Kötődés

Tegnap füvet nyírtam. Nagy szó, mert eddig ez még nem tartozott az én feladataim közé. Most sem, de önként és dalolva vállaltam. Nagyon jó idő volt, szinte nyári meleg, amikor is az embernek semmiképpen nem akaródzik bent maradni a lakásban. Pedig annyi dolgom lett volna! És a szerdai nap amúgy is azon kevesek közé tartozik, amikor nem kell sehova rohangászni délután, kitűnő alkalom az elmaradt tennivalók elvégzésére. De nem ilyen szép időben! Viszont az egy helyben tétlenül ücsörgés sem megy nekem sokáig, így 5 perc múlva már tűkön ültem, hogy mit kellene kint a kertben csinálni. Nem sokat. Gyomlálás, ültetés elvégezve, az öntözést megoldotta az előző éjszakai esőzés, mi maradt? A fűnyírás. Amit ugyan hétvégére tervezett apánk, de ugye amit ma megtehetsz... Amúgy is lesz megint egy csomó felesleges programunk, gyerek osztálytársának szülinapja, nálunk is szokásos kötelező vizitek... Szóval az "üssük el az időnket hasznosan" projekt beindult. Rájöttem, hogy szeretek füvet nyírni, ezt gyakrabban be kell vezetnem! Nem úgy Fotini! Nem is értem, ebbe a gyerekbe gyárilag szerelhettek valami olyan szerkentyűt, ami hisztirohamot vált ki nála, mihelyt anya valamihez is kezdeni akarna, ami nem róla szól... Ha egész délután csak ott ülök egy sarokban, és a távolból némán figyelem a játékát, rám se fütyül, észre sem veszi, hogy létezem. De nehogy véletlenül valamihez kezdeni merészeljek! Akkor azonnal eszébe jutok, és csak az ölemben érzi jól magát. Na, de most annyira elszánt voltam, hogy ma igenis levágom a füvet, hogy előkerült a hordozókendő. Hosszú idő után újra. És ismét győzött!! 

Amikor Fotini pici volt, nagy szolgálatot tett, szinte éjjel-nappal össze voltunk nőve. Már születése pillanatától fogva megvolt a Csibének az a jó szokása, hogy csak az ölemben érezte jól magát. Engem pedig nem zavart, sőt, élveztem, de egy idő után azért néha el kellett volna egy-két dolgot végeznem. Főleg két másik gyerek mellett. 6 hetes volt, amikor először Magyarországra mentünk vele; első utam rögtön egy bébinagykerbe vezetett, hogy hordozókendőt vegyek (itt Görögországban még soha senkit nem láttam kendőzni, így nem is vettem a fáradságot, hogy utána járjak, lehet-e kapni egyáltalán. Gyanítom, sok értetlenkedő tekintetet megspóroltam magamnak). Csodát tett a kendő!!! Mindketten jól éreztük magunkat, közben pedig felszabadultak a karjaim is, bármit el tudtam végezni, sőt, sétálni is így jártunk, és közben a másik kettőnek is tudtam fogni a kezét. Még a nyilvános szoptatás kérdése is megoldódott. Nem volt rá sűrűn szükség, mert valahogy elvből idegenkedtem a témától, de egyszer-kétszer mégis úgy alakult, és nemcsak hogy nem keltettünk feltűnést, de még annyi sem látszott, hogy egyáltalán bébi van nálam :-D  Amikor nem kötöttem magamra, napközben nagyon keveset aludt. De egy kötődő vasalás vagy főzés közben jókat szundikált, így mindkettőnknek kényelmes volt. Szerencsés egybeesés, hogy világéletében pehelysúlyú volt, így nem éreztem egyáltalán megterhelőnek, hogy cipeljem.

Aztán egykettőre eljött az idő, amikor felfedezte a saját mozgás örömét, innentől már nem szívesen "lógott" rajtam. Mire egyéves lett, már teljesen múltidővé vált a hordozókendőzés. Egészen a tegnapi napig. Gondoltam, teszek egy próbát, ha egyszer annyira ölben akar lenni, én pedig annyira szeretnék végezni a dolgommal, kössünk kompromisszumot. Bevált. Kicsi lányom élvezte a puttonyozást.  Gondolom, már nem nagyon emlékezhet a régi szép időkre, amikor mindig így közlekedtünk (kaptam is hideget-meleget az ismerősöktől, hogy elkényeztetem a gyereket, majd életem végéig cipelhetem :-D :-D  Hát sajnos hamarabb leszokott rólam, mint gondoltam volna!), most az újdonság erejével hatott rá a dolog. Nem tartott sokáig, talán csak 10 percet, aztán máris lekérezkedett :-((  Megkapta az anya-dózisát, aztán futott tovább. De az a 10 perc is elég volt, hogy megmelengesse a szívünket. Remélem, máskor is kapható lesz egy kis furikázásra. Csak azt sajnálom, hogy a másik kettővel annak idején még nem ismertem ezt a hordozási lehetőséget. Bár gyanítom, hogy Malvina lányomnál nem jött volna be annyira, ő kicsiként nem volt ennyire bújós (most bezzeg!  :-)  ). Stefanos viszont biztos szintén élvezte volna, ő a kengurut is szerette. Persze ég és föld az ő akkori paraméterei Fotiniéhez képest, ő óriásbébi volt, nem biztos, hogy az én hátam is ilyen jól bírta volna. 

Mindenesetre egy darabig még nem pakolom el a hordozókendőt. Ha Fotininek már nem is lesz igénye rá többet, ki tudja, talán majd a következőnek....