UFO vagyok!!!

Már megint! Kezdem megszokni. A végén még csinos kis zöld antennákat is növesztek magamnak :-)) Hogy miért? Mostanában az ismerőseinket egyre többet foglalkoztatja a téma, hogy Fotini mikor megy oviba... Érdekes, minket miért nem aggaszt ez a kérdés? Itt Görögországban 2 és fél éves korban kezdik a csemeték az óvodát, amennyiben szobatiszták addigra természetesen. Ez nálunk persze nem téma, Fotini már jópár hónapja bombabiztosan szoba- és ágytiszta. Bár most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy legközelebb ezt fogom felhozni indoknak, hogy még nem az, hátha akkor békénhagynak. De nem, akkor majd megkapom, hogy micsoda anya vagyok, hogy még erre sem vagyok képes, hogy bilire szoktassam. Még zöldebb ufó lennék, szóval hagyjuk. De most őszintén, árulja el nekem valaki, mi baja lesz attól a gyereknek, ha mondjuk csak 3 és fél évesen kezdi el az ovit? Ez csak nekem annyira furcsa, hogy ha egyszer úgyis itthon vagyok, akkor miért kellene a gyereket oviba küldeni? Nem értem. Arról persze nem is beszélve, hogy kinek mi köze hozzá. De addig még semmi bajom nem is lenne, amíg rákérdeznek, aztán nyugtázzák. De amikor már keményen érvelve mindenáron rá akarnak beszélni, hogy igenis küldjem csak oviba, mert ott sokkal jobb lesz neki, na ez már egy kicsit kiveri nálam a biztosítékot. Miért is lenne jobb? Annyira rossz neki itthon szerintük? Talán hadd ismerjem már jobban a gyerekemet, hogy sejtsem, mi lenne a vége. 

Annak idején a nagyokkal más volt a helyzet. Stefanosszal úgy alakult, hogy 20 hónapos korában 2 hónapra bölcsibe kellett küldenem, mert éppen akkoriban készülnöm kellett az állampolgári vizsgámra, plusz  érettségi különbözeti vizsgát is kellett tennem. Mindezt így 2 hónapon belül, hát izgalmas volt! Így hát úgy döntöttünk, ideiglenesen kipróbáljuk a bölcsit. Döbbenten állapítottam meg, hogy a fiamnak akkor, abban a pillanatban éppen erre volt szüksége! Előtte egy hónappal még le se lehetett volna rólam vakarni, addigra viszont épp eljutott odáig a szocializálódásban, hogy szüksége volt a hozzá hasonló korúak társaságára. Nem mondom, hogy jólesett, amikor úgy faképnél hagyott a bölcsi ajtajában, mint aki nem is ismer, de azért örült a lelkem, hogy jól érzi magát! Persze, érthető, akkor még egyke gyerekként már nem volt elég neki a felnőttek társasága, még ha gyakran össze is jártunk más kisgyerekes családokkal. Ennek ellenére alig vártam, hogy végezzek a vizsgákkal, és újra magam mellett tudhassam a kicsimet. Jött a nyár, és akkoriban már terhes voltam Malvinával, így úgy terveztem, nyár után visszaviszem a bölcsibe pár órára. Aztán mégsem volt szivem megtenni. Viszont akkoriban még természetesnek vettem, hiszen mindenki ezt szajkózta, hogy 2 és fél évesen oviba kell menni. Nagyjából jól is jött ki a lépés, mert akkorra értem én is a célegyenesbe, és így a terhesség utolsó hónapjában jólesett egy-két óra pihenés. Nem hagytam ott sokáig: 9-re mentünk, és fél egykor már mentem érte. Hiába, pihenés ide vagy oda, nagyon hiányzott :-)) És persze ki is akartam használni az utolsó kettesben töltött napjainkat, heteinket. 

