Vírus

Többek kérésére leírom részletesen, hogyan jártam. Magam is értetlenül állok azelőtt, hogy tizeniksz év netezés után hogyan dőlhettem be ilyen olcsó trükknek. De ahogy egy görög mondás tartja, az okos madarat a csőrénél lehet megfogni, vagyis aki túl okosnak hiszi magát, néha a legegyszerűbb buktatón csúszik el. 

Az egész egy fészbukos üzenettel kezdődött. Ezúton is szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy aki olyan privát levelet kap ismerősöktől, ami úgy kezdődik, hogy "I have a surprise for you", és meg kell nyitni egy fájlt, ami nagy valószínűséggel azt írja ki, hogy fényképalbumot tartalmaz, hogy NE NYISSA MEG A FÁJLT!!! Egy nagyon csúnya vírust tartalmaz, amely a fb oldalán terjed, ismerősök által. Na nem az ismerősök terjesztik, de ha valaki már bekapta a vírust, akkor az átveszi az irányítást, és automatikusan továbbküldi az üzenetet az összes többi ismerősnek is. A férjem ugyanaznap 5 ismerősétől kapta meg ugyanazt a levelet, képzelhetitek! Nos, én képes voltam bedőlni ennek az ostoba trükknek, de mindezt olyan egybeeséseknek köszönhetően, hogy így utólag kezdem elhinni, hogy tényleg nincsenek véletlenek. Először is, tanulság: soha többet nem olvasgatom "csak úgy hirtelen" az üzeneteimet. Sokszor elkövetem ezt a hibát, napközben, rohanás közben, amikor éppen elhaladok a számítógép mellett, hogy csak úgy kutyafuttában belekukkantok a levelezéseimbe, de persze miközben a gyerekek ott nyüzsögnek körülöttem, esélyem sincs, hogy érdemben foglalkozzak a dologgal. A kíváncsiság azonban sokszor erősebb, nem bírom ki estig, amikor is nyugodt körülmények között tudnék olvasgatni, válaszolni, dönteni és megnyitni, anélkül, hogy a figyelmemet százfelé kelljen szakítanom. Nos, így történhetett, hogy miközben az agyam valahol egészen máshol járt, rákattintottam arra, amire nem szabadott volna. A véletlen összefüggés pedig az, hogy akitől az üzenetet kaptam, talán az egyetlen ember volt a fészbukos ismerőseim közül, akitől tényleg örömmel nyitottam volna meg egy fényképalbumot: a fiam zenetanára. És itt jön a képbe az a bizonyos madár, akit ilyen könnyű megfogni, nem mással, mint az anyai büszkeséggel. Én kis naív, az agykapacitásom csupán néhány százalékát a témára fordítva - miközben talán éppen az örökké civakodó gyerekeimet próbáltam egy fél perc nyugalomra inteni, és talán éppen fürdéshez is készülődtünk, vagy valami ilyesmi -, mindjárt arra gondoltam, hogy a zeneiskolában csinálhattak megint képeket, és azokat töltötte fel valami weboldalra a tanár, és átküldte  nekem a linket. Nem az első eset lett volna, így fel sem merült a gyanú. Hát nem döbbenetes egybeesés? Aztán alighogy rákattintottam a linkre, már tudtam. Hirtelen előbukkant egy ablak, mintha egy vírusirtó program kezdett volna szkennelésbe, és őrült iramban, nagy vörös betűkkel forgott a számláló, hogy 1...2... 5....100...700 vírust, fertőzött fájlt talált a gépemen, és ezek a számok egyre csak mentek felfelé. Elsőre még nem is esik le az embernek, mi történt, mert az rendben, hogy azonnal látszik, hogy igen, eljött ez a nap is, amikor bekaptam életem első vírusát, de hogy éppen ezzel a látszólagos vírusölővel töltődik le a vírus, ahhoz lehet, hogy idő kell. Szerencsére a vészvillogó azonnal bekapcsolt az agyamban, hiszen nekem nem is ez az anti-virus programom van!!! És nem, nem akarok másikat letölteni!! Gyorsan leállítottam, de akkor meg megnyitott még egy ablakot is a böngészőn. A "vírusirtó" állítólagos weboldaláét... Micsoda trükk! Talán pár másodpercig tarthatott ez az egész, de nekem sokkal többnek tűnt. Ekkor már a saját bejáratú vírusirtóm is bejelzett, blokkolta az oldalt. Azonnal lefuttattam egy vizsgálatot, de akkor még nem talált semmi gyanúsat, így fel sem foghattam, mekkora lehet a baj. Azt hittem, ennyivel megúsztam. Visszatérve a fb-ra már láttam, hogy éppen a fent említett tanár közzétett egy figyelmeztetést a vírussal kapcsolatban. Késő bánat. Este már nyugodtabb körülmények között el is olvastam, mi a teendő, ha valaki mégis megfertőződik a vírussal. A Malwarebytes' Anti-Malware nevű program letöltését javasolták, amely hatékony a vírus ellen.  Ezzel is lefuttattam egy ellenőrzést, de ekkor még nem talált semmit. Biztos, ami biztos, elmentettem.

Másnap reggel aztán kezdődött a rémálom! Amikor bekapcsoltam a számítógépet, a windows bejelentkezése után egy teljesen fekete képernyő fogadott, rajta nagy piros betűkkel egy szöveg: a gépet vírustámadás érte, blablabla!!! Rémisztő volt, első ránézésre akciófilmek hackertámadásos jelenetére emlékeztetett!! Eszembe jutott, hogy előző este még valami olyasmit is olvastam, hogy ha nem enged be a rendszer, akkor mi a teendő, de ezek ugyebár rém kínainak tűntek nekem, számtech ismeretek ide vagy oda. Lehet, hogy felhasználói szinten jól megy a gépkezelés, de azért az ilyen vírustámadásokhoz én még kicsi vagyok :-)) Szerencsére azonban akkor még be tudtam lépni a windowsba, így gyorsan meg is kerestem az Anti-Malware programot megint, és futtatni kezdtem. Talált ott mindenfélét!!! Trójai lovakat, férgeket, tücsköt-bogarat, de becsületére váljék, mindent kiirtott!!! A gond csak az volt, hogy újra kellett indítani a gépet. Itt aztán összeomlott minden. A windows sikertelenül próbált újraindulni, többször is, csinálhattam bármit. A végén aztán teljesen összezuhant, se kép, se hang. Én is kész voltam! Azon túl, hogy a számítógépen van egy csomó olyan dolog, amire szükségem van - igaz, a legfontosabb adatokat most már egy jó ideje külső memórián tárolom, de persze ebben sem voltam egészen biztos, hogy ott nem fertőződhettek-e meg a dolgok, ezért azt gyorsan ki is iktattam -, a tanuláshoz is, és a kikapcsolódáshoz is fontos nekem ez a kütyü! Éppen akkor írtam egy beszámolót is a főiskolára, amit a többi tanulással kapcsolatos fájllal ellentétben nem mentettem el a külső memóriára, mondván, úgyis megleszek vele 1-2 nap alatt, aztán elküldöm, lusta voltam még az átmásolással is bíbelődni. Oké, nem nagy ügy, pár óra munkám volt csak benne, de amikor az ember még a perceket is úgy lopja el egy napból, hogy a tanulásra is jusson, akkor igenis bosszantó, ha mindez a munka csak így elveszik. A másik pedig, az itteni informatikai szolgáltatások! Abban biztos voltam, hogy ha "szakemberhez" viszem a gépet, akkor újratelepítik, és egy teljesen szűz gépet kapok vissza, ez viszont azt is jelenti, hogy az összes létező programot nekem kell újra rátenni. Sajnos ez a hosszú évek tapasztalata, hányszor és  hányszor eljátszottuk már ezeket a köröket, és mindannyiszor az agyvérzés kerülgetett utána, amikor visszakaptam a gépemet!!! Hiába mondom nekik, hogy szeretném olyan állapotban viszontlátni, ahogy odaadtam, lusták rá, hogy vissza is telepítsék a programokat, mondván, azt már én is meg tudom oldani. Nem tudom, miből gondolják. Oké, én meg tudom, de aki nem? Meg különben is, miért nekem kell foglalkoznom ezekkel a dolgokkal? Szóval informatikusokkal való rossz tapasztalatokkal tele van a padlás, pedig nem eggyel próbálkoztunk az évek során. Nem csoda hát, hogy az "újratelepítés" szó hallatára is kiráz a hideg! 

Nem szeretek a technikai dolgokkal bajlódni, én a gépet ugrásra kész állapotban akarom tudni. Most mégis kénytelen voltam megpróbálni, és menteni a menthetőt. Valahonnan a szekrény legaljából előkotortam a window telepítőprogramot. Nagy igyekezetemben majdnem az újratelepítést nyomtam meg, na téphettem volna a hajamat, azt hiszem!!! Lehet, hogy az informatikusok is "véletlenül" nyúlnak rá erre a gombra? :-DDD   Na jó, vacak vicc volt...

Sok szónak is egy a vége: egész délelőtt szenvedtem vele, de végül sikerült feltámasztanom a windows-omat!!! Pedig már kezdtem feladni, és beletörődni a sorsomba, el sem hittem, amikor végre újra meghallottam az ismert bejelentkező dallamot!  Aztán bejött a szokásos napsütéses-tengerpartos hátterem, a programjaim, a fájljaim, nagy volt az örömem! Nem is volt semmi gond egészen estig - előbb nem is lehetett, mert közben a ház is "családsújtotta" övezetté vált, így a szakbarbárkodást is napoltam az altatás utánra -, amikor is megírtam azt a bizonyos kutyás bejegyzést. Amikor elküldtem, megint ugyanaz az "ál"-vírusirtós ablak ugrott elő, mint akkor, amikor megnyitottam azt a bizonyos linket a fészbukon. Most azon nyomban ki is kapcsoltam, és az Anti-Malware segítségével azonnal hatástalanítottam is a férget, de ennyi úgy látszik, mégiscsak elég volt, hogy a blogomat megfertőzze :-(( Akkor persze - szokás szerint - nem látszott semmi jele, hogy megfertőződött volna, de mindjárt másnap reggel jöttek az első visszajelzések, hogy valami gond van. Annyira elkeserített az egész, hogy hirtelenjében nem is tudtam, mit tegyek, na meg közben ezer más rohangálnivalónk is volt egész nap, így estére hullafáradtan zuhantam én is az ágyba, nem volt erőm foglalkozni a dologgal. Hiba volt, lehet, hogy ha mindjárt az első figyelmeztetés után nekiállok kibogozni, a helyzet nem jutott volna idáig. Másfél nap múlva viszont odáig fajult a dolog, hogy már én magam sem tudtam belépni a saját blogomra, letiltotta a rendszer. Valaki valószínűleg jelentette gugliéknak a fertőzött oldalt, és ők pedig azonnal "feketelistára" tettek. Belépés helyett egy nagy vörös tiltó tábla jelenik meg, miszerint veszélyes oldal, fusson, aki amerre lát!! Újabb keserves harc kezdődött. Gugli barátunk segítőkészsége kimerült kb. annyiban, hogy "oldd meg a problémát, és mi majd megnézzük, hogy jó lett-e" . Igen, nem mondom, gyönyörűen, részletesen le van írva a segítő oldalakon, hogy mit hogyan tegyél - angolul. Hiába azonban a jó angoltudás, ha az ember informatikai berkekben még a saját anyanyelvén sincs igazán otthon, és a szakszavak tömkelege  minimum három különböző nyelven kavarog az ember lányának az agyában. Még csak nincs is egységes nyelvezet; hogy csak egy példát hozzak fel, az "asztal" görögül szó szerinti fordításban "munkafelületet" jelent, amihez kellett egy kis idő, mire rájöttem. Na nem most,  ez már jó pár évvel ezelőtt megtörtént, de mivel a windows rendszerrel már nagyrészt itt ismerkedtem meg, először görögül tanultam meg az egyes számítástechnikai szavakat, és csak később jöttek a magyar megfelelőik. Na és ezek után még innen-onnan felcsipegettem az angol szakszavakat is. Nem volt könnyű tehát egy magyar lánynak, görög operációs rendszeren angol utasításokat végrehajtani. Megizzasztott, de jelentem, megvan!!! 

