Névadás Görögországban

Az évek során sokan feltették már nekem a kérdést, hogy mi alapján választottunk nevet a gyerekeinknek. Görög viszonylatban mi rendhagyó család vagyunk. Görögországban ugyanis még a mai napig bevett szokás, hogy a gyerekeket a nagyszülők után nevezik el: történetesen az elsőszülöttet az apai (!) nagyszülő után (értelemszerűen, ha fiú, akkor a nagypapa után, de ha lány, akkor nem biztos, hogy a nagymama után; ha túlságosan patriárkális családról van szó, akkor akár a nagypapa nevének női megfelelőjét - ha van - is kaphatja a sarj), a másodszülött gyermek pedig valamelyik anyai nagyszülője nevét kapja. Mondjuk már nem is egy családdal találkoztam, ahol olyan nagy volt az apai felmenők befolyása, hogy még a második gyerek is róluk lett elnevezve, nehogy valamelyikük kimaradjon... Az sem ritkaság, hogy egyszerre két nevet kap a gyerek, bár ez csak olyan neveknél válik be, amelyek együtt kimondva sem túl hosszúak, vagy furcsa hangzásúak, hiszen, ha már egyszer a nagyszülők tiszteletére adták ezeket a neveket, akkor az úgy illő, hogy használják is - mind a kettőt. Így nem ritkaság a Maria-Luisa, Maria-Lena vagy hasonló, bibliai hangzású (vagy inkább latin-amerikai szappanopera-sorozatokra emlékeztető?) névpárosítás, csak hogy mindkét nagymama kedvét kielégítsék egy csapásra, de mondjuk egy Theofilaktosz-Athanasziosz kettős már enyhén szólva is több, mint kitolás lenne mind szegény gyereknek, mind a kedves édesanyjának, ha naponta százszor kellene ezt a nevet  elordítania. Ki ne látta volna a "Bazinagy görög lagzi" című filmet? Ezzel a hagyománnyal magyarázható tehát az a jelenet, amikor az összes unokatestvért Nikosznak meg Nikinek hívták. Az én férjemnek is van egy ugyanilyen nevű unokatestvére, mint ő, az öccse nevét pedig - mivel az apjuknak volt még másik 4 testvére - pontosan 4 másik unokatestvér viseli még: 3 Antonisz és 1 Antonia. Ráadásul ugyanazzal a vezetéknévvel. Félelmetes, nem? Ez az oka annak is, hogy Görögországban körülbelül 10 gyakori név van "forgalomban", és mindenkit Jorgosznak, Janisznak, Dimitrisznek, Vaszilisznek, Nikosznak stb... hívnak. 

A mi családunkban egészen máshogy alakult ez a hagyomány, aminek egyáltalán nem voltam ellenére :P Mondjuk már jóval azelőtt, hogy férjhez mentem volna, nagyon berzenkedtem ettől a szokástól. Mint minden kislány (aki nem Görögországban nőtt fel), én is arról ábrándoztam már kicsi korom óta, hogy milyen nevet fogok majd adni a leendő gyerekeimnek. Akkor még úgy képzeltem el, hogy majd kiválasztom a nekem leginkább tetsző nevet (na jó, talán a férjemmel is megbeszélem, de inkább csak tudatom vele, mint kész tényt, hiszen én szülöm azt a gyereket, vagy mi a szösz  :-DDD), és így fogják hívni.  Miután már Görögországban éltem, rettegtem is tőle rendesen, hogy mi lesz, ha olyan neve lesz az anyósomnak vagy az apósomnak, ami egyáltalán nem tetszik. A volt "majdnem-anyósomat" Kalliopinak hívták, és Poppinak becézték, a hideg kirázott tőle :-O Már akkor kizárt dolognak tartottam, hogy az én leendő gyerekemet így nevezzem el, még ha a világ végére is kell vele futnom!  Aztán szerencsémre mégiscsak úgy alakult, hogy nem házasodtam bele abba a családba, igaz, ez nemcsak a név miatt volt szerencsés fordulat.

Férjem családja rendhagyó család. A szülei elváltak, és a párom az apjával olyan szinten van haragban, hogy nem is tartja vele a kapcsolatot, így az már biztos volt, hogy ha fiunk lesz, nincsenek kötöttségek. S mivel gyakorlatilag a nagymama nevelte fel a férjemet, ezért az esküvőnk előtt megkért, hogy ha majd egyszer lányunk lesz, adjuk inkább az ő nevét (Malvina), mivel neki csak egy lányunokája van, és ő a másik nagymamájáról kapta a nevét. A másik érv az volt, hogy a vérszerinti anyósommal úgyis majdnem ugyanaz a nevünk - ő Hriszula, én meg görögösen Hrisztina :-PPP - így minek adjam azt a lányomnak is. Őszintén szólva a két név közül nekem is akkor már inkább a Malvina tetszett jobban. 

Első gyermekünk névválasztása ennek ellenére mégsem ment annyira simán. Miután sokat tanakodtunk, hogyan is nevezzük el, végül a Stefanos név mellett tettük le a voksot. Egyrészt, mert az egyetlen olyan név volt az én családomban, amelynek volt görög megfelelője - Istvánnak hívták a nagypapámat, az akkor még egyetlen olyan nagyszülőmet, aki már nem élt :-((  Másrészt pedig tetszett a név, és nem is annyira gyakori, mint a Nikosz-Janisz-Dimitrisz, így hát gondoltam, ha a jövendőbeli lányomat úgyis a férjem nagymamájáról kell elnevezni, akkor a fiamat miért ne nevezhetnénk az én családomból valakiről? Igenám, de anyós és a nagymama nem így gondolták. Ők biztosak voltak benne, hogy a kicsit anyós után "szabadon" Hrisztosznak fogjuk hívni. Erre azért én is berágtam egy kicsit, mert jó, én benne vagyok a Hrisztoszban is (csakis azért, mert az a név se rossz), de akkor utána ne akarjanak nekem még Malvinát is!!! Főleg így, hogy hmmmm... finoman szólva sem mutattak akkora hajlandóságot az unoka körüli segédkezésben, mint ahogyan az elvárható lett volna. Persze kifogásokkal tele a padlás, de mivel a nemakarásnak csak nyögés a vége, nem is igazán erőltettem a dolgot. Mármint a segédkezést. Nemhiába nevelte a saját gyerekeit is a nagymama... no comment. Sok szónak is egy a vége, mivel én úgy gondoltam, tartom a szavamat, és ha egyszer már megígértem, hogy lesz egy Malvina nevű lányom, akkor tartom magam hozzá, így a sok duzzogás és morgolódás ellenére is végül a fiam a keresztségben a Stefanos nevet kapta  (ha netán másodjára is fiam lett volna, akkor üsse kő, lehetett volna Hrisztosz). Szerencsére azért nagy harag nem lett belőle, kénytelen-kelletlen elfogadták a tényeket (nem tehettek jobbat, legfeljebb maguk között ráfoghatták, hogy ezzel jár, ha külföldi menyet fogad valaki a családjába :-P), főleg miután másodjára tényleg lányunk született, és betartottuk az ígéretünket.