Aztán megszületett Malvina, és ahelyett, hogy könnyebb lett volna az életünk az ovibajárással, ezerszer nehezebb lett.  Minden reggel - főleg télen - gondot okozott a kelés, sajnáltam a kicsit is felébreszteni; a készülődés, az öltözés, mire mindkettőjüket haptákba vágtam, kész cirkusz volt. Aztán meg jöttek a betegségek: többet volt otthon, mint oviban. Én meg élveztem, amikor nem kellett oviba vinnem, na persze nem ilyen áron, hogy beteget ápoljak :-(( Viszont akármennyire is szerettem, ha otthon van, mégiscsak rá kellett jönnöm, hogy jót tesz neki az a pár óra távollét. Hiszen a kicsi mellett nem tudtam én sem mindig akkora figyelmet szentelni rá, ő pedig valóban egy örökmozgó, nyüzsgő kisgyerek volt, akivel egész nap foglalkozni kell. Igényelte a társaságot, a többi gyereket. Másrészről pedig a kicsi is megérdemelt pár nyugodt órát, amikor csak körülötte forgott a világ. Így folytattuk az ovit. 

Malvinával már nem volt ilyen rózsás a helyzet. Mire ő másfél éves lett, nyilvánvalóvá vált, hogy nem várhat tovább az én munkábaállásom kérdése, annyira rosszul álltunk. Nagyon sajnáltam, amikor először vittem a bölcsibe, mindketten sírtunk. Pedig ő nem is volt az a bújós, anyás kisgyerek, viszont a gyerektársaságot sem igényelte annyira. Ő már akkor is jobban szerette a nyugalmat. Hát sajnos erre akkor nem volt lehetősége. Aztán alighogy elkezdtük a bölcsit, megbetegedett. Nagyon. Egy hétig kórházban voltunk, infúziót kapott, egy lépést sem tettem az ágya mellől. Telefonáltam a munkába, hogy ez van, majd szólok, ha jövök... Amikor 10 nap múlva újra életjelet adtam magamról, a kolleganőm szinte levegőt sem kapott, hogy egyáltalán még hívni mertem. A főnök viszont örült, így visszamentem. Újabb 2 hétre, aztán Malvina megint lebetegedett. Pedig még csak pár napot ment bölcsibe, előtte kénytelen voltam bébiszittert fogadni, hogy otthon legyen vele. Egyébként ez is elég faramuci helyzet itt Görögországban. Ugye ahogy írtam, az állami óvodákba 2 és fél éves kortól lehet küldeni a gyerekeket, de persze nem vesznek fel mindenkit. Akinek nem dolgozik az anyja, azzal szóba sem állnak. Addig viszont hogyan menjen el dolgozni az ember lánya úgy mégis???? Aki meg nem dolgozik, magánovira sem telik, nem igaz? Na de ez még hagyján, állami bölcsődék sincsenek!!! Sőt, még a legtöbb magánbölcsibe is csak 8 hónapos kor után veszik fel a kicsiket. Anyucinak viszont 3 hónap után vissza kell menni dolgozni, a gyes, gyed errefelé (is) ismeretlen fogalom. A legtöbb görög családban a nagymama segít, mármint ha kéznél van és már nyugdíjas. Na de ahol nincsen közel-távolban senki, akire rá lehetne bízni a kicsit? Akkor marad a bébiszitter, aki a fizetés 75%-át mindjárt el is viszi. Megéri????? Otthonhagyod a kicsit, hogy idegenek neveljék, és még csak pénzt sem hozol a házhoz... Aztán meg megy a bölcsibe, ami szintén szép kis összeget elvesz, de a kicsi közben meg elkap egy csomó betegséget, az első évben szinte tuti, hogy többet lesz otthon, mint a bölcsiben, anyukának táppénz nem jár, így megint marad a bébiszitter... Ördögi kör! És akkor még csodálkoznak, hogy miért nem vállalnak gyereket a görögök...

Na de visszatérve a történetünkhöz, Malvina sokadik betegsége után kiborult a bili, úgy döntöttem, nem mehet ez így tovább. Jött a nyár is, így 2-3 hónap alatt új erőre kapott a kicsim anya védő karjai között. Mert ugye ez a rövid bölcsis pályafutás azért mély nyomokat hagyott benne. Nyár végén azonban visszautasíthatatlan(nak tűnő...) állásajánlatot kaptam, így a rémálom újra kezdődött. Vagyis nem is. Most már nagyobb csoportba került Malvina, új gyerekek, közelebb volt Stefanos csoportja is (ebben az intézményben, ahova mi jártunk, az ovi és a bölcsi egy épületben volt, mert nem állami ovi volt, hanem az egyház üzemeltette, ami azért barátságosabb volt anyagilag is, mint a magán). Talán ez a pár hónap neki is éppen a választóvonal lehetett érettségben, nem tudom, mindenesetre most szívesen járt, nem voltak már hisztik, sírások reggelente, és délután is jókedvűen, kiegyensúlyozottan jött ki a csoportból. Viszont a telet megint végigbetegeskedte, elég durván! Az volt a szerencse, hogy a szállodában, ahol voltam, váltott műszakban dolgoztam, és amikor szükség volt rá, meg tudtam beszélni a kolleganőmmel, hogy hadd legyek délutános, így délelőtt otthon tudtam maradni a kis beteggel; délután pedig az apjuk vigyázott rájuk. Azért akkor is nehéz érzés volt úgy dolgozni, hogy közben tudtam, hogy a gyerek otthon betegeskedik :-(( 

