Szüléstörténet 2.

Malvina. 

Sosem volt kétséges számomra, hogy több gyereket is akarok. Számomra az ideális korkülönbség testvérek között 2 és 3 év között volt, nem tudnám pontosan megmondani, miért, de valahogy ezt vettem a fejembe. 2 éves kor körül egy gyerekkel már kezd könnyebb lenni az élet, kommunikál, szobatiszta lesz, elkezd önállósodni, így már nem olyan nehéz, ha kistesó érkezik (gondoltam én). A 3 évnél nagyobb korkülönbség viszont már sok a testvérek szempontjából, nehezebben megy a közös játék, más az érdeklődési kör, ahogy a tapasztalatok is bizonyítják. Szerettem volna, ha a gyerekeim játszótársak is lesznek, és együtt nőnek fel, főleg, mivel Stefanosnak amúgy is nagyon nagy igénye volt a társaságra.

Ezenkívül az én munkavállalásom szempontjából is meggondolandó volt, hogy mikor lesz aktuális a következő baba. Stefanos 3 hónapos volt, amikor újabb áthelyezés következtében Komotini városába költöztünk. Ismerőseink elmondása alapján az álláskeresés itt is kemény diónak ígérkezett, ezért az sem volt mindegy, hogy ha netán munkába állnék, mennyire könnyű szívvel adnám fel ismét az állásomat egy szülés miatt. Mert arról továbbra sem lehetett szó, hogy 3 hónapos baba mellől visszamenjek dolgozni. Egy fizetésből viszont nem lehet az örökkévalóságig megélni, ezért ezt az oldalát is alaposan át kellett rágni a dolgoknak. Akárhogyan is néztük, arra a következtetésre jutottunk, hogy itt az ideje a kistesónak. Stefanos ekkor volt másfél éves.

Igen ám, de nem úgy van az mindig, ahogy az ember eltervezi. Az előző két esetemből kiindulva biztos voltam benne, hogy egyszerre teherbe fogok esni. De nem. Az első hónapban még nem izgultam különösebbképpen, azonban ahogy múlt az idő, egyre inkább begörcsöltem. Biztos más is átélte már azt az érzést, amikor a menstruáció nyilvánvaló jeleire sírógörcsöt kap. Hónapról hónapra egyre inkább elkeseredtem. Nem telt el túl sok idő, talán 5 vagy 6 ciklus, de minél inkább akartam, annál inkább nem jött össze. Tudtam, hogy pont ez a baj, nem szabadna görcsösen akarni, de nem tehettem róla. Már ott tartottam, hogy talán el kellene menni orvoshoz, amikor valami kizökkentett. Ekkor történt, hogy Dory kutyánk mérget evett...  Nagyon elszomorított a halála, éppen, mintha az ember egy közeli hozzátartozóját veszítené el. Hiszen az is volt. Ahányszor csak rágondoltam, sírtam, szinte fájt a hiánya az egész lakásban. Gondolatelterelésképpen átrendeztük Stefanos szobáját is, saját magunk kifestettük, új ágyat kapott, cipekedtünk, dolgozgattunk egész nap. Aztán ebben a hónapban elmaradt a vérzésem. Először nem akartam elhinni, azt gondoltam, biztos a szomorúság miatt van; fogytam is egy csomót, talán ez az oka a szédüléseknek, émelygésnek. Nem is vettem tesztet, gondoltam, minek. Ha meg mégis (titkon persze azért reménykedtem), akkor úgyis hamarosan kiderül. 6 hetes voltam, amikor elmentünk orvoshoz. Csak amikor már a kezemben tartottam az ultrahangos fotót, akkor hittem el végre, hogy újabb családtag készülődik hozzánk. Pont, amikor nem azon járt az eszem egész nap, akkor sikerült teherbe esnem!

Nagyon jó terhességem volt. Az első hónapokban is csak bizonyos szagokra voltam érzékeny, de olyan elviselhetetlen hányingerem egyáltalán nem volt. Odafigyeltem az étkezésre is: nem híztam sokat, az egész terhesség alatt csak 10 kilót, ami igazából csak a baba és a magzatvíz volt. Éreztem is magamon a különbséget, nem fulladtam, nem vizesedtem, jó volt a közérzetem. Muszáj is volt, hiszen szó sem lehetett most már pihenésről: egy örökmozgó kétévest kellett hajkurásznom mindeközben. Szó szerint! Stefanos fáradhatatlan energiabomba volt, egész nap sétálni, csavarogni akart, nem maradt nyugton fél percig sem a lakás bezártságában. Szerencsémre épp az arany középidőben, a 4 - 6 hónap között voltam - ekkor még könnyedén viseltem mindent - , amikor a nyár jött, így minden nap tengerhez jártunk, ott legalább jól lefárasztotta magát. Meg engem.

Mondanom se kell, mekkora volt a boldogság, amikor megtudtuk, hogy ezúttal kislányt várunk! Úgy éreztem, minden kívánságom teljesült az életben :-)) A kispasis cuccok után belevetettem magam a rózsaszín csodák világába, nem győztem betelni velük! 

Egy kicsi gyerek mellett már úgy eltelt a 9 hónap, hogy szinte észre sem vettem.  Egyszercsak már a célegyenesben voltam. Ezennel már féltem egy kicsit a szüléstől, hiszen tudtam, mi vár rám. De igyekeztem magam összeszedni, lelkileg felkészülni. Ezerszer kielemeztem magamban, hogy mit csináltam rosszul Stefanosszal, és megfogadtam, hogy koncentrálni fogok, hogy ezek ne forduljanak elő újra. Tudtam, hogy nem akarok megint fekve vajúdni, inkább mászkálok, akárki akármit mond is;  felülve akarok szülni, és akkor nyomok, amikor tényleg úgy érzem. Kitoláskor pedig a kicsimre akarok koncentrálni, nem a saját fájdalmamra,  látni akarom, átélni, amikor megérkezik. Utána pedig a karomba veszem, ha a fene fenét eszik is! 

Tanultam a kórházi élményből is. Draman anno nem jártam be a kórházba vizsgálatokra, mert magánrendelőbe jártam. Szerencsétlenségemre éppen abban az évben vezették be, hogy a magánorvos nem mehet a kórházba szüléshez, csak a kórházi orvosok lehetnek ott; magánorvos csak magánklinikán segédkezhet, persze nem csekély pénzért. Nos, a magánklinikához már akkor sem volt sok "kedvünk", és nem is lett volna érdemes igazán. A drámai kórház teljesen új, jól felszerelt intézmény volt, tiszta, rendezett, nem láttam értelmét, miért kellene egy régimódi magánklinikára menni, ahol nem elég, hogy az ember 3-szor annyit fizet, de még nincs is annyira ellátva; ha netán valami komplikáció adódik, akkor a babát és/vagy a mamát megintcsak a kórházba szállítják át. Amikor Stefanosz besárgult, és 16 órán keresztül kék fény alatt tartották, volt ott a megfigyelőben egy másik újszülött, aki a klinikán született, de mivel légzési problémái voltak, áthozták a kórházba. Aztán anya maradt a klinikán, a kicsi meg a nagyszülők kíséretében a kórházban... Megérte? Én legalább ott gubbaszthattam a babám mellett, amíg ki nem került a kékfény alól... Na arról is tudnék mesélni...

De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy mivel magánrendelőbe jártam terhesgondozásra, a kórházban nem ismertem senkit. Pedig felkészítettek rá, még az orvosom is mondta, hogy nem árt, ha a 7. hónap körül eljárok a kórházba is vizsgálatokra, hogy ismerjenek. Mentem is egyszer, és miután türelmesen végigültem 3 órát, hogy sorra kerüljek, éppen a főorvos asszonyhoz kerültem. Elég ijesztő kinézete volt!!! Látta a kiskönyvemben, hogy eddig magánrendelőbe jártam, kérdezte tőlem, hogy hol szeretnék szülni, a kórházban, vagy az orvosomnál magánklinikán? Mondtam neki, hogy a kórházban. Erre azt mondta, hogy jó, akkor majd jöjjek, amikor szülni kell, de addig, ha akarok, továbbra is járjak a dokimhoz, nincs értelme ott kuksolnom a kórházban. Meglepett, hogy ilyen lazán kezelte a dolgot, de persze nem kellett kétszer mondania. Ezekután viszont, amikor megjelentem a kórházban, hogy itt az idő, úgy néztek rám, mint egy marslakóra. Sőt többen, akik a kiskönyvemet látták, meg is jegyezték, nem túl kedvesen, hogy ha eddig az orvosomhoz jártam, akkor most miért nem hozzá mentem szülni? Két fájás között nem éppen ilyen kifejtendő kérdésekre vágytam... Főleg nem abban a hangnemben.

Szóval ezekután tanultam az esetből, és bár Malvinával is magánrendelőbe jártam, de a 6. hónap végétől szorgalmasan bejártam a kórházba is. Meg is ismertem az összes orvost, szülésznőt és nővért, és jó benyomásaim lettek az egész kórházról. Pedig még csak nem is modern vagy új az itteni kórház, sőőőőt!  Az orvosok hozzáállása viszont példaértékű volt, szinte szerettem már odajárni :)) Orvost viszont most sem akartam választani, úgy éreztem, akárkihez is kerülök, jó kezekben leszek!

Eljött tehát az idő. Mivel Malvina is nagy babának ígérkezett (Stefanos 4 kilóval született, és a másodikat még ennél is nagyobbra jósolták!), az orvosom szinte biztos volt benne, hogy előbb fog megszületni a kiírt időpontnál. Stefanos is 10 nappal előbb jött, így izgultam, hogy a szüleim időben ideérjenek. Most nem engedhettük meg magunknak, hogy később jöjjenek, hiszen akkor ki vigyázott volna Stefanosra? Na jó, legvégső esetben megoldottuk volna valahogy, de nem szerettem volna, ha a kistesó érkezése miatti sokkot még az is jobban megkeserítené, hogy idegenek vigyáznak rá. Végül aztán megérkeztek a nagyszülők, innentől viszont azért ment a hajrá, hogy minél előbb megszülessen a kicsi, hiszen a szüleim akkor még mindketten dolgoztak, véges időre jöttek. Ehhez képest csak teltek-múltak a napok, és sehol semmi. Néha olyan jóslófájásaim voltak, hogy azt hittem, ott helyben megszülök, de aztán mégsem. Stefanosszal naponta többször megmásztuk a lépcsőfokokat a 7. emeletig meg vissza, de csak annyi lett az eredménye, hogy az izomláztól mozdulni sem bírtam :-D Kétszer tartottuk meg a Szentestét: először már 23-án, mert féltem, hogy 24-én már a kórházban leszek, és a kisfiamnak nem lesz szép karácsonya. De lett. 24-én újra megtartottuk a szentestét, sőt, 25-én és 26-án is együtt voltunk. Otthon. 26-án a férjem szolgálatban volt. Még a hónap elején ő maga választotta ki ezt az időpontot, mert úgy számoltuk, hogy addigra MÁR kint leszünk a kórházból. Ahhoz képest még mindig semmi. Aznap este még hajat mostam, beszárítottam (ennek később jelentősége lesz :-)) nem nagy, de mégis vicces), aztán olyan 1 óra körül mentem aludni. Alighogy lefeküdtem, elkezdődött. Nem lehetett összetéveszteni semmivel, ez már AZ a fájás volt, megismertem. Felkeltem, és elkezdtem mászkálni a nappaliban. Anyu egyszerre kijött hozzám, megérezte, hogy akció van. Ránéztem az órára: egyszerre 10 percenkénti  fájásaim voltak. Ennek már a fele sem tréfa! Anyukám unszolt, hogy hívjam már fel a férjemet, de én még nem akartam; még mindig attól féltem, hogy hirtelen abbamaradnak a fájások. Másrészről pedig Stefanosszal órák hosszat vajúdtam, azt hittem, majd most is így lesz. És inkább otthon akartam a köröket róni, mint a kórház rideg folyosóján. Vagy hogy esetleg megint ágyba kényszerítenek. Ezt semmiképpen nem akartam. Így sétálgattam tovább, a fájások alatt a kanapéba kapaszkodva próbálgattam a légzéstechnikát, és rájöttem, hogy tényleg segít. Közben pedig anyu masszírozta a derekamat. Jólesett!