Ezzel úgy gondoltuk, eleget is tettünk minden kötelezettségünknek. Amikor a harmadik babát vártuk, meg sem fordult a fejünkben, hogy valakinek a valamijéről kellene elneveznünk a kicsit. Végre kiélvezhettem, hogy magam választom ki a gyermekem nevét (na jó, nem mintha Stefanos névválasztásakor valaki is kést tett volna a torkomra), izgatottan bújtam a görög névjegyzékeket (na jó, ennek az egy kritériumnak mindenképpen meg kellett felelni, hogy ne csengjen idegenül a neve, bár eredetileg azt szerettem volna, hogy Magyarországon se), olyan nevet kerestem, ami kifejezi azt a boldogságot, amit az érkezése okozott. Erről egyszer már részletesen írtam a Szüléstörténetemben, most csak bemásolom az ide tartozó részt: "Sok görög névnek megvan az a sajátossága, hogy valódi jelentéssel bír, egy kifejezést takar, én is valami ilyesmire gondoltam. Zoe = élet volt az elsőszámú jelöltem, de ezt apánk leszavazta. A boldogság, mint szó lett volna a legmegfelelőbb, de görögül nem hangzott olyan szépen a fülemnek (Evtyhia), ugyanúgy, ahogy a remény (Elpida) sem. Aztán jött a tökéletes választás: Fotini, ami fényhozót, megvilágosodottat jelent. Duplán is jellemző, hiszen az egész terhesség alatt velem "tanult", csakis megvilágosult kiscsaj lehet!"

Amikor megszületett, csak ránéztem, és tudtam, hogy tökéletesen illik rá ez a név, már akkor, ott a szülőszobán olyan értelmes, okos szemekkel nézett rám, mint aki már mindent tud a világ dolgairól. Természetesen hosszú családi kupaktanács előzte meg ezt a döntést, a gyerekek véleményét is kikértük, és végül egyöntetűen mindenki (mi 4-en) a Fotini névre szavaztunk. Amire nem számítottam, az anyósék heves reakciója volt megint... Azok után, hogy a terhességet szinte egyedül csináltam végig, hiszen a férjem akkor Koszovóban volt, de ők egyszer meg nem kérdezték, hogy nincs-e szükségem valamire... Na jó, nem mintha lett volna, isten őrizz, hogy a nyakamra jöjjenek még ők is, de mégis, a gesztus... Ha már mindenáron valakiről, akkor inkább anyumról kellett volna elnevezni a kicsit, hiszen ő volt mellettem szinte az egész terhesség alatt, és még a szülés után is jó ideig. De ő inkább kimondottan kérte, hogy ne az ő nevét adjuk, válasszunk csak mi magunk. Szóval nem ment egyszerűen ez sem, de szerencsére a férjem most is mellettem volt, és kiállt az elhatározásunk mellett. Nem is értem, miből gondolják, hogy még van joguk követelőzni, hiszen az évek során már jócskán leszerepeltek "nagyszülői" minősítésükben. Mindegy, férjem nagymamája azért bölcs asszony, tudja, hogy nem érdemes összerúgni a port egy névválasztás miatt (persze nem minden hátsó szándék nélkül, hiszen nem is rejti véka alá, hogy a nehézségekben csak ránk számíthatnak...), én pedig már amúgy is régen eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán nem érdekel a véleményük.  

Most joggal kérdezhetné valaki, hogy miért a gyerekek születése UTÁN vált vita tárgyává a névválasztás? Nem anyakönyveztettük mindjárt a szülés után őket? A válasz NEM! Görögországban általában az a dolgok menete, hogy a gyerek csak a keresztelővel kapja meg a becsületes nevét, addig az anyakönyvben is úgy szerepel: "megkereszteletlen", ami annyit jelent, hogy hivatalosan nincs neve. Ez itt teljesen normális és elfogadott dolog, Fotini még így is kapta az első útlevelét, mivel még a keresztelője előtt utaznunk kellett. Vicces volt fél Európát átutazni úgy, hogy mindenki azt gondolta a határokon, hogy úgy hívják, "Avaptisto" :-DD Ami még mókásabb, hogy sok családban még ehhez is tartják magukat, hiába eldöntött tény, hogy mi lesz a gyerek neve, addig, amíg meg nem keresztelik, nem hívják nevén, csak úgy, hogy bebis vagy beba (="baba" fiú illetve lány változatban). Számomra ez teljesen elfogadhatatlan, főleg, hogy általában nem is olyan kicsik már azok a babák, mire megkeresztelik őket, általában 6 hónap és 1 éves kor között, de nem ritka az egy évnél nagyobb gyerekek keresztelője sem. Hogyan lehet addig nem a nevén nevezni valakit.... mintha csak egy plüssmaciról lenne szó, nem egy egyéniséggel rendelkező pici emberkéről... Ezt egyébként először szintén nem egészen értettem, miért kell ennyit várni a kereszteléssel.  Egészen addig, amíg Stefanost meg nem kereszteltük 2 és fél hónaposan... Az egész keresztelő menetét most nem írom le, majd valamikor külön posztot szentelek neki inkább. A lényeg viszont az, hogy a kicsiket egész testükkel belemártják a vízbe, tetőtől talpig megmossák őket, szentelt olajjal bekenik stb... ami nyilván egy újszülött  vagy nagyon pici baba esetében elég nehéz és veszélyes vállalkozás. Amikor a pap Stefanost háromszor magasba emelte és kereszteket rajzolt vele a levegőben, a szívbaj kerülgetett, úgy bicsaklott előre-hátra szerencsétlen kicsinek a feje. Azt hittem, ott menten kitörik a nyaka... Akkor ott elhatároztam, hogy ha ezt a napot túléljük, akkor a következő gyerekünk keresztelőjéig azt minimum megvárjuk, mire stabilan tudja tartani a fejét. Így is lett. 

Manapság egyre inkább kezd elterjedni a "névadás" intézménye is, ami valami olyasmi, mint a házasság esetén a polgári esküvő. A szülők bemennek az anyakönyvi hivatalba, hivatalosan bejelentik, hogy a gyereket xy néven szeretnék anyakönyveztetni, aztán onnantól ténylegesen "van neve" a gyereknek. Erre azonban csak indokolt esetben van szükség, hiszen a görög hagyomány még mindig megköveteli, hogy előbb-utóbb megkereszteljék a gyereket. Mivel a hivatalos vallás az orthodox görög keresztény, a lakosság nagy része e szerint van megkeresztelve. Az egyház még most is nagy szerepet játszik az államigazgatásban is, még néhány évvel ezelőttig a személyi igazolványokban is szerepelt, hogy ki milyen vallású, szóba se jöhetett, hogy valaki - ilyen vagy olyan módon - ne legyen megkeresztelve. De ez már egy másik történet. 

Malvina keresztelője - a csobbanás pillanata :-))

A világ nyolcadik csodája

Hétvégén a nagymamim a 91-ik születésnapját ünnepelte!! Már régóta készültem róla írni egy bejegyzést, de ez az alkalom most éppen aktuálissá is tette, hogy megtegyem. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ő a világ nyolcadik csodája. Annyi energia, erő szorult belé, hogy sok fiatal is megirigyelhetné. 

Mióta csak az eszemet tudom, meghatározó szerepet játszott az életemben. Két fiúgyermek után, első lányunokaként (engem még hárman követtek a sorban, szintén lányok) nem kell ecsetelnem, mekkora kényeztetésben volt részem :-)) Két éves voltam, amikor a Mami nyugdíjas lett, és szinte "erőszakkal" küldték vissza anyukámat dolgozni, csak hogy ő vigyázhasson rám :-)) Mindig is nagyon jól éreztem magam náluk. A családi legenda szerint egyszer a szüleim egy hétre elutaztak, és amikor visszajöttek, nem voltam hajlandó szóba állni velük, csak szorosan átöleltem a nagymamám lábát, és dacosan hajtogattam, hogy nekem ő az anyukám :-)) Azért miután előkerültek az ajándékok, eszembe jutott, hogy ki is a vérszerinti szülőm :-DDDD

A nyarakat, az iskolai szüneteket mindig ott töltöttem náluk. A zeneiskolát miattuk csináltam végig. Egyszer megmakacsoltam magamat, és közöltem, nem akarok többet járni, mondhatott bárki bármit, nem használt sem a jó szó, sem a fenyegetés, hajthatatlan voltam. Végül az egyetlen érv, ami  megingatta a megváltoztathatatlannak gondolt döntésemet, az a mamim halk sóhaja volt, amikor lemondóan csak annyit mondott, hogy kár, mert így kevesebbet tudunk majd találkozni - ugyanis ők vittek-hoztak a zeneiskolába. Ennyi elég is volt, hogy meggyőzzön: folytatom.

