Szüléstörténet 1.

Kezdjük mindjárt az elején. Stefanos. 

Amikor összeházasodtunk a férjemmel, úgy terveztük, még várunk pár évet a gyerekvállalással. Természetesen mindketten szerettünk volna gyerekeket, többet is, de nem azonnal, először még élvezni akartuk egy kicsit az életet, dolgozni, szórakozni járni, hiszen tisztában voltunk vele, hogy utána gyökeresen megváltozik az életünk. Pár hónap gondtalan házasélet után azonban valami nagyon kezdett hiányozni. Már nem elégített ki minket a munka-pihenés-szórakozás háromszög, ennél valami többre vágytunk. Valamire, ami teljesen kitölti az életünket. Hétvégenként úgy jártunk már el bulizni, mint akiknek muszáj. Nem élveztük már igazán, de az otthonülésnek sem láttuk sok értelmét. Egy ilyen unalmas este után fogalmazódott meg bennünk: itt az ideje a babázásnak! Ismerőseink közül is egyre többen lettek szülők abban az időben, és rá kellett jönnünk, hogy irigyeljük őket a bezártságért, a szabadságuk elvesztéséért és a pelenkacserékért :-D 

Ehhez még jött a tény, hogy a páromnak épp akkor jött az áthelyezés, Thessalonikiből Drámára, egy kisvárosba, ami amúgy is azzal járt együtt számomra, hogy fel kellett adnom a biztos munkahelyemet, és nem sok jóval kecsegtettek a dramai (szó szerint)  munkalehetőségekkel kapcsolatban. Mivel itt Görögországban nem létezik a gyes vagy a gyed fogalma, a kismamáknak a baba születése után 3 hónappal (a "kiváltságos" köztisztviselőknél 1 év) vissza kell menni dolgozni, sosem volt kétséges számomra, hogy ha gyermeket vállalok, fel kell adnom az állásomat. Erre mondják, hogy tökéletes időzítés! 

Egy hónapig Thessaloniki és Drama között ingáztunk, amíg megtaláltuk  a tökéletes  lakást. Volt egy bökkenő, amivel katonafeleségként még nem számoltam: olyan biztosak voltunk benne, hogy Szalonikiben fogjuk leélni az életünket, hogy szépen berendezkedtünk már ott, így előállt az a fonák helyzet, hogy nem a lakáshoz kerestünk bútort, hanem a bútorainkhoz lakást :-O  Eltelt egy kis időbe, mire megtaláltuk az igazit. Nem volt könnyű dolgunk, két különböző városból levezényelni a költözést. Először az új lakást kellett kitakarítani, aztán cipekedtünk, kiköltöztünk, beköltöztünk, vissza a régibe, takarítani és festeni, elfáradtunk rendesen. Egy hét múlva pedig pozitívat teszteltem :-) Nem sokáig tartott a felhőtlen boldogság. A költözés fáradalmai, vagy a 2 évvel azelőtti vetélés követeztében, de a 6. héten elkezdtem vérezni. Nem sok jóval bíztatott az orvos sem: túl alacsonyan tapadt meg a magzat, de azért szigorú fekvésre ítélt, és hormontablettákat kellett szednem. Nagyon-nagyon akartam azt a babát, mindent megtettem volna, hogy megtartsam! Az első 3 hónapot végigfeküdtem, tényleg csak nagyon indokolt esetben keltem fel! Nem volt könnyű, főleg az egész napos rosszullétek mellett, de a cél érdekében mindenre elszánt voltam, ha kellett volna, akár az egész 9 hónapot végigfekszem!! Szerencsére erre nem volt szükség, a harmadik hónap végére teljesen helyreállt minden, a rosszulléteket is egyik napról a másikra elvágták, boldog és problémamentes babavárás következett innentől. Azon kívül, hogy túl sokat híztam (17 kilót), más gond nem volt, a kicsi szépen fejlődött, a 14. héten már meg is mutatta az ékességét, nagy volt a boldogság, hogy elsőszülöttünk fiú lesz! Persze akkor is ugyanolyan boldogok lettünk volna, ha lány :-)) A 20. héten, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, megéreztem az első kis mozgását! Nem rúgott, csak mocorgott. Egész terhesség alatt nagyon nyugodt baba volt (bezzeg utána!!!), illedelmesen csak nyújtozkodott, nem ficánkolt sokat. Vicces volt, amikor mozdult, csak kitüremkedett egy kis púp a hasamból, innen kapta későbbi becenevét: karoubalaki = púpocska. Persze leginkább akkor mocorgott, ha éppen aludni készültem :-)) Ezt a rossz szokását a születése után is sokáig megtartotta...