Végeredményben nem is volt annyira bonyolult, mint első ránézésre látszott.  Ha valaki hasonló problémákkal küzdene, pár egyszerű lépésben megpróbálom elmagyarázni, hogy nekem hogyan sikerült. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez  a tuti, vagy hogy most aztán hú, de nagy szakértőnek érezném magam, oké? Csak leírom, hogy nekem mik a tapasztalataim:

Na szóval: első körben be kellett jelentkeznem a Google Webmaster Tools-ba. Itt a kezdőoldalon, ha még nincs megadva a saját blog címe, akkor hozzá kell adni, majd jobb alsó sarokban igazolni, hogy tényleg az enyém a blog. Az  igazolás többféle módon lehetséges, na ez aztán rendesen fejtörést okozott nekem, mert hiába próbáltam én mindent úgy csinálni, ahogyan az írva vagyon, mégsem jött össze elsőre... sokadszorra sem. Végülis a négyféle lehetséges igazolási mód közül nekem az a bizonyos "meta tag" módszer vált be. Ha erre kattintok, alul megjelenik egy kódsor, ezt kell bemásolni a blogom HTML kódjába. Ez a HTML kód egészen pontosan a Tervezés - HTML kód szerkesztése menüpont alatt található, az Oldalelemek hozzáadása és elrendezése fül mellett.  Nos, ide belépve megjelenik a blog sablonjának kódokba vésett változata. Első ránézésre ijesztőnek néz ki, de nagy bajt nem lehet csinálni, mert a doboz alatt van egy olyan funkció is, hogy vezérlősablon alaphelyzetbe állítása, szóval ha nagyon belekutyul valaki, akkor vissza lehet csinálni. Bár azt írja is az oldal, hogy mielőtt bármit kezdenénk vele, érdemes egy backup példányt elmenteni.

Nos, hogy hova kell a meta-tag kódsort beilleszteni? Valahova ide, a fejléc részbe, a cím alá:

HTML

HEAD
TITLE Your Title /TITLE
meta name="google-site-verification" content="String_we_ask_for"
/HEAD
BODY

Az én kódom nem pont így nézett ki, ennél egy kicsit bonyolultabb volt, de a lényeg, hogy a címsort megtaláljuk "title", onnan már nem lehet nagyot tévedni. 

Ha ez megvan, akkor Sablon mentése és mehetünk vissza a Webmaster Tools oldalára, ahol a lap alján lévő Verify gombbal végezzük el az igazoló műveletet. Fontos, hogy ezt a kódot a későbbiekben sem szabad eltávolítani, ezzel igazolva marad a blog a későbbiekben is. 

A sikeres igazolás után már csak egy lépés a webmaster oldalán, hogy kiderüljön, hol is van a hiba. Malware (féreg?) menüpont alatt könnyedén diagnosztizálták a problémát, itt derült ki, hogy valóban a kutyás bejegyzésem volt fertőzött. Remélem legalábbis, hogy tényleg "csak" ennyi volt. A "beteg" részt eltávolítottam, utána pedig kérni kellett gugliéktól, hogy újra vizsgálják meg a blogot, hogy most már tényleg biztonságos-e. Azt válaszolták, eltart egy darabig, talán 1-2 hét is, mert sok a "dóguk"... Bezzeg feketelistára tenni nem tartott semeddig sem! 

Na mindegy, türelem rózsát terem. Addig meg vigyázok a gépem "egészségére", mint a szemem fényére. Ááá, nem azért, mert függő vagyok, de a fél életem itt van benn ebben a dobozban! Akár tetszik, akár nem... 

Kutya világ megint

Sajnos vírustámadás érte a blogomat, ezért tűntem el pár napra, de már dolgozom az ügyön. Sok keresgélés után úgy néz ki, a legutolsó, kutyás bejegyzés volt a bűnös, ezért töröltem, és most megpróbálom újra bemásolni. Mégiscsak lehetett összefüggés ezek szerint, mivel előtte meg egy jó kis vírust kapott az egész gépem, össze is omlott az egész, de szerencsére sikerült rendbeszednem. Viszont ugyanaznap este küldtem el a kutyás posztot, amire akkor mindjárt be is riasztott a vírusölőm, de nem sejtettem semmi rosszat, nem is találtam a gépemen semmi gyanúsat. Remélem, ezzel végre megoldódik az ügy, mert nagyon elszomorított a dolog. Utálok a technikai részletekkel bíbelődni, én a gépemet menetkész állapotban szeretem tudni. Na de nem körítek tovább, bemásolom a kutyás bejegyzést. Sajnálom, hogy a hozzászólások is eltűntek most emiatt, de fő a "békesség".

Ma elgondolkoztam rajta, hogy mi is az abszolút szerencse: kutyának lenni nálunk :-)) De most komolyan. Van egy húsboltos ismerősünk, ahányszor megyünk hozzá vásárolni, egy akkora zsák csontot kapunk tőle a kutyáknak, hogy egy hétig azon rágódnak. És nem ám akármilyen csontok: akkora combcsontok, mint a karom, és sokszor egy csomó hús még rajtuk van! Persze a húsboltokban "nagyüzemben" megy a filézés, amikor megjön az áru, nekiállnak, aztán vágják, vágják vég nélkül, a végén már nem is törődve vele, hogy mennyi színhús megy így veszendőbe, csak már érjenek a végére. Aztán ha valaki épp arra jár, akinek kutyái vannak, akkor jó napja volt, máskülönben viszont a kukában végzik. Most ne menjek bele abba, hogy a szelektív hulladékgyűjtésnek ugyebár szinte még a csírája sem létezik errefelé, így ezek a hulladék csontok, húscafatok is ott fognak megrohadni a többi szemét között... Főleg nyáron, a nagy hőségben csak befogott orral lehet elmenni a szeméttárolók mellett, amelyek húst is árusító üzletek közelében vannak! Nem tudom, nem kellene erre valamiféle előírásnak lennie, hogy ezeket a gyorsan bomló dolgokat külön kell(ene) tárolni, vagy valami? De ugyan már, hol élek én...

A másik pedig, ami megint komolyabb gondolkodásra készteti az embert, újra és újra, hogy tényleg  mennyire igazságtalanul vannak elosztva a javak ezen a földön. Vagy nem is kell annyira messzire menni, a Föld másik felére, ahol nap mint nap ezrek halnak éhen;  itt is egyre több a létminimum alatt élő család, akiknek még ünnepnapokon sem kerül hús az asztalára. Igaz, más sem, mert lassan már a zöldségek, gyümölcsök drágábbak lesznek, mint a fehérje. Ezekből a húsos csontokból pedig micsoda remek levest lehetne még főzni. Na persze csak akkor, ha az ember tudná, hogy ezeket is higiénikus körülmények között tárolják, és nem a szemetesből kerülnek elő... Igaz, aki éhes, az még a kukából is kitúrja, amit lehet :-(((( 

És akkor itt van a hatalmas kontraszt, az éhező emberek képe után az én két csapnivaló, elkényezetetett és agyonzabáltatott kutyám elégedett pofája, amint a nagy tál húsos-csontos ebéd után jóllakott napközisek módjára elterülnek a napon :-)) Létezik ennél jobb világ??? Miközben ezek a gondolatok cikáznak az agyamban, el kell röhögnöm magam, mert annyira vicces a kutyatermészet: az utolsó darab csont már nem csúszik le, egyiknek sem, annyira tele vannak, de azért ott őrzik maguk előtt, nehogy a másik elvegye tőlük. Fekszenek egymással szemben, úgy jó 3 lépés méter távolságban, két mellső lábuk közé szorítva a zsákmányt, és farkasszemet néznek.  Lucy már arra is morog, ha Rex csak megmozdul, pedig aztán esze ágában sincs elvenni a másik csontját, annyira tele van. De azért csak ott őrzik mindketten, nehogy a másiknak jobb legyen :-D Még arra sem hajlandók megmozdulni, amikor jól hallhatóan nyílik a kapu, nehogy addigra eltűnjön onnan az értékes kincs... Szép dolog, mondhatom, jó kis házőrzők ezek, a csontjuk fontosabb, mint a terület védelme, ennyi erővel bárki jöhetett volna... Na ezért mondják, hogy irigy kutya!

 

 

Dögrováson

Elkapott minket is az influenza. Szerencsére nem annyira vészes, láz (lekopogom) senkinél sincs, csak takonykór, torokfájás és köhögés. Én már egy hete szenvedek (némán), úgy érzem magam, mintha egy óriási kaktusz akadt volna a torkomon, nem segít semmilyen házipatikás csodaszer, sem a kamillatea, sem a propolisz (pedig arra eddig esküdtem!), a Halls tabletta is hatástalan. Máskor ezek mindig kihúztak a bajból egy-két nap alatt, de most valami nagyon kitartó kaktuszt fogtam ki... Egy anyának azonban nincs joga betegnek lenni, így gyorsan lenyomok egy Depont és pörgök tovább... A lányok is egész jól viselik: Fotini büszkén fújja az orrát, élvezi, hogy agyon van dicsérve érte :-)) Na meg igyekszik elkerülni a porszívózást, mert azt nagyon utálja! Malvinának csak a hangja ment el, na meg persze az a nyavalyás kaktusz az ő torkába is beköltözött... De amíg nincs láza, nem látom okát, hogy ne menjen iskolába. Mások is mennek, sokkal rosszabb állapotban, úgyis ez a baj, valószínűleg onnan hozták haza. Csak egy legény van talpon a vidéken (hatalmas nagy kopp-kopp-kopp!!!), kicsi fiam jól bírja még a bacilusok kavalkádját, szerencsére tényleg erős a szervezete, nagyon ritkán betegszik csak meg, bár akkor nagyon... Szóval még mindig keményen kopogtatom az asztalt....

No és mit csinál a család feje, ha megbetegszik???? Hát persze, halálán van, nyög, jajgat, óbégat, egyik ágytól a másikig támolyog, 5 percenként dugiszálja a hőmérőt a hónalja alá, de az a fránya higanyszál az égnek nem akar 37 fok fölé menni!! Nem is értem. Pedig ő úgy érzi, itt a vég... legszívesebben fejbekólintanám!!!!

Már a gyerekek is röhögnek rajta :-D Mert amíg még a legkisebb ugrifüles is zokszó nélkül tűri a megpróbáltatást, addig ő rosszabb, mint egy kisgyerek... Mit is mondtam, hogy négy gyereket akarok??? Na nem pont ilyen lovat akartam!!! :-DDD 

Zöld paradicsom és karalábésaláta

Lassan itt az ideje, hogy felszámoljuk a konyhakertet. A hétvégén már ki is szedtük a paradicsomokat, mert hiába volt még tele zöld paradicsommal, már nem elég a nap ereje, hogy beérjenek. Idén sem panaszkodhatunk a termésre, ettünk bőven paradicsomot, de azért közel sem lett annyi termés, mint tavaly. Tavaly annyi volt, hogy egész nyáron boldog-boldogtalannak osztogattuk már, hogy nehogy ránkrohadjon. Azonkívül még turmixoltunk is jó pár zacskónyit, amit aztán mélyhűtőbe téve egész télen bőven elég volt a főzéshez, pedig mi aztán elég gyakran főzünk paradicsomos ételeket. És amikor úgy november közepe felé kiszedtük a töveket, még annyi zöld paradicsomot szedtünk össze, hogy azt még januárban is ettük. Mivel a sötét, hűvös kazánházban tárolva szépen magukban még be is értek, és isteni volt!!!  Nem tehetek róla,  de amióta saját termésünk van, azóta a bolti, de még a piaci paradicsomot sem bírom megenni! Legalábbis itt görögben nem, mert otthon Magyarországon még a bolti is sokkal finomabb, mint itt az állítólagos termelői, még a színe is más... Nem tudom, mi lehet az oka, pedig a napsütéses órák száma alapján az ember azt várná, hogy az itteni termés finomabb... Illetve hát sejtem, mi lehet az oka: az ész nélküli permetezés, meg a génmanipulált termékek elleni elzárkózás hiánya... Ezek után nem csoda, hogy a mi kis 1000%-ig bio kertecskénk termései  a régmúlt korok zöldségeinek ízét idézik, és össze sem hasonlíthatók a mű-termésekkel... Még a zölden leszedett, magában beérett paradicsomnak is ezerszer jobb íze és illata van.

Idén sajnos meg sem közelítettük a tavalyi felhozatalt, ami a mennyiséget illeti, de azért így is bőven a fülünkön jött már ki a házi termés :-)) Csak annyi nem lett, hogy el lehetett volna tenni télire, és a most leszedett zöld paradicsom se fog kitartani 2-3 hétnél tovább. De még így is több a semminél. Az elmúlt 1-2 hétben már nem volt saját paradicsomunk, így a mindennapi salátáink a fejes- illetve a káposztasaláta, a brokkoli és a cékla lettek. Bár ezek sem saját termések, de legalább nincs összehasonlítási alapunk, így szívesen esszük :-)) Idén télen nem akartam a kertészkedéssel bíbelődni. Tavaly a nyári sikereken felbuzdulva téli zöldségeket is ültettünk, de a fejessaláta kevés lett; a káposztát megették a hernyók; a póréhagyma a földbe rohadt a sok esőtől; a spenót meg szegénykém nőtt volna egész télen, de az első nagy esőzések után olyan sártengerré vált az egész veteményes, hogy képtelenség volt megközelíteni a térdig sárba süllyedés veszélye nélkül, így a végén otthagytuk az egészet :-(( Idén ezért úgy döntöttünk, nem foglalkozunk a kertészkedéssel télen. Elég volt egész nyáron! Viszont érdekes módon a nyár közepén ültetett borsóim még most is teremnek, igaz, nem túl sokat, naponta egy marékkal tudnék összeszedni, azt meg mindjárt úgy, ahogy van, le is legelik a gyerekek :-D Én is imádom a nyers borsót, én tehetek róla, hogy megmutattam nekik, hát most csak messziről nézhetem, milyen jóízűen eszik :-)) A múltkor nagy "titokban" szedtem egy jó kis levesnek valót - gondoltam én -, gyorsan be is vittem a házba, mielőtt észreveszik. Igen ám, csakhogy még egy-két tennivalóm akadt az udvaron, addig hanyagul a konyhaasztalra dobtam a "zsákmányt". Azt hittem, a gyerekek gyanútlanul játszanak közben. Nos, mire kettőt térültem-fordultam, Fotinit már ott találtam a konyhaasztal tetején térdepelve, nyakig sárosan. Mivel nem tudta kifejteni a borsót, megette szőrőstül-bőrőstül, nem lacafacázott vele :)) Na ebből sem kellett már borsólevest csinálnom!! 

