Otthonról hazafelé 2. rész

5 hónapot tartózkodtam Magyarországon. Jó volt otthon, jól éreztem magam. Új munkahely, új barátok, új élet... minden szép és jó lehetett volna, de.... néha elég volt csak behunynom a szemem, és Thessaloniki utcái jelentek meg a gondolataimban, de olyan élethűen, hogy úgy éreztem, ha kinyitom a szemem, tényleg ott találom magam. Máskor egy illat, íz, hang, vagy csak egy villanás hozott elő szép emlékeket, ami belémmart, úgy fájt. Hiába küzdöttem ellene, egyszercsak rádöbbentem, hogy vissza kell mennem. Nem, most sem terveztem úgy, hogy véglegesen, inkább épp az volt a célom, hogy egy utolsó utazással talán végleg leszámolhatok Görögországgal. Mint a vágyódó szerelmes, akinek az az egyetlen vágya, hogy csak még egyszer utoljára láthassa a kedvest. Tényleg így gondoltam, vagy csak ámítottam önmagam? Mindenesetre alighogy leszálltam a repülőről, úgy éreztem magam, mint aki hazatért. Otthonról... Mert - bár ebből a bejegyzésből nem tűnik ki, hiszen itt most a Görörországhoz fűződő viszonyomat próbálom ecsetelni - az sosem volt kétséges számomra, hogy Magyarország volt az OTTHON számomra. De ez a megmagyarázhatatlan vonzalom nem hagyott  nyugodni. Egy boldog, gondtalan időszak következett. Már tisztában voltam a nehézségekkel, de büszke voltam magamra, hogy meg tudom oldani a problémákat egyedül is. Szépen lassan kezdtem beilleszkedni is, éppen csak annyira, amennyire én akartam; nem voltak elvárások, nem kellett megfelelnem senkinek, szép volt az élet. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt, de igyekeztem humorosan felfogni a dolgokat. Még az sem zavart igazán, amikor zöldkártyára várva a rendőrség előtt úgy bántak a külföldiekkel, mint mások a kutyájukkal sem... Nem érdekelt, mert nem éreztem magam közülük valónak, a legtöbbjük politikai vagy gazdasági menekült volt, én viszont saját akaratomból voltam itt. Úgy éreztem, hogy ettől én más vagyok. Nem akartam észrevenni, hogy számukra minden külföldi egyre megy...

Sok minden történt ebben az időszakban. Történtek rossz dolgok is, mint pl. életem nagy csalódása, ami örökre megváltoztatott, de mégis úgy érzem, így kellett lennie. Talán majd egyszer leírom az egész történetet, ez a bejegyzés most nem erről szól. Elég annyi, hogy akkor váltam igazából felnőtté, összetörtem és újjászülettem, igaz volt rám a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz... igen, rájöttem, hogy túlélő vagyok. Legtöbb ismerősöm azt várta, hogy ezekután tényleg hazamegyek, de nem tehettem, úgy éreztem, éppen ezáltal tudtam feldolgozni a történteket, hogy meg kellett állnom a helyemet az életben. Ha behúzott farokkal hazaszaladtam volna, az nem tett volna jót nekem. Na és az sem elhanyagolható szempont, hogy a bajban megismertem, kik az igazi barátok! Ezekután hogyan is hagyhattam volna itt őket!