Aztán a következő fájás már 5 perc múlva jött. Ekkor már mégiscsak felhívtam a férjemet, hogy szépen lassan készülődjön hazafelé.... Röhögött, azt hitte, viccelek. Ugyanis előző nap még megfenyegettem a kollégáját, akivel együtt voltak szolgálatban, hogy lehet, hogy egyedül marad. Ő meg azt mondta, meg ne merjem próbálni. Megmertem... Esküszöm, nem direkt volt :-D 

10 perc múlva újra hívtam a férjemet, hogy most már rohanjon... 3 perces fájásaim voltak. Már felöltözni is alig bírtam, mindenhol feszített, a cipőmet anyu adta rám. Közben apukám is felébredt, érezni lehetett az izgalmat a levegőben. Fél 3-kor még felébredt Stefanos pisilni, visszakísértem a szobájába, adtam neki egy puszit, és lefektettem. Mit sem sejtett. Aztán elindultunk.

A kórházba érve talán az egyetlen olyan nővér volt ügyeletben, akivel még nem találkoztam. Csodálkozva végigmért, amikor bekopogtunk a nővérszobába. Mit akarunk? Na mit vajon, jöttem szülni! Na majd ő azt meglátja - mondta. Bekísért a szülőszobára (férj kizárva, és nem is engedték be a szülésre, hiába mondtam, hogy már gyakorló "szülő" - szó szerint is), rámkötötte a ctg-t. Ebben a pillanatban elfolyt a magzatvizem. Itt már kétségbeesetten kiabált a másik nővérnek, hogy gyorsan kerítsék elő az orvost, mert szülök!! Na ugye, nem megmondtam??? 

Átöltözni már nem volt időm, abban a ruhában szültem, amiben bementem, de persze ez volt a legkisebb gondom. Alighogy megpattant a magzatburok, és éreztem, hogy folyik a víz, megkönnyebbültem, éreztem, hogy a feszítő érzés a hasamból kezd elmúlni. Aztán rájöttem, hogy tolnom kell. Nem, ez lehetetlen, ilyen gyorsan? Hol marad az átmeneti állapot? Sehol. Aminek jönnie kell, jönnie kell, nincs mese. Ekkor lépett be a doktornő, még gombolkozott :-)) Rámszólt, hogy ne nyomjak még. Aztán megvizsgált, és közölte, hogy jön... Annyira vettem a levegőt, hogy megszédültem. Az egyik nővérke a kezembe adott egy oxigénmaszkot, mondta, tegyem az arcomra, ha kell. Egyet-kettőt szívtam belőle, aztán rájöttem, sokkal jobb szolgálatot tesz, ha az arcomra fújatom közben a levegőt :-)) Hűsít. Felkészültem a következő nyomásra, ülő helyzetbe tornásztam magam. Vissza akartak nyomni, de rájukmordultam, hogy nekem így jobb, hagyjanak. A következő nyomásra kint is volt a feje. Előrehajoltam, hogy lássam, de milyen az emberi szervezet! Ahhoz, hogy elviseljük a fájdalmat, fájdalomcsillapító hormonokat gyárt, és ezt úgy vettem észre, hogy hiába akartam teljesen magamnál lenni ennél a nagy pillanatnál, mégis úgy éreztem, mintha egy áttetsző függöny lenne a szemem előtt, és mintha csak álmomban látnám az egészet. Homályosan láttam a kicsikémet, és hallottam a doktornő hangját, hogy állj, ne nyomjak tovább. Aztán megláttam egy ollót, ahogy a kicsi nyakához közelít. Ekkor valahol nagyon az agyam legmélyén tudatosult egy kép, hogy a köldökzsinór 2-szer rá van tekeredve a nyakára! Szerencsére elég hosszú volt, és nem történt nagyobb baj, egy nyisszantás, és máris kicsusszant a kis teste is! És abban a pillanatban hallottam a hangját is, és most azonnal elöntött a boldogság érzése! Tudatosan készültem erre a pillanatra, és az anyai érzések is már dolgoztak bennem, nem voltam úgy lebénulva, mint legelőször. Mielőtt elvitték lemosni, kértem, adják oda. Nem adták a kezembe, csak a kis arcát tették oda az arcom mellé.  Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem! 

Amíg elvitték, megkönnyebbültem. Nagyon könnyű szülésem volt, gyors lefolyású, az első fájás óta csak 2 és fél óta telt el!! Viszont a fájdalom annál intenzívebb. Viszont így, hogy tudtam, mit csinálok, ura voltam a helyzetnek, én irányítottam a dolgokat. De örültem neki, hogy túlvagyok rajta. Abban a pillanatban úgy éreztem, most így tényleg kerek a kis családunk, talán mégsem akarom ezt már még egyszer átélni. 

De csak abban a pillanatban. Úgy kb. 5 percig :-D

Ja az lemaradt, hogy miért is volt vicces a hajszárítás... Nos, ilyen gyors szülés alatt ugyebár nem volt időm nagyon összekócolódni sem, így amikor egy óra múlva bejött a doktornő a kórterembe, hogy megnézzen, epésen megjegyezte, hogy nnnna, már a hajamat is belőttem... :-D  Pedig nem is.... :-P  Csak úgymaradt.

Gyermeki logika

- Anya, amikor még nem voltunk, hány gyereket szerettél volna?
- 3-at.
- Tényleg?
- Igen.
- És ha születne még egy gyereked, akkor azt mondanád, hogy négyet akartál?

Szüléstörténet 1.

Kezdjük mindjárt az elején. Stefanos. 

Amikor összeházasodtunk a férjemmel, úgy terveztük, még várunk pár évet a gyerekvállalással. Természetesen mindketten szerettünk volna gyerekeket, többet is, de nem azonnal, először még élvezni akartuk egy kicsit az életet, dolgozni, szórakozni járni, hiszen tisztában voltunk vele, hogy utána gyökeresen megváltozik az életünk. Pár hónap gondtalan házasélet után azonban valami nagyon kezdett hiányozni. Már nem elégített ki minket a munka-pihenés-szórakozás háromszög, ennél valami többre vágytunk. Valamire, ami teljesen kitölti az életünket. Hétvégenként úgy jártunk már el bulizni, mint akiknek muszáj. Nem élveztük már igazán, de az otthonülésnek sem láttuk sok értelmét. Egy ilyen unalmas este után fogalmazódott meg bennünk: itt az ideje a babázásnak! Ismerőseink közül is egyre többen lettek szülők abban az időben, és rá kellett jönnünk, hogy irigyeljük őket a bezártságért, a szabadságuk elvesztéséért és a pelenkacserékért :-D 

Ehhez még jött a tény, hogy a páromnak épp akkor jött az áthelyezés, Thessalonikiből Drámára, egy kisvárosba, ami amúgy is azzal járt együtt számomra, hogy fel kellett adnom a biztos munkahelyemet, és nem sok jóval kecsegtettek a dramai (szó szerint)  munkalehetőségekkel kapcsolatban. Mivel itt Görögországban nem létezik a gyes vagy a gyed fogalma, a kismamáknak a baba születése után 3 hónappal (a "kiváltságos" köztisztviselőknél 1 év) vissza kell menni dolgozni, sosem volt kétséges számomra, hogy ha gyermeket vállalok, fel kell adnom az állásomat. Erre mondják, hogy tökéletes időzítés! 

Egy hónapig Thessaloniki és Drama között ingáztunk, amíg megtaláltuk  a tökéletes  lakást. Volt egy bökkenő, amivel katonafeleségként még nem számoltam: olyan biztosak voltunk benne, hogy Szalonikiben fogjuk leélni az életünket, hogy szépen berendezkedtünk már ott, így előállt az a fonák helyzet, hogy nem a lakáshoz kerestünk bútort, hanem a bútorainkhoz lakást :-O  Eltelt egy kis időbe, mire megtaláltuk az igazit. Nem volt könnyű dolgunk, két különböző városból levezényelni a költözést. Először az új lakást kellett kitakarítani, aztán cipekedtünk, kiköltöztünk, beköltöztünk, vissza a régibe, takarítani és festeni, elfáradtunk rendesen. Egy hét múlva pedig pozitívat teszteltem :-) Nem sokáig tartott a felhőtlen boldogság. A költözés fáradalmai, vagy a 2 évvel azelőtti vetélés követeztében, de a 6. héten elkezdtem vérezni. Nem sok jóval bíztatott az orvos sem: túl alacsonyan tapadt meg a magzat, de azért szigorú fekvésre ítélt, és hormontablettákat kellett szednem. Nagyon-nagyon akartam azt a babát, mindent megtettem volna, hogy megtartsam! Az első 3 hónapot végigfeküdtem, tényleg csak nagyon indokolt esetben keltem fel! Nem volt könnyű, főleg az egész napos rosszullétek mellett, de a cél érdekében mindenre elszánt voltam, ha kellett volna, akár az egész 9 hónapot végigfekszem!! Szerencsére erre nem volt szükség, a harmadik hónap végére teljesen helyreállt minden, a rosszulléteket is egyik napról a másikra elvágták, boldog és problémamentes babavárás következett innentől. Azon kívül, hogy túl sokat híztam (17 kilót), más gond nem volt, a kicsi szépen fejlődött, a 14. héten már meg is mutatta az ékességét, nagy volt a boldogság, hogy elsőszülöttünk fiú lesz! Persze akkor is ugyanolyan boldogok lettünk volna, ha lány :-)) A 20. héten, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, megéreztem az első kis mozgását! Nem rúgott, csak mocorgott. Egész terhesség alatt nagyon nyugodt baba volt (bezzeg utána!!!), illedelmesen csak nyújtozkodott, nem ficánkolt sokat. Vicces volt, amikor mozdult, csak kitüremkedett egy kis púp a hasamból, innen kapta későbbi becenevét: karoubalaki = púpocska. Persze leginkább akkor mocorgott, ha éppen aludni készültem :-)) Ezt a rossz szokását a születése után is sokáig megtartotta...

Egyedül az utolsó hónapot viseltem nehezen. Alighogy a célegyenesbe értem, elfogott a türelmetlenség, már nagyon szerettem volna a karjaimban tartani a kisfiamat! Sokszor elképzeltem, milyen lesz majd Vele az életünk. Az összes könyvesboltokban létező szakirodalmat elolvastam, ami a terhességről, szülésről, és a baba első heteiről szól, úgy gondoltam, készen állok a nagy feladatra. Kis naiv... :-) 

Az utolsó napok csigalassúsággal teltek. Abban az évben korán beköszöntött a nyár is, június első napjaiban egyik napról a másikra hirtelen elvisehetetlen kánikula vette kezdetét. Kezdtem belátni, hogy lehet, hogy igaza van az orvosomnak, aki a kilóim miatt piszkált folyton. Előtte soha életemben nem voltam hízásra hajlamos, sőt, az a típus voltam, aki ehetett bármit és bármennyit, mégsem voltam képes pár grammot magamra szedni. Néha ez is zavart, túlságosan is sovány voltam a magasságomhoz képest. Régi szép idők!!! 

Így már érthető, hogy a terhesség alatt szinte büszke voltam magamra, hogy végre sikerült híznom! Na de az azért már tényleg túlzás volt... Viszont azt gondoltam, hogy a szülés után majd úgyis könnyen leadom a felesleget... Nagy tévedés! A szülés előtt egy nappal  (akkor még nem tudtam, hogy ez már a szülés előtti nap - nyilván :-D ) egy kicsit megriadtunk, mert a kicsi egész nap nem mozdult. Aggódtam, hátha történt vele valami, így bementünk a kórházba. Meghallgatták, minden rendben volt, méhszáj teljesen zárt, úgy nézett ki, még várat magára a fiatalúr. Kérdésemre ott is csak a megszokott szülésmegindító módszereket ajánlották, de nálunk ezek nem igazán jöttek be. Aztán aznap éjjel már nem sokat aludtam. Kellett egy kis idő, mire félálomban rájöttem, hogy ezek már a fájások, először csak azt hittem, valami megfeküdte a gyomromat... Hajnali 3 körül aztán végleg felkeltem, nem tudtam már visszaaludni, vártam, hogy történjen valami. Néhány gyenge fájáson kívül azonban semmi sem történt. Sz. fél 7-kor kelt volna, de megérezte, hogy nem vagyok a szobában, 6 óra körül kijött hozzám a nappaliba. Vártunk egy kicsit, nem tudtam, mi legyen, de mivel neki 7-re mennie kellett volna dolgozni, mondtam, biztos, ami biztos, menjünk be előbb a kórházba, nehogy akkor jöjjön rám a szülhetnék, amikor nincs itthon. A kórházban egy fiatal szülésznő megvizsgált, 2 ujjnyira nyitva volt a méhszáj, de mivel a fájások nagyon gyengék voltak, még haza akart küldeni.  Csalódott arckifejezésemet látva viszont úgy döntött, még egyszer megnéz: ahogy nem éppen gyengéden megvizsgált, megrepedt a burkom!! Ennek nagyon megörültem, mert ez már azt jelentette, hogy végre történik valami. Bár a szülésznő nagyon rossznéven vette, és le is szidott,  hogy megugrottam a vizsgálat közben, és ezért repedt meg a burok... Kösz. Szerintem meg menjen állatorvosnak, és segédkezzen a teheneknek szülésnél, amilyen "gyengéd" volt...