Mára aztán beérett az első néhány zöldparadicsom. Gyorsan fel is vágtam salátának, csalamádénak, amit csak találtam itthon még hozzá. Aztán ha már betakarítás, összeszedtem a maradék karalábét is, amit én honosítottam meg itt, mivel még nem találkoztam errefelé ilyesmivel. Az otthonról hozott vetőmagok azonban kibékültek az itteni klímával is, és egész nyáron szép termést hoztak. Nos, az utolsó pár darabot már gondoltam, felhasználom, ne vesszen kárba. Nem tudom, létezik-e ehhez hasonló recept, én mindenesetre magamtól találtam ki: lereszeltem 3-4 karalábét, egy nagyobb sárgarépát hozzá, fél vöröshagymát, sóval, ecettel, olívaolajjal isteni finom salátát varázsoltam belőle pár perc alatt!!!! A sült hal mellé pedig különösen jólesett!  Még a gyerekek is odáig voltak tőle, pedig más módon nem nagyon akarták megenni a karalábét, maximum megfőzve a levesben. 

Úgy jóllaktam a salátákkal, hogy az ebéd már alig csúszott ezek után. De hát halat egész évben lehet kapni, ezeknek a finom friss zöldségeknek azonban hamarosan lejár az ideje :-((

Ruhaszortírozás

Nehéz ügy három gyerek ruházkodása! Ezzel szerintem mindenki egyetért, még az is, akinek nincs is három gyereke. Itt azonban el kell oszlatnom a tévhiteket, nem is annyira azért nehéz a dolog, mert háromfelé kell vásárolni, dehogy! Van ennél sokkal rosszabb is. Amikor háromfelé kell rakosgatni az ilyen-olyan kinőtt dolgokat, a másiknak! Milyen egyszerű is lenne - na jó, ha nem is anyagilag -, ha csak elmegyek vásárolni a skacoknak, mindig csak azt és annyit, amennyire szükségük van, aztán ami meg már nem jó rájuk, azon gyorsan továbbadni. Na de ez ugye sehol sem így működik. Még Stefanosszal van a legkönnyebb dolgom, ő senkitől sem örököl, senkire sem hagy semmit, rá még érvényes a fent említett képlet. És még csak nem is kell feltétlenül vagyonokat kiadni egy gyerek öltöztetésére, főleg ha az a gyerek fiú. Most már ennyi év tapasztalatából - és a bőség zavarától túlságosan is besokallva - belátom, hogy egy évszakra néhány nadrág és pár póló bőven sok is. Na jó, ha tél, akkor még kell egy-két pulóver, sál, sapka, stb... de igazán nem szabad túlzásba vinni. Mert olyan hamar kinövik, és azt a 20-30 pólót, meg ünneplőruhát jó esetben is max. csak egyszer fogják felvenni. Itt Görögországban legalábbis nincs akkora divatja az ünnepségeket ingben, élére vasalt nadrágban feszítő kis fiataluraknak, mint otthon, még ünnepi alkalomra sem öltöztetik ki túlságosan a kissrácokat. Ami valahol azért érthető is, hiszen mondjuk egy szülinapi zsúron leginkább szaladgálni, játszani, csúszni-mászni szeretnek a gyerekek, kortól és nemtől függetlenül, és egy kényelmetlen alkalmi ruha ugyancsak feszélyezni tudja az ellazulásra vágyó aprónépet. Persze kezdetben én is, mint minden kezdő anyuka, beleestem ebbe a hibába, akárhova mentünk is, mindig úgy akartam öltöztetni szemem fényét, mintha a legfrissebb gyerekdivatlap címlapjáról lépett volna ki éppen. Aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy a gyerek ezt nem igazán értékeli, annak meg nincs sok értelme, hogy mindenki jól érezze magát, csak éppen ő nem. Különösen a gombokkal állt nagyon hadilábon a fiam: valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyenesen viszolygott tőlük :-O Pedig annyira imádtam ingben látni, de nem, nem és nem! Amint abba a korba lépett, hogy már önállóan véleményt tudott nyilvánítani - jóval a beszédfejlődés kezdete előtt, hihi -, erőteljesen tudomásunkra hozta, hogy márpedig ő ilyet fel nem vesz! Fájt a szívem, ha valami tündibündi kis ingecskét láttam a kirakatban, de tudtam, hogy úgyis csak feleslegesen fog ott porosodni a szekrényben. Mára azért már eljutottunk odáig, hogy nagyon ritka esetben nagy huzavona után hajlandó felvenni egy-egy divatosabb darabot, de őszintén szólva már én sem nagyon erőltetem. Főleg ha tudom, hogy úgyis csak ő lesz az egyetlen, aki "kiöltözik", mert a többi fiú úgyis csak sima pólóban lesz. Tényleg annyira furcsa ez, mert a görögök tudvalevőleg nagyon adnak magukra, meg a látszatra, de ez mintha a hímnemű utódokra nem vonatkozna. Anyukák, kislányok néha már túllihegés-szagúan ki vannak rittyentve, a kisfiúk meg éppencsak hogy nem szakadt gatyában... Érdekes....

Na de visszatérve a ruházkodásra. Amikor Malvina megszületett, az addig csak fiús anyukaként vágyakozva nézegetett tündibündi kislányruhák egyszerre elérhető álommá váltak számomra. Már bébiként is elöntött minket a rózsaszín meg a fodor-bodor, aztán ahogy növekedett a kisasszony, egyre nagyobb méreteket öltött ez a habosbabos tündérvilág. Ennek azonban most már nem csak én voltam az oka, hanem a kicsilány keresztanyja, aki szintén két leányka édesanyjaként csak úgy ontotta ránk - és a mai napig is teszi - az ő lányai által kinőtt, de  szinte teljesen új állapotban levő ruhácskákat. Az elején még szinte értetlenül néztem, hogy 2 lány után hogyan maradhat ilyen töménytelen mennyiségű ruha!!! Most már én is tudom! Már a születéskor annyi ruhát kap az ember ajándékba az ismerősöktől, rokonoktól, hogy az bőven elég lenne a bébi ruhatárához minimum egy éves koráig! Ami persze sosem így van, mert ugye a gondos szülők már jóval a születés előtt felkészültek, és már amúgy is dugig a szekrény, na ha ehhez még hozzávesszük az ajándékokat ezek után, hát akár 4 babát is fel lehetne abból nevelni. Aztán jönnek a születésnapok, névnapok, karácsony, húsvét, ilyen-olyan ünnep, amikor szintén a nagy többség ruhát ajándékoz a gyerekeknek, az a legbiztosabb. Aki szerencsés, és jól beosztja magának ezeket az ünnepeket, simán kihúzza úgy az egész évet, hogy szinte semmit nem kell neki vásárolni. Ami ugye képtelenség, mert anyu, apu sem akar kimaradni a sorból, és ha kell, ha nem, ők is felújítják azért azt a ruhatárat néha. Aztán meg csak csodálkozik az ember, amikor egy-egy évszak végén jön a szortírozás, és rádöbben, hogy jéééé, még ez is itt volt, meg az is, nem is hordta egész télen/nyáron (a helyes válasz aláhúzandó), most meg tessék, kinőtte! Persze, mert télen ugye hiába van ott a sok-sok kisszoknya, még ha meleg is, de azért mégiscsak biztosabb az ember lánya a meleg nadrágban felfázás ellen! Na meg a csilivili kis blúzocska sem látszik úgysem a pulóver alatt, minek hordja minden napra, majd jó lesz valami alkalomra. Csak ez az alkalom nem jön el soha, mert mikor meg már elég meleg lenne, hogy lehessen hordani, akkor meg nagyon hirtelen jön a nagy meleg, és már nem csilivili blúzocskát, hanem a rövidujjút kell előkapni nagyhamarjában. Hogyan fáj az ember szíve érte!!! 

Nyáron ugyanez pepitában. Ott a sok szép kis fodros-bodros ruhácska, de hova lehet menni vele, amikor a nagy melegben napközben úgysem megy sehova az ember, maximum a tengerhez, oda meg jó a szellős kis pamutruhácska is! 

Nos, így gyűlnek kérem szépen a ruhahegyek a szekrényben, jobb sorsra, egy elismerő pillantásra várva, legtöbbjük nagyhiába! De ahol kisebb testvér van ugyanabból a nemből, még megvan a remény, hogy talán a következő majd hordja. Ha ugyanabban az évszakban született, vagy ha nem is, de legalább ugyanabban az évszakban lesz akkora, mint a nagytestvére volt, amikor azt a bizonyos "kollekciót" hordta. Csak éppen ezek  a szegény elhanyagolt ruhadarabok azzal nem számoltak, hogy annak a kistestvérnek is lesz majd születésnapja, névnapja, karácsonya, húsvétja és miegyebe, amikor ő is megkapja a saját bejáratú ruhahalmát a már meglévő mellé. Tényleg a bőség zavara!!! Bele sem merek gondolni, mi van, ahol 3 vagy több ugyanolyan nemű gyerek van a családban!!! Vagyis, ha jobban belegondolok, nálunk majdnem éppen ez a helyzet. Mert ugyebár menetrendszerűen megkapjuk minden évszakban a keresztanya 2 lánya után a szinte érintetlen ruhákat, amit Malvina jó esetben már a következő évszakban hordhat is, így nem kell még hónapokig, évekig a kamrában őrizgetnem, a többi ruhahegy között. Aztán megkapja ajándékba ő is a saját  ruhaadagját, úgyhogy akármit csinálok is, abból a szekrényből állandóan ki akarnak dőlni a ruhák. Ami pedig már nem jó, mehet szintén a kamrába, hogy majd egyszer Fotini úrnő kegyeire várjanak. Mondjam tovább??? Rémálom!!! 

A hétvégén aztán nagy elhatározást tettem: nem őrizgetek tovább semmit!!! Igen, még nem mondtam le egy esetleges újabb bébi tervéről, de ha lesz is még egy, az nem mostanában lesz, ez a helyzet  pedig nem mehet így tovább. 8 óriási zsák ruhát szedtem össze, amit Fotini születésétől napjainkig hordott (vagy nem)!!! Azért ez nagyon durva, nem??? Környezetünkben mostanában több kislány is született, és örömmel vették a szinte érintetlen ruhácskákat! Fájt a szívem értük egy kicsit, de tényleg nem volt már több hely, ahol ekkora töméntelen mennyiségű ruhaneműt tárolni lehetne!!! A kazánházban (ott is tárolunk egy csomó dolgot, mert nagy a hely) félek, hogy megennék az egerek (jááááj!!!), a városi lakásunk pincéjében (amit most is használunk) akkora a nedvesség, hogy minden penészesedik, még lezárt zsákokban is megbüdösödnének. Meg aztán különben is, bizonytalanra most már nem gyűjtögetek évekig. Ha meg mégiscsak lesz negyedik baba, akkor egyébként is fiút szeretnék, bár tudom, nem kívánságműsor :-D De ha itt lesz az idő, megfogadtam, hogy csak a legfontosabb ruhadarabokat fogom neki megvásárolni, első körben legalábbis. Most már nagyjából tudom, hogy melyik korszakban mire van szüksége egy bébinek, és inkább megveszem én, de nem szeretnék megint szekrényből kifolyó ruhahalmokat!

