodik, már nem érdeklik a gyerekeknek szóló műsorok, annál inkább a  foci, a kosárlabda, és más "férfias" sportok. Persze a fotelből, a képernyőre meredve :-PP Így ebben a távirányítóért folyó harcban már - stílszerűen kifejezve - nem is rúghatnék labdába. Este pedig, amikor elnyugszik a csapat, neki kell állnom tanulni, így szó sem lehet a tévézésről. Na de nem is hiányzik igazán ez a fajta időtöltés. A mai televíziózás siralmas színvonala csak feldühít, de nem szórakoztat. Nem értem, miért kell mindig csak a szemetet ellesni, leutánozni mindenhonnan; vagy tényleg ennyire felületesek lettünk, hogy nincs igény a minőségi műsorokra? Tudom, ez nemzetközi jelenség, a globalizáció a szórakoztatóiparban is erőteljesen érezteti káros hatását. A "népek" kedvenc időtöltése az ábra szerint a pletykaműsorok, a többiek kitárgyalása, valamint ezeknek a pletykaműsoroknak másik adásokban való kitárgyalása. Tényleg csak erre van szükségünk? Úgy látszik, hiszen a nagy többség nézi ezeket a műsorokat. Vagy csak azért nézi, mert nincs más? Nem tudom. Mindenesetre azért, mert kiszálltam ennek az "agymosó-iparnak" a hatása alól, még nem érzem úgy, hogy lemaradtam volna valamiről. A hírek (a valódi hírek, a világ dolgai, nem pedig a sztárok ki-kivel-mikor-hol ügyecskéi) így is eljutnak hozzám, a neten keresztül, és itt legalább én választom ki, hogy mire vagyok kiváncsi, mely információkat engedem eljutni hozzám. A körülöttem zajló világot pedig a saját szememmel is látom, a saját bőrömön tapasztalom, és tisztában vagyok vele, hogy a helyzet egyre rosszabb.

Ma este aztán mégis úgy alakult, hogy leragadtam a hírek előtt. Először csak az tűnt fel, hogy még a kereskedelmi csatornák híradói is valós problémákkal foglalkoztak, nem pedig a hírességek magán(?)életével. A helyzet ezek szerint már tényleg komoly. Áremelkedések, bércsökkentések, megszűnő munkahelyek, létbizonytalanság. Tüntetések, tiltakozások, romló közbiztonság, bűnözési ráta rohamos emelkedése. Az emberek rosszkedvűek,  reményvesztettek, sötét színben látják a jövőt. Aki teheti, elhagyja az országot.

Igen, máshol, más országokban sem egyszerű a helyzet. De itt más. A görögök eddig bármilyen nehéz körülmények között is megtalálták az élet vidámabb oldalát, optimistán néztek a dolgok elébe. De most megtörtek, elkeseredtek.

Lehet, hogy mégiscsak jobban jártak volna, ha inkább a közéleti személyiségek életének részleteivel foglalkoznak? Addig is el lehet felejteni a saját problémákat. De nem, most már nem lehet. Nem vigasztal, hogy XY önjelölt sztárocska a Z szigetre ment nyaralni a luxusjachtjával, amikor a kisember még azt sem tudja, holnap kerül-e betevő falat az asztalára. 

Kellett nekem tévét nézni. Fél óra bőven elég is volt, hogy "megtudjam", amit eddig is tudtam. Amikor azonban az ember elkeseredik, de akad körülötte valaki, aki majd megvigasztalja, jobb kedvre deríti, az mindjárt más. Ha viszont mások szemében is csak a kétségbeesést látjuk, az több, mint ijesztő.  Nem vigasztal, hogy nem vagyunk egyedül a problémánkkal, sőt! 

Mégiscsak kell a cirkusz a népnek, ezt már az ókori rómaiak is tudták... 