Hirtelen felgyorsultak az események. Amíg a férjem elvégezte a recepción a betegfelvételt, én hazatelefonáltam anyuéknak, hogy móka indul!!!  Útra készen várták a híreket, igaz, pár nappal későbbre számítottak, de így is szinte azonnal indultak Magyarországról. Az már egy másik történet, hogy milyen kalandos útjuk volt, mire 2 nap múlva végre a karjukban tarthatták az első kis unokájukat! Én pedig közben elindultam a magam utazására az anyaság felé. A burokrepesztés után felerősödtek a fájdalmak: először még jól bírtam, büszke is voltam magamra, micsoda tökös csaj vagyok én! De ez még csak a kezdet volt. Egy kis idő múlva már lehervadt az arcomról a mosoly, egy-két óra múlva pedig már kétségbeesetten fetrengtem az ágyon, hogy én nem ilyen lovat akartam!!! Az sem segített a helyzetemen, hogy közben eljött az osztályon a vizit ideje, így a férjemet is eltávolították mellőlem. Magányos voltam és rémült, nem tudtam, mi vár rám, a sok elolvasott szakirodalom valahol az agyam legmélyére temetődött, most csak az motoszkált a fejemben, hogyan fogom én ezt túlélni... Szobatársam előző nap szült; rendes volt, biztatni próbált, odahozta hozzám a babáját is, nézzem csak meg, hamarosan én is babázni fogok! De én csak nyugalomra vágytam, és szerettem volna, ha legalább egy percre abbamarad ez az elviselhetetlen fájdalom. Közben a vizit énhozzám is elért, szerencsétlenségemre éppen orvostanhallgatókkal volt tele a kórház, és a gyakorlat részéhez ugye az is hozzátartozott, hogy hogyan kell megvizsgálni a vajúdó kismamát... Mit mondjak, nem töltött el felemelő érzésekkel, hogy a tananyag része lehetek... Az előbbi "kedves" szülésznőtől újfent megkaptam, hasonlóan "lélekmelengető" stílusban, hogy mit rángatózok, készüljek fel, hogy ott egy egész fej fog kijönni... Pszichológusnak se menjen...

Újabb órák teltek el várakozással. Félájult voltam a megállás nélküli fájdalomtól, amikor vizsgálatra akartak vinni, lábra sem bírtam állni, de tágulás sehol. Egyre több orvos gyűlt körém, én persze akkor még mit sem sejtettem. Aztán egyszercsak úgy döntöttek, irány a szülőszoba. A férjemet ki akarták zárni, de könyörögtem, hogy legalább a vajúdás ideje alatt hadd legyen velem, mert már nem bírom tovább. Beleegyeztek, de közölték, hogy a szülésre ki kell mennie. Sajnos itt Görögországban nem divat az apás szülés, főleg a kisvárosi kórházakban. Egyelőre ezzel is teljesen meg voltam elégedve, hogy legalább most mellettem van. Aztán jött az oxitocin infúzió. Amiről eddig azt hittem, fájdalom, semmi sem volt ehhez képest! De legalább már kezdett rendszeressé válni, két fájás között volt egy-két perc szünet, amíg kipiheghettem magam. Már jóval a szülés előtt megbeszéltem a férjemmel, hogy nem akarok érzéstelenítést, és bármennyire is könyörögnék szülés közben, ne egyezzen bele. Persze akkor még azt hittem, bírom a fájdalmat. Most eljött az idő, hogy újraértékeljem a fájdalomküszöbömről való elméleteimet, és kétségbeesetten rimánkodtam legalább csak egy kicsi fájdalomcsillapítóért. Férjem a megállapodásunkhoz tartva magát csak röhögött rajtam, azt gondolta, túldramatizálom a dolgot. De legalább addig sem a fájdalomra koncentráltam, amíg arra összpontosítottam az energiáimat, hogy őt utáljam :-D Aztán egyszercsak elmúlt a fájdalom, és közöltem a férjemmel, hogy most aludni szeretnék. Ugye egész éjjel nem aludtam, most meg már jóval elmúlt dél, kijött rajtam a fáradtság. Nem tudtam, hogy ettől a kijelentésemtől miért gyűlt körém hirtelen ennyi orvos. Első szüléssel persze még az sem volt furcsa, hogy egyáltalán miért van ennyi mindenki körülöttem, azt hittem, ez a természetes. Még a főorvos asszony is gyanúsan sokat tartózkodott mellettem, pedig a hangok alapján történt még néhány szülés a környező szülőszobákban. Aztán egyszercsak elkezdtem szédülni, és  hányingerem lett. Érdekes módon olyan tiszta lett a fejem; azt számolgattam, hány óra telt el azóta, hogy utoljára ettem; igazság szerint most nem lehetne hányingerem. Valahol az agyam legmélyéről, az eltemetett ismeretek közül mintha valami olyasmi is előderengett volna, hogy ez már az átmeneti szakasz, tulajdonképpen a célegyenesbe értünk, de még nem akartam elhinni. Nem tudom, miért, de belémrögződött az, hogy nem tágulok úgy, ahogy kellene, és még nagyon messze van a vége. Nem is tudom, meg tudom-e szülni egyáltalán. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de mint tudjuk, az agyban dől el minden. A terhességem alatt tudatosan figyeltem rá, hogy elkerüljem a terhességgel, szüléssel kapcsolatos rémtörténeteket, ami bizony néha nehéz ügy volt, főleg, ha anyósomék falujába mentünk. Mintha a régi öregek kötelességüknek éreznék, hogy ha terhes nőt látnak, akkor rájukzúdítsák a világ összes katasztrófatörténetét... Rémes. Szerencsémre elég jó szelektív hallással áldott meg az ég, és az ilyen rémtörténeteket gyorsan kizártam a tudatomból. Akkor. Most így a célvonal előtt egy kicsivel hirtelen kitárult Pandora szelencéje, és sötétebbnél sötétebb gondolatok cikáztak át az agyamon. Közben pedig kétségbeesetten próbáltam magamban felidézni a szakirodalmat, ami a szülés szakaszait illeti, de akárhogyan is gondolkoztam rajta, úgy emlékeztem, hogy itt most annak a résznek kellene következnie, hogy erőteljes késztetést érzek a nyomásra, de még nem szabad... Na, ezt nem volt nehéz betartani, nálam még a késztetés is hiányzott... Viszont a szülésznővel (most egy tényleg kedves nő volt ott velem, a másik "tehénpásztor" közben már letette a szolgálatot - szerencsémre) való kommunikáció sem volt zökkenőmentes, kérdezte, hogy nem kell-e vécéznem... Csodálkoztam egy kicsit, de mondom, nem... De biztos? Tuti, 2 éves korom óta tudom, mikor kell, mikor nem... De ha kell, szóljak... Jó, te leszel az első, akivel tudatom - gondoltam... Közben szegény nőci meg csak azt akarta nekem finoman beadagolni, hogy nem kell-e nyomnom :-D Beszéljen már felnőtt nyelven, nem az oviban vagyunk!!! 

Aztán mire felocsúdtam, körülöttem volt az összes orvos megint, és közölték, hogy most itt az idő, hogy nyomjak... Pedig nekem nem úgy tűnt, de ha ők mondják! Nos, itt eszembe jutott megint egy rémtörténet -  made in Serres (férjem faluja)  -, miszerint a szülő nő hiába nyomta a gyerekét, egyet nyomott, visszacsúszott, nos, valahogy én is így éreztem most, sőt, hiába nyomtam, úgy éreztem, nincs semmi eredménye. Két-három nyomás után aztán elfogyott minden erőm, meg önbizalmam, halkan csak annyit súgtam, hogy nem megy... Persze ment volna, csak időre volt szükségem, de az is lehet, hogy mégsem? Nem tudom, lényeg a lényeg, innentől mintha kívülről láttam volna az eseményeket, és éppen a Vészhelyzet egyik epizódját látnám: hirtelen nagy jövés-menés, műtőslámpa felkapcsol, fődoki előugrik, szülőasztal felültet, két szülésznő a két karomat, másik kettő a lábaimat fogja, egy a hasamat nyomja, aztán felismertem a távolból egy tárgyat, amit már láttam a kedvenc szakirodalmamban: vákuum. Valahol nagyon belül egy hang mintha még azt mondta volna, hogy erre mégsincs szükség, de már se időm, se erőm nem maradt tiltakozni. Miért is? Essünk már túl rajta. Kimerült voltam, már gondolkozni sem volt erőm. Amikor kibújt a kisfiam, az első gondolatom az volt, hogy végre, vége!!! Eszembe jutott, amit a szobatársnőm mondott, mielőtt a szülőszobába toltak (mintha évek teltek volna el azóta!), hogy a legnagyobb fájdalom, amikor kibújik a baba, de utána hirtelen mintha csak elvágnák a fájdalmat! Ez volt az első, amire gondoltam, hogy jééé, tényleg! Megkönnyebbülés lett rajtam úrrá. Eltelt pár másodperc, mire felfogtam, mi is történt, és felemeltem a fejem, hogy megnézzem, hol van a kicsim. Csak egy kis lila csomagot láttam, aki körül az orvosok ügyködtek, nem is adták oda, csak a hangját hallottam! De már ez is boldogsággal töltött el! Furcsamód nem éreztem azt az eufóriát, amire számítottam, meg amit a filmekben lehet látni. Első babánál talán természetes is, hiszen az anyai érzések még csak ezentúl kezdenek dolgozni. Mentségemre legyen a kimerültség, valamint a merev orvosi protokoll, amely nem volt tekintettel az anya és az újszülött érzéseire, azonnal elvitték lemosni, aztán betették az inkubátorba: két órán keresztül oxigént kellett kapnia. Nem hiába volt olyan lila szegény, sokat időzhetett a szülőcsatornában, ezért volt olyan sürgős a rásegítés. Persze ezt már csak így utólag tudom. De azért egy fél percre akkor is a hasamra tehették volna. Ott volt tőlem 2 méterre, az inkubátorban, én pedig vágyakozva néztem, és nem bírtam felfogni, hogy ez a kis csomag az én kisfiam! 

Férjemet a nagy izgalmak hatására szépen bent is felejtették a szülőszobában, csak a szabás-varrás kezdetekor küldték ki, így ő is részese lehetett ennek a csodának! 2 órán keresztül még ott maradtunk megfigyelésre, de csak messziről figyelgettük egymást. Az egyik nővért kértem meg, hogy adja oda nekem egy kicsit. Hezitált ugyan, de megsajnált minket: az ölembe tette a babát. Szóltam hozzá, és ő rámnézett. Félig nyitott szemmel, de tekintete megtalálta az enyémet. Szia kicsim! -súgtam neki. És hirtelen kerek lett a világ. Ez a kis csoda, akit 9 hónapja vártunk, végre itt van velünk, megérkezett! A szívem megtelt melegséggel, és ebben a pillanatban megszületett bennem az anya.