Annak idején Malvina ruháit, sőt babadolgait is szépen mind elosztogattam. Akkor is majd' megszakadt értük a szívem, de akkor egy darabig nagyon úgy nézett ki, hogy nem lesz több baba. Aztán amikor Fotinivel terhes lettem, egyszerre minden visszakerült hozzánk, sőt még annál is több! Akkoriban, amíg meg nem tudtuk az új bébi nemét, mindkét gyerek ruháit őrizgettem, de már alig vártam, hogy megtudjam, mire számíthatok, hogy a másik ruháin túladhassak. Egyszerűen már elviselhetetlen volt az a nagy ruhahalom a kamrában, és akkor ott, a régi lakásunkban még nem is volt ekkora helyünk, mint most! Most, hogy megint sikerült kiszortíroznom egy csomó dolgot, az egyik szemem sír, a másik viszont nevet. Sajnálom egy kicsit azokat az aprócska, tündibündi ruhácskákat, ahogyan újra a kezemben tartottam őket, szinte már hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen még ilyen kis csöppségek voltak a gyerekeim. Elfog a nosztalgia ilyenkor mindig, egy-egy jeles ruhadarabhoz kellemes emlékek fűződnek: hmmmm, ezt hordta, amikor hazahoztuk a kórházból; ebben volt az első karácsonykor; ennek a térdét akkor koptatta el, amikor mászni tanult; és ebben tette meg az első lépéseit!  Ezt a mamától kapta, ezt a dédike kötötte - azt nem adom!!! - ezt akkor vettem, amikor.... Emlékek, szép emlékek, hiszen egy kisgyerek életéből nem is lehet másra, csak a szépre emlékezni. Az átvirrasztott éjszakák, a lehányt melegítők és társai??? Utólag ezek is szép emlékekké válnak, hiszen ezek is hozzátartoztak a babázás csodálatos hónapjaihoz. És most, hogy így kiszortíroztam az életünknek ezt a részét jelképező ruhahalmazt, rájöttem: ismét lezárult egy korszak. Nehéz elfogadni, de így van. Talán ezért van az, hogy most megint annyira vágyom egy apró szuszogó kis újszülött illatára... Vagy nálam ez a 2 és fél év mindig a vízválasztó? Stefanos 2 és fél éves volt, amikor Malvina megszületett, és Malvina 2 és fél volt, amikor teherbe estem Fotinivel. Most pedig Fotini két és fél éves korában kiszortíroztam az életünkből a csecsemőkort, és rájöttem, hogy még nem volt elég. Pontosabban ezt eddig is tudtam, csak mostanában valahogy igyekszem magam lebeszélni a dologról. Ideiglenesen. Mert most tényleg nincs itt az ideje. De azt hiszem, ennek a témának még folytatása következik.... egyszer...

Addig viszont élvezem az új rendet. A kamránkban, a ruhásszekrényekben, az életünkben. Hiszen minden kornak megvan a maga szépsége. És sok mindent elmondhatok, de azt az egyet nem, hogy unatkoznék a három cseperedő gyermekem mellett :-))

Na ugye megmondtam!

Hogy az időfelelős nézte el a naptárat! Ma megint hétágra süt a nap - egy kicsit megkésett... A hegyekben viszont esett a hó, innen is tisztán látszik, nem akartam hinni a szememnek!!! 

Ja és a nap jó híre, hogy megvannak a cipők! Telefonáltunk az üzletbe, ahol a felvonulós ruhákat vettük, és igen, ott felejtettük!!! Örülök, hogy megvan így eső után a köpönyegünk :-D Remélem, márciusig még nem növik ki, akkor talán elmondhatjuk, hogy legalább egyszer volt rajtuk!!

Kilátás a konyhaablakomból

Ítéletidő

Ma a rossz időre való tekintettel a felvonulás elmaradt... Nem én "döntöttem" így, bár reggel a 6-os erősségű jeges széllökést látva igencsak kísértést éreztem, hogy visszafeküdjek az ágyba, és elsumákoljam a mai napot, de aztán a család leszavazott. A gyerekek igenis menni akartak a felvonulásra, még az előírt fekete cipő nélkül is (azóta sincsenek meg - rejtély...). Szóval felcihelődtünk, és irány az iskola. Ott közölték velünk, hogy csak a templomig mennek, aztán mehetek is értük, mert ebben az időben nem tartják meg a felvonulást. Hála a jó égnek!!! Ha már egyszer ott jártunk, így kirittyentve, akkor már mi is elmentünk a templomba Fotinivel. Tökéletesen viselkedett, ott állt végig mellettem, még a körülöttünk szaladgáló csöppségek sem hatották meg, komoly pofával hányta a kereszteket magára :-)) Tiszta keresztanyja ez a gyerek!!! (majd egyszer mesélek róla, külön sztori ő is...). Aztán hazajöttünk, és jót hancúroztunk a gyerekekkel! Mi így ünnepeltük a mai napot, azt hiszem, senki sem bánta igazán az elmaradt felvonulást, bár Malvina most este megkérdezte, hogy akkor most mikor fognak felvonulni??? Ezért próbáltak ennyit? Mondtam neki, majd márciusban bepótolják :-))

Egyébként tényleg furcsa, mert a 15 év alatt, amióta itt élek, megfigyeltem, hogy ezen a két napon, október 28-án, illetve március 25-én mindig szinte nyárias (volt) az idő  - eddig. Még ha előtte vagy utána hideg is volt, de ezeken a napokon mintha még az égiek is kegyesek lettek volna az ünneplőkhöz. Ezért is csodálkoztam, hogy a mai nap végül ilyen morcosra sikeredett. Bármilyen kemény is volt az éjszaka, meg minden meteorológiai előrejelzés esőt jósolt, a szívem mélyén valahol azt vártam, hogy végül mégiscsak kisüt a nap... hiszen ezen a napon mindig süt. De ma nem. Valószínűleg az időfelelős elnézte a naptárat idén. Monnyon le!!! 

No de sebaj, kihasználtam az alkalmat, és nekiálltam végre valahára nagytakarítani. Nagyon ránkfért!!! Mondjuk abban ne keressen senki sem logikát, hogy zuhogó esőben miért kell ablakot pucolni, de én igenis jobban éreztem magam tőle, hogy most már csak vizesek az ablakok, és nem koszosak. Nekem már ez is egy felemelő érzés volt :-D A kinti helyzetről inkább nem is akarok tudomást venni. Itt, ha elkezd esni az eső, akkor nagyon esik, megállás nélkül. Amíg a városban a harmadik emeleten laktunk, nem érintett ennyire érzékenyen az időjárásváltozás, de itt most kertes házban nagyon észreveszem. Már eleve az, hogy a föld közelében vagyok, és tisztán látszik, hogyan válik egy szörnyű sártengerré az egész nyáron gondosan dédelgetett kert, lehangoló. Egyébként is utálom az esőt, de most meg még jobban. Az meg már szinte fizikai fájdalommal tölt el, ahogy látom szegény kis virágaimat meghajolni a vad északi szél kénye-kedvének :-(( Jobb, ha ki sem nézek ilyenkor, inkább belevetem magam a benti foglalatosságokba! Végülis ez sem egy utolsó dolog, hiszen egész eddig a kinti teendők miatt egy kissé el volt hanyagolva a lakás. 3 gyerek és egy "tipikus" férfi mellett pedig amúgy is szélmalomharc a rendrakás!

Idén korán köszöntött be a tél. Mi lesz még ebből!!! 

Ugyan nem közvetlenül ide tartoznak, de itt vannak a beígért képek (itt még viszonylag jó idő volt):

Stefanos a szereplése után

Malvina az iskola udvarán

Oscar díjra jelölve

Ma volt egy kis kalandunk is. Pontosabban már tegnap este kezdődött. Fotini leesett az ágyról, és megütötte a kezét. Rettenetesen sírt, hozzá sem lehetett érni a karjához, annyira fájt neki. Nagyon megijedtünk, de mivel semmi jele nem látszott a törésnek, se kificamodásnak, úgy döntöttünk, inkább várunk reggelig, és nem visszük be az ügyeletre. A kórház ősrégi röntgengépével ugyanis nem vagyok kibékülve, feleslegesen nem akartam kitenni magunkat a túlzott sugárzásnak, inkább vártunk ma reggelig, hogy a modernebb gépekkel felszerelt magánrendelőbe vigyem. Ahhoz azonban először el kellett rohannunk a gyerekorvoshoz, hogy felírja a kért vizsgálatot. Enélkül is elég sűrűre sikerült a mai program, de természetesen a gyerek egészsége az első. Egész éjjel alig aludtunk, ahányszor mozdult egyet a kicsi, mindig felsírt a fájdalomtól. A délelőtti iskolai előadást is bágyadtan ülte végig, hozzá sem lehetett érni. Miért is ne, apánk is szolgálatban volt ma, így egyedül kellett bebumszliznom a városba a három gyerekkel. Parkolóhely csak fél várossal arrébb, aztán gyerekkel az ölben irány a gyerekorvos. Mindez úgy, hogy a kisasszonyt szinte mozdítani sem lehetett, úgy szenvedett. Aztán alighogy beléptünk a váróba, mintha csak kicserélték volna. Felélénkült, vidáman integetett a kisbabáknak, és kipróbálta az összes játékot. Az eddig élettelenül lógatott kezével... Nem akartam hinni a szememnek. Aztán sorra kerültünk, és aggódva közöltem a doktornővel, hogy gyorsan írjon nekünk beutalót röntgenre, hogy még időben odaérjünk. Csak lassan a testtel - mondta a doktornő, és meg akarta vizsgálni Fotini kezét. Na most jön az ordítás - gondoltam, de semmi. A doktornő végigtapogatta az egész kis karját, ujjait, mozgatta, csavargatta, és a kisasszony meg sem nyikkant. Tátott szájjal figyeltem. - Fotini, nem fáj? - Nem... - De gyere, mutasd meg a doktornéninek, hol fáj! - Nem fáj sehol.... Az eszem megáll!!! Nem tudom mire vélni a dolgot! Ahhoz, hogy megjátszotta volna az egészet, még Angelina Jolie-tól is nagy színészi teljesítmény lett volna... Napközben még oké, de még éjszaka is? Nem lehet... De akkor mitől jött rendbe ilyen hirtelen? Az orvosi rendelő puszta látványa is elég volt számára, hogy meggyógyuljon? :-D Örök rejtély marad! 

De a lényeg, hogy minden rendben!

Nemzeti ünnep 2.

Holnap, azaz már ma, október 28-án Görögország egyik nagy nemzeti ünnepét tartja. 1940-ben az akkori miniszterelnök, az ismerősen csengő nevű Metaxas :-)) ezen a napon utasította vissza Mussolini ajánlatát, miszerint adják át harc nélkül a görög területeket a fasiszta olasz hadseregnek. Metaxas NEMet mondott, ezzel a görögök is belekeveredtek a második világháború örvényébe. A mai nap tehát a NEM, a nemzeti ellenállás ünnepe. Ahogy már említettem, már szerdán sem volt tanítás, csak ünnepséget tartottak az iskolában. Aranyosak voltak a gyerekek, a partizánháborúból adtak elő részleteket, Stefanos volt a csapat vezére, ez a gyerek tényleg parancsolgatásra termett :-)))) Sajnos a fényképek nem lettek túl jók, de majd a videót megpróbálom feltölteni ide. Kapott katonai jelvényt is, fel kellett varrnom az ingére. Mikor meglátta, megkérdezte, biztos, hogy így kell ennek lennie? Kicsi fiam, "csak" 10 éve vagyok katonafeleség, szerinted hány ilyen jelvényt varrtam már fel életemben???  :-D

Holnap pedig a szokásos felvonulás. A március 25-i másik nagy nemzeti ünneppel kapcsolatban már írtam róla, hogyan működik a dolog, most ugyanez lesz a forgatókönyv. Hacsak el nem veri az eső... Mert most így éjszaka igencsak döngeti az ablakokat a szél, és esik is rendesen, nem tudom, mi lesz így ebből :-(( Pedig annyira készültek rá szegény gyerekek, de ha ilyen hideg lesz, ki nem csapom őket az utcára, mondhat bárki bármit (mellesleg más sem fogja, tehát nem a nagy nemzeti öntudat hiányáról van szó részemről...).

Van egy másik bánatom is: a múlt héten vettem nekik új felvonulós cipőt, mert a régit már naná, hogy kinőtték, és erre az egy-két alkalomra az embernek igencsak fáj a szíve ennyi pénzt kiadni, de hát mit lehet tenni? De legalább meglenne, de nem találom sehol!!!! Lehet, hogy a nagy vásárolgatás közben elhagytuk valahol?? Az ideg megöl!!! Ezért most inkább szurkolok a rossz időnek!! 

"Felejthetetlen" szereplés :((

Ez a hét már megint lazán fog telni. Csütörtökön nagy nemzeti ünnep (majd írok róla részletesebben), ennek örömére már szerdán sem lesz iskola, csak műsort adnak a gyerekek, aztán jöhetnek is haza. Így már az elmúlt napok, hetek is ennek a jegyében teltek, próbáltak a szereplésre, na meg gyakoroltak a másnapi felvonulásra. Addig sem kell tanulni :-))

Hiába, na, elfogult anya vagyok, de sosem bírok betelni a gyerekeim szereplésével. Jobban izgulok, mint ők, a készülődés szele engem is elkap, műsor közben meg már egy ideje nem is én kezelem a videókamerát, mert akkor mindig remeg a kép :-D Sosem felejtem az első ovis karácsonyi szereplést, Stefanos akkor volt 3 és fél éves. Többedmagukkal mondtak el egy rövidke kis mondatot a színpadon, de én úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, még lélegzetet is elfelejtettem venni, amíg le nem jött onnan. Azóta sem jobb a helyzet részemről. Szerencsére nem rám ütött a gyerek, ő egyáltalán nem szívbajos, inkább már szinte túlzottan is unottnak látszik, miközben szerepel. Nagy arc :-)) Malvinácskám meg szinte színpadra termett, ő ott érzi igazán elemében magát! Bár látszik rajta, hogy izgul, de ez csak erőt ad neki, hogy még szebben, hangosabban mondja el a mondandóját! Igazi kis díva! Én meg csak némán cidrizek valahol a sarokban, hogy nehogy meglássák rajtam az idegességet :-D 

Na de amiért ezt a bejegyzést elkezdtem, az egy "bizonyos" szereplésnek az emléke, ami azóta sem hagy nyugodni, pedig már több, mint 3 év eltelt azóta. Még most is elfacsarodik a szívem, ha rágondolok. 