Egyedül az utolsó hónapot viseltem nehezen. Alighogy a célegyenesbe értem, elfogott a türelmetlenség, már nagyon szerettem volna a karjaimban tartani a kisfiamat! Sokszor elképzeltem, milyen lesz majd Vele az életünk. Az összes könyvesboltokban létező szakirodalmat elolvastam, ami a terhességről, szülésről, és a baba első heteiről szól, úgy gondoltam, készen állok a nagy feladatra. Kis naiv... :-) 

Az utolsó napok csigalassúsággal teltek. Abban az évben korán beköszöntött a nyár is, június első napjaiban egyik napról a másikra hirtelen elvisehetetlen kánikula vette kezdetét. Kezdtem belátni, hogy lehet, hogy igaza van az orvosomnak, aki a kilóim miatt piszkált folyton. Előtte soha életemben nem voltam hízásra hajlamos, sőt, az a típus voltam, aki ehetett bármit és bármennyit, mégsem voltam képes pár grammot magamra szedni. Néha ez is zavart, túlságosan is sovány voltam a magasságomhoz képest. Régi szép idők!!! 

Így már érthető, hogy a terhesség alatt szinte büszke voltam magamra, hogy végre sikerült híznom! Na de az azért már tényleg túlzás volt... Viszont azt gondoltam, hogy a szülés után majd úgyis könnyen leadom a felesleget... Nagy tévedés! A szülés előtt egy nappal  (akkor még nem tudtam, hogy ez már a szülés előtti nap - nyilván :-D ) egy kicsit megriadtunk, mert a kicsi egész nap nem mozdult. Aggódtam, hátha történt vele valami, így bementünk a kórházba. Meghallgatták, minden rendben volt, méhszáj teljesen zárt, úgy nézett ki, még várat magára a fiatalúr. Kérdésemre ott is csak a megszokott szülésmegindító módszereket ajánlották, de nálunk ezek nem igazán jöttek be. Aztán aznap éjjel már nem sokat aludtam. Kellett egy kis idő, mire félálomban rájöttem, hogy ezek már a fájások, először csak azt hittem, valami megfeküdte a gyomromat... Hajnali 3 körül aztán végleg felkeltem, nem tudtam már visszaaludni, vártam, hogy történjen valami. Néhány gyenge fájáson kívül azonban semmi sem történt. Sz. fél 7-kor kelt volna, de megérezte, hogy nem vagyok a szobában, 6 óra körül kijött hozzám a nappaliba. Vártunk egy kicsit, nem tudtam, mi legyen, de mivel neki 7-re mennie kellett volna dolgozni, mondtam, biztos, ami biztos, menjünk be előbb a kórházba, nehogy akkor jöjjön rám a szülhetnék, amikor nincs itthon. A kórházban egy fiatal szülésznő megvizsgált, 2 ujjnyira nyitva volt a méhszáj, de mivel a fájások nagyon gyengék voltak, még haza akart küldeni.  Csalódott arckifejezésemet látva viszont úgy döntött, még egyszer megnéz: ahogy nem éppen gyengéden megvizsgált, megrepedt a burkom!! Ennek nagyon megörültem, mert ez már azt jelentette, hogy végre történik valami. Bár a szülésznő nagyon rossznéven vette, és le is szidott,  hogy megugrottam a vizsgálat közben, és ezért repedt meg a burok... Kösz. Szerintem meg menjen állatorvosnak, és segédkezzen a teheneknek szülésnél, amilyen "gyengéd" volt...