Nem laktunk messze egymástól, akár gyalog is elmehettem hozzájuk, amikor már nagyobb lettem, és bizony meg is tettem tiniként, amikor összerúgtam a port a szülőkkel (utólag szülőként most már belátom, hogy talán nem volt a leghelyesebb dolog ez, egyikünk részéről sem - én keresztbe lenyelném az anyósomat, ha ezt tenné a gyerekeimmel, de ez egészen más téma, ővele a kapcsolatunk is teljesen különböző... na mindegy, ez hosszú). Nagyikám mindig cinkostársam volt jóban-rosszban, bármit tettem, tudtam, neki nyugodtan elmondhatom. Vele még olyan dolgokat is meg lehetett beszélni, amit akár még a legjobb barátnőmmel sem mertem. A generációs különbség ellenére nagyon haladó gondolkodású volt. Nem akart ő a szüleim ellen hergelni, dehogy! Viszont azzal, hogy meghallgatott, hogy volt hova "menekülnöm" a serdülőkor zűrös hangulatváltozásai közepette, lehet, hogy éppen megmentett attól, hogy rossz társaságba keveredjek, és a tanácsai is sokkal többet értek, mint egy talán hozzám hasonlóan megzavarodott másik tinilányéi. 

Mindig is tele volt energiával. A nyugdíjaséletet nem sokáig bírta, hamarosan visszament félmunkaidőbe dolgozni. De még így is mindent meg tudott oldani. Nyáron, amikor ott nyaraltunk nála, már hajnali 5-kor kelt, hogy megfőzze az ebédet, elvégezze a házimunkát, aztán elment dolgozni. Mi addig a nagypapával maradtunk otthon, jókat aludtunk, és mire kitápászkodtunk az ágyból, hogy elkészülődjünk, ő már otthon is volt. Ezután még egész nap velünk foglalkozott, kirándulni jártunk, strandra, biciklizni, parkba, vagy ahova kedvünk tartotta. Este pedig még mindig maradt ereje kézimunkázni. Gyönyörűen kötött és horgolt, a családnak, rokonságnak, ismerősöknek szebbnél szebb ruhadarabokat kötött, mindenki a csodájára járt. Egészen még 1-2 évvel ezelőttig is elvállalt "megrendeléseket" tőlünk, az unokáktól. Ezeket a ruhadarabokat őrizzük mind, mint a szemünk fényét, még hosszú évek múltán is időtálló darabok, nem mennek ki a divatból, megunhatatlanok, tartósak, nem nyúlnak, nem fakulnak, és mindenekelőtt felbecsülhetetlen eszmei értékük van számunkra!

Az idő múlása mindenkin otthagyja a nyomát, de rajta nem. Amikor otthon voltunk, szinte minden nap meglátogattuk, hiszen látni akarta  a dédunokáit. Velük is ugyanolyan fáradhatatlanul játszott, futott utánuk, ahogy azt a gyerekeivel, majd az unokáival is tette. Leült velük játszani, kockákból tornyot épített nekik, mesélt, türelmesen válaszolt a véget nem érő kérdésekre. Még a 90-hez közeledvén is fitt volt és üde, az egészsége is szinte teljesen rendben volt, egy darab gyógyszerre sem volt szüksége, szemüveg nélkül olvasott, és szellemileg is teljesen ép volt! Mindenki csodálta is érte. Egészen tavaly decemberig fáradhatatlanul gondozta a nagypapát, aki az elmúlt pár évben rohamosan leépült, elgyengült, a megromlott hallásának és látásának következtében. Nagymami azonban nem volt hajlandó elfogadni semmilyen segítséget, egyedül akart továbbra is gondoskodni a háztartásról, a papa ellátásáról, hiába ajánlotta fel a család a segítséget. Talán éppen ez adta neki ezt a hihetetlen energiát, hogy valakinek szüksége van rá, valakiért ő felel, így nem hagyhatja el magát. A papa halála aztán nagyon összetörte. Mintha hirtelen elveszítette volna az élet értelmét. Ennek ellenére most sem fogadott el segítséget, továbbra is maga akarta ellátni a háztartást, és hallani sem akart róla, hogy elhagyja a házat, hogy valamelyik fiához költözzön. Márciusban azonban elesett, és combnyaktörést szenvedett. Hosszú kórházi kezelés után végül a szüleim házába került "haza". A sok fekvés hatására nem tudott többé lábra állni. Szinte mindenki lemondott róla, kivéve a szüleimet, és minket. Mi egyszerűen nem tudtuk elfogadni, hogy ez az erős asszony ilyen egyszerűen feladja a harcot. Édesanyám mindenkit megszégyenítő odaadással ápolta, gondozta, és teszi ezt mind a mai napig. És láss csodát, megtörtént az, amire senki sem számított: több hónap kemény gyógytorna, rengeteg akaraterő és hit következtében a nagyi újra lábra állt! Igaz, csak járókeret segítségével, de az orvosok még erre sem számítottak. És ha így folytatja, csak egyre jobb lesz!

Mamikám, ezúton is kívánok neked még egyszer még nagyon-nagyon sok boldog születés- és névnapot, erőt, egészséget, hogy még nagyon sokáig élvezhessék a szeretteid a társaságodat, azt a pozitív kisugárzást, amivel erőt és reményt adsz mindenkinek! A türelmed, a bölcsességed követendő példa mindannyiunk számára, köszönjük, hogy vagy nekünk! 

Játékszenvedély

Karácsonyi előzetes gyanánt új mobilt kaptam. Nem azért, mert ez volt a vágyam, csak éppen Fotini tett róla, hogy a régit egy sikertelen crash-teszt alkalmából teljesen működőképtelenné tegye. Vagyis még működött volna szerencsétlen, de a kijelzőjén az üveg annyira darabokra törött, hogy már a telefonszámokat sem láttam rajta rendesen, így nem igazán volt könnyű a kezelése. Általában a használati eszközeimmel kapcsolatban konzervatív vagyok: amíg működik, és a célnak megfelel, nehezen szánom rá magam az újításra. Nem elsősorban a spórolási szándék vezérel - bár az sem mellékes -, hanem csak egyszerűen ragaszkodom a dolgaimhoz, és amíg nem szükséges, nehezen válok meg tőlük. A modern technológia vívmányait pedig amúgy is nehéz nyomon követni, hiszen egyre-másra újabb és újabb modelleket dobnak piacra, én pedig nem látom értelmét, hogy csak azért lecseréljek valamit - ami egyébként még jól szuperál -, mert van belőle frissebb változat is. Szeretem az egyszerűséget: a telefon számomra azt a célt szolgálja, hogy telefonáljak vele, a rádió, hogy rádiót hallgassak, a számítógép, hogy internetezzek. Nem voltam meghalva érte, hogy ezt a hármat egy készülékben magammal hordozhassam. Most mégis úgy alakult, hogy egy ilyet kaptam. Ez volt, nem volt más. Illetve lett volna, csak az még többet tudott :-D Köszönöm szépen, nekem még ez is bőven sok! Mikor van nekem időm a kismillió funkciót kitapasztalni, az ezerféle játékot kipróbálni? Stefanosnak annál inkább! Már az első nap rákattant a játékokra, alig lehetett kivonni a kis ketyere bűvöletéből. Másnap már szinte remegett érte! Azóta is nap, mint nap megy a veszekedés, szinte belebetegedett a játékszenvedélybe. 