Amikor visszavittek a kórterembe, a picit nem hozták velem. Mondták, hogy leviszik a gyerekosztályra megvizsgálni. Eltelt egy óra, kettő is, és Ő még mindig sehol. Még alig élt, pár órája, de máris hiányzott a közelsége. Hiszen még nem is élvezhettem igazán, hogy a karomban tartsam. Másrészről pedig aggódtam is, annyi mindent hallani, elcserélt, vagy akár elrabolt csecsemőkről! Már akkor megkezdte az anyai szív a reszketést! Szegény férjemet unszoltam, hogy menjen már utána, érdeklődjön, hol van, mert én ezt nem bírom! Amikor végre meghozták, nagy kő esett le a szívemről! Alaposan át kellett vizsgálni, meg kellett nézni, a vákuum nem okozott-e a kis fejében maradandó károsodásokat. Szerencsére semmi baj nem történt, azon kívül, hogy olyan hosszúkás volt a feje, mint egy marslakónak (na nem mintha láttam volna valaha is marslakót közelről...). De az orvosok megnyugtattak, hogy pár nap, és elmúlik ez az ödéma. Valóban, mire hazamentünk a kórházból, már nyoma sem volt a születése során elszenvedett szépséghibának. Nekem meg különben is mindenképpen  gyönyörű volt!!

Lenne még mit mesélnem a kórházban töltött napokról, meg főleg a szoptatásról, de erre majd külön kitérek valamikor máskor. Így is túl hosszú lettem, külön dícséret annak, aki idáig eljutott az olvasásban :-))

Csak érdekességként annyi, hogy a kicsi fiam egy igazi világutazó: ha valaki megkérdezné, honnan valósi,  bizony nehéz lenne elmagyarázni. Thessalonikiben fogant, Drámán született, Komotiniben nőtt fel (eddig), magyar anyától, és serresi apától. Na ezt kapjátok ki! 

Kabalababa

Még 3 nap, és a legkisebb ugrifülesünk 2 éves lesz! Az utóbbi napok ennek a hevében telnek, lázasan készülődünk a Csibe szülinapjára! Nem tervezünk neki nagy bulit, csak mi családiasan, meg gondolom, a keresztanyja is jön majd. De ismerve a falu szokásait, a békés családi megemlékezés biztos nagy népünnepéllyé növi ki magát, a szomszédokat is meg kell kínálni a tortából, egy-két barát is biztos átjön, szóval készülök a sáskajárásra :)) Fotini amúgy is az iskola maszkotja, a többiek szerint :)) Pár hónapos kora óta nap mint nap együtt mentünk a bátyjáért az iskolába, mindenki megcsodálta, és szemtanúi lehettek a fejlődésének. Nem telhetett el iskolai ünnepség, esemény, hogy ne ő került volna a középpontba végül :)) Talán nincs is ember itt a faluban, aki ne tudná, ki is az a FOTINI... fogalommá vált :-D Így hiába is mondtam, hogy nem tartok neki szülinapi banzájt, máris többen jelezték, hogy azért ők beugranának :)) 

Leginkább azonban nem is ez tart lázban minket, hanem a beszélgetések a gyerekekkel. Az emlékek ilyenkor kétszer akkora erővel törnek elő, az utóbbi napok beszédtémája természetesen nem is lehetett más, mint a születés, valamint az első éveik. Mindegyiküknek egyenként el kellett mesélnem, hogyan születtek, milyenek voltak piciként. Végül aztán együtt felelevenítettük azt a napot is, amikor Fotini született. Hiszen akkor már ők is elég nagyok voltak, ki többé, ki kevésbé, de értették, miről van szó. 

De nem akarok a dolgok elejébe vágni, azt hiszem, most van itt az ideje, hogy leírjam a három gyerek születésének történetét. A következő bejegyzések erről fognak szólni.

Már megint :(((

Már megint rosszkor megyünk el. Két nap alatt kétszer jöttem rá. Azt ugye tudtam már hónapokkal ezelőtt, hogy még az iskolaév vége előtt pár nappal el kell utaznunk Magyarországra, hogy a vizsgaidőszakra még hazaérjek. De csak legyintettünk rá, hogy nem számít, az utolsó pár napban már úgysem tanulnak semmit, nem maradnak le sok mindenről. De akkor még nem volt arról szó, hogy az év végére búcsúműsort szerveznek a másodikosok, hiszen nagy valószínűség szerint jövőre más tanítónénit kapnak. Ezt tegnap tudtam meg, és Stefanos nagyon el volt keseredve, hogy nem leszünk itt :((( A tanítónénije viszont rendes volt, azt mondta, majd még meglátja, lehet, hogy akkor előbb tartják meg a műsort. Bárcsak úgy lenne! Nem először történt meg ez az eset ugyanis. Tavaly a karácsonyi műsorról maradtak le a gyerekek, mert mennünk kellett... Illetve nem lett volna muszáj, de a repülőjegyet már hónapokkal előbb le kell foglalni, és akkor még nem tudtam, hogy ügybuzgó kis falunkban még december 23-án akarják megtartani a karácsonyi műsort, holott a legtöbb városban 19-e volt az utolsó tanítási nap. És ez már csak akkor derült ki, amikor javában folytak az előkészületek, próbák, így volt nagy sírás, amikor megtudták, hogy végül mégsem fognak szerepelni. A szívem szakadt meg értük, de a jegyeket már sajnos nem lehetett áttenni. Idén aztán pont emiatt mentünk haza autóval. 23-án délben (nem ám reggel!!!) még megvártuk a műsort, büszkén végignéztük a kis fellépőinket, aztán bepattantunk az autóba, és irány Magyarország! Szenteste délelőttjére otthon is voltunk :)

A mostani műsor miatt még reménykedem. A másik csapás viszont ma ért, amikor megtudtam, hogy Malvina balettelőadása június 18-án lesz!!! Egész évben erre a műsorra készülnek, fellépő ruhát is varratnak, mostanában próbálják, kicsi lányom odáig van meg vissza tőle. És persze próba, próba gőzerővel! De miért kell mindent utolsó pillanatra tenni, mások nem akarnak elmenni a szünidő kezdete után??? Egyelőre még meg sem mertem neki mondani, egy kicsit megint meg fog szakadni a kicsi szíve... Legalább a próbákon hadd vegyen részt, aztán majd meglátjuk, hogyan adagolom be neki :-((  Úúútálom, hogy megint miattam maradnak ki valamiből. Csak az vigasztal, hogy utoljára, mert ha minden jól megy, ez lesz az utolsó vizsgaidőszakom. Utána már soha többet nem kell hozzám alkalmazkodniuk, megígérem!!! 

Na és persze ha már otthon leszünk, megtalálják  a módját, hogy vigasztalódjanak, abban biztos vagyok :-))

Gyermekkori barátságok

Malvina lányom ma új barátnőre tett szert az egyik utcaszomszédunk unokájának személyében. Nagyon örültem neki, mert már régóta "szemet vetettem" a kislányra, láttam, hogy hasonló korú lehet az én lányommal, csak eddig nem adódott lehetőség az ismerkedésre. Sajnos nem itt lakik a faluban, de gyakran jön a nagyszülőkhöz, na és a város is csak 10 percre van tőlünk. Olyan jóleső érzés volt figyelni őket, hogy milyen jól megtalálták az összhangot! Persze tudom, a gyerekek könnyen barátkoznak, de Malvinának sajna nincs sok hasonló korú kislány a környezetében, és ez elszomorít néha. Egy kislány volt a városban, aki a szomszéd házban lakott, és majdnem napra pontosan egyidősek, ővele pici koruk óta elválaszthatatlan jó barátnők. Természetesen azóta is tartjuk a kapcsolatot, hogy elköltöztünk, főleg, hogy a kislány anyja lett Fotini keresztmamája, de azért mégsem ugyanaz, mint amikor minden nap együtt voltak sülve-főve. Itt az iskolaelőkészítőben meg összesen 3-an vannak kislányok! Ezek közül az egyik bent lakik a városban, így délutánonként nem nagyon tudnak összejárni. A másikkal meg tipikus se veled, se nélküled kapcsolatban vannak: ha együtt vannak, 5 perc után már veszekednek :)) De mégis igénylik egymás társaságát. Na persze, jobb híján.... Így már régóta gondot okozott nekem, hogy honnan lehetne hasonló korú kislányokat szerezni neki :)) Stefanosnak van egy csomó kis barátja (bár neki is a legjobb barátja még mindig az a kisfiú, akivel a régi szomszédságban már pár hónapos koruk óta együtt játszottak); ha éppen nem rohan edzésre vagy zeneiskolába, akkor szinte mindig van itt valaki nála. Malvinán ilyenkor látszik, hogy mennyire irigykedik rá. 

Aztán lehet, hogy csak én lihegem túl a dolgot, de tény, hogy igyekszem egy kicsit jobban odafigyelni a középső csemetémre, épp emiatt, mert középső gyerek. Már Fotini születése előtt is sokat hallottam erről a jelenségről, hogy a második gyerekek egy kicsit jobban megsínylik a harmadik érkezését, és ezt többen alá is támasztották saját példával. Nem tudom, nálunk mennyire köszönhető ennek, de tény, hogy Malvina néha szeret magában lenni. Már legkisebb gyerekként is szeretett :) Míg a bátyja világéletében társas lény volt, egy percig nem volt el magában - még a mai napig se nagyon -, addig ő meg pont az ellentéte. Egy darabig eljátszik velünk, vagy beszélgetünk, de egy idő után már fárasztja a társaság, visszavonul. Ilyenkor aztán szépen eljátszogat magában.  Nekem mégis lelkiismeret-furdalásom van ilyenkor, hogy vajon miért vonult el, nem érzi-e úgy esetleg, hogy nem figyelek rá eléggé. De nem, ő egyszerűen ilyen. Igazi kiscica-természet: van, amikor úgy szeret bújni, ölelkezni, de csak akkor és addig, amíg neki tetszik. Már baba korában is furcsa volt nekem Stefanos után, hogy nemcsak hogy nem igényelte, hogy ölben ringassam el, de inkább  lekérezkedett az ölemből és magától aludt el. Nem én szoktattam így, ő maga kívánta így. 

Aztán meg vannak olyan napjai, hogy le sem lehet vakarni rólam :)) Ezeket a perceket nagyon élvezem :)) 

Na de visszatérve a barátnő témához, a mai napunk jól alakult, túl az elvárásaimon is. Meglepően jól elvoltak, kicsi lányom kivirult, vidáman játszottak, nyoma sem volt a kis magányos farkasnak. A végén pedig, amikor elbúcsúztak, megbeszélték, hogy örökre barátnők maradnak :))) Annyira édesek voltak!!! 

Saját gyerekkorom jutott eszembe. Tényleg, ezek a gyerekkori barátságok mennyire fontosak! Nekem is volt egy ilyen kis barátnőm, mindketten a nagymamáinknál töltöttük a nyarakat, az ünnepeket, néha a hétvégéket is, egész kicsi korunktól fogva.  Csak ezekben az iskolai szünetekben találkoztunk, de akkor éjjel-nappal együtt voltunk, szorosabb barátság alakult ki köztünk, mint bárki mással. Minden titkunkat megosztottunk egymással, a serdülőkor nehézségein is sokszor átsegítettük egymást. Sajnos felnőve nem találkoztunk többet, de továbbra is hírt kaptunk egymásról a nagyszülők által.  Ő is külföldre került, pár éve pedig iwiw-en is megtaláltuk egymást, így van egy kapcsolattartási felületünk. Sajnos ahogy múlnak az évek, egyre nehezebben köt barátságokat az ember. A középiskolai barátnőimmel még most is ugyanolyan a kapcsolatunk, mint tinikorunkban :))  A felnőttkorban szerzett barátságok viszont már elég törékenyek. Az évek múlásával az embernek kialakulnak a rigolyái, a bevett szokásai, amit már egy vadidegen nehezebben tolerál, és ugyanúgy mi is nehezebben fogadunk már el másokat barátnak. Sajnos a rohanó világban nincs is nagyon idő a barátokra, még a régiekre sem, nemhogy az újakra. Aztán ott van még a bizalom kérdése is. Aki már csalódott néhányszor az emberekben (ki nem?), az nehezebben nyílik meg egy új kapcsolat felé. Legyen az barátság vagy bármi más.