Visszatérve erre a furcsa szerelemre Görögország iránt, arra jöttem rá, hogy minél lehetetlenebbnek tűnt, hogy ittmaradhassak, annál inkább ragaszkodtam hozzá. Aztán amikor véglegessé vált a dolog, akkor kaptam észbe, hogy hoppá, innen nincs visszaút! Ez akkor következett be, amikor megszülettek a gyerekek. Amikor összeházasodtunk a férjemmel, igazából még fel sem fogtam, hogy ez mit jelent. Lényegbeli változást nem tapasztaltam az esküvőnk után sem, hiszen akkor mentem haza, amikor csak akartam, sőt még ilyen titkolt álmokat is dédelgettem, hogy majd a férjem nyugdíjazása után hazaköltözünk Magyarországra, ez éltetett. Nem volt ez annyira elérhetetlen álom, lévén, hogy férjem hivatásos katona, akik ugye korán mehetnek nyugdíjba (OFF: legalábbis akkor még úgy volt, nos, most már azt mondom, érjük meg előbb, a mostani helyzetet látva... a végén még felemelik a korhatárt... ON), és ő is hajlott a dologra. Aztán megszületett a fiam... és egyszercsak rádöbbentem  a nagy valóságra, amibe eddig nem gondoltam bele. Legelőször is most éreztem át igazán, hogy milyen messze vagyunk a szülőktől! Szinte elviselhetetlenül fájt, hogy a szüleim nem lehetnek itt az unokák minden lépésénél, nem lehetnek részesei minden pillanatnak, ami a növekedésükkel jár. Én szerencsés voltam, az összes rokonsággal egy városban éltem, nagyobb ünnepeken mindig hatalmas családi összejöveteleket tartottunk; a nagyszüleimmel pedig szinte napi rendszerességgel találkoztam, ott voltak életem minden fontos eseményénél. Sajnáltam, és a mai napig sajnálom, hogy a gyermekeim ezt nem élhetik át!!

A helyzetet az is nehezítette, hogy most már nem ugrálhattam haza olyan egyszerűen, amikor csak akartam. Még így is rendszeresen hazajártunk, de nekem ez nem volt elég. Nem tudtam feltöltődni otthon annyira, amennyire szerettem volna.

Aztán volt még valami, amibe ha belegondoltam, rámjött a sírás. Tény, hogy a gyerekeim itt fognak felnőni Görögországban, akár tetszik, akár nem, ezen változtatni már nem lehet (vagyis lehetne, de nem lenne értelme, ahhoz túl jó a házasságunk... de majd erre is kitérek). Az én felelősségem az, hogy megtanítsam őket magyarul, átadjam nekik (vagy legalábbis megkíséreljem ) azt a tudást, amit akkor szereznének, ha Magyarországon élnének, a gyerekdalokat, verseket, az ország iránti szeretetet.... Meg is teszek minden tőlem telhetőt, és talán minden szerénytelenség nélkül eredményesnek mondhatók a próbálkozásaim, hiszen a gyerekek jól beszélik mindkét nyelvet, gazdag a szókincsük, ismerik a régi magyar meséket, az énekeket, és szívesen is tartózkodnak otthon (nos ez nemcsak az én érdemem, hanem a nagyszülőké elsősorban, akik mindent megtesznek, hogy ezek az ott-tartózkodások mindig felejthetetlenek maradjanak számunkra - anya, látom, hogy törölgeted a szemed :D). De mégis fáj, hogy számukra nem fogják ugyanazt jelenteni ezek a dolgok, nem élnek ugyanabban a városban, ahol én nőttem fel, számukra nem mond sokat, ha megmutatom nekik, hol játszottam kicsiként, nem fognak magyar oviba-iskolába járni, és nem szól rájuk senki az iskolai ünnepség alatt, hogy ne beszéljen a magyar himnusz alatt :))) Jó, lehet, hogy csak én dramatizálom túl a dolgokat, mert változik a világ, ha Magyarországon élnénk, akkor se lenne ugyanaz a helyzet, mint az én gyerekkoromban, tudom, az oktatás is egész más, a gyerekmesék se ugyanazok már sajnos... de legalább a Himnusz nem változott :)) Na ennyi volt a humor, a lényeg a lényeg, hogy akármennyire is nem örültem neki, a gyerekeknek mégiscsak Görögország lesz az elsődleges hazájuk, itt nőnek fel, itt járnak iskolába, itt ültetik beléjük a görög patriotizmus csíráit, számukra a görög himnusz fogja azt jelenteni, amit nekem a magyar... Mostanra már belenyugodtam valamennyire, de ezek a gondolatok az elején mind, mind mérgezték a lelkemet, ami aztán az ország iránti tehetetlen dühöt, gyűlöletet okozott. Tudom, butaság, hiszen nem bántott engem Görögország, sőt... Én választottam azt, hogy itt akarok élni, férjhezmenni, gyereket szülni,  nem kényszerített senki... de akkori kétségbeesésemben úgymond bűnbakot kerestem a bánatomra. Hirtelen minden bajomra volt, semmi sem tetszett, csak a hibákat akartam látni... Férjem áldott jó, türelmes ember, sok hülyeségemet elnéz, csak ennek volt köszönhető, hogy együtt maradtunk. Hiszen a nagy önsajnálatban még őellene is fordultam, valahol tudat alatt szándékosan tönkre akartam tenni a kapcsolatunkat, úgy gondoltam, csak ő az oka, hogy még itt vagyunk, ha elválnánk, mehetnék haza a gyerekekkel, és minden szép és jó lenne. Legalábbis így képzeltem el. Szerencsére eddig a pontig sosem jutottunk el.