És tudom, még örülhetek, hogy ennyivel "megúsztam". Azonban ez egyáltalán nem nyugtat meg. Ahhoz túl sokszor láttam már ezt az arckifejezést az emberek szemében. Igen, egy ideig dolgoztam nyerőautomatákat üzemeltető játéktermekben, sőt, akkoriban, amikor a férjemmel megismerkedtünk, néhány évig mi magunk is résztulajdonosai lettünk 2 ilyen üzletnek. A játékszenvedély egy betegség: akit elkap a gépszíj, nehezen szabadul, ha szabadul egyáltalán. Ismertem olyan embert, akinek ez volt az élete, ebből élt: szinte egész nap ott ült a félkezű rablók előtt, szinte teljes eksztázisban. Ha nyert, akkor minden szép és jó volt, de akkor sem hagyta abba, mert mindig többet és többet akart. Ha pedig veszített, akkor akár kölcsönökből is képes volt tovább játszani.  Munkahelyét elveszítette, a házassága, a családja széthullott, adósságokba verte magát, elveszítette mindenét, mert a szenvedély úrrá lett rajta. Az ilyen embereknek nincs segítség: a szép szó nem használ, az erőszakos sem, eltiltani nem lehet: ha az egyik játékteremben nem adnak neki több hitelt, majd elmegy máshova. Döbbenetes, milyen emberi sorsokat láttam azalatt a pár év alatt. Azzal, hogy később az állam betiltotta ezeket a játékgépeket, nem oldódott meg semmi. Az igazi nagy rablók, a halálos vérszívók a kaszinók, akikből az állam is lehúzza a saját - nem is kicsi - hasznát, így természetesen ezek működésébe nem avatkozik bele. Itt már sokkal nagyobb tétekkel játszanak az emberek. Mégis, valakiknek csak a kis, sokszor családi vállalkozások bökték a csőrét, a nagy héják senkit nem zavarnak. Na mindegy, most nem is ez a téma. 

A mai gyerekeken is egyre gyakrabban veszem észre ennek a játékfüggőségnek a jeleit (igaz, hogy nem pénzért, de ez lehet az első lépés afelé). Hiába lakunk falun, az utóbbi időben a legtöbb gyerek, ahelyett, hogy kint játszana a szabadban, bevonul a négy fal közé a tévé, az elektronikus játékok vagy a számítógép rabságába. A fiam, ahányszor csak átmegy valamelyik kis barátjához, mást sem hallok, mint hogy ezekkel játszottak. Ketten, hárman, többen EGYÜTT!!! Ahelyett, hogy ebben a jó időben kimennének egyet focizni, vagy akármi, a koruknak megfelelő dolgot csinálni. Szomorú. Közben meg elveszítenek minden kommunikációs készséget, nem csoda, hogy lassan már beszélni is elfelejtenek a gyerekek; az élő beszéd, a kimondott szó lassan "kimegy a divatból". Csak az a fontos, hogy minél gyorsabban tudjon valaki bepötyögni egy sms-t, vagy egy üzenetet a számítógépen...

A mi időnkben is léteztek már tévéjátékok, sőt kb. pont ennyi idős lehettem, mint most Stefanos, amikor az első számítógépünket (C64-es mintára) vettük. Igen, mi is játszottunk, voltak nagyon izgalmas, érdekes játékok, főleg, hogy akkoriban még mekkora újdonságnak számítottak! De nem emlékszem magamra, hogy valaha is ekkora lázba jöjjek tőlük, hogy ne bírjam abbahagyni. A valós társaság, a többi gyerekkel való közös játék lenn a házunk mögötti játszótéren sokkal fontosabb volt számomra, minthogy bezárkózzak egy virtuális világba.

Na jó, nem mondom, most felnőtt fejjel bizony nehezemre esik néha a gép mellől felkelni, igen, az internet varázsa magával tud ragadni. De szerencsére nincs időm arra, hogy hagyjam magam elragadtatni, így még ha néha tovább is tart elszakadnom a képernyőtől, mint kellene, azért muszáj magamat megerőszakolnom. De talán éppen ezért, mivel saját bőrömön is tapasztalom, milyen könnyen függővé válhat az ember, még inkább oda kell figyelnem, hogy a gyerekeim ne legyenek az elektronikus  vagy virtuális játékok rabjai. Pedig néhány szülő, akit ismerek,  kimondottan úgy tartja, hogy könnyebbséget hoznak nekik ezek a játékok. Hiszen addig is nyugton van a gyerek, elvan magában, foglalkozni sem kell vele, sőt még csavarogni sem akar, biztos helyen van ott benn a négy fal között. Érdekes, pont itt Görögországban ölt ez a jelenség hatalmas méreteket, holott néhány évvel ezelőtt még az internet is alig terjedt el a görögök körében. Többre tartották a személyes kapcsolatot, a nagy baráti összejöveteleket, találkozókat, idősek, fiatalok egyaránt. Aztán talán 4-5 éve hirtelen minden megváltozott. Egyre több háztartásba kígyózik be a számítógép és a világháló, mint mindennapos kapcsolattartási és szórakozási eszköz. Mert az: az internetfelhasználók nagy többsége csak a közösségi oldalakat, a társkeresőket, illetve a játékokat használja, és ezzel ki is merült minden netes ismeretük. Ezeket viszont mintha csak a tökélyre akarnák fejleszteni. Barátok, ismerősök gyakorlatilag az egyik szobából a másikba írogatnak egymásnak, "beszélgetnek", miközben személyesen lehet, hogy napokig, hetekig, vagy akár hónapokig sem sikerül összefutniuk, hiszen annyira "elfoglaltak".... nincs idejük elszakadni a képernyő elől. A "csúcs" számomra azok a közösségi játékok, amelyek szinte odakötik a gép elé az embert, hiszen állandóan résen kell lenni: építeni, terjeszkedni, védekezni, szüretelni, harcolni, társadalmi életet élni, stb... Na ez okoz csak igazán függőséget!!! Ezek után persze kinek marad ideje még a valós, hús-vér barátokkal is ápolni a kapcsolatot?? 

A napokban egy ismerős családnál jártunk. Miközben a gyerekek a szobákban játszottak, mi az anyukával a nappaliban beszélgettünk (volna). Igenám, de anyuka nem ért rá, mert folyton-folyvást üzenetekkel bombázták a fészbukon, és ezekre sürgősen válaszolgatnia kellett... Amíg írt, benéztem a szobákba, hogy mit csinálnak a gyerekek. A lányok szépen játszottak, Stefanos viszont kis barátjával a másik számítógép előtt ült, és szótlanul nézte, hogy a másik fiú éppen a farmját rendezgeti.... Na ez volt az a pillanat, amikor összeszedtem a családot, és sürgős takarodót fújtunk. Igazán nem akarok zavarni egy ennyire "elfoglalt"családot!!! Sajnálom, mert nem is olyan régen még olyan jól elvoltak a fiúk, jókat rohangáltak, bicikliztek, tomboltak együtt, most pedig ki sem lehet robbantani a gyereket a szobájából. Anyukának szintúgy remegett a keze, hogy minél előbb az imádott gépe előtt ülhessen. Esélye sincs a gyereknek, hogy kikerüljön ebből az ördögi körből, hiszen az anyjától is ezt látja. 