A mi helyzetünk meg amúgy is speciális. Katonacsalád vagyunk, igaz, a szerencsésebb fajtából. Már 8 éve ugyanazon a helyen vagyunk, viszont sok ismerősünk, akikkel az elejétől fogva jóban voltunk, már régen nincs itt; az ország másik végébe költöztek. Pedig amikor idejöttünk, nagy társaság verődött össze. Az érdeklődés közös volt: mind hasonló korú gyerekekkel rendelkező családok voltak. Persze akkor még könnyű volt társasági életet élni, egy picivel. Ahogy nőttek a gyerekek (nálunk is, és az ismerősöknél is), annál nehezebb lett a rendszeres kapcsolattartás. Amióta pedig Stefanos iskolás, és délutánonként tanulás van, na meg ide-oda rohangálás, azóta gyakorlatilag elvágtuk magunkat a külvilágtól :)) Legfeljebb a hétvégén élünk némi társasági életet, de néha még ez is túl sok :-P  Viszont most kezd körvonalazódni, ki is az, akit igazán barátnak nevezhet az ember. Az a pár ember, aki az évek hosszú során is mellettünk maradt, esetleg még a távolság ellenére is (mert igen, olyan is van: aki már évek óta máshol él, de mégis gyakrabban ad életjelt magáról, mint néhányan, akikkel ugyanabban a városban élünk...), joggal nevezhet a jóbarát címre.  Persze tudom, ez kölcsönös.

Mennyivel könnyebb a gyerekeknek! Éppen őmiattuk szeretnék itt maradni, ebben a városban, holott az elején nagyon nem tetszett itt. Amikor ideköltöztünk, egy egész más életet: pezsgő nagyvárost, (számomra) biztos egzisztenciát, kialakult baráti kört hagytunk ott (csak halkan megjegyzem, egy kezemen meg tudnám számolni, ki az, aki még emlékszik ránk...), és sokáig nagyon visszavágytam. De most már megszoktunk itt, sőt megszerettük a környéket, mondhatom, hogy vannak barátaink is, akik az évek során bizonyítottak, hogy érdemesek erre a címre (remélem, ők is így éreznek velünk kapcsolatosan). De ami a legfontosabb, hogy nem szeretném a gyerekeket kiragadni a megszokott környezetükből, szeretném, ha ezek a gyerekkori kis barátságaik tényleg életre szólóak lennének. Egyelőre nekünk kedveznek a dolgok, nem kell attól tartanunk, hogy meg kell ismerniük a katonagyerekek hányatott életét. Csak rajtuk múlik, hogy tényleg örökké barátok maradnak-e.

A tyúk vagy a tojás?

Örök kérdés, mi is volt előbb? Miért is jár el az ember szórakozni, a szabadidős tevékenységek mire valók? Hogy az ember múlassa valamivel az idejét, nem igaz? Hogy ne unatkozzon. És amikor azon panaszkodunk, hogy mindezekből egyikre sincs időnk, akkor hol is van a probléma? Hiszen ha nincs időnk, az azt jelenti, hogy el vagyunk foglalva, nincs szükségünk az idő múlatására való tevékenységet keresnünk, nem? Vagyis nem unatkozunk... Mennyire telhetetlenek vagyunk néha, sosem jó az, ami van! 

Ja, hogy ilyenkor nem azt csináljuk, amit szeretnénk, hanem elnyel a napi rutin? Én azt mondom, az embernek arra van ideje, amire időt szakít. Meg lehet próbálni ;-))

Kis gyerek, kis gond(ban)

Hajlamosak vagyunk rá, hogy a gyerekek mindennapos ügyes-bajos problémáit elbagatellizáljuk, rálegyintünk, hogy ugyan már, semmiség. Pedig ugye ismerős érzés, hogy mindenkinek a saját baja a legnagyobb, ez miért ne lehetne igaz a kicsikre is? Az ő szemszögükből nézve minden sokkal nagyobbnak látszik, ami számunkra kicsinek tűnik, az az ő szemükben hatalmas lehet. Általánosságban is igaz ez. Egy kisgyerek számára az egész világ óriásinak tűnik, főleg, amikor a saját kis világa is olyan apró még: a család, a ház, ahol él, a közvetlen környezet az egész világmindenséget jelenti a számára. Nem csoda hát, ha egy bébi már azt is katasztrófaként éli meg, ha az anyja kikerül a látószögéből, hiszen számára ő a minden. Amikor egy kicsilány az anyja ölébe kívánkozik, és az éppen nem ér rá; egy óvodás összeveszik a legjobb barátnőjével; vagy egy kisiskolás számára a kemény próbálkozások nem kellő elismerése, ezek a maguk nemében mind komoly problémát jelentenek számukra, amit nem lehet csak egy kézlegyintéssel elintézni. Könnyű ráfogni, hogy ugyan már, gyerekek, a következő percben már el is felejtik! Igen, valószínűleg így is lesz, de a kis lelkükben lehet, hogy ott marad egy apró seb, anélkül, hogy észrevennénk. És észrevétlenül változnak. Pedig csak egy kis beleérzőképességre lenne szükség. Képzeljük bele magunkat egy kicsit az ő helyzetükbe, és próbáljuk meg elképzelni, hogyan érezhetik magukat a saját bőrükben! A gyerekek mellett sokszor nekem is újra előjönnek a saját gyerekkori élményeim. Megpróbálom visszaidézni, hogyan is láttam a világot az ő korukban, hogy jobban megérthessem őket. Igen, én is katasztrófaként éltem meg, ha összevesztem a barátnőimmel, még ha utána fél órával már újra együtt is játszottunk. De abban a pillanatban még nem tudhattam, hogy így lesz, és bizony elszomorított. Vagy amikor az iskolában egy rosszul sikerült matekdolgozat után napokig azt tervezgettem - de halál komolyan! -, hogy ha rossz jegyet kapok, hogyan fogok világgámenni és elbujdosni, és mihez is fogok pontosan kezdeni a bujdosásom alatt (végülis már nem emlékszem, mi történt, valami úgy rémlik, mintha újraíratta volna velünk a tanár a dolgozatot, mert az egész osztálynak rosszul sikerült, de az is lehet, hogy végül mégsem lett annyira rossz, nem tudom... de lényeg, hogy maradtam). Ezek így felnőtt fejjel nevetséges dolgoknak tűnnek, de kislányként komoly fejtörést okoztak. Ez volt az én világom, ezek a gondok akkor nehéz teherként nyomták a vállamat. Ezért próbálom nem elfelejteni, milyen érzés gyereknek lenni. Nem mindig olyan felhőtlen az élet, mint azt felnőttként olyan könnyen el akarjuk hinni. Igen, a mostani gondjainkhoz képest csekélységnek tűnnek a gyerekek bajai, de az ő számukra nem azok! És azzal meg főleg nem segítünk rajtuk, ha lekezeljük az ügyet, és azzal akarjuk vigasztalni őket, hogy tulajdonképpen ez semmiség. Mert nem elég a saját bajuk, még meg sem értik őket, sőt, nem veszik őket komolyan a felnőttek... Micsoda kemény világ ez!!!
Nem a gyerektől kell elvárnunk, hogy viselkedjen felnőttként. Lesz neki majd bőven ideje erre, amikor felnő. Addig hadd legyen gyerek, és vele mi is újra gyerekekké válhatunk, csak bújjunk egy kicsit a bőrükbe! Micsoda ajándék ez az élettől, hogy ismét visszatérhetünk egy kicsit a gyerekkorba, nem igaz? Élvezzük!

Gyerek és kutya

Filmes berkekben úgy tartják, hogy egy alkotás, amelynek a főszereplője gyerek vagy kutya (vagy mindkettő, még jobb), biztos kasszasiker. Nos, bár én nem vágyom filmrendezői babérokra, de beszéljen ez a kis videó helyettem, amit ma délután készítettem. Én imádom, persze elfogult vagyok, hiszen imádom a főszereplőit is :)) Remélem, másnál is sikert arat!

Virtuális kapcsolat

Ezen történet szereplői kitalált személyek, a fantázia szüleményei; bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel csak a véletlen műve.... Vagy nem?

Az interneten ismerkedtek meg. Egy egyszerű beszélgetéssel indult. Kiderült, hogy sok közös pont van az érdeklődési körükben, hasonló nézeteket vallanak az élet számos területén. A virtuális beszélgetéseik egyre gyakoribbakká és hosszabbakká váltak. Egy hullámhosszon voltak, mindent meg tudtak beszélni. Kis idő múlva már ismerték egymás legféltettebb titkait is, nem voltak tabuk előttük. Olyan dolgokról is nyíltan tudtak beszélgetni, amit előtte még soha senkivel nem osztottak meg. A napjaik fénypontjává váltak ezek az internetes "találkozások", alig várták, hogy a gép elé kerülhessenek. Szinte minden más lényegtelenné vált. Lassanként elmaradtak a régi barátok, a napi rutin is egyre inkább nyűg lett... De ott, a monitor mögött megnyugodtak, egy új világ nyílt meg a számukra, ahol gátlások nélkül önmagukat adhatták a másiknak. Azt az önmagukat, amit a valós világban talán féltek, vagy szégyelltek felfedni.

Aztán eljött az idő, hogy kilépjenek a virtuális világból, amit maguk köré építettek, hogy személyesen is találkozzanak. Amikor először megpillantották egymást, olyan volt, mintha mindig is ismerték volna a másikat. Hiszen fényképről és a webkameráról már látták egymást, a valóság sem volt sokkal másabb. És úgy érezték, már egymás lelkét is ismerik kívül-belülről. Az első öröm után azonban valami megtört. A beszélgetés akadozottan indult, zavart csenddel megszakítva a  meghittséget. Már nem volt beszédtémájuk, hiszen mindent kitárgyaltak, ismerték egymás gondolatait is. Úgy érezték, felesleges minden szó, mégis valahogy kínos is volt egyben, hogy nincs miről beszélni. Szemtől szemben, kimondott szavakkal amúgy is sokkal nehezebb az érzéseket kinyilatkoztatni, mint a képernyő mögé bújva, arctalanul. Nem tudták kezelni az új helyzetet, amit az teremtett, hogy hús-vér valóságukban ülnek egymás előtt. A találkozó hamar végetért, ami mindannyiuk nagy megkönnyebbülésére szolgált.  Alig várták, hogy hazaérjenek, és folytassák a beszélgetést az interneten keresztül ott, ahol tegnap este abbahagyták. A négy fal biztonságában, a monitor vibráló fényénél, láthatatlanul. Itt nyugodt szívvel önthették ki a lelküket egymásnak, a saját kis virtuális világukban, amit maguk köré építettek, kizárva a valós világ minden zaját.  Ha lehet, ezentúl még jobban várták ezeket a virtuális találkozásokat, de soha többet nem került szóba egy valóságos találkozó. És boldogan (???) éltek, amíg meg nem haltak...

Csupa báj és kedvesség

A legkisebb gyereknek mindig nehéz a sorsa. Idejekorán meg kell tanulnia harcolni a jogaiért, hiszen a nagyobbak mindenhonnan elzavarják, kizárják, elvesznek tőle mindent... Így kénytelen megszokni, hogy az életben keményen helyt kell állni :)) 

Nálunk sincs ez másként. Amikor Fotini megszületett, a nagyok szeretettel fogadták, kényeztették, odafigyeltek rá. Valami azt súgta, ez túl szép, hogy igaz legyen... Igen. Amíg az a kis magatehetetlen, egyhelyben fekvő síró-rívó csomag nem zavarta túlságosan a köreiket, könnyű volt jóban lenni vele... Mihelyt azonban elkezdett önjáró lenni, és életcélként tűzte ki magának, hogy neki az kell, ami a másiknál van, onnantól megváltozott a helyzet, elsőszámú közellenséggé vált. Főleg Stefanos számára, aki amúgy is nagyon kényes a szobájában lévő pedáns rendre, és még Malvina húga is csak külön engedéllyel léphet a szentélybe :-D Nos, Fotini számára tiltott területté vált ez a szoba, maximum akkor mehet be oda - szigorúan titkos expedíció keretében -, amikor Stefanos nincs itthon. Ha néha megkísérli a behatolást, amikor a szoba tulajdonosa is ott tartózkodik, akkor az ő nagy és okos bátyja egyáltalán nem gyengéd stílusban kirakja a szűrét, amit ő persze egyáltalán nem értékel. Két dolgot tanult meg ebből: az egyik, hogy csak cselszövéssel juthat be oda, a másik pedig a kísérő kifejezések, amit a kipaterolása közben hallhat. A "tűnj el",  "kifelé" és társai beépültek a kicsi mindennapos szókincsébe is, bár nem vagyok benne biztos, hogy a helyes értelmezésben. A "tűnj el" az ő fordításában  "menj el",  "menj arrébb",  "engedj el" jelentéssel (is) bír. Olyan bájos, amikor reggel bebújik mellém az ágyba, arrébblök és rámszól, hogy tűnjek el!!! (közben persze csak azt akarja, hogy menjek egy kicsit arrébb). Vagy amikor az ölembe kéredzkedik, és utána le akar menni, akkor is nekem kell eltűnnöm :-D Ilyenkor rámjön a röhögőgörcs, ahogy ez a tízkilós miniember keménykedik :-D Persze elmagyarázhatnám neki, hogy ez a viselkedés nem helyes egy ekkora kicsilánytól, de azt hiszem, nem sok értelme lenne. Hiszen keményen meg kell küzdenie a helyéért a tesói mellett, és ő már régen rájött, hogy a bájos viselkedés nem sok eredményre vezet. Ha harc, hát legyen harc! Végülis az életre készítjük fel a gyerekeinket, nem igaz? 

