Szüléstörténet 2.

Malvina. 

Sosem volt kétséges számomra, hogy több gyereket is akarok. Számomra az ideális korkülönbség testvérek között 2 és 3 év között volt, nem tudnám pontosan megmondani, miért, de valahogy ezt vettem a fejembe. 2 éves kor körül egy gyerekkel már kezd könnyebb lenni az élet, kommunikál, szobatiszta lesz, elkezd önállósodni, így már nem olyan nehéz, ha kistesó érkezik (gondoltam én). A 3 évnél nagyobb korkülönbség viszont már sok a testvérek szempontjából, nehezebben megy a közös játék, más az érdeklődési kör, ahogy a tapasztalatok is bizonyítják. Szerettem volna, ha a gyerekeim játszótársak is lesznek, és együtt nőnek fel, főleg, mivel Stefanosnak amúgy is nagyon nagy igénye volt a társaságra.

Ezenkívül az én munkavállalásom szempontjából is meggondolandó volt, hogy mikor lesz aktuális a következő baba. Stefanos 3 hónapos volt, amikor újabb áthelyezés következtében Komotini városába költöztünk. Ismerőseink elmondása alapján az álláskeresés itt is kemény diónak ígérkezett, ezért az sem volt mindegy, hogy ha netán munkába állnék, mennyire könnyű szívvel adnám fel ismét az állásomat egy szülés miatt. Mert arról továbbra sem lehetett szó, hogy 3 hónapos baba mellől visszamenjek dolgozni. Egy fizetésből viszont nem lehet az örökkévalóságig megélni, ezért ezt az oldalát is alaposan át kellett rágni a dolgoknak. Akárhogyan is néztük, arra a következtetésre jutottunk, hogy itt az ideje a kistesónak. Stefanos ekkor volt másfél éves.

Igen ám, de nem úgy van az mindig, ahogy az ember eltervezi. Az előző két esetemből kiindulva biztos voltam benne, hogy egyszerre teherbe fogok esni. De nem. Az első hónapban még nem izgultam különösebbképpen, azonban ahogy múlt az idő, egyre inkább begörcsöltem. Biztos más is átélte már azt az érzést, amikor a menstruáció nyilvánvaló jeleire sírógörcsöt kap. Hónapról hónapra egyre inkább elkeseredtem. Nem telt el túl sok idő, talán 5 vagy 6 ciklus, de minél inkább akartam, annál inkább nem jött össze. Tudtam, hogy pont ez a baj, nem szabadna görcsösen akarni, de nem tehettem róla. Már ott tartottam, hogy talán el kellene menni orvoshoz, amikor valami kizökkentett. Ekkor történt, hogy Dory kutyánk mérget evett...  Nagyon elszomorított a halála, éppen, mintha az ember egy közeli hozzátartozóját veszítené el. Hiszen az is volt. Ahányszor csak rágondoltam, sírtam, szinte fájt a hiánya az egész lakásban. Gondolatelterelésképpen átrendeztük Stefanos szobáját is, saját magunk kifestettük, új ágyat kapott, cipekedtünk, dolgozgattunk egész nap. Aztán ebben a hónapban elmaradt a vérzésem. Először nem akartam elhinni, azt gondoltam, biztos a szomorúság miatt van; fogytam is egy csomót, talán ez az oka a szédüléseknek, émelygésnek. Nem is vettem tesztet, gondoltam, minek. Ha meg mégis (titkon persze azért reménykedtem), akkor úgyis hamarosan kiderül. 6 hetes voltam, amikor elmentünk orvoshoz. Csak amikor már a kezemben tartottam az ultrahangos fotót, akkor hittem el végre, hogy újabb családtag készülődik hozzánk. Pont, amikor nem azon járt az eszem egész nap, akkor sikerült teherbe esnem!

Nagyon jó terhességem volt. Az első hónapokban is csak bizonyos szagokra voltam érzékeny, de olyan elviselhetetlen hányingerem egyáltalán nem volt. Odafigyeltem az étkezésre is: nem híztam sokat, az egész terhesség alatt csak 10 kilót, ami igazából csak a baba és a magzatvíz volt. Éreztem is magamon a különbséget, nem fulladtam, nem vizesedtem, jó volt a közérzetem. Muszáj is volt, hiszen szó sem lehetett most már pihenésről: egy örökmozgó kétévest kellett hajkurásznom mindeközben. Szó szerint! Stefanos fáradhatatlan energiabomba volt, egész nap sétálni, csavarogni akart, nem maradt nyugton fél percig sem a lakás bezártságában. Szerencsémre épp az arany középidőben, a 4 - 6 hónap között voltam - ekkor még könnyedén viseltem mindent - , amikor a nyár jött, így minden nap tengerhez jártunk, ott legalább jól lefárasztotta magát. Meg engem.

