Költészet

Mondtam már, hogy Malvina lányom nagy művészlélek? Sajnálom, hogy nem írtam kicsi koruk óta az aranyköpéseiket; olyan jókat tud mondani néha, meg kellett volna örökítenem az utókornak! Na de ezentúl meg is fogom, hiszen ahogy nő, és nyílik az értelme, egyre értékesebb gondolatok pattannak ki a fejéből.
Kezdem a mai nappal. Ma az apjuk ment értük az iskolába/-előkészítőbe, és útközben hazafelé virágot szedtek nekem. Ezt már máskor is szokták csinálni, de minden egyes alkalommal meghatódom a kedvességükön, amikor büszkén átnyújtják a csokrot. A mai nap azonban különleges volt, Malvina ékes szavakkal toldotta meg az ajándékot. Már az is aranyos volt, hogy előreszaladt, hogy ő lehessen az első, aki meglep a virággal (mondjuk az apja nem tartotta olyan viccesnek, hogy nem tudta, hova tűnt hirtelen...). Aztán alighogy belépett, ezeket a szavakat mondta:
- Kértem a virágot, hogy ne hullassa el a szirmait, amíg hazaérek, hogy megláthassa az én anyukám, hogy milyen szép!
Tudom, elfogult vagyok, de ezek a szavak olyanok nekem, mint egy költemény, a legszebb anyáknapi "vers", amit valaha hallottam! És még hol van a vasárnap!