Agymosás

A tavaszi szünet többek között arra is jó, hogy egy hét alatt gyorsan mindent el lehet felejteni, amit egész tanévben próbálnak beleverni a diákbuksikba.... Ma este fürdetés közben úgy gondoltam, tesztelem egyet a fiamat. Kértem, mondjon pár főnevet... Nagy csend.... Könnyítésként felajánlottam neki, hogy innen a fürdőből is  találhat néhány példát, hogy ne kelljen sokat törnie a fejét. Körülnéz, aztán megkönnyebbülten közli, hogy itt olyan  nincs Mint kiderült, ő az igékre gondolt (na nem mintha arra nem lehetne példát találni a fürdőben, de mindegy...). Azt hiszem, megvan a holnapi programunk...

Ünnepeink

Most így az ünnepek elteltével azt hiszem, stílszerű elmesélnem, hogyan is alakítottuk ki a mi kis családi szertartásainkat. Amikor két ember összeházasodik, mindketten más szokásokat hoznak magukkal, amit aztán kellő csapatmunkával közös ünneppé kell szervezni. Még a hasonló értékrenddel rendelkező pároknál is nehéz lehet néha az egyeztetés. Nem mindig zökkenőmentes az "én így szoktam, te úgy szoktad"-ból "mi így fogjuk csinálni"-t varázsolni. Főleg ott, ahol nagy a család nyomása, okozhat ez problémát. 

Nálunk ehhez még a kulturális különbségek is közrejátszottak. Szerencsémre a férjem családjában nem voltak mereven beidegződött rituálék, sőt, a családi kötelékek sem túlságosan erősek, így nem okozott problémát, hogy saját szokásokat alakítsunk ki. A nehézséget inkább a két ország szokásai közötti különbségek jelentették. Persze tisztában voltam vele az elejétől fogva, hogy mivel itt élünk, az itteni hagyományok lesznek a mérvadóak, nem állt szándékomban különcködni, de valahogy azért szerettem volna az otthonról hozott szokásokat is belecsempészni az ünnepeinkbe, amennyi belefért. Főleg a téli ünnepek okoztak egy kisebb galibát. Kezdődött mindjárt a Mikulással. Itt nem december 6-án jön, hanem 31-én, és nem is Mikulásnak, vagy Szent Miklósnak hívják, hanem Szent Vasilisnek (Agios Vasilis). Lényegében ugyanarról a pirosruhás, nagyszakállú apókáról van szó (az újkori változat szerint, amit gyanítok, hogy nyugatról "importáltak", mert az eredeti szentet papi ruhában ábrázolták - igaz, Miklós püspököt is...), aki ajándékot osztogat a gyerekeknek. A gondot tehát nem is az okozta, hogy ki hozza az ajándékot, hanem hogy mikor. Amíg kicsik voltak a gyerekek, szerencsések voltak; általában már december elején hazamentünk Magyarországra, így ott is meglátogatta őket a Télapó, szilveszterre meg már visszajöttünk, így az itteni ajándékosztás sem maradhatott el. Amióta viszont Stefanos iskolás, kénytelenek vagyunk az iskolai téli szünethez alkalmazkodni. Most duplán rosszul járnak: a Mikulásról is lemaradnak, de a Vasilisről is, mert szilveszterkor meg még Magyarországon vagyunk. Persze itt sem úgy megy azért, hogy karácsonyra és szilveszterre is külön ajándékot kapnak a gyerekek; általában családonként eltér, hogy a kettő közül melyik ünnepre ajándékozzák meg egymást a családtagok. Az évek során tehát mi közös megegyezéssel így alakítottuk ki az ünnepeinket: mindig azok a szokások a mérvadóak, ahol éppen tartózkodunk. Feleslegesen nem akarom megzavarni a gyerekeket sem, nem látom értelmét, hogy itt megtartsam a Mikulást például, amikor rajtunk kívül senki sem tartja. Ezzel úgy gondolom, csak a kívülállóság érzését erősíteném bennük, amit nem szeretnék. Persze mesélek nekik róla, hogy Magyarországon éppen akkor megy a Mikulás, és megvan a magyarázat is rá: ennyi idő kell, míg ideér szegény Télapó. Ez egyben megoldja  következő kérdést is, hogy egy éjszaka alatt hogyan tudja bejárni az egész Földet :-D  Nem tudja, kész! Az egyetlen dolog, amihez ragaszkodom, az a Szenteste, akárhol is vagyunk éppen.  Görögországban nem tulajdonítanak neki akkora jelentőséget, nem is igazán családi ünnep, inkább barátokkal mennek szórakozni az emberek ezen az estén. Számomra ez elképzelhetetlen! Nekem a Szenteste jelenti a karácsonyi ünnepek fénypontját; a gyertyagyújtást, a fenyőillatot, az ajándékozást, a karácsonyi énekeket és a családi vacsorát. Ellentétben a görög szokásokkal, nálunk az ajándékokat a Jézuska hozza ezen az estén, de ennyi már bőven belefér szerintem :))

Ami viszont jobban tetszik az itteni szokások közül, az a szilveszter éjszaka. Sokkal meghittebb, mint a "nyugati típusú" óévbúcsúztatás, inkább a mi Szentesténkhez hasonlítanám. Éjfélkor a család közösen vacsorázik, majd Vasilopitát vágnak, ami egy kalácshoz hasonló kerek cipóféleség. Annyi részre osztják, ahányan vannak a családban. A cipóban egy szerencseérme található; úgy tartják, hogy aki megtalálja, egész évben szerencsés lesz. Ezt a szokást a mi kis rituáléink közé is becsempésztem, mert tetszik, még akkor is, ha Magyarországon "bulizunk" éppen az óév utolsó perceiben.

A húsvéttal idén szerencsénk volt, egybeesett a katolikus ünneppel. De általában nem így van, van úgy, hogy hetekkel később tartják az orthodox húsvétot. Mivel itt vagyunk ilyenkor, sőt a gyerekek is orthodox vallásúak, ezért egyértelmű, hogy a görög húsvétot tartjuk. De azért egyszer majd szeretnék eljutni húsvétkor is Magyarországra. Nem lesz fennakadás, a gyerekek tudják, hogy ott máskor tartják általában, nem hiszem, hogy ellenükre lenne, ha kétszer húsvétolnának :-) De ez még a jövő zenéje, minden évben megfogadjuk, hogy majd jövőre elmegyünk, persze mindig közbejön valami. Talán majd ha végzek a főiskolával, és nem kell "menetrendszerűen" menni a vizsgaidőszak miatt...

Tehát a húsvéti ünnepkörben olyan egetverően nagy különbségeket nem tapasztaltam a két ország szokásai között. Egy-két gesztus az, ami más: a feltámadás után a családok összejönnek (éjfél után), és közösen költik el a nagyböjt utáni első húsos vacsorájukat. Másnap aztán folytatódik az eszem-iszom, mint ahogy arról már hírt adtam :))) Ahogy arról is, hogy hozzánk külön kijár a Húsvéti Nyuszi, ellentétben a görög gyerekekkel :-P Bármennyire is nekem kell alkalmazkodnom az itteni szokásokhoz, azért vannak olyan dolgok, amiket a gyerekkoromból hoztam magammal, és szeretném, ha az én gyerekeim is részesei lehetnének ezeknek az apró csodáknak :)) Férjem családjában nem volt szokás a nagy felhajtás az ünnepek körül, így könnyen partner lett a mi kis rituáléink kialakításában, sőt megkockáztatom, hogy még élvezi is :)) Hogy később a gyerekek melyik szokásokat fogják magukévá tenni, az a jövő zenéje. Mire felnőnek, tisztában lesznek mindkét ország hagyományaival, ehhez még hozzájönnek majd a családunkból vitt szokások, és persze kérdés, hogy hol fognak élni... Bízom benne, hogy bármerre is veti majd őket a sors, lesznek olyan gyerekkori emlékeik, amiket szívesen becsempésznek majd a saját kis családi rituáléik közé. És remélem, hogy ehhez kellő partnert találnak majd a leendő társuk személyében. Én nem szeretnék beleszólni majd a dolgaikba, hogy mit hogyan csináljanak, remélem, lesz kellő lelkierőm majd, hogy meg tudjam állni később is :-D

A világ egy nyolcéves szemével...

Említettem már, hogy Stefanos nagy filozófus. Az elmúlt napok elmélkedései stílszerűen a húsvéti témakör körül forogtak. Alaposan megrágta a témát, hogy Jézus miért is jött a földre, miért kellett meghalnia, stb. Aztán jött az egymillió dolláros kérdés, hogy ha feltámadt, miért nem maradt itt a földön? Igyekeztem neki elmagyarázni, a korához képest érthetően, hogy azért, mert már elvégezte itt a küldetését, amiért jött. De mi volt a küldetése?  - jött a következő kérdés. 

- Hát hogy megváltsa a világot a gonosztól. 

Itt úgy látszott, megvilágosodott neki valami, rámnéz bölcs szemekkel, és halkan megjegyzi:

- De nem sikerült neki, igaz? 

- .....

Erre már én sem tudtam mit mondani...

Húsvét

Túl vagyunk az ünnepeken is.  Hihetetlen, hogy ilyenkor még gyorsabban telik az idő! Az ember készülődik, vár valamire, aztán szinte észre sem veszi, és már el is múlt a pillanat, amire annyira várt. Csak közben el ne felejtsünk örülni is neki. Egy ideje már tudatosan figyelek erre. Mert az ünnepek előtti felhajtásban hajlamos rá az ember, hogy elfelejtkezzen a legfontosabbról: élvezni az ünnepet! A készülődés, a kapkodás, a stressz megkeseríti az édes várakozást, és mire az ünneplésre kerülne a sor, csak a fáradtság marad. Na nem, ebből nem kérek! Nem kell mindennek tökéletesnek lennie (mondom ezt én, aki maximalista vagyok...), csak lazítsunk, és figyeljünk arra, hogy jól érezzük magunkat, és főleg, hogy a szeretteink is jól érezzék magukat körülöttünk! Hiszen ez az egésznek a lényege, hogy együtt legyünk, örömet szerezzünk és örüljünk!