Hirtelen felgyorsultak az események. Amíg a férjem elvégezte a recepción a betegfelvételt, én hazatelefonáltam anyuéknak, hogy móka indul!!!  Útra készen várták a híreket, igaz, pár nappal későbbre számítottak, de így is szinte azonnal indultak Magyarországról. Az már egy másik történet, hogy milyen kalandos útjuk volt, mire 2 nap múlva végre a karjukban tarthatták az első kis unokájukat! Én pedig közben elindultam a magam utazására az anyaság felé. A burokrepesztés után felerősödtek a fájdalmak: először még jól bírtam, büszke is voltam magamra, micsoda tökös csaj vagyok én! De ez még csak a kezdet volt. Egy kis idő múlva már lehervadt az arcomról a mosoly, egy-két óra múlva pedig már kétségbeesetten fetrengtem az ágyon, hogy én nem ilyen lovat akartam!!! Az sem segített a helyzetemen, hogy közben eljött az osztályon a vizit ideje, így a férjemet is eltávolították mellőlem. Magányos voltam és rémült, nem tudtam, mi vár rám, a sok elolvasott szakirodalom valahol az agyam legmélyére temetődött, most csak az motoszkált a fejemben, hogyan fogom én ezt túlélni... Szobatársam előző nap szült; rendes volt, biztatni próbált, odahozta hozzám a babáját is, nézzem csak meg, hamarosan én is babázni fogok! De én csak nyugalomra vágytam, és szerettem volna, ha legalább egy percre abbamarad ez az elviselhetetlen fájdalom. Közben a vizit énhozzám is elért, szerencsétlenségemre éppen orvostanhallgatókkal volt tele a kórház, és a gyakorlat részéhez ugye az is hozzátartozott, hogy hogyan kell megvizsgálni a vajúdó kismamát... Mit mondjak, nem töltött el felemelő érzésekkel, hogy a tananyag része lehetek... Az előbbi "kedves" szülésznőtől újfent megkaptam, hasonlóan "lélekmelengető" stílusban, hogy mit rángatózok, készüljek fel, hogy ott egy egész fej fog kijönni... Pszichológusnak se menjen...