Névadás Görögországban

Az évek során sokan feltették már nekem a kérdést, hogy mi alapján választottunk nevet a gyerekeinknek. Görög viszonylatban mi rendhagyó család vagyunk. Görögországban ugyanis még a mai napig bevett szokás, hogy a gyerekeket a nagyszülők után nevezik el: történetesen az elsőszülöttet az apai (!) nagyszülő után (értelemszerűen, ha fiú, akkor a nagypapa után, de ha lány, akkor nem biztos, hogy a nagymama után; ha túlságosan patriárkális családról van szó, akkor akár a nagypapa nevének női megfelelőjét - ha van - is kaphatja a sarj), a másodszülött gyermek pedig valamelyik anyai nagyszülője nevét kapja. Mondjuk már nem is egy családdal találkoztam, ahol olyan nagy volt az apai felmenők befolyása, hogy még a második gyerek is róluk lett elnevezve, nehogy valamelyikük kimaradjon... Az sem ritkaság, hogy egyszerre két nevet kap a gyerek, bár ez csak olyan neveknél válik be, amelyek együtt kimondva sem túl hosszúak, vagy furcsa hangzásúak, hiszen, ha már egyszer a nagyszülők tiszteletére adták ezeket a neveket, akkor az úgy illő, hogy használják is - mind a kettőt. Így nem ritkaság a Maria-Luisa, Maria-Lena vagy hasonló, bibliai hangzású (vagy inkább latin-amerikai szappanopera-sorozatokra emlékeztető?) névpárosítás, csak hogy mindkét nagymama kedvét kielégítsék egy csapásra, de mondjuk egy Theofilaktosz-Athanasziosz kettős már enyhén szólva is több, mint kitolás lenne mind szegény gyereknek, mind a kedves édesanyjának, ha naponta százszor kellene ezt a nevet  elordítania. Ki ne látta volna a "Bazinagy görög lagzi" című filmet? Ezzel a hagyománnyal magyarázható tehát az a jelenet, amikor az összes unokatestvért Nikosznak meg Nikinek hívták. Az én férjemnek is van egy ugyanilyen nevű unokatestvére, mint ő, az öccse nevét pedig - mivel az apjuknak volt még másik 4 testvére - pontosan 4 másik unokatestvér viseli még: 3 Antonisz és 1 Antonia. Ráadásul ugyanazzal a vezetéknévvel. Félelmetes, nem? Ez az oka annak is, hogy Görögországban körülbelül 10 gyakori név van "forgalomban", és mindenkit Jorgosznak, Janisznak, Dimitrisznek, Vaszilisznek, Nikosznak stb... hívnak. 

A mi családunkban egészen máshogy alakult ez a hagyomány, aminek egyáltalán nem voltam ellenére :P Mondjuk már jóval azelőtt, hogy férjhez mentem volna, nagyon berzenkedtem ettől a szokástól. Mint minden kislány (aki nem Görögországban nőtt fel), én is arról ábrándoztam már kicsi korom óta, hogy milyen nevet fogok majd adni a leendő gyerekeimnek. Akkor még úgy képzeltem el, hogy majd kiválasztom a nekem leginkább tetsző nevet (na jó, talán a férjemmel is megbeszélem, de inkább csak tudatom vele, mint kész tényt, hiszen én szülöm azt a gyereket, vagy mi a szösz  :-DDD), és így fogják hívni.  Miután már Görögországban éltem, rettegtem is tőle rendesen, hogy mi lesz, ha olyan neve lesz az anyósomnak vagy az apósomnak, ami egyáltalán nem tetszik. A volt "majdnem-anyósomat" Kalliopinak hívták, és Poppinak becézték, a hideg kirázott tőle :-O Már akkor kizárt dolognak tartottam, hogy az én leendő gyerekemet így nevezzem el, még ha a világ végére is kell vele futnom!  Aztán szerencsémre mégiscsak úgy alakult, hogy nem házasodtam bele abba a családba, igaz, ez nemcsak a név miatt volt szerencsés fordulat.

Férjem családja rendhagyó család. A szülei elváltak, és a párom az apjával olyan szinten van haragban, hogy nem is tartja vele a kapcsolatot, így az már biztos volt, hogy ha fiunk lesz, nincsenek kötöttségek. S mivel gyakorlatilag a nagymama nevelte fel a férjemet, ezért az esküvőnk előtt megkért, hogy ha majd egyszer lányunk lesz, adjuk inkább az ő nevét (Malvina), mivel neki csak egy lányunokája van, és ő a másik nagymamájáról kapta a nevét. A másik érv az volt, hogy a vérszerinti anyósommal úgyis majdnem ugyanaz a nevünk - ő Hriszula, én meg görögösen Hrisztina :-PPP - így minek adjam azt a lányomnak is. Őszintén szólva a két név közül nekem is akkor már inkább a Malvina tetszett jobban. 