Nos, azt  hiszem, idén talán megint sikerült egy kicsit elérni ezt a célt! Bár elkapott egy kicsit a gépszíj a nagytakarítással, de nem is annyira a húsvét apropójából, hanem a tavasz - és persze hogy a férjem szabadságon volt, így tudtam egy kicsit ügyködni a ház körül, anélkül, hogy a gyerekek rovására ment volna - ürügyén. Persze mondanom se kell, hogy a csillogás-villogásból semmi sem maradt húsvétvasárnap reggelére, de annyi baj legyen. A lényeg, hogy az idő kegyes volt hozzánk, annak ellenére, hogy a nagypénteki körmenetet elverte az eső, és azt hittem, ez már így is marad. Nem, kellemes nyáreleji meleg fogadott minket vasárnap reggelre. Előző este családostól elmentünk a feltámadási misére, illetve - pironkodva bevallom - csak a végére, mert ugye 3 gyerekkel azért még ez is szép teljesítmény. Főleg, hogy már a nagyszombat reggeli misét is végigülték :)) Az pedig úgy volt, hogy egész héten sikertelenül próbáltam áldozásra vinni a gyerekeket (az orthodox vallásban már a keresztelőtől kezdve áldozhatnak a gyerekek is). Kis falunk papja olyan buzgón letudta a misét minden reggel, hogy képtelenség volt odaérni időben. Így maradt az utolső lehetőség, a nagyszombat. Kedves ismerősök felkészítettek minket, hogy legkésőbb fél 9-re legyünk ott, mert különben lemaradunk az áldozati borról. Na de minket nem lehet ám ilyen könnyen lerázni! Összeszedtük magunkat, és már reggel 8-kor ott voltunk a templomban, ahol gyanúsan kevés ember volt... Persze, mert még el sem kezdődött a mise... Nos, végülis fél 10 lett, mire az áldozásra került sor, úgyhogy úgy érzem, leróttuk  a kötelességünket, hogy 3 kicsivel étlen-szomjan végigültük az egész szertartást... És még csak nem is hisztiztek! Ezekután még kibírták az éjféli feltámadási mise felét is, szóval le a kalappal! Csak akkor törött el a mécses Fotininél, amikor a tűzijátékok durrogásától halálra rémült :)) 

Ezekután vasárnap reggel már pirkadatkor jött a nyuszifészek-kereső brigád... Itt Görögországban nem szokás, de a mi családunkban hagyománnyá tettem, hogy húsvét reggelén különböző helyekre eldugjuk eldugja a Nyuszi az ajándékokat, és a gyerekeknek meg kell találniuk. Ehhez segítségül néhány apró csokitojást dobálunk le előre a földre, hogy azokat követve megtalálják az irányt. Nos, idén a feltámadási ünnep után, mikor a gyerekek már aludtak, döbbentem rá, hogy nem vettünk csokitojáskákat. Sebaj, feltaláltam magam, mire jó, ha olvasni tudó gyerek van a háznál :-D Kis cetliket gyártottam, amiken különböző útmutatások álltak, így az ajándékkeresés kész kincskereső expedícióvá nőtte ki magát! A nappaliból a konyhába, a konyhából a kamrába, onnan a verandára, hátra a kertbe, a faházikóba, majd a kazánházba irányítottam őket, vicces kis szövegekkel :)) Aztán a végső tőrdöfés az izgalmak közepette akkor jött, amikor azt írta az egyik cetli - amit értelemszerűen a Húsvéti Nyuszi írt -, hogy mennie kell, mert üldözi a kutyánk :-D :-D  Azt a döbbenetet!!! Akkor most mi van? Kicsit odébb egy másik útmutatás, hogy menjenek vissza a szobájukba :)) Természetesen közben a szekrény ajtajára is "került" egy cédula, így megkönnyebbülve találtak rá az ajándékokra végül a szekrény belsejében, a szobában, ahonnan kiindult a kincskeresés :)) Nem is tudom, mi volt nagyobb öröm, hogy azt kapták, amit szerettek volna, vagy hogy egyáltalán kaptak valamit ezekután :))

Rövid játék után húsvéti reggeli (házi kalács, pirostojás, sonka, és még tormát is találtam!! - ami nem jellemző errefelé... apró örömök az életben ismét!), aztán irány az udvar: beindult a báránysütő nagyüzem!  Pedig majdnem a báránnyal is megjártuk! Férjem "jó" szokásához híven utolsó pillanatra hagyta a sütnivaló beszerzését, mondván, az nem lehet, hogy itt a faluban ne találjunk bárányt! Hát majdnem nem találtunk... Persze vehettünk volna valamelyik húsboltban is, ahol ki tudja, mióta lógnak a tűző napon az egész báránykák, de azt inkább kihagytam volna az életemből! Mindegy, minden jó, ha  a vége jó, lett friss barink, férj meg legközelebb meggondolja, megéri-e neki végigkoldulni a karámokat, vagy inkább lezsírozza időben a dolgot :P 

Vendégeink is voltak, egy baráti házaspár a gyerekeikkel, később pedig Fotini keresztanyja is csatlakozott hozzánk a lányával, aki Malvina lányom legjobb barátnője. Így teljes volt a boldogsága mindenkinek! Közben a bárányon kívül mi is pirosra sültünk a napon, olyan meleg volt, de egyáltalán nem bántuk!!! Egy szál pólóban, füstösen, koszosan, sárosan, mindenféle felesleges pompa nélkül, tökéletesen éreztük magunkat!

Sötétedésig állt a bál, ettünk, ittunk, jól mulattunk, és mondanom se kell, az altatással sem voltak gondjaink :)) De mi, felnőttek is régen feküdtünk már ki le ilyen korán :))

Kívánom, hogy minden ünnepünk hasonlóan stresszmentes, vidám együttlétre sikerüljön a jövőben! 

Tavasz!!

Feltámadás után fáradtan

Bazinagy görög zabálás :))

(igen, az ott egy Egri Bikavér :P)

Kellemes ünnepeket!

Annyi mindent akartam még írni a húsvéti előkészületekkel kapcsolatban, de aztán már nem volt időm! Így most csak annyit, hogy minden kedves olvasónak nagyon boldog húsvéti ünnepeket kívánok!

A többit majd később! 

Óriás kalács

Idén először úgy döntöttem, házi kalácskészítésre adom a fejemet. Egy éve ilyenkor még a világ kincséért rá nem lehetett volna engem szedni, hogy nekiálljak sütögetni. Tudtam sütni, de nagyon utáltam. Az egész konyhában áll a bál, hogy egy sütit elkészítsek, aztán meg kétesélyes, hogy sikerül-e vagy sem. Nembeszélve arról, hogy én meg amúgy sem nagyon eszek édességet, eddig a gyerekek se nagyon, a férjemnek meg csinálhattam bármit, semmi sem volt neki elég édes :-D Szóval inkább hanyagoltam a dolgot, az ilyen "kötelező" édességeket meg, mint a húsvéti kalács és társai, megvettük a boltból... Az egyetlen dolog, amit évek óta szívesen csináltunk, az a karácsonyi mézeskalács. De azt is családi vállalkozásban, a gyerekek segítségével, szóval ennek külön rituáléja volt. 

Nos, idén télen nem tudom, milyen égi sugallatra, de egyszercsak elkezdtem sütni. Minden héten valami mást, és az volt az érdekes, hogy élveztem. Pedig én nem is igazán ettem belőle most sem, de mégis... Persze most már a gyerekek is jobban értékelték, így szívesen nekiálltam. Innen aztán már egyenes út vezetett odáig, hogy nekem házilag kell megcsinálni a kalácsot. És ha már lúd, legyen kövér, mindjárt kétfélét csináltam. Volt egy csudajó csokis kalács receptem (sponzored by Jucus), amit már évek óta ki akartam próbálni, nos, most itt volt a lehetőség! Isteni lett!!! Aztán biztos, ami biztos, csináltam egy klasszikus húsvéti kalácsot is, ha netán az elsőt elrontanám... Akkora lett, hogy a legnagyobb tepsiből is kidagadt!! De sok szónak is egy a vége, beszéljenek a képek is helyettem! Na és persze megosztom Veletek a recepteket is, érdemes kipróbálni! 

Sok sikert! 

Jucus féle csokis kalács:

1deci tejbe 8dkg cukrot, és 5dkg élesztőt kell tenni, és felfuttatni.Utána összekeverni 60dkg finomliszttel, 3dl tejjel, csipet sóval, 3tojássárgájával és 2evőkanál olajjal. ezután 6 cipót kell formázni belőlük, és langyos helyen 45perc alatt a duplájára keleszteni.

Közbe meg lehet csinálni a tölteléket: 25dkg margarin, 20dkg kristálycukor, 1csomag vaníiliás cukor, 3 evőkanál keserű kakópor..ezeket turmixgéppel jó habosra keverni.

Ha megkeltek a cipók, egyesével ki kell őket nyújtani (kb.sztem olyan A4-es lap méretűre talán hosszabb lehet egy kicsit,de túl vékony ne legyen, mert akkor sütésnél kifolyik a  csoki belőle) és mindet megkenni a kakós masszával, és feltekerni, totál mint a kakaós palacsintát. 3 ilyen rudat pedig össze kell fonni, abból lesz egy kalács.

tehát 2 nagy kalács lesz végül, ezeket 20percig megint pihentetjük. Aztán 1 felvert tojással lekenjük a tetejét,   berakjuk a sütőbe, és közepes lánggal 35-40percig sütjük.

Görög húsvéti kalács (megjegyzem, nem tudom, mi a különbség a magyarhoz képest, de egy görög oldalon találtam, ezért kereszteltem el annak)
1 kg liszt
30 dkg cukor
20 dkg olvasztott vaj
5 tojás
3 csomag élesztő (ha instant, ez valódiból nem tudom, mennyi...)
1 csipet só
1 pohár langyos tej (2 deci)
1 narancs reszelt héja (most jut eszembe, ezt kifelejtettem :((( Na ez legyen a legnagyobb baja)
1 kávéskanál machlepi por
1 kávéskanál mastix (vad pisztácia) por

1. Az élesztőből, a langyos tejből és a liszt 1/4 részéből egy könnyű tésztát keverünk. Letakarjuk és kb. 20 percig állni hagyjuk.

2. Közben egy másik tálban felverjük a cukrot a tojással, a sóval, a fűszerekkel és a maradék liszttel. 

3. Összekeverjük a kettőt, hozzáadjuk a felolvasztott vajat, és addig dagasztjuk, amíg puha nem lesz a tésztánk. Letakarjuk, és addig kelesztjük, amíg duplájára nem nő.

4. Ízlés szerint formázzuk a tésztát, vajazott tepsibe tesszük, és meleg helyen kelni hagyjuk. 

5. Felvert tojással megkenjük, ízlés szerint manduladarabokkal megszórhatjuk, és 150 fokon 35-40 percig sütjük. 

Nos, itt nem írták, hogy ekkora bazinagy lesz a kalács, szóval én azt tenném még hozzá, hogy aki akarja, szedje ketté. Különben így jár:

Ez a legnagyobb tepsim...

Na nem baj, van egy olyan érzésem, hogy el fog fogyni :-D

Kutyavilág

Ma a maratoni nagytakarítás következő állomásaként Rex is sorra került :-D  Ha már egyszer húsvét, meg minden, neki is szépnek kell lennie! A csodálatos melegre való tekintettel úgy gondoltuk, a kerti slag tökéletes lesz, hiszen ahogy odasütött a nap, szinte meleg volt a víz. Nos, Rex nem úgy gondolta ! Ha felvettem volna videóra, biztos, hogy benevezném a jövő évi Oscar-díjra, horrorfilmekbe illő sikoltozás és nyárfalevél-utánzás kategóriában :-D Gyorsan meg is sajnáltam és törülközőbe csavarva kiültem vele a tűző napra, nehogy megfázzon nekem... Csak hogy érzékeltessem a nap erejét, ő 10 perc alatt megszáradt, én meg leégtem :-D

De azt a pózolást már sikerült megörökítenünk, ahogy az ölemben napozott, íme:

Hát igen, így azért már ki lehet bírni ;)

Függőség

Ma végre eljutottam vásárolni - egyedül. Muszáj volt, mindenkinek megvettem már az ajándékokat - a legtöbbet már oda is adtuk -, csak a gyerekeknek nem. Ez pedig azért következhetett be, mert mindig velünk volt valamelyikük, amikor vásárolni mentünk, így nem ejthettük meg a "Nyuszi" bevásárló körútját (mire ők is olvasni fogják ezt a blogot, gondolom, már nem fognak hinni a húsvéti nyuszi mesében, így megkockáztatom, hogy leírom. Ha netán mégis hisznek benne, akkor: ne foglalkozzatok velem, gyerekek, anya félrebeszél így éjnek idején, hát persze, hogy a nyuszi hozza!).

Nos amilyen szerencsém volt, naná, hogy nem találtam meg elsőre, amit akartam, pedig úgy indultam, hogy csak beugrok gyorsan a játékdiszkontba, aztán jövök. Valahol tudat alatt azért sejtettem, hogy nagy "ugrás" lesz, még ha elsőre meg is találtam volna a kívánságlistán szereplő dolgokat. Imádok elbámészkodni a játékboltokban, nem is tudom, lehet, hogy infantilis vagyok? :-D  Pedig nekem is volt gyerekszobám, tele játékokkal, hajaj!!! Mégis, el tud varázsolni a sok gyerekjáték egy helyen, a babák (pironkodva bevallom, még a Barbie-k is, ezért is nem ellenzem annyira, hogy Malvina lányom százezredszerre is mindig valamilyen Barbie babát kér ajándékba - bár ezúttal még én is besokalltam, és juszt sem azt vettem neki). Szóval minden más meglett volna, csak Stefanosnak nem találtam meg azt, amit szeretett volna, így kénytelen voltam nyakamba venni a várost. Lejártam a lábamat, mire végre meglett, amit akartam. Közben még alkalmi ruhát kerestem Malvinának, de a hajamat téptem, mert mindenhol már csak nyári ruhákat lehet kapni. Az senkit ne zavarjon, hogy a pántos kis alig-ruhácskákhoz még minimum 2 hónap kell, mire fagyhalál-veszély nélkül hordhatók lesznek... Végülis kénytelen voltam beérni egy pántos alig-ruhácskával, kardigánnal kombinálva... Nagyon cseles... egyszerre két darabot adhatnak el, egy melegebb helyett, jól ki van ez találva! Ja és ne is mondjam, hogy mindenáron rám akartak még tukmálni harisnyanadrágot meg bundabugyit is (na jó, utóbbi csak vicc, bár ha jobban belegondolok....), úgy látszik nem nézték ki belőlem, hogy egy ötévesnek van vagy 10 darab (pár?) harisnyanadrágja, ha nem több.... 

De a lényeg a lényeg: ahogy így magamban flangáltam a városközpontban, és bámultam a kirakatokat, rájöttem, milyen régen műveltem már ehhez hasonlót! Valamelyik gyerek általában mindig velem van, vagy éppen rohanni kell értük valahova, nem szokott sok időm lenni a nézelődésre. És akkor rádöbbentem, hogy nem tetszik!!! Ismerőseim 99%-a a fél kezét odaadná egy szabad délutánért, gyerekek nélkül, én meg azon paráztam, hogy minél előbb végezzek már a dolgommal, mert hiányoznak!!! Nooooormális? :-D

Tavaszi szünet

Végre eljött a várva várt szünidő! Ideje volt már, belefáradtunk a télbe, a rohanásba, a koránkelésbe... Most végre lehet egy kicsit lazítani. Az idő is kedvez nekünk, igazi tavaszi hangulat van, egész nap kint vagyunk a szabadban! Még az óraátállítás is jókor jött, nem fáj ez így annyira, hogy amúgy sem kell reggel időben felkelni. Bár így meg nehezebben megy az átállás. Reggel későn kelünk, aztán az ebéd utáni alvással is megcsúszunk, és így az esti fekvés is későre tolódik. Valójában persze nem is, mert ugyanaz a napirend, mint eddig, csak a tavaszi szünet végéig azért jó lenne átvenni a nyári időszámítás ritmusát. Ami nehéz, hogy egy órával korábban kell majd kelni, viszont szeretem, hogy este már később sötétedik, na meg amúgy is, a nyári időszámítás kezdete után már az ember érzi a közelgő nyarat :)) 

Ma a fiam elment szomszédolni. Nem először történt, máskor is át szokott menni a kis barátjához, aki a szomszéd utcában lakik. De eddig átkísértük, ott voltak a házukban, szülői felügyelet alatt, aztán értementünk. A mai nap viszont más volt. Azzal még nem is lett volna bajom, hogy egyedül ment át. Én mondtam neki, elég nagy már, különben is faluban lakunk, és már tud magára vigyázni. Aztán egyszercsak jött, hogy elmennének biciklizni. Nem messzire, csak itt az utcánkban. Én amúgy is kint kertészkedtem, gondoltam, rájuk tudok nézni. Jöttek-mentek, először a biciklivel, aztán rollerezni akartak, végül már csak sétáltak. Ha nem is voltak mindig szem előtt, de hallottam a hangjukat. Mégis valahogy olyan furcsán éreztem magam. Az én kicsi fiam egyedül mászkál  a barátaival!!! Nem nagy ügy, más gyerekek már jóval kisebb koruk óta csavarognak egyedül itt a faluban. Persze az is más, ők itt nőttek fel, minden sarkon van valami rokonuk, de legalábbis mindenki mindenkit ismer, valaki csak rájuk néz közben. Mi csak másfél éve költöztünk ide, bár minket már mindenki ismer, de a gyerekek nem tudhatják, kiben lehet megbízni, kiben nem. Sajnos a mai világban már egy kis faluban sem érezheti biztonságban magát az ember, annyi mindent hallani... 

Na de igazából nem is emiatt aggódtam, hiszen mint mondtam, hallótávolságban voltak a gyerekek. Viszont elméláztam (újból), milyen gyorsan megnőnek. Ma még csak itt az utcánkban mászkált nélkülem, de holnap-holnapután már bottal üthetem a nyomukat... És nem tehetek semmit. Nem zárhatom kalitkába, a szoknyám mellé, hogy biztonságban tudjam! El kell lassanként engednem, el kell hinnem, hogy tud magára vigyázni. Mert tud, tényleg felelősségteljes gyerek, tudom. Egyelőre még hatással van rá a nevelés. Hogy később mi lesz, nem akarok még belegondolni... De az anyai szív már csak ilyen, minden pillanatban reszket a gyerekéért, akkor is, amikor itt van mellette, de még inkább, ha nincs... Nem egyszerű dolog anyának lenni. A legnagyobb önzetlenség, amikor hagyni kell menni, pedig legszívesebben a karjaimba zárnám... örökre!

ANYA, most már tudom! És köszönöm!

Illúzió

Az egész élet egy illúzió. Azt látjuk, amit látni szeretnénk. Mit is látunk valójában, tényleg olyanok a dolgok, amilyeneknek érzékeljük őket, vagy csak szemfényvesztés az egész világ? Mint a csillagok. Ami most a szemünk elé vetítődik, az tulajdonképpen egy fényévekkel ezelőtti kép, már régesrégen a múlté, lehet, hogy azóta már nem is létezik az a csillag, amit éppen figyelünk. De mi most látjuk, ilyennek látjuk, elhisszük, hogy ilyen. Hiszen azt hisszük, amit látunk, nem igaz? Az egész világ így működik. Van egy képünk arról, hogy hogyan működnek a dolgok, így tanultuk, elhisszük, hiszen nem ismerünk mást. De vajon tényleg így van-e? Vagy esetleg valakiknek ez az érdeke, hogy mi ilyennek lássuk a világot, közben meg fogalmunk sincs róla, hogy mi zajlik a háttérben? Valljuk be, kényelmes ez így nekünk is. Boldogok vagyunk, elégedettek vagyunk az életünkkel, ki többé, ki kevésbé, de hát ezt szoktuk meg, ez az élet rendje - mondjuk. Nem lenne-e sokkal fájdalmasabb, kényelmetlenebb, ha egyszercsak kiderülne, hogy semmi sem az, aminek látszik? Az lenne ám a kavarodás! Az egész jól felépített kis világunk összeomlana, kicsúszna a talaj a lábunk alól, aztán kezdhetnénk előlről mindent. Újra kellene tanulnunk mindent, újra kellene építeni az életünket. Nem is olyan egyszerű ez. Akkor mégiscsak kényelmesebb dolog elhinni, hogy így van ez jól, ahogy van, nem is szeretnénk tudni róla, hogy esetleg lehetne másképp. Elhitetjük magunkkal, hogy boldogok vagyunk, de vajon mi is a boldogság? Hol van az a határ, amikor még jobban megéri nem tudomást venni a körülöttünk zajló történésekről, mint a dolgok mélyére nézni? Meddig tartható az az állapot, hogy illúziókba ringatjuk magunkat? Én azt mondom, boldog vagyok. De egyedül nem lehetek boldog. Ha a környezetem nem boldog velem, akkor én csak illúziókat dédelgetek. Én boldog vagyok veled, vagy legalábbis ezt akarom elhinni, de te nem vagy boldog velem. Akkor hiba van a képletben, ami előbb-utóbb robbanni fog. Hiába is menekülök az álmaimba. Ha viszont te is el akarod hinni, hogy boldog vagy, akkor már ketten álmodunk. Igaz, vagy nem, nem számít. Hiszen mindketten ezt akarjuk, sikerülnie kell! Minek a dolgok mélyére ásni, csak rosszat teszünk vele, csak fájdalmat okozhat az igazság keresése. Hiszen az igazság bennünk van. Ha pedig már a környezetünk is látja rajtunk a boldogságot, akkor nincs miről beszélnünk, csakis igaz lehet. Nem mindig vezet jóra, ha túlságosan ki akarjuk elemezni a dolgokat. Néha csak hagyni kell őket a maguk útján történni. "Boldogok a lelki szegények" az én értelmezésemben éppen ennyit tesz, aki nem rágódik túl sokat a sorsán, és nem akar mindig a dolgok mélyére ásni, könnyebben megtalálja  a boldogsághoz vezető utat. Mi ez, illúzió? Önámítás? A fejünk homokba dugása? Vagy egyszerű életbölcsesség? A helyzettől függ. Vannak bizonyos szituációk, amikor jobb felejteni, és elfogadni a dolgokat, hogy megtaláljuk a boldogságot. Ha képesek vagyunk elhitetni magunkkal és a környezetünkkel, hogy ez nekünk így jó, akkor az úgy is van. De ha semmiképpen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem úgy van az, ahogyan látszik, akkor talán érdemesebb utánajárni az igazságnak, még ha fájni fog is. Hiszen az illúzió sem okoz már felhőtlen örömet, akkor meg nincs sok veszítenivalónk, nem igaz?  Lehet, hogy összedől a világ, de egy hamis illúzió romjain egy új boldogság alapjait kövezhetjük le. Amit nem kell majd felásni, hogy megkeressük, igaz-e... 

Nehéz eldönteni, hol van a határvonal az illúzió és a valóság között. Néha elgondolkozom, nem éppen azok a legboldogabbak, akiknek gond van az elméjükkel? Ők már nem agyalnak a világ dolgain, szabadon szárnyalnak a fantáziájuk világában. Azzá válnak, akivé akarnak, ledobták a valós világ béklyóit, a környezetük véleménye sem érdekli már őket, semmi sem számít, csak utaznak határok nélkül egy álomvilágban. Nekik ez így jó. Lehet, hogy éppen ez a baj a világgal, hogy túlságosan racionálisan akarunk gondolkozni, szigorú  határokat szabunk a képzeletünknek, a gondolatainknak, s ezért tudat alatt kisebb-nagyobb dolgokban az illúziókba menekülünk. Aztán egyszercsak már nem is tudjuk, hol a határ. 

Egyik kedvenc idézetem: "Jól csak szívével lát az ember. Ami igazán lényeges,az a szemnek láthatatlan..." Nagyon igaz! 

Keresem az igazit

Nem kell megijedni! Nem a tavasz szállt a fejembe, hogy újból párválasztási szándékokkal álljak elő, dehogy! De mégiscsak a tavasz lehet a hibás, vagy csak a tavaszi nagytakarítás ment az agyamra, mindenesetre úgy érzem, a blogomat is ki szeretném csinosítani. Napok óta keresgélek, vagy több ezer háttérképet végignéztem és -próbáltam már, volt több is, ami tetszett, de valahogy úgy érzem, még nem találtam meg az igazit. Nincsenek nagy igényeim, á! Csak annyit szeretnék, hogy olyan legyen, ami első ránézésre kifejezi ezt a blogot: néha egy kicsit szomorkás, néha humoros, kicsit romantikus, kicsit modern, egy kissé gyerekes és kicsit komoly... Ne legyen túl sötét és ne is legyen világos, ne legyen egyszínű de ne is legyen túl tarka... Sokat kérek? :P

Ha netán valakinek van valami javaslata, ne tartsa magában, minden ötletet szívesen veszek!

Dackorszak

- Fotini...
- Nem!!!!
Jó, ezt megbeszéltük...