És most el is jutottunk a jelenhez. Itt van most egy Fotinim, akit még most, 2 és fél évesen sem lehet levakarni rólam. Annyira anyás, hogy még az apjával sem hajlandó kettesben maradni nélkülem.  Gyerektársaságból kijutott neki rendesen, délelőttönként éppen hogy élvezi, hogy csak magunk vagyunk, és minden figyelmem rá irányul, nem úgy néz ki, mint aki halálra unja magát! Betegségek? Na azért sem kell a szomszédba (vagy az oviba) mennünk, elég, ha a legkisebb szellő megfújja, máris náthás, lázas, nem hiányoznak nekünk még a szokásos ovisbetegségek! 

Persze, aztán lehet, hogy tényleg csak én vagyok ufó, és magamhoz akarom láncolni a gyereket, és csak én  hiszem azt, hogy önállóságra nevelem őket... Jesszus, ha még azt is megtudnák ezek a szoptatásellenes görögök, hogy néha még mindig szopizunk, tuti vissza is küldenének a Marsra rövid úton! 

Ma az egyik szomszédasszonyom (akinek egyébként negyveniksz évesen se kutyája, se macskája, és főleg gyereke nincs, de azért biztos jobban ért a gyerekneveléshez!) megjegyezte, hogy igenis, csak vigyem el oviba a kicsit, ott legalább tanul is valamit... Utána kezdtem csak fortyogni magamban, hogy úgy mégis, szerinte itthon mit csinálunk, ki van kötve egy sarokba, és a kutya sem foglalkozik vele?? Igen, tudom, nem kellene magam felhúznom ilyen ostobaságokon, és főleg, a legnagyobb ívben tenni kell az ilyen megjegyzésekre, de azért valahol mégiscsak bosszant. És most már CSAKAZÉRTSEM fogom a gyereket oviba vinni csak azért, mert 2 és fél éves lesz pár nap múlva... Nem értem, itthon vagyok, január végéig nincs is kilátásban, hogy elmenjek dolgozni, akkor miért kellene elküldenem? Eddig az egész vele való terhességet  és a születésétől fogva is mind a mai napig úgy tanultam a fősulira,  hogy emiatt egy percre sem pateroltam el senkit a háztól, inkább éjjel tanultam. Majd pont most, amikor már lassan látom a végét, küldjem el itthonról? Inkább pont azt tervezem, hogy ha végzek, még inkább szeretnék minden percet kihasználni vele. Hiszen onnantól, hogy bekerülnek a bölcsis, ovis közegbe, egy kicsit elveszítünk az életükből egy részt. Már nem én leszek ott vele, ha enni, inni kér, nem tudom, mit játszott, mit érzett, tényleg nem volt-e szomorú, vagy csak mondják... Az, hogy elmeséli, már nem ugyanaz, mint együtt átélni. Olyan gyorsan megnőnek!!! Minek siettetni ezt a folyamatot? Azt hiszem, egy életen át úgyis közösségben lesz, lesz alkalma szocializálódni is eleget, talán nem teszek bent nagy kárt, ha még pár hónapig késleltetem ezt a folyamatot.

Persze, nem érthetik ezt azok, akik arra a kérdésemre, hogy miért is kellene oviba küldenem a gyereket, így válaszolnak: hogy egy kis nyugtod legyen.... Hadd én döntsem el, hogy akarok-e "nyugtot", vagy sem...

És akkor még nem is szóltam arról, hogy EZ az óvoda nem AZ az óvoda, ahova a testvérei annak idején jártak. Illetve Malvina egy évet járt ide is, nos, hát nem akarok gonosz lenni, de ha nem muszáj, inkább nem... De ez már egy másik történet. 

Uff, beszéltem... vagyis, nanu-nanu!