Újabb órák teltek el várakozással. Félájult voltam a megállás nélküli fájdalomtól, amikor vizsgálatra akartak vinni, lábra sem bírtam állni, de tágulás sehol. Egyre több orvos gyűlt körém, én persze akkor még mit sem sejtettem. Aztán egyszercsak úgy döntöttek, irány a szülőszoba. A férjemet ki akarták zárni, de könyörögtem, hogy legalább a vajúdás ideje alatt hadd legyen velem, mert már nem bírom tovább. Beleegyeztek, de közölték, hogy a szülésre ki kell mennie. Sajnos itt Görögországban nem divat az apás szülés, főleg a kisvárosi kórházakban. Egyelőre ezzel is teljesen meg voltam elégedve, hogy legalább most mellettem van. Aztán jött az oxitocin infúzió. Amiről eddig azt hittem, fájdalom, semmi sem volt ehhez képest! De legalább már kezdett rendszeressé válni, két fájás között volt egy-két perc szünet, amíg kipiheghettem magam. Már jóval a szülés előtt megbeszéltem a férjemmel, hogy nem akarok érzéstelenítést, és bármennyire is könyörögnék szülés közben, ne egyezzen bele. Persze akkor még azt hittem, bírom a fájdalmat. Most eljött az idő, hogy újraértékeljem a fájdalomküszöbömről való elméleteimet, és kétségbeesetten rimánkodtam legalább csak egy kicsi fájdalomcsillapítóért. Férjem a megállapodásunkhoz tartva magát csak röhögött rajtam, azt gondolta, túldramatizálom a dolgot. De legalább addig sem a fájdalomra koncentráltam, amíg arra összpontosítottam az energiáimat, hogy őt utáljam :-D Aztán egyszercsak elmúlt a fájdalom, és közöltem a férjemmel, hogy most aludni szeretnék. Ugye egész éjjel nem aludtam, most meg már jóval elmúlt dél, kijött rajtam a fáradtság. Nem tudtam, hogy ettől a kijelentésemtől miért gyűlt körém hirtelen ennyi orvos. Első szüléssel persze még az sem volt furcsa, hogy egyáltalán miért van ennyi mindenki körülöttem, azt hittem, ez a természetes. Még a főorvos asszony is gyanúsan sokat tartózkodott mellettem, pedig a hangok alapján történt még néhány szülés a környező szülőszobákban. Aztán egyszercsak elkezdtem szédülni, és  hányingerem lett. Érdekes módon olyan tiszta lett a fejem; azt számolgattam, hány óra telt el azóta, hogy utoljára ettem; igazság szerint most nem lehetne hányingerem. Valahol az agyam legmélyéről, az eltemetett ismeretek közül mintha valami olyasmi is előderengett volna, hogy ez már az átmeneti szakasz, tulajdonképpen a célegyenesbe értünk, de még nem akartam elhinni. Nem tudom, miért, de belémrögződött az, hogy nem tágulok úgy, ahogy kellene, és még nagyon messze van a vége. Nem is tudom, meg tudom-e szülni egyáltalán. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de mint tudjuk, az agyban dől el minden. A terhességem alatt tudatosan figyeltem rá, hogy elkerüljem a terhességgel, szüléssel kapcsolatos rémtörténeteket, ami bizony néha nehéz ügy volt, főleg, ha anyósomék falujába mentünk. Mintha a régi öregek kötelességüknek éreznék, hogy ha terhes nőt látnak, akkor rájukzúdítsák a világ összes katasztrófatörténetét... Rémes. Szerencsémre elég jó szelektív hallással áldott meg az ég, és az ilyen rémtörténeteket gyorsan kizártam a tudatomból. Akkor. Most így a célvonal előtt egy kicsivel hirtelen kitárult Pandora szelencéje, és sötétebbnél sötétebb gondolatok cikáztak át az agyamon. Közben pedig kétségbeesetten próbáltam magamban felidézni a szakirodalmat, ami a szülés szakaszait illeti, de akárhogyan is gondolkoztam rajta, úgy emlékeztem, hogy itt most annak a résznek kellene következnie, hogy erőteljes késztetést érzek a nyomásra, de még nem szabad... Na, ezt nem volt nehéz betartani, nálam még a késztetés is hiányzott... Viszont a szülésznővel (most egy tényleg kedves nő volt ott velem, a másik "tehénpásztor" közben már letette a szolgálatot - szerencsémre) való kommunikáció sem volt zökkenőmentes, kérdezte, hogy nem kell-e vécéznem... Csodálkoztam egy kicsit, de mondom, nem... De biztos? Tuti, 2 éves korom óta tudom, mikor kell, mikor nem... De ha kell, szóljak... Jó, te leszel az első, akivel tudatom - gondoltam... Közben szegény nőci meg csak azt akarta nekem finoman beadagolni, hogy nem kell-e nyomnom :-D Beszéljen már felnőtt nyelven, nem az oviban vagyunk!!! 

Aztán mire felocsúdtam, körülöttem volt az összes orvos megint, és közölték, hogy most itt az idő, hogy nyomjak... Pedig nekem nem úgy tűnt, de ha ők mondják! Nos, itt eszembe jutott megint egy rémtörténet -  made in Serres (férjem faluja)  -, miszerint a szülő nő hiába nyomta a gyerekét, egyet nyomott, visszacsúszott, nos, valahogy én is így éreztem most, sőt, hiába nyomtam, úgy éreztem, nincs semmi eredménye. Két-három nyomás után aztán elfogyott minden erőm, meg önbizalmam, halkan csak annyit súgtam, hogy nem megy... Persze ment volna, csak időre volt szükségem, de az is lehet, hogy mégsem? Nem tudom, lényeg a lényeg, innentől mintha kívülről láttam volna az eseményeket, és éppen a Vészhelyzet egyik epizódját látnám: hirtelen nagy jövés-menés, műtőslámpa felkapcsol, fődoki előugrik, szülőasztal felültet, két szülésznő a két karomat, másik kettő a lábaimat fogja, egy a hasamat nyomja, aztán felismertem a távolból egy tárgyat, amit már láttam a kedvenc szakirodalmamban: vákuum. Valahol nagyon belül egy hang mintha még azt mondta volna, hogy erre mégsincs szükség, de már se időm, se erőm nem maradt tiltakozni. Miért is? Essünk már túl rajta. Kimerült voltam, már gondolkozni sem volt erőm. Amikor kibújt a kisfiam, az első gondolatom az volt, hogy végre, vége!!! Eszembe jutott, amit a szobatársnőm mondott, mielőtt a szülőszobába toltak (mintha évek teltek volna el azóta!), hogy a legnagyobb fájdalom, amikor kibújik a baba, de utána hirtelen mintha csak elvágnák a fájdalmat! Ez volt az első, amire gondoltam, hogy jééé, tényleg! Megkönnyebbülés lett rajtam úrrá. Eltelt pár másodperc, mire felfogtam, mi is történt, és felemeltem a fejem, hogy megnézzem, hol van a kicsim. Csak egy kis lila csomagot láttam, aki körül az orvosok ügyködtek, nem is adták oda, csak a hangját hallottam! De már ez is boldogsággal töltött el! Furcsamód nem éreztem azt az eufóriát, amire számítottam, meg amit a filmekben lehet látni. Első babánál talán természetes is, hiszen az anyai érzések még csak ezentúl kezdenek dolgozni. Mentségemre legyen a kimerültség, valamint a merev orvosi protokoll, amely nem volt tekintettel az anya és az újszülött érzéseire, azonnal elvitték lemosni, aztán betették az inkubátorba: két órán keresztül oxigént kellett kapnia. Nem hiába volt olyan lila szegény, sokat időzhetett a szülőcsatornában, ezért volt olyan sürgős a rásegítés. Persze ezt már csak így utólag tudom. De azért egy fél percre akkor is a hasamra tehették volna. Ott volt tőlem 2 méterre, az inkubátorban, én pedig vágyakozva néztem, és nem bírtam felfogni, hogy ez a kis csomag az én kisfiam! 