Mindennek megvan a határa. Nem mondom, hogy el kell tiltani a gyerekeket ezektől a játékoktól, nem is érdemes. Minél jobban tiltunk valamit, annál érdekesebbé válik, ezt tudom jól. De nagyon észnél kell lenni, nem szabad engedni, hogy elszaladjon velük a ló. Igen, egy kicsit több energia kell hozzá, mint hagyni, hadd játszon kedvére - mondván, addig sincs útban -, de hiszem, hogy megéri. Szeretném, ha felnőtt emberként majd visszagondolva a gyerekkorára szép élmények jönnének elő a fejében, nagy kalandokról, kirándulásokról, barátokkal felhőtlenül együtt töltött órákról,  nem pedig egy elektromos játék, egy képernyő előtt átélt "izgalmak" emléke.Sajnos egyre gyakrabban érzem úgy, hogy az árral szemben próbálok úszni, de azért nem adom fel!!! Tudom, hogy játszani jó. De nem mindenáron!!

Elnapolt kirándulás

Tegnap Alexandroupolisban jártunk. Igaz, nem kirándulni indultunk, hanem ismét Stefanos térde miatt mentünk az ottani kórházba újabb vizsgálatokra. Viszont a város maga is gyönyörű, imádom, és úgy terveztük, hogy a vizsgálatok után még csavargunk egyet a gyerekekkel, összekötjük a kellemest a hasznossal. Ember tervez, ugye...

Alexandroupolisban található Észak-Görögország talán legmodernebb egyetemi kórháza. Ide voltunk tegnap bejelentve PET vizsgálatra. A telefonos bejelentkezéskor csak annyit közöltek velünk, hogy reggel 8-ra kell odamennünk, akkor injekció formájában beadják Stefanosnak a radioaktív folyadékot, aztán kb. 2-3 óra múlva kerül sor a vizsgálatra. Laikus lévén az ember minden interneten fellelhető szakirodalmat, tájékoztatást elolvas, hogy mégis legyen egy kis fogalma róla, hogy mi vár rá, mégis kétségek között vergődtünk egészen addig, amíg el nem jött a nagy nap. A "radioaktív" szóról először az jut eszünkbe, hogy az valami olyasmi, ami nem tesz igazán jót. Erről a vizsgálatról mégis mindenhol azt lehet olvasni, hogy teljesen veszélytelen, nincsenek mellékhatások, stb... Jó, hát ha a tudósok ezt mondják, szeretnénk elhinni, mégiscsak jobban tudják, mint mi. De azért valahol mégiscsak ott motoszkál a kisördög: a tudomány mai állása szerint... Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy akkor ez most tényleg így van, főleg, hogy ez az egész nukleáris gyógyászat még eléggé gyerekcipőben jár. Valahol ezt olvastam: "A diagnosztikai eljárás több mint 50 éve használatos, és még nem ismert hosszú távú káros hatása". Mennyire hosszútávú lehet az 50 év alatt vajon???
Pár száz évvel ezelőtt a koponyalékelés is tuti gyógymódnak számított az akkori orvostudomány körében, ma pedig borzongva gondolunk rá. Ki tudja, hogy 100-200 év múlva - ha az emberiség egyáltalán túléli saját "okosságát" - nem fognak-e elrettentő példaként beszélni arról, hogy a 21. század orvostudománya micsoda bizarr gyógymódokat használt, mindenféle x meg y sugarakkal fertőzték saját magukat az emberek, hogy belekukkantsanak a szervezetükbe, daganatokat tüntessenek el, meggyógyítsák azokat a betegségeket, amelyeket saját maguknak okoztak a felelőtlen szennyezéssel.... 

Na de ne menjünk túl messzire. Az ismeretlentől való félelmünket a gyerek elől többé-kevésbé sikeresen leplezve igyekeztünk kora reggel a kórház felé. Egész napos "túrára" készültünk, felpakoltunk ennivalóval, vízzel, váltás ruhával, és szerettünk volna minél előbb túllenni a vizsgálatokon, hogy utána nyakunkba vehessük a várost.  Éppen időben értünk oda a kórházhoz, és még a hatalmas hipermodern épületben is csak egy picit  tévedtünk el, ez már nagy szó :-)) Mindenki kedves volt és segítőkész, hamar sorra is kerültünk, és megoldódott Stefanos aggodalma is, hogy nem a térdébe szúrnak, hanem a karjába. Ez már szegénykémnek semmiségnek tűnt a múltkori vízleszíváshoz képest. Ez is megvolt, 3 óra múlva vártak vissza minket vizsgálatra, ennyit mondtak csak. Addig akár el is mehetünk (a büféig), vagy ott maradhatunk a váróban, ahogy akarjuk. Kérdésemre, hogy kimehetünk-e addig a városba, nemleges választ kaptam, nem egészen értettem, hogy miért... Aztán amikor visszamentünk a váróba, akkor jött a feketeleves. Az egyik doktornéni diszkréten félrehívott, és közölte, hogy jobb lenne, ha a lányok nem mennének túlságosan közel Stefanoshoz. Értetlenségemet látva elmagyarázta, hogy az injekció hatására az egész gyerek sugarakat bocsájt ki magából, és nem lenne baj, ha nem kapnának túl sok sugárzást a kicsik is tőle.... Kellett egy kis idő, hogy felfogjam. Bocsi, szóval akkor az teljesen ártalmatlan, ha belefecskendezik a szervezetébe, de amit ő maga kisugároz, az már káros a többiekre????? Kit néznek hülyének? Egy kissé megszédültem, de ekkor még csak annyi jutott el az agyamig, hogy oké, akkor séta nincs, viszont lányoknak menniük kell, hát legalább akkor ők hadd menjenek ki a városba csavarogni, én majd ottmaradok Stefanosszal, és mászkálunk a kórház körül. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább kattogni kezdett az agyam. De persze akkor már sok értelme nem volt. De ezt miért nem lehet előre közölni, hogy mi vár az emberre??? Tettünk egy kört a kórház körül (beletelt vagy másfél órába, akkora nagy az egész!!!), aztán visszamentünk a váróba. Akkor még nem tűnt fel, csak már a vége felé, hogy a velünk hasonló vizsgálatokra váróknak külön váróterme van, és az ajtaján meg ki van téve a radioaktív jelzés. Egyre jobb. A vécéjük is külön volt, a "közönséges" földi halandók számára fenntartott mellékhelyiség ajtajára ki is van írva nagy betűkkel, hogy akik a "gyógyszer" hatása alatt állnak, azt nem használhatják, hanem csak a számukra kijelölt külön helyiséget.... Itt már kezdett minden bajom lenni. Közben ahogy ott ücsörögtünk, jött egy bácsi, ő is ugyanerre a vizsgálatra akart időpontot kérni. A nővérke előzékenyen elmesélte neki, mire számíthat, és mondta neki, hogy aznap, amikor a vizsgálatot fogják csinálni, kerülje el a kisgyerekek és a terhes nők társaságát! Kicsit akadtam csak ki???  Nekünk erről miért nem szóltak? Egyrészt Stefanos miatt is, másrészt meg még cipeltük magunkkal a lányokat is, most hogyan megyünk haza, egy légtérben, az autóban? Mindjárt telefonáltam is a férjemnek, hogy kirándulás lefújva, - egyébként is látszott, hogy nagyon meg is fogunk késni -, fogja a lányokat, és menjenek haza, mi meg majd hazamegyünk vonattal. Persze ebbe a férjem nem akart belemenni, ezért telefonált az egyik barátjának, aki eljött értük, nekünk meg otthagyta a kocsit.