Mondanom se kell, mekkora volt a boldogság, amikor megtudtuk, hogy ezúttal kislányt várunk! Úgy éreztem, minden kívánságom teljesült az életben :-)) A kispasis cuccok után belevetettem magam a rózsaszín csodák világába, nem győztem betelni velük! 

Egy kicsi gyerek mellett már úgy eltelt a 9 hónap, hogy szinte észre sem vettem.  Egyszercsak már a célegyenesben voltam. Ezennel már féltem egy kicsit a szüléstől, hiszen tudtam, mi vár rám. De igyekeztem magam összeszedni, lelkileg felkészülni. Ezerszer kielemeztem magamban, hogy mit csináltam rosszul Stefanosszal, és megfogadtam, hogy koncentrálni fogok, hogy ezek ne forduljanak elő újra. Tudtam, hogy nem akarok megint fekve vajúdni, inkább mászkálok, akárki akármit mond is;  felülve akarok szülni, és akkor nyomok, amikor tényleg úgy érzem. Kitoláskor pedig a kicsimre akarok koncentrálni, nem a saját fájdalmamra,  látni akarom, átélni, amikor megérkezik. Utána pedig a karomba veszem, ha a fene fenét eszik is! 

Tanultam a kórházi élményből is. Draman anno nem jártam be a kórházba vizsgálatokra, mert magánrendelőbe jártam. Szerencsétlenségemre éppen abban az évben vezették be, hogy a magánorvos nem mehet a kórházba szüléshez, csak a kórházi orvosok lehetnek ott; magánorvos csak magánklinikán segédkezhet, persze nem csekély pénzért. Nos, a magánklinikához már akkor sem volt sok "kedvünk", és nem is lett volna érdemes igazán. A drámai kórház teljesen új, jól felszerelt intézmény volt, tiszta, rendezett, nem láttam értelmét, miért kellene egy régimódi magánklinikára menni, ahol nem elég, hogy az ember 3-szor annyit fizet, de még nincs is annyira ellátva; ha netán valami komplikáció adódik, akkor a babát és/vagy a mamát megintcsak a kórházba szállítják át. Amikor Stefanosz besárgult, és 16 órán keresztül kék fény alatt tartották, volt ott a megfigyelőben egy másik újszülött, aki a klinikán született, de mivel légzési problémái voltak, áthozták a kórházba. Aztán anya maradt a klinikán, a kicsi meg a nagyszülők kíséretében a kórházban... Megérte? Én legalább ott gubbaszthattam a babám mellett, amíg ki nem került a kékfény alól... Na arról is tudnék mesélni...

De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy mivel magánrendelőbe jártam terhesgondozásra, a kórházban nem ismertem senkit. Pedig felkészítettek rá, még az orvosom is mondta, hogy nem árt, ha a 7. hónap körül eljárok a kórházba is vizsgálatokra, hogy ismerjenek. Mentem is egyszer, és miután türelmesen végigültem 3 órát, hogy sorra kerüljek, éppen a főorvos asszonyhoz kerültem. Elég ijesztő kinézete volt!!! Látta a kiskönyvemben, hogy eddig magánrendelőbe jártam, kérdezte tőlem, hogy hol szeretnék szülni, a kórházban, vagy az orvosomnál magánklinikán? Mondtam neki, hogy a kórházban. Erre azt mondta, hogy jó, akkor majd jöjjek, amikor szülni kell, de addig, ha akarok, továbbra is járjak a dokimhoz, nincs értelme ott kuksolnom a kórházban. Meglepett, hogy ilyen lazán kezelte a dolgot, de persze nem kellett kétszer mondania. Ezekután viszont, amikor megjelentem a kórházban, hogy itt az idő, úgy néztek rám, mint egy marslakóra. Sőt többen, akik a kiskönyvemet látták, meg is jegyezték, nem túl kedvesen, hogy ha eddig az orvosomhoz jártam, akkor most miért nem hozzá mentem szülni? Két fájás között nem éppen ilyen kifejtendő kérdésekre vágytam... Főleg nem abban a hangnemben.