Első gyermekünk névválasztása ennek ellenére mégsem ment annyira simán. Miután sokat tanakodtunk, hogyan is nevezzük el, végül a Stefanos név mellett tettük le a voksot. Egyrészt, mert az egyetlen olyan név volt az én családomban, amelynek volt görög megfelelője - Istvánnak hívták a nagypapámat, az akkor még egyetlen olyan nagyszülőmet, aki már nem élt :-((  Másrészt pedig tetszett a név, és nem is annyira gyakori, mint a Nikosz-Janisz-Dimitrisz, így hát gondoltam, ha a jövendőbeli lányomat úgyis a férjem nagymamájáról kell elnevezni, akkor a fiamat miért ne nevezhetnénk az én családomból valakiről? Igenám, de anyós és a nagymama nem így gondolták. Ők biztosak voltak benne, hogy a kicsit anyós után "szabadon" Hrisztosznak fogjuk hívni. Erre azért én is berágtam egy kicsit, mert jó, én benne vagyok a Hrisztoszban is (csakis azért, mert az a név se rossz), de akkor utána ne akarjanak nekem még Malvinát is!!! Főleg így, hogy hmmmm... finoman szólva sem mutattak akkora hajlandóságot az unoka körüli segédkezésben, mint ahogyan az elvárható lett volna. Persze kifogásokkal tele a padlás, de mivel a nemakarásnak csak nyögés a vége, nem is igazán erőltettem a dolgot. Mármint a segédkezést. Nemhiába nevelte a saját gyerekeit is a nagymama... no comment. Sok szónak is egy a vége, mivel én úgy gondoltam, tartom a szavamat, és ha egyszer már megígértem, hogy lesz egy Malvina nevű lányom, akkor tartom magam hozzá, így a sok duzzogás és morgolódás ellenére is végül a fiam a keresztségben a Stefanos nevet kapta  (ha netán másodjára is fiam lett volna, akkor üsse kő, lehetett volna Hrisztosz). Szerencsére azért nagy harag nem lett belőle, kénytelen-kelletlen elfogadták a tényeket (nem tehettek jobbat, legfeljebb maguk között ráfoghatták, hogy ezzel jár, ha külföldi menyet fogad valaki a családjába :-P), főleg miután másodjára tényleg lányunk született, és betartottuk az ígéretünket.

Ezzel úgy gondoltuk, eleget is tettünk minden kötelezettségünknek. Amikor a harmadik babát vártuk, meg sem fordult a fejünkben, hogy valakinek a valamijéről kellene elneveznünk a kicsit. Végre kiélvezhettem, hogy magam választom ki a gyermekem nevét (na jó, nem mintha Stefanos névválasztásakor valaki is kést tett volna a torkomra), izgatottan bújtam a görög névjegyzékeket (na jó, ennek az egy kritériumnak mindenképpen meg kellett felelni, hogy ne csengjen idegenül a neve, bár eredetileg azt szerettem volna, hogy Magyarországon se), olyan nevet kerestem, ami kifejezi azt a boldogságot, amit az érkezése okozott. Erről egyszer már részletesen írtam a Szüléstörténetemben, most csak bemásolom az ide tartozó részt: "Sok görög névnek megvan az a sajátossága, hogy valódi jelentéssel bír, egy kifejezést takar, én is valami ilyesmire gondoltam. Zoe = élet volt az elsőszámú jelöltem, de ezt apánk leszavazta. A boldogság, mint szó lett volna a legmegfelelőbb, de görögül nem hangzott olyan szépen a fülemnek (Evtyhia), ugyanúgy, ahogy a remény (Elpida) sem. Aztán jött a tökéletes választás: Fotini, ami fényhozót, megvilágosodottat jelent. Duplán is jellemző, hiszen az egész terhesség alatt velem "tanult", csakis megvilágosult kiscsaj lehet!"

Amikor megszületett, csak ránéztem, és tudtam, hogy tökéletesen illik rá ez a név, már akkor, ott a szülőszobán olyan értelmes, okos szemekkel nézett rám, mint aki már mindent tud a világ dolgairól. Természetesen hosszú családi kupaktanács előzte meg ezt a döntést, a gyerekek véleményét is kikértük, és végül egyöntetűen mindenki (mi 4-en) a Fotini névre szavaztunk. Amire nem számítottam, az anyósék heves reakciója volt megint... Azok után, hogy a terhességet szinte egyedül csináltam végig, hiszen a férjem akkor Koszovóban volt, de ők egyszer meg nem kérdezték, hogy nincs-e szükségem valamire... Na jó, nem mintha lett volna, isten őrizz, hogy a nyakamra jöjjenek még ők is, de mégis, a gesztus... Ha már mindenáron valakiről, akkor inkább anyumról kellett volna elnevezni a kicsit, hiszen ő volt mellettem szinte az egész terhesség alatt, és még a szülés után is jó ideig. De ő inkább kimondottan kérte, hogy ne az ő nevét adjuk, válasszunk csak mi magunk. Szóval nem ment egyszerűen ez sem, de szerencsére a férjem most is mellettem volt, és kiállt az elhatározásunk mellett. Nem is értem, miből gondolják, hogy még van joguk követelőzni, hiszen az évek során már jócskán leszerepeltek "nagyszülői" minősítésükben. Mindegy, férjem nagymamája azért bölcs asszony, tudja, hogy nem érdemes összerúgni a port egy névválasztás miatt (persze nem minden hátsó szándék nélkül, hiszen nem is rejti véka alá, hogy a nehézségekben csak ránk számíthatnak...), én pedig már amúgy is régen eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán nem érdekel a véleményük.  

