Kis gyerek, kis gond(ban)

Hajlamosak vagyunk rá, hogy a gyerekek mindennapos ügyes-bajos problémáit elbagatellizáljuk, rálegyintünk, hogy ugyan már, semmiség. Pedig ugye ismerős érzés, hogy mindenkinek a saját baja a legnagyobb, ez miért ne lehetne igaz a kicsikre is? Az ő szemszögükből nézve minden sokkal nagyobbnak látszik, ami számunkra kicsinek tűnik, az az ő szemükben hatalmas lehet. Általánosságban is igaz ez. Egy kisgyerek számára az egész világ óriásinak tűnik, főleg, amikor a saját kis világa is olyan apró még: a család, a ház, ahol él, a közvetlen környezet az egész világmindenséget jelenti a számára. Nem csoda hát, ha egy bébi már azt is katasztrófaként éli meg, ha az anyja kikerül a látószögéből, hiszen számára ő a minden. Amikor egy kicsilány az anyja ölébe kívánkozik, és az éppen nem ér rá; egy óvodás összeveszik a legjobb barátnőjével; vagy egy kisiskolás számára a kemény próbálkozások nem kellő elismerése, ezek a maguk nemében mind komoly problémát jelentenek számukra, amit nem lehet csak egy kézlegyintéssel elintézni. Könnyű ráfogni, hogy ugyan már, gyerekek, a következő percben már el is felejtik! Igen, valószínűleg így is lesz, de a kis lelkükben lehet, hogy ott marad egy apró seb, anélkül, hogy észrevennénk. És észrevétlenül változnak. Pedig csak egy kis beleérzőképességre lenne szükség. Képzeljük bele magunkat egy kicsit az ő helyzetükbe, és próbáljuk meg elképzelni, hogyan érezhetik magukat a saját bőrükben! A gyerekek mellett sokszor nekem is újra előjönnek a saját gyerekkori élményeim. Megpróbálom visszaidézni, hogyan is láttam a világot az ő korukban, hogy jobban megérthessem őket. Igen, én is katasztrófaként éltem meg, ha összevesztem a barátnőimmel, még ha utána fél órával már újra együtt is játszottunk. De abban a pillanatban még nem tudhattam, hogy így lesz, és bizony elszomorított. Vagy amikor az iskolában egy rosszul sikerült matekdolgozat után napokig azt tervezgettem - de halál komolyan! -, hogy ha rossz jegyet kapok, hogyan fogok világgámenni és elbujdosni, és mihez is fogok pontosan kezdeni a bujdosásom alatt (végülis már nem emlékszem, mi történt, valami úgy rémlik, mintha újraíratta volna velünk a tanár a dolgozatot, mert az egész osztálynak rosszul sikerült, de az is lehet, hogy végül mégsem lett annyira rossz, nem tudom... de lényeg, hogy maradtam). Ezek így felnőtt fejjel nevetséges dolgoknak tűnnek, de kislányként komoly fejtörést okoztak. Ez volt az én világom, ezek a gondok akkor nehéz teherként nyomták a vállamat. Ezért próbálom nem elfelejteni, milyen érzés gyereknek lenni. Nem mindig olyan felhőtlen az élet, mint azt felnőttként olyan könnyen el akarjuk hinni. Igen, a mostani gondjainkhoz képest csekélységnek tűnnek a gyerekek bajai, de az ő számukra nem azok! És azzal meg főleg nem segítünk rajtuk, ha lekezeljük az ügyet, és azzal akarjuk vigasztalni őket, hogy tulajdonképpen ez semmiség. Mert nem elég a saját bajuk, még meg sem értik őket, sőt, nem veszik őket komolyan a felnőttek... Micsoda kemény világ ez!!!
Nem a gyerektől kell elvárnunk, hogy viselkedjen felnőttként. Lesz neki majd bőven ideje erre, amikor felnő. Addig hadd legyen gyerek, és vele mi is újra gyerekekké válhatunk, csak bújjunk egy kicsit a bőrükbe! Micsoda ajándék ez az élettől, hogy ismét visszatérhetünk egy kicsit a gyerekkorba, nem igaz? Élvezzük!