"Felejthetetlen" szereplés :((

Ez a hét már megint lazán fog telni. Csütörtökön nagy nemzeti ünnep (majd írok róla részletesebben), ennek örömére már szerdán sem lesz iskola, csak műsort adnak a gyerekek, aztán jöhetnek is haza. Így már az elmúlt napok, hetek is ennek a jegyében teltek, próbáltak a szereplésre, na meg gyakoroltak a másnapi felvonulásra. Addig sem kell tanulni :-))

Hiába, na, elfogult anya vagyok, de sosem bírok betelni a gyerekeim szereplésével. Jobban izgulok, mint ők, a készülődés szele engem is elkap, műsor közben meg már egy ideje nem is én kezelem a videókamerát, mert akkor mindig remeg a kép :-D Sosem felejtem az első ovis karácsonyi szereplést, Stefanos akkor volt 3 és fél éves. Többedmagukkal mondtak el egy rövidke kis mondatot a színpadon, de én úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, még lélegzetet is elfelejtettem venni, amíg le nem jött onnan. Azóta sem jobb a helyzet részemről. Szerencsére nem rám ütött a gyerek, ő egyáltalán nem szívbajos, inkább már szinte túlzottan is unottnak látszik, miközben szerepel. Nagy arc :-)) Malvinácskám meg szinte színpadra termett, ő ott érzi igazán elemében magát! Bár látszik rajta, hogy izgul, de ez csak erőt ad neki, hogy még szebben, hangosabban mondja el a mondandóját! Igazi kis díva! Én meg csak némán cidrizek valahol a sarokban, hogy nehogy meglássák rajtam az idegességet :-D 

Na de amiért ezt a bejegyzést elkezdtem, az egy "bizonyos" szereplésnek az emléke, ami azóta sem hagy nyugodni, pedig már több, mint 3 év eltelt azóta. Még most is elfacsarodik a szívem, ha rágondolok. 

Stefanos évzáró ünnepsége volt az oviban. Szokás szerint nagyon készültünk rá, még a szüleim is eljöttek, hogy megnézzék. Illetve mindenképpen jöttek volna a nyárra, de azért időzítettük így az utazást, hogy az ünnepségre ott lehessenek. A munkahelyemről én is elkérezkedtem egy-két órára, még előbb el is indultam, hogy biztosan ne maradjak le semmiről. Az ovi üzenőfalán már hetek óta ott virított az értesítés, hogy xy dátumon délelőtt 11 órakor tartják a csoportok - mindegyik külön - az évzáró műsort. Amikor odaértem, már elég sok szülő várakozott kint a folyosón, kérdésemre elmondták, hogy még nem kezdődött el, nem lehet bemenni a csoportszobákba. Pedig akkor még gondoltam is rá, hogy bekukkantok azért, hogy hogy van az én kis színészem, de a többiek lebeszéltek. Megérkeztek a szüleim is Malvinával, aki akkor már nem ment oviba. Egyre türelmetlenebb lettem, magam sem értettem, miért. Aztán egyszercsak elkezdett mindenki befelé tódulni; a mi csoportunk ajtaja is kinyílt, és... onnan meg kezdtek kiszállingózni a szülők. Egy pillanatra nem  is értettem, mi történt, aztán a kisfiam kisírt arcába nézve világos lett minden: vége volt a műsornak!!! Hogy lehet ez, hiszen a többiek még csak most jöttek, még nincs is 11 óra! Az óvónő még engem nézett hülyének: hát hiszen mondtam, hogy mi előbb kezdünk... Kinek? Nekem aztán nem, pedig minden nap én hoztam-vittem a gyereket oviba. Nem voltam egyedül, akadt más szülő is, aki nem tudott a programváltoztatásról, és most döbbenten állt az ajtóban. Miközben ordítottam az óvónővel, együtt bőgtünk a gyerekkel, akit közben már le sem lehetett volna szedni az ölemből! Azt hittem, megszakad a szívem! Legszívesebben képen vágtam volna azt az álszent nőt, aki csak azért rakta fél órával előbbre a műsort, hogy elérje a korábbi vonatot. Hogy dőlt volna össze a vasútállomás!!! Ezt az utolsó napot már nem bírta volna ki? Utána az egész nyár az övé... A nagy hangzavarra aztán az óvoda igazgatónője is megérkezett, és döbbenten hallgatta a hoppon maradt szülők panaszát. Ő sem tudott a dologról... hmmmm. A következő évben új óvónénit kaptunk, a régit menesztették... De ez kevéske elégtétel volt ahhoz képest, amit a kisfiam szereplésének az elvesztése jelentett. Mit érezhetett szegény kicsim, miközben mondta a versét, és a szemével a szülők sorai között engem keresett, hiába? Én pedig ott kint vártam, hogy mikor mehetünk be végre :-(( Azóta sem bírom ezt az érzést elfelejteni, és még most is könnybe lábad a szemem, miközben ezeket a sorokat írom! 

Na de most semmi pénzért el nem szalasztanám a szerdai műsort! Kamera csőre töltve, még apa is szabadságot kért arra a napra, mert az én kezem nem bombabiztos, miközben a szereplésüket hallgatva izgulok :-D  Azért pár fényképet talán majd sikerül csinálnom, és jövök helyzetjelenteni :-))