Stefanos évzáró ünnepsége volt az oviban. Szokás szerint nagyon készültünk rá, még a szüleim is eljöttek, hogy megnézzék. Illetve mindenképpen jöttek volna a nyárra, de azért időzítettük így az utazást, hogy az ünnepségre ott lehessenek. A munkahelyemről én is elkérezkedtem egy-két órára, még előbb el is indultam, hogy biztosan ne maradjak le semmiről. Az ovi üzenőfalán már hetek óta ott virított az értesítés, hogy xy dátumon délelőtt 11 órakor tartják a csoportok - mindegyik külön - az évzáró műsort. Amikor odaértem, már elég sok szülő várakozott kint a folyosón, kérdésemre elmondták, hogy még nem kezdődött el, nem lehet bemenni a csoportszobákba. Pedig akkor még gondoltam is rá, hogy bekukkantok azért, hogy hogy van az én kis színészem, de a többiek lebeszéltek. Megérkeztek a szüleim is Malvinával, aki akkor már nem ment oviba. Egyre türelmetlenebb lettem, magam sem értettem, miért. Aztán egyszercsak elkezdett mindenki befelé tódulni; a mi csoportunk ajtaja is kinyílt, és... onnan meg kezdtek kiszállingózni a szülők. Egy pillanatra nem  is értettem, mi történt, aztán a kisfiam kisírt arcába nézve világos lett minden: vége volt a műsornak!!! Hogy lehet ez, hiszen a többiek még csak most jöttek, még nincs is 11 óra! Az óvónő még engem nézett hülyének: hát hiszen mondtam, hogy mi előbb kezdünk... Kinek? Nekem aztán nem, pedig minden nap én hoztam-vittem a gyereket oviba. Nem voltam egyedül, akadt más szülő is, aki nem tudott a programváltoztatásról, és most döbbenten állt az ajtóban. Miközben ordítottam az óvónővel, együtt bőgtünk a gyerekkel, akit közben már le sem lehetett volna szedni az ölemből! Azt hittem, megszakad a szívem! Legszívesebben képen vágtam volna azt az álszent nőt, aki csak azért rakta fél órával előbbre a műsort, hogy elérje a korábbi vonatot. Hogy dőlt volna össze a vasútállomás!!! Ezt az utolsó napot már nem bírta volna ki? Utána az egész nyár az övé... A nagy hangzavarra aztán az óvoda igazgatónője is megérkezett, és döbbenten hallgatta a hoppon maradt szülők panaszát. Ő sem tudott a dologról... hmmmm. A következő évben új óvónénit kaptunk, a régit menesztették... De ez kevéske elégtétel volt ahhoz képest, amit a kisfiam szereplésének az elvesztése jelentett. Mit érezhetett szegény kicsim, miközben mondta a versét, és a szemével a szülők sorai között engem keresett, hiába? Én pedig ott kint vártam, hogy mikor mehetünk be végre :-(( Azóta sem bírom ezt az érzést elfelejteni, és még most is könnybe lábad a szemem, miközben ezeket a sorokat írom! 

Na de most semmi pénzért el nem szalasztanám a szerdai műsort! Kamera csőre töltve, még apa is szabadságot kért arra a napra, mert az én kezem nem bombabiztos, miközben a szereplésüket hallgatva izgulok :-D  Azért pár fényképet talán majd sikerül csinálnom, és jövök helyzetjelenteni :-))

Fotini-dumák

Fotini továbbra is nagy dumás :))  A maga  2 és fél évéhez olyan szövege van, hogy behalunk rajta. A teljesség igénye nélkül pár szösszenet az utóbbi napok terméséből:

Szokás  szerint még most is rosszevő. Én már nem is erőltetem, apja azért még megereszt egy utolsó próbálkozást: Fotini, egyél még egy falatot!  A Törpe lekicsinylően ránéz, aztán fennsőbbrendűsége biztos tudatában, szinte sajnálkozva megszólal:

- Nem tudom, hogy mondjam neked... NEEEM!!!

Szintén evés: pár kanál után szalvétát kér, megtörölközik. Kivárom, aztán folytatnám az etetését, mire felháborodik:
- Mit, hogy újra koszos (= maszatos) legyek????
Jó kifogás sose rossz :-D 

Reggel már korán beront a hálószobába, és ébresztgetni próbál. Könyörgök neki, hogy még csak egy picit hagyjon aludni, hiszen még a vekker sem csörgött, de nincs kegyelem.  Kár volt mondanom, pár másodperc múlva meg is csörren a telefonomon az ébresztő, erre megbocsájtóan rámszól:

- Na most már felébredhetsz! 

Mintha eddig csak a csörgés hiánya akadályozott volna meg ebben...

De a kedvencem a következő:

 Annak ellenére, hogy már milyen régen voltunk Magyarországon, még most is naponta emlegeti, hogy miket csináltunk otthon, és állandóan kérdezi, mikor megyünk megint. Ha én azt tudnám :-((( Mondok neki valamit, erre ő, hogy menjünk most. Mondom, most nem lehet, de hamarosan. Bölcs szemekkel rámnéz, és azt mondja:

- És ha én mennék egyedül, te sírnál? 

Arany kis szívem!!! 

Gyere ide "kis"kutyám! :-D

Gyerek vs. anyagiak

Egyre több ismerősömről hallom mostanában, hogy hiába próbálkoznak a babával már régóta. Egy kedves barátnőmnek épp a napokban volt a harmadik vetélése, ráadásul hosszú próbálkozás után jött össze az is. Pedig nála második gyerek lett volna, a fiaink egyidősek. Már évek óta szeretnének kistestvért, de valamiért nagyon várat magára. Pedig egy időben meg hallani sem akart második gyerekről. Saját elmondása szerint neki így volt kényelmes az élet, egy gyerekkel, főleg, amikor az már nagyobbacska lett, nem volt kedve még egyszer végigcsinálni a kezdeti nehézségeket. Ugye, milyen kegyetlen az élet?  Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert beteljesülhet... Hogy, hogy nem, pár év múlva meggondolták magukat, azóta pedig rá kellett döbbenniük, hogy néha az elhatározás nem elég. És sajnos nem ők az egyetlen eset. Ők még a szerencsésebbek, mert legalább már van egy gyerekük. De hány és hány olyan párról tudok, akik évekig halogatták a gyerekvállalást, ilyen-olyan ürüggyel - jobb anyagi háttérre, karrierre, lakásra, kismillió elérendő célla várva -, aztán amikor úgy érezték, hogy végre itt az idő, a várva várt kis jövevény nem akart megérkezni. A sors fintora? Nem tudom. Az sem biztos, hogy az elvesztegetett évek a felelősek, az is lehet, hogy már évekkel előbb sem lehetett volna, ki tudja, ez már utólag sosem fog kiderülni. Bár az biztos, hogy ahogy múlnak az évek, egyre kevesebb lesz az esély, hogy egyszer összejön. Az is tény másrészről, hogy a mai világban nagy felelősség gyermeket vállalni, a nincsből nem lehet, vagy nagyon nehéz felnevelni egy új kis életet. Már egy újszülött is rengeteg kiadással jár, és a kiadások az évek múlásával exponenciálisan növekednek. Persze nem muszáj mindenből a legdrágábbat megvenni, nem hiszem, hogy valakit is megakadályozott volna az egészséges fejlődésben, ha nem Benetton meg Nike cuccokban futkároz  kicsi kora óta egész nap. Nem vagyok egy anyagias, de értetlenül állok azelőtt, amikor egy pár hónapos bébit csupa márkás göncbe öltöztetnek. Minek?? Egy-két hónap, és úgyis kinövi. Milyen felesleges pénzkidobás, amikor a világ másik felén meg a legalapvetőbb szükségletei sincsenek kielégítve egy kisgyereknek....Azt sem fogadom el kifogásként, hogy a gyerek a többieket látva joggal kérheti számon, hogy ha a többieknek van ez meg az, neki miért nincs? Nem, biztos vagyok benne, hogy nem MINDEN gyereknek van méregdrága mobiltelefonja már 5 éves korától, és nem MINDENKI nő fel a Playstation rabságában. Az pedig nevelés kérdése, hogy a gyerekem milyen értékrendet fog elfogadhatónak tartani, és ezek alapján kiknek a társaságában érzi jól magát, kikkel szeretné elfogadtatni magát. Ha neki a trendinek kikiáltott divatmajmok elismerésére van szüksége, akkor azt hiszem, valamit nagyon rosszul csináltam. Félreértés ne essék, úgy gondolom, az én gyerekeimnek is megvan majdnem mindenük, de legalábbis két szoba meg egy egész udvar telistele játékokkal (az értelmesebb fajtából), szekrényekből kifolyó ruhahegyek, és sokszor nagyon nehezemre esik, hogy ne teljesítsem elsőre és feltétel nélkül minden kívánságukat, de azért meg kell húzni a határokat. Szerintem csak az a gyerek lesz követelőző, akinek kicsi kora óta mindenki haptákban állva lesi minden vágyát, nem kérhet olyat, amit ne teljesítenének. De nem értem, minek egy 5 évesnek mondjuk mobiltelefon? Ja, hogy ha kicsapják az utcára, akkor azért meg lehessen találni egy idő után. És szerény véleményem szerint itt van a kutya elásva. Sokan a szülői törődést próbálják pótolni a tömérdek, haszontalan és élettelen tárggyal, csak hogy elmondhassák, hogy igenis, mindent megadtak a gyereküknek. Tisztelet a kivételnek. Én a Playstation-nél többre értékelek egy családi kirándulást, vagy egy közös társasjátékozást, és láss csodát, az enyémeknek soha eszébe sem jutott, hogy PS-t kérjenek mondjuk karácsonyra. Persze azért ezeket a sorokat némi fenntartással írom, és a műsorváltoztatás jogát fenntartom, hiszen a neheze, a serdülőkor még előttünk van, és ki tudja, mi vár még ránk!!! Ezért nem akarok nagy szavakat hangoztatni, mert még megbánhatom! De azért bízom benne, hogy amit kicsi korukban megalapozunk, az talán később sem megy teljesen veszendőbe. Remélem...

Na de nem is ide akartam kilyukadni. Csak arról jutott eszembe, hogy sokan az anyagiak miatt nem mernek egy vagy több gyereket vállalni, pedig sokszor mi magunk tesszük az életünket bonyolulttá. Egy kis odafigyeléssel, a felesleges dolgok kizárásával az életünkből igenis tisztességesen fel lehet nevelni több gyereket is, anélkül, hogy bármiben hiányt szenvednének. De itt van még a mai létbizonytalanság, semmi sem biztos, hogy ami ma van, az lesz-e holnap is. Igen, nem tudhatjuk, hogy hol leszünk 10 év múlva. Lehet, hogy magunkat sem tudjuk eltartani, nemhogy a gyerekeinket. De most erre alapozva akkor ne is szüljünk egyáltalán? Miért ne lehetne jobb a helyzet ennyi erővel? Az is lehet, hogy 10 év múlva milliomosok leszünk,  megnyerjük a lottóötöst, vagy mittudomén, sose lehet tudni. Az egyetlen dolog, ami biztos, hogy 10 év múlva már nem szülhetünk gyereket, hiszen ketyeg az a biológiai óra. Akkor meg miről is beszélünk?

Az első kő

... legördült végre a szívemről!!! Vagyis igeeeeen, leadtam a szakdolgozatot, lesz, ami lesz!!! El sem hiszem! És most végre aludhatnék egy kicsit - mert egy hét pihenőt engedélyeztem magamnak, mielőtt nekiállok az államvizsga tételeket kidolgozni -, hát naná, hogy nem bírok ellazulni! Már tegnap éjjel is álmatlanul forgolódtam az ágyban, amikor már éjfél előtt le akartam tenni a lantot. Bezzeg tanulás címszó alatt milyen jókat tudtam bólogatni itt a gép előtt! Kész vicc, ha egyszer túl leszek ezen az egészen, majd írok egy-két éjszakai sztorit, hogy milyen pózokban képes beájulni az ember... aki nem próbálta, el sem tudja képzelni :)) Majd ha már kívülről szemlélem az egészet, biztos jót röhögök rajta :-))

Nem én mondtam...