A kórházban az orvosok hozzáállásával egyébként megint maximálisan meg voltam elégedve. Egy fiatal orvos foglalkozott a fiammal, akinek magának is 4 gyereke volt, az első 3 hasonló korban és nemben az enyémekkel, így különösen érzékenyen érintette a sorsunk. Olyan speciális vizsgálatokat is megcsinált, amit másnak nem is szoktak, de mivel most sem találtak semmi elváltozásra utaló jelet, a lehető legalaposabban átvizsgálták Stefanos térdét. Ezért is hagytak minket a végére - közölte -, hogy nyugodtan tudjanak foglalkozni velünk. Az osztály professzora is bejött, átnézte az összes eddigi leleteket, kérdezgetett, megvizsgálta a gyereket, de végül ő sem talált semmi okot arra, hogy mitől lehetett ez az egész hercehurcánk... Persze a végső "eredményhirdetés" majd csak hétfőn lesz, akkor lesznek készen a leletek, de az orvos már most megmondta, hogy ő nem lát semmit. Akkor most mi van? Egyrészt örülök, hogy semmi, de akkor mi volt ez az egész? Valami oka mégiscsak van, hogy a gyereknek majdnem egy hónapon keresztül be volt dagadva a térde, és nem magától ment le neki, hanem csak azért, mert leszívták a folyadékot. 

Nem tudom, lehet, hogy ez is örök rejtély marad? Ha meg netán nem lenne még elég aggódnivalóm, akkor most még azon is izgulhatok, hogy feleslegesen tettük ki ezeknek a sugaraknak szegény gyereket? Remélem, hogy erre sem kapunk sohasem választ, vagyis hogy nem lesz semmi következménye. Mert most már ezzel az egész orvososdival kezdek nagyon szkeptikus lenni. 

A kirándulásunk tehát ilyen felemásra sikerült. Legalább a lányok jól érezték magukat, sétáltak egyet a városban, mi meg közelről szemügyre vettük ezt a híres kórházat. Bár már nem először jártunk itt, ilyen-olyan apróbb vizsgálatokra már máskor is küldtek el minket, de eddig nem tűnt fel ennyire, mekkora ég és föld különbség van a mi itteni  őskövület kórházunkhoz képest. Lenyűgöztek a csillogó-villogó hipermodern berendezések, a tisztaság, a rendezettség kívül-belül, a tengerre néző kilátás :-DDD (az nagyon fontos  ám egy kórházban :-P ), a kórház üzemelésében álló, közvetlenül az épület melletti szállás a látogatóknak, rokonoknak, a dolgozók gyerekei számára létesített óvoda.... Ezek mind olyan dolgok, amik talán máshol természetesnek számítanak, de itt, Görögországban, állami (vagyis nem magán!) kórházak nagy többsége számára utopisztikus ötletnek tűnhetnek. Alapjában véve tehát pozitív élményekkel gazdagodtunk ismét, a többin pedig nem érdemes feleslegesen stresszelnem magamat. Az egyetlen nyitott kérdés már csak az, hogy akkor most hagyjam a gyereket rohangálni, vagy sem? Na nem mintha hallgatna rám, mert már nagyon nem bír megülni a fenekén, amit valahol meg is értek. Egy örökmozgó gyereknek, akit eddig heti 3 órás taekwondo edzés és napi sok séta, futás, focizás, játék mellett is képtelenség volt lefárasztani, ez az utóbbi egy hónap kényszerpihenő nagyon betett. Szóval most már elárulhatná végre valaki, mi is legyen....

Barba mama

Emlékszik még valaki gyermekkorunk egyik rajzfilmjére, a Barba családra? Akik csak gondoltak egyet, és bármivé át tudtak változni.

 

Igen, ők azok!  De akár másik kedvenc mesehősöm, Pompom szállóigéjével is azonosulhatnék: "Bámulatosan tudom változtatni az alakomat, hol ilyen vagyok, hol olyan"  (mondjuk ez most abszolút nem a témához tartozik, csak úgy eszembe jutott, hogy sokáig el nem bírtam képzelni, hogy mi a szösz az az "egyujjas kifordított butakesztyű", mire rájöttem, hogy az bundakesztyű!!  Mentségemre szóljon, hogy talán még nem voltam iskoláskorú sem, amikor ennyire elhallottam ezt) 

Még ha én nem is érzem ennyire bámulatosnak ezeket az alakváltoztatásokat, főleg, amikor éppen a gömbölyű forma felé tendálok. Hmmmm, igen. Ma a kilóimmal folytatott harcomról lesz szó... Örök női téma. Na és persze, az emberi természet. Mert sohasem elégszünk meg azzal, ami van. Aki túl sovány, annak az a baja, aki meg túlsúlyos, az azzal az állapottal nincs kibékülve. Én álltam már mindkét oldalon, ismerős mindkét probléma. Nem is tudnám most hirtelenjében eldönteni, melyik a jobb. Mivel kb. 25 éves koromig szinte egyfolytában azért küzdöttem, hogy legalább pár grammot sikerüljön magamra erőltetni,  akkoriban azt gondoltam, mennyivel könnyebb lehet leadni pár kilót, mint egyfolytában szinte erőszakkal tömni magamat, hogy ne legyek csont és bőr... Vigyázz, mit kívánsz...

Gyerekkoromban rossz evő voltam, anyu szerint szinte minden étkezés sírásba fulladt, vagy az én, vagy az ő, esetleg mindkettőnk részéről (hehe, a sors háromszor fizettette ezt velem vissza, mindhárom gyerekemmel megszenvedtem kicsi korukban az etetést...). 6 éves koromban annyira vékonyka voltam, hogy emiatt majdnem nem kezdhettem el az iskolát, mert nem ütöttem meg az alsó súlyhatárt. Magasságra viszont majdnem egy fejjel vertem a mezőnyt. Utólag elnézegettem magamat a fényképeken, és elcsodálkoztam: Úúúúristen! Egy nyakigláb, csont és bőr égimeszelő nézett vissza rám a képekről. Pedig nem voltam olyan túlzottan mozgékony sem. Viszont utáltam enni!!! Életreszóló rossz emlék maradt, amikor egyszer átmentem a szomszéd gyerekekhez játszani, és a szomszédasszony egy méretes szelet felvágottas kenyeret nyomott a kezembe, és közölte: addig nem kelhetek fel az asztaltól, amíg meg nem eszem. A többiek már régesrégen vígan játszottak bent a szobában, én meg még mindig ott ültem egyedül, a kenyérrel a kezemben, és olyannak tűnt nekem, mintha az a szelet az egész asztallappal vetekedne méretben. Szinte végeláthatatlannak tűnt, és úgy éreztem, örökre ott fogok maradni abban a konyhában (mire jó a blogírás: miközben ezeket a sorokat írom, megvilágosodik bennem, hogyan érezhetnek a lányaim néha... a fiammal lekopogjam már egy ideje nincs gond, bár vele is küzdöttem eleget, amíg kicsi volt).

A serdülőkor elején járhattam, amikor először tudatosult bennem, hogy bizony nem nyújthatok túl szép látványt a pipaszár lábaimmal és a fiús alakommal. De sajnos (???) étvágy hiányában az ember tehet bármit, ott nem lesznek idomok! Néha próbáltam magamra erőltetni az evést, de sok eredménye nem volt. Különféle  erősítő tornákkal is próbálkoztam, hogy ha már húst nem is, de legalább egy kis izmot varázsoljak a combjaimra, a rendszerességhez azonban kevés volt a kitartásom. Azt vártam, hogy már 2-3 alkalom után csak úgy domborodni fog mindenem, és miután ez nem történt meg, a kedvem is elment tőle. Az áttörést 16 éves korom körül az hozta, amikor beíratkoztam a  helyi sportklub konditermébe. Az edző az első alkalommal úgy kifárasztott minket (egy barátnőmmel mentem először), hogy másnap szó szerint nem bírtam felkelni az ágyból. Ennek ellenére élveztem. Keményen nekiálltam az edzéseknek, és örömmel láttam, hogy hamarosan kezdett rajtam látszódni az eredmény! A súlyemelő csapat edzője hamarosan felfigyelt rám, hogy milyen kitartóan "dolgozom", és felajánlotta, hogy nincs-e kedvem kipróbálni a súlyemelést. Igent mondtam. Innentől még keményebb edzések következtek, hamarosan rám sem lehetett ismerni. Rámjött 3-4 kiló, mind színtiszta izom formájában, és még az étvágyam is megjött!! Nagyon örültem magamnak. Egyre inkább kezdtem odafigyelni az étkezésre. Igaz, nem volt nehéz, mert otthon sem volt soha kérdéses, hogy egészségesen táplálkozzunk, édesanyám mindig is odafigyelt a kiegyensúlyozott étrendre. A versenyszerű sportolással azonban még egy fokkal fontosabb lett az étkezésekre való odafigyelés. Fontos volt, hogy elég energiám legyen a nagy erőkifejtéshez, emellett viszont nem szabadott túllépnem a súlycsoportomat sem. Akkoriban ez még egyáltalán nem volt nehéz feladat. 