Szóval ezekután tanultam az esetből, és bár Malvinával is magánrendelőbe jártam, de a 6. hónap végétől szorgalmasan bejártam a kórházba is. Meg is ismertem az összes orvost, szülésznőt és nővért, és jó benyomásaim lettek az egész kórházról. Pedig még csak nem is modern vagy új az itteni kórház, sőőőőt!  Az orvosok hozzáállása viszont példaértékű volt, szinte szerettem már odajárni :)) Orvost viszont most sem akartam választani, úgy éreztem, akárkihez is kerülök, jó kezekben leszek!

Eljött tehát az idő. Mivel Malvina is nagy babának ígérkezett (Stefanos 4 kilóval született, és a másodikat még ennél is nagyobbra jósolták!), az orvosom szinte biztos volt benne, hogy előbb fog megszületni a kiírt időpontnál. Stefanos is 10 nappal előbb jött, így izgultam, hogy a szüleim időben ideérjenek. Most nem engedhettük meg magunknak, hogy később jöjjenek, hiszen akkor ki vigyázott volna Stefanosra? Na jó, legvégső esetben megoldottuk volna valahogy, de nem szerettem volna, ha a kistesó érkezése miatti sokkot még az is jobban megkeserítené, hogy idegenek vigyáznak rá. Végül aztán megérkeztek a nagyszülők, innentől viszont azért ment a hajrá, hogy minél előbb megszülessen a kicsi, hiszen a szüleim akkor még mindketten dolgoztak, véges időre jöttek. Ehhez képest csak teltek-múltak a napok, és sehol semmi. Néha olyan jóslófájásaim voltak, hogy azt hittem, ott helyben megszülök, de aztán mégsem. Stefanosszal naponta többször megmásztuk a lépcsőfokokat a 7. emeletig meg vissza, de csak annyi lett az eredménye, hogy az izomláztól mozdulni sem bírtam :-D Kétszer tartottuk meg a Szentestét: először már 23-án, mert féltem, hogy 24-én már a kórházban leszek, és a kisfiamnak nem lesz szép karácsonya. De lett. 24-én újra megtartottuk a szentestét, sőt, 25-én és 26-án is együtt voltunk. Otthon. 26-án a férjem szolgálatban volt. Még a hónap elején ő maga választotta ki ezt az időpontot, mert úgy számoltuk, hogy addigra MÁR kint leszünk a kórházból. Ahhoz képest még mindig semmi. Aznap este még hajat mostam, beszárítottam (ennek később jelentősége lesz :-)) nem nagy, de mégis vicces), aztán olyan 1 óra körül mentem aludni. Alighogy lefeküdtem, elkezdődött. Nem lehetett összetéveszteni semmivel, ez már AZ a fájás volt, megismertem. Felkeltem, és elkezdtem mászkálni a nappaliban. Anyu egyszerre kijött hozzám, megérezte, hogy akció van. Ránéztem az órára: egyszerre 10 percenkénti  fájásaim voltak. Ennek már a fele sem tréfa! Anyukám unszolt, hogy hívjam már fel a férjemet, de én még nem akartam; még mindig attól féltem, hogy hirtelen abbamaradnak a fájások. Másrészről pedig Stefanosszal órák hosszat vajúdtam, azt hittem, majd most is így lesz. És inkább otthon akartam a köröket róni, mint a kórház rideg folyosóján. Vagy hogy esetleg megint ágyba kényszerítenek. Ezt semmiképpen nem akartam. Így sétálgattam tovább, a fájások alatt a kanapéba kapaszkodva próbálgattam a légzéstechnikát, és rájöttem, hogy tényleg segít. Közben pedig anyu masszírozta a derekamat. Jólesett!

Aztán a következő fájás már 5 perc múlva jött. Ekkor már mégiscsak felhívtam a férjemet, hogy szépen lassan készülődjön hazafelé.... Röhögött, azt hitte, viccelek. Ugyanis előző nap még megfenyegettem a kollégáját, akivel együtt voltak szolgálatban, hogy lehet, hogy egyedül marad. Ő meg azt mondta, meg ne merjem próbálni. Megmertem... Esküszöm, nem direkt volt :-D 

10 perc múlva újra hívtam a férjemet, hogy most már rohanjon... 3 perces fájásaim voltak. Már felöltözni is alig bírtam, mindenhol feszített, a cipőmet anyu adta rám. Közben apukám is felébredt, érezni lehetett az izgalmat a levegőben. Fél 3-kor még felébredt Stefanos pisilni, visszakísértem a szobájába, adtam neki egy puszit, és lefektettem. Mit sem sejtett. Aztán elindultunk.