Malvinával tanultunk ebéd után. Szövegértési feladat részeként fel kellett neki olvasnunk egy kisebb szöveget, és neki saját szavaival visszaadni. Egy kicsit fáradt volt már a drága, nem nagyon fűlt a foga a dologhoz. A szöveg néhány egyszerű mondatból állt, miszerint Görögországnak sok szép tája van, tengerpartok, napsütés, trallala. Kicsi lányom átdolgozásában valahogy így hangzott:

- Tengerpart - KOSZ, szép tájak - TISZTA KOSZ MINDEN, vidám emberek - ÁLLANDÓAN SZEMETELNEK.... és még sorolhatnám... 

Most rá lehet szólni azért, hogy nem pontosan azt adta vissza, amit hallott? Hm, vizuális típus, mindjárt összekötötte a saját tapasztalataival... Egyébként meg a számból vette ki a szót :P Pedig esküszöm, nem tömöm ilyesmivel  a fejüket, de már maguktól is észrevesznek bizonyos dolgokat. De hát persze az iskolában ezt mégsem adhatja elő!

UFO vagyok!!!

Már megint! Kezdem megszokni. A végén még csinos kis zöld antennákat is növesztek magamnak :-)) Hogy miért? Mostanában az ismerőseinket egyre többet foglalkoztatja a téma, hogy Fotini mikor megy oviba... Érdekes, minket miért nem aggaszt ez a kérdés? Itt Görögországban 2 és fél éves korban kezdik a csemeték az óvodát, amennyiben szobatiszták addigra természetesen. Ez nálunk persze nem téma, Fotini már jópár hónapja bombabiztosan szoba- és ágytiszta. Bár most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy legközelebb ezt fogom felhozni indoknak, hogy még nem az, hátha akkor békénhagynak. De nem, akkor majd megkapom, hogy micsoda anya vagyok, hogy még erre sem vagyok képes, hogy bilire szoktassam. Még zöldebb ufó lennék, szóval hagyjuk. De most őszintén, árulja el nekem valaki, mi baja lesz attól a gyereknek, ha mondjuk csak 3 és fél évesen kezdi el az ovit? Ez csak nekem annyira furcsa, hogy ha egyszer úgyis itthon vagyok, akkor miért kellene a gyereket oviba küldeni? Nem értem. Arról persze nem is beszélve, hogy kinek mi köze hozzá. De addig még semmi bajom nem is lenne, amíg rákérdeznek, aztán nyugtázzák. De amikor már keményen érvelve mindenáron rá akarnak beszélni, hogy igenis küldjem csak oviba, mert ott sokkal jobb lesz neki, na ez már egy kicsit kiveri nálam a biztosítékot. Miért is lenne jobb? Annyira rossz neki itthon szerintük? Talán hadd ismerjem már jobban a gyerekemet, hogy sejtsem, mi lenne a vége. 

Annak idején a nagyokkal más volt a helyzet. Stefanosszal úgy alakult, hogy 20 hónapos korában 2 hónapra bölcsibe kellett küldenem, mert éppen akkoriban készülnöm kellett az állampolgári vizsgámra, plusz  érettségi különbözeti vizsgát is kellett tennem. Mindezt így 2 hónapon belül, hát izgalmas volt! Így hát úgy döntöttünk, ideiglenesen kipróbáljuk a bölcsit. Döbbenten állapítottam meg, hogy a fiamnak akkor, abban a pillanatban éppen erre volt szüksége! Előtte egy hónappal még le se lehetett volna rólam vakarni, addigra viszont épp eljutott odáig a szocializálódásban, hogy szüksége volt a hozzá hasonló korúak társaságára. Nem mondom, hogy jólesett, amikor úgy faképnél hagyott a bölcsi ajtajában, mint aki nem is ismer, de azért örült a lelkem, hogy jól érzi magát! Persze, érthető, akkor még egyke gyerekként már nem volt elég neki a felnőttek társasága, még ha gyakran össze is jártunk más kisgyerekes családokkal. Ennek ellenére alig vártam, hogy végezzek a vizsgákkal, és újra magam mellett tudhassam a kicsimet. Jött a nyár, és akkoriban már terhes voltam Malvinával, így úgy terveztem, nyár után visszaviszem a bölcsibe pár órára. Aztán mégsem volt szivem megtenni. Viszont akkoriban még természetesnek vettem, hiszen mindenki ezt szajkózta, hogy 2 és fél évesen oviba kell menni. Nagyjából jól is jött ki a lépés, mert akkorra értem én is a célegyenesbe, és így a terhesség utolsó hónapjában jólesett egy-két óra pihenés. Nem hagytam ott sokáig: 9-re mentünk, és fél egykor már mentem érte. Hiába, pihenés ide vagy oda, nagyon hiányzott :-)) És persze ki is akartam használni az utolsó kettesben töltött napjainkat, heteinket. 

Aztán megszületett Malvina, és ahelyett, hogy könnyebb lett volna az életünk az ovibajárással, ezerszer nehezebb lett.  Minden reggel - főleg télen - gondot okozott a kelés, sajnáltam a kicsit is felébreszteni; a készülődés, az öltözés, mire mindkettőjüket haptákba vágtam, kész cirkusz volt. Aztán meg jöttek a betegségek: többet volt otthon, mint oviban. Én meg élveztem, amikor nem kellett oviba vinnem, na persze nem ilyen áron, hogy beteget ápoljak :-(( Viszont akármennyire is szerettem, ha otthon van, mégiscsak rá kellett jönnöm, hogy jót tesz neki az a pár óra távollét. Hiszen a kicsi mellett nem tudtam én sem mindig akkora figyelmet szentelni rá, ő pedig valóban egy örökmozgó, nyüzsgő kisgyerek volt, akivel egész nap foglalkozni kell. Igényelte a társaságot, a többi gyereket. Másrészről pedig a kicsi is megérdemelt pár nyugodt órát, amikor csak körülötte forgott a világ. Így folytattuk az ovit. 

Malvinával már nem volt ilyen rózsás a helyzet. Mire ő másfél éves lett, nyilvánvalóvá vált, hogy nem várhat tovább az én munkábaállásom kérdése, annyira rosszul álltunk. Nagyon sajnáltam, amikor először vittem a bölcsibe, mindketten sírtunk. Pedig ő nem is volt az a bújós, anyás kisgyerek, viszont a gyerektársaságot sem igényelte annyira. Ő már akkor is jobban szerette a nyugalmat. Hát sajnos erre akkor nem volt lehetősége. Aztán alighogy elkezdtük a bölcsit, megbetegedett. Nagyon. Egy hétig kórházban voltunk, infúziót kapott, egy lépést sem tettem az ágya mellől. Telefonáltam a munkába, hogy ez van, majd szólok, ha jövök... Amikor 10 nap múlva újra életjelet adtam magamról, a kolleganőm szinte levegőt sem kapott, hogy egyáltalán még hívni mertem. A főnök viszont örült, így visszamentem. Újabb 2 hétre, aztán Malvina megint lebetegedett. Pedig még csak pár napot ment bölcsibe, előtte kénytelen voltam bébiszittert fogadni, hogy otthon legyen vele. Egyébként ez is elég faramuci helyzet itt Görögországban. Ugye ahogy írtam, az állami óvodákba 2 és fél éves kortól lehet küldeni a gyerekeket, de persze nem vesznek fel mindenkit. Akinek nem dolgozik az anyja, azzal szóba sem állnak. Addig viszont hogyan menjen el dolgozni az ember lánya úgy mégis???? Aki meg nem dolgozik, magánovira sem telik, nem igaz? Na de ez még hagyján, állami bölcsődék sincsenek!!! Sőt, még a legtöbb magánbölcsibe is csak 8 hónapos kor után veszik fel a kicsiket. Anyucinak viszont 3 hónap után vissza kell menni dolgozni, a gyes, gyed errefelé (is) ismeretlen fogalom. A legtöbb görög családban a nagymama segít, mármint ha kéznél van és már nyugdíjas. Na de ahol nincsen közel-távolban senki, akire rá lehetne bízni a kicsit? Akkor marad a bébiszitter, aki a fizetés 75%-át mindjárt el is viszi. Megéri????? Otthonhagyod a kicsit, hogy idegenek neveljék, és még csak pénzt sem hozol a házhoz... Aztán meg megy a bölcsibe, ami szintén szép kis összeget elvesz, de a kicsi közben meg elkap egy csomó betegséget, az első évben szinte tuti, hogy többet lesz otthon, mint a bölcsiben, anyukának táppénz nem jár, így megint marad a bébiszitter... Ördögi kör! És akkor még csodálkoznak, hogy miért nem vállalnak gyereket a görögök...

Na de visszatérve a történetünkhöz, Malvina sokadik betegsége után kiborult a bili, úgy döntöttem, nem mehet ez így tovább. Jött a nyár is, így 2-3 hónap alatt új erőre kapott a kicsim anya védő karjai között. Mert ugye ez a rövid bölcsis pályafutás azért mély nyomokat hagyott benne. Nyár végén azonban visszautasíthatatlan(nak tűnő...) állásajánlatot kaptam, így a rémálom újra kezdődött. Vagyis nem is. Most már nagyobb csoportba került Malvina, új gyerekek, közelebb volt Stefanos csoportja is (ebben az intézményben, ahova mi jártunk, az ovi és a bölcsi egy épületben volt, mert nem állami ovi volt, hanem az egyház üzemeltette, ami azért barátságosabb volt anyagilag is, mint a magán). Talán ez a pár hónap neki is éppen a választóvonal lehetett érettségben, nem tudom, mindenesetre most szívesen járt, nem voltak már hisztik, sírások reggelente, és délután is jókedvűen, kiegyensúlyozottan jött ki a csoportból. Viszont a telet megint végigbetegeskedte, elég durván! Az volt a szerencse, hogy a szállodában, ahol voltam, váltott műszakban dolgoztam, és amikor szükség volt rá, meg tudtam beszélni a kolleganőmmel, hogy hadd legyek délutános, így délelőtt otthon tudtam maradni a kis beteggel; délután pedig az apjuk vigyázott rájuk. Azért akkor is nehéz érzés volt úgy dolgozni, hogy közben tudtam, hogy a gyerek otthon betegeskedik :-(( 

És most el is jutottunk a jelenhez. Itt van most egy Fotinim, akit még most, 2 és fél évesen sem lehet levakarni rólam. Annyira anyás, hogy még az apjával sem hajlandó kettesben maradni nélkülem.  Gyerektársaságból kijutott neki rendesen, délelőttönként éppen hogy élvezi, hogy csak magunk vagyunk, és minden figyelmem rá irányul, nem úgy néz ki, mint aki halálra unja magát! Betegségek? Na azért sem kell a szomszédba (vagy az oviba) mennünk, elég, ha a legkisebb szellő megfújja, máris náthás, lázas, nem hiányoznak nekünk még a szokásos ovisbetegségek! 

Persze, aztán lehet, hogy tényleg csak én vagyok ufó, és magamhoz akarom láncolni a gyereket, és csak én  hiszem azt, hogy önállóságra nevelem őket... Jesszus, ha még azt is megtudnák ezek a szoptatásellenes görögök, hogy néha még mindig szopizunk, tuti vissza is küldenének a Marsra rövid úton! 

Ma az egyik szomszédasszonyom (akinek egyébként negyveniksz évesen se kutyája, se macskája, és főleg gyereke nincs, de azért biztos jobban ért a gyerekneveléshez!) megjegyezte, hogy igenis, csak vigyem el oviba a kicsit, ott legalább tanul is valamit... Utána kezdtem csak fortyogni magamban, hogy úgy mégis, szerinte itthon mit csinálunk, ki van kötve egy sarokba, és a kutya sem foglalkozik vele?? Igen, tudom, nem kellene magam felhúznom ilyen ostobaságokon, és főleg, a legnagyobb ívben tenni kell az ilyen megjegyzésekre, de azért valahol mégiscsak bosszant. És most már CSAKAZÉRTSEM fogom a gyereket oviba vinni csak azért, mert 2 és fél éves lesz pár nap múlva... Nem értem, itthon vagyok, január végéig nincs is kilátásban, hogy elmenjek dolgozni, akkor miért kellene elküldenem? Eddig az egész vele való terhességet  és a születésétől fogva is mind a mai napig úgy tanultam a fősulira,  hogy emiatt egy percre sem pateroltam el senkit a háztól, inkább éjjel tanultam. Majd pont most, amikor már lassan látom a végét, küldjem el itthonról? Inkább pont azt tervezem, hogy ha végzek, még inkább szeretnék minden percet kihasználni vele. Hiszen onnantól, hogy bekerülnek a bölcsis, ovis közegbe, egy kicsit elveszítünk az életükből egy részt. Már nem én leszek ott vele, ha enni, inni kér, nem tudom, mit játszott, mit érzett, tényleg nem volt-e szomorú, vagy csak mondják... Az, hogy elmeséli, már nem ugyanaz, mint együtt átélni. Olyan gyorsan megnőnek!!! Minek siettetni ezt a folyamatot? Azt hiszem, egy életen át úgyis közösségben lesz, lesz alkalma szocializálódni is eleget, talán nem teszek bent nagy kárt, ha még pár hónapig késleltetem ezt a folyamatot.

