A legkisebb gyereknek mindig nehéz a sorsa. Idejekorán meg kell tanulnia harcolni a jogaiért, hiszen a nagyobbak mindenhonnan elzavarják, kizárják, elvesznek tőle mindent... Így kénytelen megszokni, hogy az életben keményen helyt kell állni :))
Nálunk sincs ez másként. Amikor Fotini megszületett, a nagyok szeretettel fogadták, kényeztették, odafigyeltek rá. Valami azt súgta, ez túl szép, hogy igaz legyen... Igen. Amíg az a kis magatehetetlen, egyhelyben fekvő síró-rívó csomag nem zavarta túlságosan a köreiket, könnyű volt jóban lenni vele... Mihelyt azonban elkezdett önjáró lenni, és életcélként tűzte ki magának, hogy neki az kell, ami a másiknál van, onnantól megváltozott a helyzet, elsőszámú közellenséggé vált. Főleg Stefanos számára, aki amúgy is nagyon kényes a szobájában lévő pedáns rendre, és még Malvina húga is csak külön engedéllyel léphet a szentélybe :-D Nos, Fotini számára tiltott területté vált ez a szoba, maximum akkor mehet be oda - szigorúan titkos expedíció keretében -, amikor Stefanos nincs itthon. Ha néha megkísérli a behatolást, amikor a szoba tulajdonosa is ott tartózkodik, akkor az ő nagy és okos bátyja egyáltalán nem gyengéd stílusban kirakja a szűrét, amit ő persze egyáltalán nem értékel. Két dolgot tanult meg ebből: az egyik, hogy csak cselszövéssel juthat be oda, a másik pedig a kísérő kifejezések, amit a kipaterolása közben hallhat. A "tűnj el", "kifelé" és társai beépültek a kicsi mindennapos szókincsébe is, bár nem vagyok benne biztos, hogy a helyes értelmezésben. A "tűnj el" az ő fordításában "menj el", "menj arrébb", "engedj el" jelentéssel (is) bír. Olyan bájos, amikor reggel bebújik mellém az ágyba, arrébblök és rámszól, hogy tűnjek el!!! (közben persze csak azt akarja, hogy menjek egy kicsit arrébb). Vagy amikor az ölembe kéredzkedik, és utána le akar menni, akkor is nekem kell eltűnnöm :-D Ilyenkor rámjön a röhögőgörcs, ahogy ez a tízkilós miniember keménykedik :-D Persze elmagyarázhatnám neki, hogy ez a viselkedés nem helyes egy ekkora kicsilánytól, de azt hiszem, nem sok értelme lenne. Hiszen keményen meg kell küzdenie a helyéért a tesói mellett, és ő már régen rájött, hogy a bájos viselkedés nem sok eredményre vezet. Ha harc, hát legyen harc! Végülis az életre készítjük fel a gyerekeinket, nem igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése