Főszereplők:

Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Kids Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2010. április 16., péntek

Gyermekkori barátságok

Malvina lányom ma új barátnőre tett szert az egyik utcaszomszédunk unokájának személyében. Nagyon örültem neki, mert már régóta "szemet vetettem" a kislányra, láttam, hogy hasonló korú lehet az én lányommal, csak eddig nem adódott lehetőség az ismerkedésre. Sajnos nem itt lakik a faluban, de gyakran jön a nagyszülőkhöz, na és a város is csak 10 percre van tőlünk. Olyan jóleső érzés volt figyelni őket, hogy milyen jól megtalálták az összhangot! Persze tudom, a gyerekek könnyen barátkoznak, de Malvinának sajna nincs sok hasonló korú kislány a környezetében, és ez elszomorít néha. Egy kislány volt a városban, aki a szomszéd házban lakott, és majdnem napra pontosan egyidősek, ővele pici koruk óta elválaszthatatlan jó barátnők. Természetesen azóta is tartjuk a kapcsolatot, hogy elköltöztünk, főleg, hogy a kislány anyja lett Fotini keresztmamája, de azért mégsem ugyanaz, mint amikor minden nap együtt voltak sülve-főve. Itt az iskolaelőkészítőben meg összesen 3-an vannak kislányok! Ezek közül az egyik bent lakik a városban, így délutánonként nem nagyon tudnak összejárni. A másikkal meg tipikus se veled, se nélküled kapcsolatban vannak: ha együtt vannak, 5 perc után már veszekednek :)) De mégis igénylik egymás társaságát. Na persze, jobb híján.... Így már régóta gondot okozott nekem, hogy honnan lehetne hasonló korú kislányokat szerezni neki :)) Stefanosnak van egy csomó kis barátja (bár neki is a legjobb barátja még mindig az a kisfiú, akivel a régi szomszédságban már pár hónapos koruk óta együtt játszottak); ha éppen nem rohan edzésre vagy zeneiskolába, akkor szinte mindig van itt valaki nála. Malvinán ilyenkor látszik, hogy mennyire irigykedik rá. 
Aztán lehet, hogy csak én lihegem túl a dolgot, de tény, hogy igyekszem egy kicsit jobban odafigyelni a középső csemetémre, épp emiatt, mert középső gyerek. Már Fotini születése előtt is sokat hallottam erről a jelenségről, hogy a második gyerekek egy kicsit jobban megsínylik a harmadik érkezését, és ezt többen alá is támasztották saját példával. Nem tudom, nálunk mennyire köszönhető ennek, de tény, hogy Malvina néha szeret magában lenni. Már legkisebb gyerekként is szeretett :) Míg a bátyja világéletében társas lény volt, egy percig nem volt el magában - még a mai napig se nagyon -, addig ő meg pont az ellentéte. Egy darabig eljátszik velünk, vagy beszélgetünk, de egy idő után már fárasztja a társaság, visszavonul. Ilyenkor aztán szépen eljátszogat magában.  Nekem mégis lelkiismeret-furdalásom van ilyenkor, hogy vajon miért vonult el, nem érzi-e úgy esetleg, hogy nem figyelek rá eléggé. De nem, ő egyszerűen ilyen. Igazi kiscica-természet: van, amikor úgy szeret bújni, ölelkezni, de csak akkor és addig, amíg neki tetszik. Már baba korában is furcsa volt nekem Stefanos után, hogy nemcsak hogy nem igényelte, hogy ölben ringassam el, de inkább  lekérezkedett az ölemből és magától aludt el. Nem én szoktattam így, ő maga kívánta így. 
Aztán meg vannak olyan napjai, hogy le sem lehet vakarni rólam :)) Ezeket a perceket nagyon élvezem :)) 
Na de visszatérve a barátnő témához, a mai napunk jól alakult, túl az elvárásaimon is. Meglepően jól elvoltak, kicsi lányom kivirult, vidáman játszottak, nyoma sem volt a kis magányos farkasnak. A végén pedig, amikor elbúcsúztak, megbeszélték, hogy örökre barátnők maradnak :))) Annyira édesek voltak!!! 
Saját gyerekkorom jutott eszembe. Tényleg, ezek a gyerekkori barátságok mennyire fontosak! Nekem is volt egy ilyen kis barátnőm, mindketten a nagymamáinknál töltöttük a nyarakat, az ünnepeket, néha a hétvégéket is, egész kicsi korunktól fogva.  Csak ezekben az iskolai szünetekben találkoztunk, de akkor éjjel-nappal együtt voltunk, szorosabb barátság alakult ki köztünk, mint bárki mással. Minden titkunkat megosztottunk egymással, a serdülőkor nehézségein is sokszor átsegítettük egymást. Sajnos felnőve nem találkoztunk többet, de továbbra is hírt kaptunk egymásról a nagyszülők által.  Ő is külföldre került, pár éve pedig iwiw-en is megtaláltuk egymást, így van egy kapcsolattartási felületünk. Sajnos ahogy múlnak az évek, egyre nehezebben köt barátságokat az ember. A középiskolai barátnőimmel még most is ugyanolyan a kapcsolatunk, mint tinikorunkban :))  A felnőttkorban szerzett barátságok viszont már elég törékenyek. Az évek múlásával az embernek kialakulnak a rigolyái, a bevett szokásai, amit már egy vadidegen nehezebben tolerál, és ugyanúgy mi is nehezebben fogadunk már el másokat barátnak. Sajnos a rohanó világban nincs is nagyon idő a barátokra, még a régiekre sem, nemhogy az újakra. Aztán ott van még a bizalom kérdése is. Aki már csalódott néhányszor az emberekben (ki nem?), az nehezebben nyílik meg egy új kapcsolat felé. Legyen az barátság vagy bármi más.
A mi helyzetünk meg amúgy is speciális. Katonacsalád vagyunk, igaz, a szerencsésebb fajtából. Már 8 éve ugyanazon a helyen vagyunk, viszont sok ismerősünk, akikkel az elejétől fogva jóban voltunk, már régen nincs itt; az ország másik végébe költöztek. Pedig amikor idejöttünk, nagy társaság verődött össze. Az érdeklődés közös volt: mind hasonló korú gyerekekkel rendelkező családok voltak. Persze akkor még könnyű volt társasági életet élni, egy picivel. Ahogy nőttek a gyerekek (nálunk is, és az ismerősöknél is), annál nehezebb lett a rendszeres kapcsolattartás. Amióta pedig Stefanos iskolás, és délutánonként tanulás van, na meg ide-oda rohangálás, azóta gyakorlatilag elvágtuk magunkat a külvilágtól :)) Legfeljebb a hétvégén élünk némi társasági életet, de néha még ez is túl sok :-P  Viszont most kezd körvonalazódni, ki is az, akit igazán barátnak nevezhet az ember. Az a pár ember, aki az évek hosszú során is mellettünk maradt, esetleg még a távolság ellenére is (mert igen, olyan is van: aki már évek óta máshol él, de mégis gyakrabban ad életjelt magáról, mint néhányan, akikkel ugyanabban a városban élünk...), joggal nevezhet a jóbarát címre.  Persze tudom, ez kölcsönös.
Mennyivel könnyebb a gyerekeknek! Éppen őmiattuk szeretnék itt maradni, ebben a városban, holott az elején nagyon nem tetszett itt. Amikor ideköltöztünk, egy egész más életet: pezsgő nagyvárost, (számomra) biztos egzisztenciát, kialakult baráti kört hagytunk ott (csak halkan megjegyzem, egy kezemen meg tudnám számolni, ki az, aki még emlékszik ránk...), és sokáig nagyon visszavágytam. De most már megszoktunk itt, sőt megszerettük a környéket, mondhatom, hogy vannak barátaink is, akik az évek során bizonyítottak, hogy érdemesek erre a címre (remélem, ők is így éreznek velünk kapcsolatosan). De ami a legfontosabb, hogy nem szeretném a gyerekeket kiragadni a megszokott környezetükből, szeretném, ha ezek a gyerekkori kis barátságaik tényleg életre szólóak lennének. Egyelőre nekünk kedveznek a dolgok, nem kell attól tartanunk, hogy meg kell ismerniük a katonagyerekek hányatott életét. Csak rajtuk múlik, hogy tényleg örökké barátok maradnak-e.


2 megjegyzés:

Agni írta...

Szia,
annyira örülök, hogy rád találtam, mert egyszerűen képtelen voltam a fórum pezsgő ritmusát követni! Azt sem tudtam, hogy elköltöztetek és pont olyanok a körülményeitek mint a mieink, akik 5 éve költöztünk ki vidékre. A soraidat akár én is írhattam volna, igaz a gyerekek számát 1-re redukálva:) Nagyon örülök, hogy jól vagytok és nagyon szép és érdekes a BLOGod számomra, hisz hasonló sorsúak vagyunk. Fanatikus olvasód lettem!
puszi a gyerkőcőknek!

Krinya írta...

Szia Ág(n)i,

én is nagyon örülök, hogy megtaláltál, és köszönöm a kedves szavaidat! Én is olvasom a te blogodat, kár, hogy mostanában olyan ritkán írsz! De gondolom, már kezdődnek a nyári előkészületek nálatok, igaz?
Hogy teltek az ünnepek?
Igen, való igaz, a sorsunk nagyon hasonló. Hiszen éppen ez volt a megismerkedésünk alapja. És nagyon sokat köszönhetek ezeknek az ismeretségeknek, a beszélgetéseinknek anno :)
Nektek is sok puszi, remélem, ezentúl gyakrabban hallok majd felőled!