3 évig tartott nálam a súlyemelő-élet. Hiába voltam erős és kitartó, és még szép eredményeket is értem el, azonban hamarosan beláttam, hogy ezt a sportot mégsem nekem találták ki. A csibe-csontjaim nem bírták a terhelést, az ízületeim kikészültek, fájt a térdem, a vállam, a derekam (a vállam a mai napig recseg-ropog emiatt). Amikor már odáig jutottam hogy edzések előtt egy fél óráig mindenféle csodakrémekkel kellett kenegetnem magamat, hogy elviseljem a fájdalmat, akkor úgy döntöttem, nem ér ennyit az egész. Különben is, kezdtem elformátlanodni, a combjaim túl vastagok lettek, a vállaim túl szélesek, és már nem tetszettem magamnak. Érzékeny búcsút vettem a sportágtól, a mozgást azonban nem hagytam abba végleg. Továbbra is eljártam konditerembe, de most már csak annyit és arra a testrészre edzettem, amire úgy gondoltam, hogy éppen szükségem van. A széles vállak és combok szerencsére hamarosan eltűntek, hiszen csak izomból volt az egész, és miután nem erőltettem többet őket, szépen visszahúzódtak. Már akkoriban is megfigyeltem magamon, milyen könnyen röpködnek fel-le rólam a kilók, bár akkoriban még negatív irányban: a normáltól a túlságosan vékonyig terjedt a skála. Ha egy kicsit nem figyeltem oda a rendszeres étkezésre, vagy egy stresszesebb időszakom volt, mint például érettségi előtt, vagy a főiskolán vizsgaidőszakkor, akkor pillanatok alatt csontsovány lettem megint, és küzdhettem újra, hogy összeszedjem magam. Amikor kijöttem Görögországba, ez a probléma még inkább hatványozódott, hiszen most már magamnak kellett gondoskodnom az étkezésemről. Hamar rájöttem, hogy a gyors- és félkész kajákat nem nekem találták ki, a házi kosztra most is igénye volt a gyomromnak. A mediterrán étrend és az egész évben kapható - akkoriban még - olcsó és friss zöldségek pedig különösen kedveztek az egészséges táplálkozás tökéletessé fejlesztésének. Hamarosan azonban örömmel tapasztaltam, hogy a görög konyha hízlal! Igen, hiába egészséges, és hiába a sok zöldség és saláta, de az itteni konyha sajátossága, hogy mindent jól nyakonöntenek olívaolajjal, ami, annak ellenére, hogy nagyon egészséges, de bizony nagyon kalóriadús is!! Egyébként ezt megfigyeltem, hogy például böjtökön sokkal jobban meg lehet hízni, mint amikor "rendesen" eszik az ember, mert olyankor többfélét csipeget innen-onnan, hogy jóllakjon. Na és a görög "csipegetnivalók" nagy része minden, csak nem kalóriaszegény. De ez  a tény akkoriban persze még nem okozott gondot, hiszen éppenhogy büszke voltam magamra, hogy végre kezd emberi formám lenni, különösebb erőfeszítés nélkül is. Érzékeltetésül csak annyit, hogy amikor először kijöttem Görögországba, a 170 centimhez voltam 52 kiló, és három hónap múlva 57-tel mentem haza!!! Ezt a "versenysúlyomat" aztán kisebb-nagyobb kilengésekkel sikerült is tartanom 25 éves koromig. Persze ha egy kicsivel többet stresszeltem valami miatt, akkor pillanatok alatt képes voltam újra 50 kiló köré zuhanni. Erre is találtam azonban megoldást, ilyenkor egy kicsit erősítettem az edzésprogramomon (a fittnest itt sem hagytam abba, sőt, talán még rendszeresebben jártam, mint régebben), és hamarosan meglett a kívánt eredmény. 

Aztán jött a vízválasztó. Mielőtt megismerkedtem a leendő férjemmel, éppen egy nagyon zűrös időszakon voltam túl. Idegileg és érzelmileg is nagyon megviselt állapotban voltam, ez meglátszott az alakomon is. Rettenetesen le voltam fogyva, étvágyam is alig volt, mindemellett még rohantam is egész nap, új munka, új lakás, új élet reményében. Amikor megismerkedtünk, éppen ezeken voltam túl, és igyekeztem a saját romjaimat eltakarítani. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy új kapcsolatba bonyolódjak. Hogy-hogy nem, fél év múlva házasok voltunk :-))) Ez már azonban egy másik történet, ami ehhez csak annyiból kapcsolódik, hogy a biztos érzelmi háttér mekkora változást hozott az életemben. Mire összeházasodtunk, már újra a versenysúlyomnál voltam, az esküvő után fél évvel pedig túlléptem azt a bűvös határt, amit még soha életemben azelőtt: több, mint 60 kilót nyomtam!!! Akik régebbről ismertek, nem akartak a szemüknek hinni; régi önmagamhoz képest már szinte "kövér" voltam... Persze nem, csak végre volt rajtam egy kis nőiesség is!!! Mindenki azt mondta, jót tett a házasélet :-)) Nem tudom, tényleg ez volt-e az oka, bár az tény, hogy az idegeim kisimultak, a félelem, a bizonytalanság mind érzelmileg, mind anyagilag a múlté volt. Na és hát mint újdonsült feleség a konyhatündéri képességeimet is állandóan csillogtatni akartam férjuram előtt, többfogásos ebédekkel vártam haza minden nap. A testmozgásra sem maradt mindig időm és energiám. Amikor pedig abbahagytam a munkát - ahol szintén sokat rohangáltam fel-alá -, mert költöztünk Thessalonikiből, az végleg betette a kaput. Már Drámán, amikor először mentem terhességi vizsgálatra,  64 kilót mutatott a mérleg nyelve. Persze én akkor rettenetesen büszkének éreztem magamat, hogy végre, sikerült meghíznom "egy kicsit", és nem hallgattam az orvosomra, aki minden hónapban figyelmeztetett, hogy már megint túl sokat gyarapodtam, nem lesz ennek jó vége! Én, aki világéletemben küzdöttem minden egyes magamra erőltetett grammért, most élveztem, hogy csak úgy repülnek rám a kilók! Úgy gondoltam, ugyan már, nekem nem lehet gond a szülés után leadni a felesleget! Addig meg miért ne élvezzem, hogy össze-vissza eszem, ami éppen eszembe jut? Nagyon kívánós voltam, nem bírtam ellenállni. 