A kórházba érve talán az egyetlen olyan nővér volt ügyeletben, akivel még nem találkoztam. Csodálkozva végigmért, amikor bekopogtunk a nővérszobába. Mit akarunk? Na mit vajon, jöttem szülni! Na majd ő azt meglátja - mondta. Bekísért a szülőszobára (férj kizárva, és nem is engedték be a szülésre, hiába mondtam, hogy már gyakorló "szülő" - szó szerint is), rámkötötte a ctg-t. Ebben a pillanatban elfolyt a magzatvizem. Itt már kétségbeesetten kiabált a másik nővérnek, hogy gyorsan kerítsék elő az orvost, mert szülök!! Na ugye, nem megmondtam??? 

Átöltözni már nem volt időm, abban a ruhában szültem, amiben bementem, de persze ez volt a legkisebb gondom. Alighogy megpattant a magzatburok, és éreztem, hogy folyik a víz, megkönnyebbültem, éreztem, hogy a feszítő érzés a hasamból kezd elmúlni. Aztán rájöttem, hogy tolnom kell. Nem, ez lehetetlen, ilyen gyorsan? Hol marad az átmeneti állapot? Sehol. Aminek jönnie kell, jönnie kell, nincs mese. Ekkor lépett be a doktornő, még gombolkozott :-)) Rámszólt, hogy ne nyomjak még. Aztán megvizsgált, és közölte, hogy jön... Annyira vettem a levegőt, hogy megszédültem. Az egyik nővérke a kezembe adott egy oxigénmaszkot, mondta, tegyem az arcomra, ha kell. Egyet-kettőt szívtam belőle, aztán rájöttem, sokkal jobb szolgálatot tesz, ha az arcomra fújatom közben a levegőt :-)) Hűsít. Felkészültem a következő nyomásra, ülő helyzetbe tornásztam magam. Vissza akartak nyomni, de rájukmordultam, hogy nekem így jobb, hagyjanak. A következő nyomásra kint is volt a feje. Előrehajoltam, hogy lássam, de milyen az emberi szervezet! Ahhoz, hogy elviseljük a fájdalmat, fájdalomcsillapító hormonokat gyárt, és ezt úgy vettem észre, hogy hiába akartam teljesen magamnál lenni ennél a nagy pillanatnál, mégis úgy éreztem, mintha egy áttetsző függöny lenne a szemem előtt, és mintha csak álmomban látnám az egészet. Homályosan láttam a kicsikémet, és hallottam a doktornő hangját, hogy állj, ne nyomjak tovább. Aztán megláttam egy ollót, ahogy a kicsi nyakához közelít. Ekkor valahol nagyon az agyam legmélyén tudatosult egy kép, hogy a köldökzsinór 2-szer rá van tekeredve a nyakára! Szerencsére elég hosszú volt, és nem történt nagyobb baj, egy nyisszantás, és máris kicsusszant a kis teste is! És abban a pillanatban hallottam a hangját is, és most azonnal elöntött a boldogság érzése! Tudatosan készültem erre a pillanatra, és az anyai érzések is már dolgoztak bennem, nem voltam úgy lebénulva, mint legelőször. Mielőtt elvitték lemosni, kértem, adják oda. Nem adták a kezembe, csak a kis arcát tették oda az arcom mellé.  Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem! 

Amíg elvitték, megkönnyebbültem. Nagyon könnyű szülésem volt, gyors lefolyású, az első fájás óta csak 2 és fél óta telt el!! Viszont a fájdalom annál intenzívebb. Viszont így, hogy tudtam, mit csinálok, ura voltam a helyzetnek, én irányítottam a dolgokat. De örültem neki, hogy túlvagyok rajta. Abban a pillanatban úgy éreztem, most így tényleg kerek a kis családunk, talán mégsem akarom ezt már még egyszer átélni. 

De csak abban a pillanatban. Úgy kb. 5 percig :-D

Ja az lemaradt, hogy miért is volt vicces a hajszárítás... Nos, ilyen gyors szülés alatt ugyebár nem volt időm nagyon összekócolódni sem, így amikor egy óra múlva bejött a doktornő a kórterembe, hogy megnézzen, epésen megjegyezte, hogy nnnna, már a hajamat is belőttem... :-D  Pedig nem is.... :-P  Csak úgymaradt.