Nem is tudom már pontosan, mikor változott meg ez a hozzáállásom. A neten megismerkedtem sok velem hasonló, külföldön és Görögországban is élő magyarral, akikkel tapasztalatokat cseréltünk. Sokat segítettük egymást, beszélgetésekkel, eszmecserével, és valahogy apránként, napról-napra kezdett megváltozni az életszemléletem. Jó dolog, amikor az ember tudja, hogy nincs egyedül a problémáival, és hasznos tanácsokkal tudjuk ellátni egymást, hogyan tegyük könnyebbé az életünket. Nem tudom már, ki mondta, de igaz, hogy ahhoz, hogy valamit meg tudj változtatni, először el kell tudni fogadni. Nos, én is eljutottam arra a pontra, amikor már fenntartás nélkül el tudtam fogadni a helyzetemet, aztán szépen lassanként megláttam újra a jó dolgokat. És anélkül, hogy gyakorlatilag megváltozott volna valami körülöttem, mégis 180 fokos fordulat következett be az életemben, megtanultam értékelni és örülni annak, amim van. Hiszen mi kell a boldogsághoz? Egy szerető férj, akinek mindene a családja, (most már) 3 gyönyörű gyermek (azért írtam zárójelbe, mert mindez a dilemmám még a harmadik kiscsillagunk előtt történt, ő éppen ennek a felismerésnek és újra egymásra találásnak a gyümölcse), minden más pedig csak részletkérdés.

Az egyetlen dolog, ami még most is ugyanúgy fáj, az a szüleimtől való távolság. Sajnos ahogy nőnek a gyerekek, ők is egyre inkább megértik, nekik is egyre nehezebb minden alkalommal az elválás. A szívem szakad, amikor a könnyes szemükbe nézek. Ilyenkor még belémhasít a felismerés, mit tettem??? De túl kell tennem magam ezen, mert mindannyiunk életével játszom... Egy gyereknek szüksége van mindkét szülőjére - boldog(!) szülőkre -, főleg, ha ilyen jó apjuk van, aki mindent megtenne értük. Közben pedig reménykedem egy csodában, hogy az élet mielőbb ad valami megoldást, hogyan lehetne a távolságokat legyőzni.

Mostani  kapcsolatom Görögországgal? Mint egy hosszú, sokat megélt házasság. A kezdeti lángolás már megkopott ugyan, de összeszoktunk, nem tudom elképzelni az életet nélküle. Az évek múlásával erősödik a kötődés, bár hiányoznak a gyökerek. A múltam ott lesz mindig is Magyarországon. Viszont az ottani kötelékek az idővel lazulnak, a jelen Magyarországát már nem ismerem, 15 év telt el azóta, hogy elmentem. Sok minden megváltozott ott is, ami számomra már idegen. Amire nosztalgiával gondolok, az a gyermekkorom országa, ami már csak nyomokban lelhető fel. Azóta változott a kép, a rendszer, az utcák, városok, a szokások, az emberek.... Ennek ellenére mégis magyarnak vallom magam! Ott születtem, ott nőttem fel, ott él a családom, rokonságom, régi barátaim... Mind a mai napig feltöltődöm energiával, szükségem van rá, hogy HAZAmenjek. De az OTTHONom már itt van, ahol a férjem van, a gyerekeim, a kiscsaládom...

Magyarország számomra a múlt, Görögország a jelen. De hogy hol lesz a jövő, ez még mindig képlékeny. Úgy érzem, fél lábbal itt vagyok, a másikkal meg ott, de sehol sem vagyok igazán, lebegek valahol a semmiben. Akinek két hazája van, ott nem működik a matematika, 1+1 az nem kettő, de még az sem igaz, hogy két fél az egy egész, mert lehet akár nulla is. Mindenhol otthon vagyok, és sehol. De az egész nézőpont kérdése.