Persze, nem érthetik ezt azok, akik arra a kérdésemre, hogy miért is kellene oviba küldenem a gyereket, így válaszolnak: hogy egy kis nyugtod legyen.... Hadd én döntsem el, hogy akarok-e "nyugtot", vagy sem...

És akkor még nem is szóltam arról, hogy EZ az óvoda nem AZ az óvoda, ahova a testvérei annak idején jártak. Illetve Malvina egy évet járt ide is, nos, hát nem akarok gonosz lenni, de ha nem muszáj, inkább nem... De ez már egy másik történet. 

Uff, beszéltem... vagyis, nanu-nanu!

Kutyaűző

Ma vettem egy "csodaspray"-t, ami állítólag távol tartja a kutyákat minden olyan kényes helytől, ahonnan távol szeretnénk tartani őket. Nos, mostanában egy kissé besokalltam, gyakorlatilag már mindentől távol kellene őket tartanom, elsősorban az udvarunktól és az életünktől :-D Mindent megrágnak, mindent tönkretesznek: a virágaimat - amikért ölök! -, a játékokat, a véletlenül elölhagyott cipőket; feltúrják az udvart, szétszaggatják a drótkerítést, kiszöknek... már csak az hiányzik, hogy a szomszédok tyúkjait megdézsmálják! Néha kezdem megérteni azokat, akik elcsapják a háztól a négylábú "barátot"... De mivel felelős állattartó vagyok, ezt nem tehetem, szóba se jöhetne, főleg hogy mindezek ellenére annyira imádom ám őket!!! Valahol vicces, hogy amikor tudják, hogy rosszat csináltak, és haragszom, akkor hogyan jönnek hízelegni. Lesunyt szemekkel pacsit adnak, ha meg nem fogadom el, eltakarják a szemüket a mancsukkal... Nem lehet kibírni röhögés nélkül! Néha persze tudnak jók is lenni... Ezért hát maradnak a mindenféle "aljas" praktikák, hogy mentsem, ami menthető.... A virágágyásokba szögekkel kivert deszkákat ástunk, hogy megtanulják, nem tanácsos oda belépni. A banya tornácán kinthagyott kiszuperált díványról leszedtem a párnázott részt (miután darabokra szaggatták rajta a huzatot...), a fa tartókat meg jó alaposan bekentem borssal, ha netán kedvük szottyanna megrágcsálni... nem támadt :-D Aztán biztos, ami biztos, jött a csodaspray... a lábtörlőre, amit állandóan elcipelnek, és aztán "asztalterítőnek" nézik: nem értem, miért esik jobban azon rágcsálni a jó szaftos csontokat... Miközben fújtam a spray-t, magamban egy gonosz kacajjal nyugtáztam, hogy ez tényleg iszonyat büdös, tuti meg sem merik majd közelíteni..  Aztán félreállva figyeltem a reakciókat... Először Rex jött, hogy visszavigye a "helyére", t.i. le a sárba az ajtó elé érthetetlen módon kiterített lábtörlőt. Hogy ezek az emberek milyen ostobák, miért is erősködnek mindenáron, hogy itt az unalmas verandán tartsák ezt a hasznos rongydarabot! Először csak megszaglászta, láthatóan elhúzta az orrát :-D Dagadt a mellem. Mégiscsak megérte  a pénzét ez a bűzbomba! Aztán Lucy következett. Heves farkcsóválással nyugtázta a megváltozott szagvilágot, még meg is nyalogatta. Lehet, hogy gond van az orrával? Na de erre már Rex is felbátorodott, és hogy ki ne maradjon a buliból, egymás mellett szépen haladva, a szájukkal fogva együtt cipelték vissza jogos helyére az értékes zsákmányt... Lent a sárban aztán még jól meg is cibálták, játékosan civakodva rajta, hogy kié legyen először... 

Eddig legalább csak levitték a verandáról és otthagyták. De most ez az új illat (???) játékra hívta őket. Nem kellett sok, hogy rongyosra szaggassák... Nesze neked kutyariasztó... Lehet, hogy inkább gazdikat lehet elkergetni vele? Mondjuk úgy ki a világból????

Hidegváltás

Meséltem már egyszer, hogy Görögországban mindennek megvan a maga ideje. A hidegnek is. Aminek elvileg nem most kellene lennie. Mivelhogy a fűtésszezon még nem indult be. A legtöbb ház, lakás fűtőolaj-égésű kazánnal működik. Fűtőolajat pedig csak október 15. után lehet kapni a töltőállomásokon, előbb nem. Ha fene fenét eszik, akkor sem. Meg kell rendelni, és tartálykocsikban házhoz szállítják. De ezzel még mindig nincs vége, mert a tömbházakban, ahol közös kazán van, általában még ennél is később, csak október végén kapcsolják be a fűtést. Először még karban kell tartani a kazánt, aztán mire a fűtőolajat is megrendelik... mert ugye nem lehet időben elintézni ezeket a dolgokat, sokkal egyszerűbb mindent az utolsó pillanatra hagyni. Mint mindig, most is tisztelet a kivételnek. Igen, én belátom, hogy amíg kint tombol a 30 fokos kánikula, nehéz belegondolni, hogy lassan fűteni kell. De ha én 15 év ittélés után már régesrég rájöttem, hogy a hideg egyik pillanatról a másikra beköszönt, akkor a "bennszülötteknek" nem látom be, miért esik nehezükre felfogni. Márpedig - globális felmelegedés ide vagy oda - megint ez történt. A múlt héten még ujjatlan pólóban rohangáltunk, aztán meg hirtelen elő kellett kapnom a télikabátot. Beismerem, idén tényleg korán jött a hideg. Tavaly még november elején is vígan elvoltunk fűtés nélkül, de emlékszem már olyan évekre is, amikor még a tömbházban laktunk, hogy október közepén bizony már erőteljesen noszogattuk a közös képviselőt, hogy mi lesz már, megfagyunk! 

Most, hogy családi házban lakunk, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, a magunk urai vagyunk, akkor kapcsoljuk be a fűtést, amikor akarjuk. Vagyis csak szeretnénk, mert ugye a fűtőolaj-szezonnak még nincs itt az ideje... Tavalyelőtt előrelátóak voltunk (vagy inkább csak takarékosak), mert a tél végén még feltöltöttük a tartályt. Naná, mert szezon végén majdnem feleannyiba került a fűtőolaj. Így a tavalyi telet gond nélkül kezdtük. Idén tavasszal nem álltunk úgy anyagilag, hogy még a fűtésre is költsünk, így ez "érdeklődés" hiányában elmaradt. Na nem mintha most jobban állnánk, de most meg kell venni, ha tetszik, ha nem. Ja, és jóval drágábbért. Úgy kell nekünk. Vagyis kellene, ha legalább lenne. De nincs. Hideg viszont van. Valamennyi azért még maradt a tartály aljában, de ezzel most óvatosan gazdálkodunk, vészhelyzet esetére. Addig is itt vannak a villanyradiátorok, azok mellett melegszünk. Most visszasírom a lakásunkban lévő kandallót, itt az sajnos nincsen. De annyi baj legyen. Azért reménykedem, hogy ez még nem az igazi tél, mert ahhoz azért még egy kicsit mintha kora lenne. Mindenesetre egy kicsit több rugalmasság szorulhatna az emberekbe, ami az időpontokat illeti. Mikor veszik már észre, hogy nem azért kell az olaj, mert elmúlt október 15, hanem azért, mert hideg van????

Gazdagság

 Nem saját írás, de elgondolkoztató...

"Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát:
- Nos, mit gondolsz erről az útról?
-Nagyon jó volt apa!

-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?

-Igen.

-És mit láttál meg mindebből?

-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, es alig látlak titeket. 

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:...

-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk !!"

Kreatív blogger

Nos, ezt is megértem, megkaptam (blog)életem első díját! Tényleg annyira örültem neki! Köszönet érte Ágninak!
A szabályokat idemásolom:

1: tedd ki a blogodba a kreatív blogger emblémát

2: válassz öt embert, aki véleményed szerint érdemes rá

3: írd ki a nevüket, és lapjuk linkjét (címét)

4: szólj nekik priviben, hogy feltétlenül nézzék

    meg blogodat, ahol szerepelnek

Nahát, nehéz dolgom van, mert Ágni már megelőzött néhány blogger esetében, de azért még így is akad 5 kedvenc blog a tarsolyomban :-))
Akkor legyen (a sorrend teljes mértékben véletlenszerű, nem kedveltségi sorrendet akarok tenni közöttük):

Flögi másik blogja: Flögi utazásai
Detti blogja: A mindennapok forgatagában
Whitefrost blogja: Dérék mindennapjai
Helga blogja: forditottvilag
Norico blogja: +++N+++

Kérlek másoljátok le a díjat innen és adjátok ti is 5 erre érdemes bloggernek!

Ártalmas demokrácia

Nem, nincs szándékomban politizálni. Utálom, nem érdekel, nem foglalkozom vele. De nem zárkózhatok el előle teljesen, hiszen része az életünknek. Persze van véleményem, vannak nézeteim, de ezeket inkább megtartom magamnak. Nem azért, mert félek elmondani -tudom, szólásszabadság, meg minden -, csak egyszerűen nem látom értelmét, hiszen annyira nem fontos az egész számomra. 

Amiről most írni akarok, az igazából nem is a politikával kapcsolatos, a megtévesztő cím ellenére. Csak éppen arról szeretnék mesélni, hogy itt Görögországban, a demokrácia bölcsőjében milyen "művészi" fokra fejlesztették ezt az ókori találmányukat. Itt kérem szépen mindenkinek jogai vannak. Már a csecsemőknek is. Szó szerint. Már a bölcsődék falán is mindenhol harsányan hirdetik a gyerekek jogait, amivel ugyan semmi bajom nem is lenne, hiszen nézzünk csak körül, hány és hány szerencsétlen kisgyerek van a világban, akiknek senki sem foglalkozik az emberi jogaival: a legalapvetőbb életszükségleteik sincsenek kielégítve, vagy ha mégis, dolgoztatják őket, bántalmazzák őket, a szegénység, az éhínség, és még sorolhatnám.... De itt ugye közel sem erről van szó. A mai modern görög gyermeki jogok kb. annyiból állnak, hogy jogod van követelőzni, mindent megkapni, a világot magad körül forgatni stb... Szülőként ezt én még csendben alá is írom, de muszáj erről még a gyereket is úton-útfélen tájékoztatni? El ne felejtsd fiam a jogaidat!!! Kötelesség?? Az meg mi???  A felnőttek tisztelete, szófogadás, szerénység, hagyományos értékrend... ugyan, haggyá' má', az nem demokratikus!! Pedig ha már mindenképpen hangoztatni kell a jogainkat, azért a kötelességekkel is tisztában illene lenni, vagy csak én vagyok ennyire régimódi? Na mindegy. 

Csak egy egész kicsit volt meglepő számomra, hogy már az óvodában gyakoroltatják velük az állampolgári jogokat. "Népszavazással" választanak elnököt maguk közül a kis lurkók, aki aztán képviseli a jogaikat a pedagógusokkal szemben :-D Ez ilyen kicsik között még aranyosan hangzik, de az általánosban ennek már tényleg vannak bizonyos következményei: minden osztálynak megvan a saját választott elnöke, akik rendszeresen az igazgatói irodába mennek, hogy iskolai kirándulást követeljenek tanórák helyett. És ezt havonta legalább egyszer. Ellenkezés nincs, addig nem hagyják békén a tantestületet, amíg be nem adják a derekukat. Mert nekik ehhez JOGUK VAN! Most ne menjek bele, hogy valaha aláírattak velem egy papírt, ha a gyereket kirándulni akarták vinni, hogy beleegyezek-e. Mostanában már az sincs. Mert ugye én az iskola ajtaja előtt teszem le a csemetéimet reggelente, hogy művelődjenek. Aztán délben megyek értük, és akkor loholnak be a kirándulásról izzadtan, koszosan, napégetetten... Ami persze már egy más téma, na de nekem nincs jogom tudni, hogy hol vannak a gyerekeim napközben, miközben én nyugodt szívvel vagyok otthon, hogy most éppen az iskolapadban okosodnak? Mindegy, még ezen is túltenném magam. Mert itt most nem is az a lényeg, hogy én mit gondolok, hanem hogy az iskola lovat ad alájuk, hogy joggyakorlás címszó alatt lóghassanak az iskolából, manipulálhassák a tanáraikat (akik persze nagyon jól tudják, hogy manipulálva vannak, de nekik is kellemesebb egy egész délelőtti csavargás, mint az órákat leadni az iskolában). És ez még mindig ártatlan kis történet ahhoz képest, amikor a középiskolások, vagy a főiskolai hallgatók a demokrácia adta joguk okán elfoglalják, bezárják az iskolákat, napokra, hetekre, miközben valószínűleg azt sem értik igazán, mit is követelnek, meg miért. Csak azt látják, hogy jó buli, mert addig sem kell tanulni, és megtehetik, hiszen jogukban áll, aztán randalíroznak, szétrombolnak mindent, és a tanárok nem tehetnek semmit. Nos, gratulálok a szülőknek, a pedagógusoknak és az egész rendszernek! Ezt nevezik demokráciának!!! Az állampolgári jogokra alapozott anarchiát. Miközben meg a szavazati jog nem jog, hanem kötelesség, vagyis a választásokon KÖTELEZŐ elmenni szavazni, aminek az elmaradása szankciókat hozhat maga után. Mivel ismerve a görög mentalitást, ha nem így lenne, nem menne el a kutya sem szavazni. Hiszen kit érdekel a demokrácia, amíg nem a saját érdekünkről van szó... Azt már bonyolult dolog végiggondolni és felfogni, hogy az is saját érdek, hogy azért mész el szavazni, hogy az kerüljön hatalomra, akinek a nézeteiben tényleg hiszel... Jaaaaa, hogy mindegyik egykutya??? Az más... 