Most joggal kérdezhetné valaki, hogy miért a gyerekek születése UTÁN vált vita tárgyává a névválasztás? Nem anyakönyveztettük mindjárt a szülés után őket? A válasz NEM! Görögországban általában az a dolgok menete, hogy a gyerek csak a keresztelővel kapja meg a becsületes nevét, addig az anyakönyvben is úgy szerepel: "megkereszteletlen", ami annyit jelent, hogy hivatalosan nincs neve. Ez itt teljesen normális és elfogadott dolog, Fotini még így is kapta az első útlevelét, mivel még a keresztelője előtt utaznunk kellett. Vicces volt fél Európát átutazni úgy, hogy mindenki azt gondolta a határokon, hogy úgy hívják, "Avaptisto" :-DD Ami még mókásabb, hogy sok családban még ehhez is tartják magukat, hiába eldöntött tény, hogy mi lesz a gyerek neve, addig, amíg meg nem keresztelik, nem hívják nevén, csak úgy, hogy bebis vagy beba (="baba" fiú illetve lány változatban). Számomra ez teljesen elfogadhatatlan, főleg, hogy általában nem is olyan kicsik már azok a babák, mire megkeresztelik őket, általában 6 hónap és 1 éves kor között, de nem ritka az egy évnél nagyobb gyerekek keresztelője sem. Hogyan lehet addig nem a nevén nevezni valakit.... mintha csak egy plüssmaciról lenne szó, nem egy egyéniséggel rendelkező pici emberkéről... Ezt egyébként először szintén nem egészen értettem, miért kell ennyit várni a kereszteléssel.  Egészen addig, amíg Stefanost meg nem kereszteltük 2 és fél hónaposan... Az egész keresztelő menetét most nem írom le, majd valamikor külön posztot szentelek neki inkább. A lényeg viszont az, hogy a kicsiket egész testükkel belemártják a vízbe, tetőtől talpig megmossák őket, szentelt olajjal bekenik stb... ami nyilván egy újszülött  vagy nagyon pici baba esetében elég nehéz és veszélyes vállalkozás. Amikor a pap Stefanost háromszor magasba emelte és kereszteket rajzolt vele a levegőben, a szívbaj kerülgetett, úgy bicsaklott előre-hátra szerencsétlen kicsinek a feje. Azt hittem, ott menten kitörik a nyaka... Akkor ott elhatároztam, hogy ha ezt a napot túléljük, akkor a következő gyerekünk keresztelőjéig azt minimum megvárjuk, mire stabilan tudja tartani a fejét. Így is lett. 

Manapság egyre inkább kezd elterjedni a "névadás" intézménye is, ami valami olyasmi, mint a házasság esetén a polgári esküvő. A szülők bemennek az anyakönyvi hivatalba, hivatalosan bejelentik, hogy a gyereket xy néven szeretnék anyakönyveztetni, aztán onnantól ténylegesen "van neve" a gyereknek. Erre azonban csak indokolt esetben van szükség, hiszen a görög hagyomány még mindig megköveteli, hogy előbb-utóbb megkereszteljék a gyereket. Mivel a hivatalos vallás az orthodox görög keresztény, a lakosság nagy része e szerint van megkeresztelve. Az egyház még most is nagy szerepet játszik az államigazgatásban is, még néhány évvel ezelőttig a személyi igazolványokban is szerepelt, hogy ki milyen vallású, szóba se jöhetett, hogy valaki - ilyen vagy olyan módon - ne legyen megkeresztelve. De ez már egy másik történet. 

Malvina keresztelője - a csobbanás pillanata :-))