Férjemet a nagy izgalmak hatására szépen bent is felejtették a szülőszobában, csak a szabás-varrás kezdetekor küldték ki, így ő is részese lehetett ennek a csodának! 2 órán keresztül még ott maradtunk megfigyelésre, de csak messziről figyelgettük egymást. Az egyik nővért kértem meg, hogy adja oda nekem egy kicsit. Hezitált ugyan, de megsajnált minket: az ölembe tette a babát. Szóltam hozzá, és ő rámnézett. Félig nyitott szemmel, de tekintete megtalálta az enyémet. Szia kicsim! -súgtam neki. És hirtelen kerek lett a világ. Ez a kis csoda, akit 9 hónapja vártunk, végre itt van velünk, megérkezett! A szívem megtelt melegséggel, és ebben a pillanatban megszületett bennem az anya.

Amikor visszavittek a kórterembe, a picit nem hozták velem. Mondták, hogy leviszik a gyerekosztályra megvizsgálni. Eltelt egy óra, kettő is, és Ő még mindig sehol. Még alig élt, pár órája, de máris hiányzott a közelsége. Hiszen még nem is élvezhettem igazán, hogy a karomban tartsam. Másrészről pedig aggódtam is, annyi mindent hallani, elcserélt, vagy akár elrabolt csecsemőkről! Már akkor megkezdte az anyai szív a reszketést! Szegény férjemet unszoltam, hogy menjen már utána, érdeklődjön, hol van, mert én ezt nem bírom! Amikor végre meghozták, nagy kő esett le a szívemről! Alaposan át kellett vizsgálni, meg kellett nézni, a vákuum nem okozott-e a kis fejében maradandó károsodásokat. Szerencsére semmi baj nem történt, azon kívül, hogy olyan hosszúkás volt a feje, mint egy marslakónak (na nem mintha láttam volna valaha is marslakót közelről...). De az orvosok megnyugtattak, hogy pár nap, és elmúlik ez az ödéma. Valóban, mire hazamentünk a kórházból, már nyoma sem volt a születése során elszenvedett szépséghibának. Nekem meg különben is mindenképpen  gyönyörű volt!!

Lenne még mit mesélnem a kórházban töltött napokról, meg főleg a szoptatásról, de erre majd külön kitérek valamikor máskor. Így is túl hosszú lettem, külön dícséret annak, aki idáig eljutott az olvasásban :-))

Csak érdekességként annyi, hogy a kicsi fiam egy igazi világutazó: ha valaki megkérdezné, honnan valósi,  bizony nehéz lenne elmagyarázni. Thessalonikiben fogant, Drámán született, Komotiniben nőtt fel (eddig), magyar anyától, és serresi apától. Na ezt kapjátok ki!