Na de ennyire mélyen már nem akarok belemenni. Maradjunk a témánál. Az iskolai csupa-jogokkal rendelkező diákoktól mit is várunk mást, mint erőszakot? Hiszen nekik ehhez joguk van! Kicsi koruk óta ezt sulykolják beléjük. A tanároknak pedig nincs joguk megfegyelmezni őket, vagy talán nem is érdekli őket igazán. A szülők pedig egyszerre a védelmükbe veszik szemük fényét, akármit csinált is, merjen csak valaki rájuk szólni! Tudom, ez világjelenség, a mostani liberális nevelés eredménye. Hagyjuk a gyereket kibontakozni. Hát én akkor valószínűleg nagyon vaskalapos vagyok, de nem támogatom ezt a túlzott liberalizmust. Az én gyerekeimnek kötelességeik is vannak, vállalniuk is kell a következményeket, ha valamit helytelenül csináltak, mégsem érzem rajtuk, hogy kárt szenvedne az egyéniségük. De lehet, hogy csak egyénfüggő :-P Engem is így neveltek annak idején, meg a közvetlen környezetemben még másokat is (talán mindenkit  - ez volt az akkori korszellem), mégis normális emberek lettünk. Akkor meg nem értem, miért akarja ez a mi korosztályunk annyira máshogy nevelni a gyerekeit. 

Persze itt Görögországban egy kicsit más a helyzet. A mi korosztályunkbeli görögöket talán még nálunk is sokkal szigorúbb szabályok szerint nevelték, és végül talán éppen ezért szaladt el velük a ló. 

Na de a jogok gyakorlása nemcsak a gyerekek előjoga. A sztrájkok is úton-útfélen megkeserítik az életünket, hiszen ehhez is alapvetően joga van a demokrácia népének! Sztrájkok mindig is voltak, vannak és lesznek is. Csak az a baj, hogy elveszítették már a komolyságukat. Régebben csak azért sztrájkoltak, mert ugye jogukban állt. Így bármilyen mondvacsinált ürüggyel le lehetett állni a munkával, a kormányok meg a legtöbb esetben gyorsan teljesítették a követeléseket, a fennakadások elkerülése végett. Ez persze legtöbb esetben az állami szektor alkalmazottai körében dívott, akik a dolgozók több, mint felét adták. Az állami alkalmazottaknak mind a mai napig megvan az a privilégiuma, hogy aki oda bekerül, az - hacsak nem valami komoly, törvénybe ütköző cselekedetet követ el - a nyugdíjazása előtt nem bocsájtható el onnan. Naná, hogy így könnyű élni a jogok adta előnyökkel, amikor nem kell attól tartani, hogy elveszítheted az állásodat! Az állami szektorban dolgozók erős szakszervezeteket is tudhatnak maguk mögött, ellentétben a magánszféra alkalmazottaival. Nos, mintha csak egy  másik világban élnének, a magánszférában dolgozóknak már csak papíron vannak jogaik. Ha netán élni is akarnál velük, hát jobb, ha tudod, hogy a helyedért legalább 10-en állnak még sorba. Ez persze nem figyelmeztetés, áááá, dehogy, csak úgy szólok... Érted, ugye?

Na visszatérve a sztrájkokra, a gazdasági válság ugye itt is erősen érezteti a hatását az utóbbi években. A kormány most már nem engedheti meg az engedékenységet. Pedig a dolgozók követelései egyre inkább jogosakká válnak, de a nincsből nem lehet. Így egyre keményebbek az összecsapások a sztrájkolók és a kormány között. Egyelőre csak elvi síkon, ugye, de amikor mondjuk hetekig ki-be kapcsolgatják kényükre-kedvükre az áramot az áramszolgáltatónál, hogy a követeléseiknek hangot adjanak, nos az már több, mint kellemetlen, és a végén ki issza meg a levét? A jónép, vagyis a demosz... a demokrácia haszonélvezője (???). Mert a kisvállalkozás megy csődbe, amikor naponta többször több órára nem kap áramot a mélyhűtője, amiben az áruja romlik; vagy a műszaki gépekkel dolgozók is kényszerpihenőre kényszerülnek, amit nem engedhetnek meg maguknak; elektronikus adatok vesznek el a hirtelen kikapcsolt számítógépekből; az pedig már csak a kisember egyéni szoc. problémája, hogy egy délelőtt alatt nem bír megfőzni egy ebédet, kimosni egy adag ruhát stb.... A sztrájkolókat mindezek a dolgok a legkevésbé sem érdeklik... Pedig hosszú távon az ország gazdaságát is tönkreteszik ezek a folyamatok. Teljesen leegyszerűsítve: tönkrement vállalkozások = kevesebb adó. Pedig ez ennél még sokkal rosszabb, de most nem fejtem ki.

Nem kell sokat gondolkozni, mekkora károkat okoz az olajszállító kamionok sztrájkja. Elfogy a benzin, minden, ami közúti közlekedés, lebénul: áruszállítók, személy- és tömegközlekedés, segélynyújtás... Rosszabb esetben, ha ez télen történik, még fűtés se lesz, hiszen itt szinte minden fűtőolajjal működik. Érdekel valakit? Ugyan már, csak nekik jobb legyen. 

Agrársztrájk címszó alatt évente legalább egyszer hetekre lezárják a főbb közlekedési útvonalakat az egész országban. Követeléseik számomra nevetségesek, bár ha én is a mezőgazdaságból élnék, lehet, hogy máshogy gondolnám. De miért az államnak kell még arról is tenni, ha elveri a jégeső a termést? Aki úgy érzi, nem éri meg neki, keressen más foglalkozást. Az ország népe azonban nem tehet róla, ne neki kelljen megfizetnie azzal, hogy hetekre lebénul a közlekedés, ki sem lehet mozdulni a városból, ahol élsz!

Tanárok, köztisztviselők sztrájkjait már nem is kommentálom. Mindez csak arra jó, hogy még inkább legyengítsék az amúgy is haldokló gazdaságot. És amikor a kormánynak megszorító intézkedéseket kellene hoznia, hogy valahogy kilábaljon ebből a válságból, akkor nincs éppen tárgyalóképes helyzetben arról, hogy megemelje bizonyos rétegek fizetését (akik megjegyzem, eddig is sokkal jobban álltak a nagy átlagnál).

Éppen a napokban ért véget az áruszállító teherautók hosszantartó sztrájkja. A boltok, üzletek már kongtak az ürességtől, az alapvető élelmiszerek hiánycikké váltak, az emberek már  aggódtak, hogy ha így folytatják, éhenhalunk. A kormány kénytelen volt demokrácia-ellenes módszert alkalmazni, és katonai törvényeket hozni, hogy aki nem szünteti be a sztrájkot, az börtönbe kerül. Lehet, hogy végeredményben ez kell a demokrácia örököseinek??? Aki visszaél a demokrácia adta szabadságával, az így jár... Nem tudom, mindenesetre a jóból is megárt a sok, ez tény. A túlzásba vitt demokrácia többet árt, mint használ. De ez csak szigorúan az én magánvéleményem. Tudom, bizonyos országokban meg éppen a másik véglettel találkozhatunk, de valahol meg kellene találni az arany középutat.

Hááát, ahhoz képest, hogy az iskolai erőszakról akartam írni... végülis arról is volt szó :-P

Hullámvasút...

... volt a hangulatom ma délután, miközben Malvina elmesélte a mai nap történéseit. Azzal kezdődött, hogy amikor mentem érte az iskolába, láttam, hogy az osztályának fiús anyukái éppen nagy izgalomban vannak, aztán amikor megtudtam, hogy pár fiú - nem először - összebalhézott, örömmel nyugtáztam, hogy ez engem nem érint, és különben is, milyen jó, hogy az első osztályban nekem csak lányom van :-D Azért a kíváncsiság mégsem hagyott teljesen nyugodni, mert hazaérve rákérdeztem, hogy mi történt, ki veszett össze kivel és miért. Ekkor Malvina elmesélte, hogy bántották az egyik osztálytársát, D.-t, még a tízóraiját is elvették, ledobták a földre, és D. sírt, mert nem volt tízóraija, erre az én kicsi lányom adott neki az övéből! A szemem is könnybelábadt a meghatottságtól, össze-vissza ölelgettem, hogy micsoda drága jószívű kis teremtés, teljesen el voltam ájulva, hogy milyen remek kis gyerekeim vannak nekem :-)) Az anyai büszkeség fellegeiből azonban hirtelen jött a földetérés, amikor rákérdeztem, hogy "és ki bántotta D.-t?" A Stefanos és a bandája! Még a föld is megnyílt alattam, akkorát zuhantam. Hmmm... mi történt? Én úgy tudtam, a fiam megjavult, megkomolyodott, már régóta nem csinál hülyeségeket. Vagy csak nem tudok róla??? Most már mindent tudni akartam. 

- És miért bántotta szegény gyereket?

- Mert ő meg megrugott engem! 

- Ahá, szóval csak meg akart védeni? - a melegség kezdte újra átjárni a szívemet. Mégsem olyan rossz a helyzet :-)) Lehet, hogy itthon ölik egymást, de idegenben kiáll a húgáért, pont úgy, ahogy vártam. 

Közben aztán a "tettes" is hazaért, így közösen végül összeállt a kép. Szóval az elejéről: D. a szünetben megrúgta Malvinát, ismeretlen okból (nem az anyai elfogultság mondatja velem, de szerintem D. reménytelenül szerelmes a lányomba, ezt már egy jó ideje gyanítom. Ezzel magyarázható lenne a viselkedése is, ugyebár).  Mire Stefanos figyelmeztette, hogy ne merje még egyszer bántani a húgát! Csak így finoman, erőszak nélkül. D. viszont a következő szünetben megint megrúgta Malvinát, ekkor Stefanos ismét jött fenyegetőzni, de ekkor már jött a "jómadár" bandája is, állítólag nem az ő hívására (amit el is hiszek neki, mert akármilyen rosszaságot is tenne a fiam, egy dologban biztos vagyok, tűzbe tenném érte a kezemet: hogy sohasem hazudik!). Ennek a társaságnak néhány tagja amúgy is messziről kiszimatolja a balhészagot, és nem akarnak kimaradni. Nos ekkor jött az a bizonyos tízórai-ledobálás, amit végülis nem az én fiam vitt véghez, hanem MÁS. Ő "csak" tettestárs volt, viszont enyhítő körülmény, hogy csak a nagytestvéri "kötelességét" teljesítette, hogy megvédje Malvinát. Nem szólhatok egy szót sem. És a kicsi lányom ezek után még megosztotta D.-vel a saját szendvicsét. Hát nem egy tündér??? "Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel".  Bármennyire is igyekszem őket a jóra nevelni, pironkodva be kell ismernem, hogy ezt biztos nem tőlem tanulta. De ismét bebizonyosodott, hogy nekünk is  van mit tanulnunk a gyerekektől! Újra a fellegekben jártam. Mégiscsak fantasztikus gyerekeim vannak!!!  Elmondhatatlanul büszke vagyok rájuk! 

Nos és most leveszem a rózsaszín szemüveget, és levonom a következtetéseket. 

Konklúzió1: Stefanost mindig arra tanítottam, hogy magától ne verekedjen, de ha őt bántják, ne hagyja magát! Nos, Malvinának is meg kell ezt tanítanom! 

Konklúzió2: Stefanos még mindig nem tudja megválogatni a társaságát... Mert ő hiába ment oda jó szándékkal, sőt még csak nem is bántotta a gyereket, de a többiek igen, márpedig nekik semmi dolguk nem lett volna az elsőssel, vagyis ezzel az én fiam is cinkostárssá vált. Oké, én felmentem, de a tanárok nem tették volna.... erről jut eszembe...

Konklúzió3: mindezen történések alatt HOL VOLTAK A TANÁROK??? Nem igaz, hogy egy 80 fős falusi iskolában, ahol minimum 8 tanár tanít, egynek nem tűnt fel, hogy balhé van? Így lehet nyugta az embernek, hogy a gyerek jó kezekben van???

Az utóbbi napokban egyébként éppen készültem írni egy bejegyzést az iskolai erőszakról. Azt hiszem, most még inkább aktualitást nyert. Holnap nekiveselkedek.