Szülés után aztán jött egy kis pofáraesés, mert nem olvadtak rólam azok a kilók olyan egyszerűen, ahogyan én azt elképzeltem. Aki azt mondja, a szoptatás fogyaszt, az vagy hazudik, vagy nagyon szerencsés. Nekem az a tapasztalatom mindhárom gyerekkel, hogy inkább még hízlal is, még akkor is, ha nem eszem közben kettő helyett! Persze lehet, hogy ez is alkati kérdés, nem tudom. Mindenesetre Stefanosszal csak akkor kezdtem el végül fogyni, amikor egy éves kora körül abbahagytuk a szoptatást, és bizony még akkor sem ment olyan egyszerűen, másfél éves volt már a drága, mire visszanyertem a "versenysúlyomat", az 57 kilót. És ehhez megint csak egy tragédiára volt szükség, Dory kutyánk halála keserített el annyira, hogy egy hét alatt fogytam több kilót. Nem sokkal ezután azonban újra terhes lettem. Szerencsém volt: nem voltam kívánós, így nem is esett igazán nehezemre, hogy odafigyeljek magamra, és ne hízzak el megint annyira. Szülés előtt csak 10 kilóval voltam több a kezdősúlyomnál, ami csaknem 4 kilós baba (plusz kb. még egyszer ennyi magzatvíz, méhlepény, stb..) mellett igazán nem rossz teljesítmény. Szülés után pár órával már nem is látszott rajtam, hogy terhes voltam, még a hasam is sokkal előbb visszahúzódott, mint Stefanosszal. Igen ám, de az a szoptatás!!! Terhesen nem voltam kívánós, most viszont egész nap éhes voltam, és főleg az édességekért voltam oda!! Észre sem vettem, de mire a hathetes kontrollra mentem, 6 kilóval mutatott többet a mérleg, mint szülés után!!! Nagyon megdöbbentem! Hiába fogtam magam vissza ezek után, azok a kilók csak nem akartak leszállni rólam, egészen addig, amíg abba nem hagytuk ismét a szoptatást, és még azután sem volt egyszerű menet, ismét másfél év kellett ahhoz, hogy végre megint jól érezzem magam a bőrömben. Az is tény azonban, hogy gyakorlatilag az első teherbeesés óta nem volt se időm, se energiám tornászni. Néha otthon tettem egy-egy erőtlen kísérletet, hogy majd rendszeresen nekiállok, de előbb-utóbb minden elhatározás dugába dőlt. Eljártam futni, de a gyerekek hisztiztek otthon az apjukkal. Aztán egyszercsak vettem egy biciklit. Akkoriban kezdtem el dolgozni a szállodában is, ami a városon kívül volt, kb. 5-6 km-re, ráadásul egy elég emberes emelkedő után. Amikor először határoztam el magamat, hogy mától pedig biciklivel járok dolgozni, mindenki hülyének nézett. Aztán csak hitetlenkedve csóválták a fejüket, hogy egy hét múlva még mindig nem adtam fel. Végül megszokták. Én is. Imádtam!!! Jólesett a mozgás, teljesen kicserélődtem, úgy éreztem, újra elkezdek élni! Imádtam azt is a biciklizésben, hogy közben a természet szépségeit is észrevettem, amit egészen addig az autó üvege mögül, elsuhanva meg sem lát az ember. Amikor felmondtam, leginkább ez hiányzott a szállodából, az oda-vissza megtett bicikliút. A következő munkahelyem bent volt a városközpontban, ami akárhogyan is nézzük, még 5 perc sem volt biciklivel, ráadásul a város szmogos levegőjét szívva közel sem volt akkora élmény. Akkoriban vezettem be, hogy ebéd után, amikor a gyerekek aludtak, fogtam magam, és körbebicikliztem a város környékét, a környező falvakat, a hegyeket, az erdők szélét. Csodálatos kikapcsolódás volt, testmozgással egybekötve. Esőnapokra pedig letöltöttem magamnak pár fittness dvd-t, amikre mind a mai napig is tornászom. Akkoriban azonban ezt csak a legvégső esetre hagytam, jobban szerettem kint lenni a természetben. Ennek akkor lett vége, amikor Fotinivel teherbe estem. A mozgást azonban akkor sem hagytam abba, csak kismama torna formájában folytattam. Hamarosan kiderült, hogy magas lett a cukrom, így speciális étrendre szorultam. Az első 5 hónapban egy grammot sem híztam, ami a domborodó hasamat tekintve gyakorlatilag fogyást jelentett. A pocakom, és benne a baba szépen növögetett, én viszont egyre soványabb, csontosabb lettem megint. Most azonban nem bántam, kínlódtam már eleget a súlyfeleslegeimmel, most végre formásnak, vonzónak éreztem magam terhesen is. Mondjuk jobb lett volna, ha nem ezen az áron tudom ilyen jó formában tartani magam, de hát ez van, ez jutott. Nem éreztem úgy, hogy le kellene mondanom sok mindenről; szinte nem volt olyan étel, amit ne oldottam volna meg teljes kiőrlésű liszttel és édesítővel. Még karácsonyi bejglit és mézeskalácsot is készítettünk így! Persze, hogy nem ugyanaz ízre, de a semminél sokkal jobb volt :-)) Ha érdekel valakit, egyszer majd írok erről részletesebben is. 

Szülés előtt 5 kilóval voltam több a kezdősúlyomnál, ez még mindig legalább 2-3 kiló fogyást jelent. Fotini születése után, a szoptatás alatt azonban megint észrevétlenül visszaugrottak rám a kilók... Pedig most meg főleg büszke voltam magamra, hogy már a szülőágyról lelépve olyan voltam, mint lánykoromban. De ha nem is 6 hét alatt, 6 hónap múlva viszont már úgy néztem ki, mint Stefanos után. Értetlenül álltam a mérlegen, nem bírtam felfogni, hogyan történhetett ez. Elvileg nem ettem túl sokat, bár óvatosan visszatértem a normál étrendre, de például kenyeret és köretet még most sem bírtam megenni. Nem azért, mert nem lehetett, csak egyszerűen így szoktam meg. Ennek ellenére a kilók mégis megtaláltak. Igaz, a rendszeres mozgást, a tornát   is abbahagytam majdnem egy évig. Amikor aztán újra elkezdtem tornászni, a legerősebb edzésprogramot választottam, és hamar meglett az eredménye. A biciklizés azonban teljesen visszaszorult az életemben. Egy időben Stefanosszal kezdtünk el biciklizni járni, nagyon élveztük, de ez már így közel sem volt számomra annyira hatásos, mint régen, sem időben, sem intenzitásban, hiszen Stefanos teherbíróképességéhez kellett alkalmazkodnom. Ennek ellenére imádtam ezeket a túrákat, kettesben a fiammal, hiszen olyan jó volt közben elbeszélgetni vele, és látni, hogy ő is ugyanúgy értékeli, élvezi a természetben tett biciklis sétát, mint én. Hamarosan azonban a lányok is jönni akartak, így beszereztünk egy biciklisülést Fotininek is, Malvina pedig a saját biciklijén tekert az apjával együtt, hiszen 3 gyereket egyedül már nem mertem volna bevállalni. Ezeknek a (sajnos nem túl rendszeres) túráknak Stefanos térdfájása vetett véget :-(( Azóta marad az itthoni torna, hol kisebb, hol nagyobb lelkesedéssel, valamint az egyre nagyobb odafigyelést igénylő étrend. 3 gyerek, tanulás és az egész napos rohanás mellett az ember gyakran az evésről is megfeledkezik, vagy csak úgy állva bekap ezt-azt, ami kéznél van, és ez ugyebár minden, csak nem kiegyensúlyozott táplálkozás.  Az én tapasztalatom az, hogy a tartós fogyás lényege nem az, hogy keveset, vagy egyáltalán ne egyek, mert ezzel csak rosszabb lesz a helyzet. A kiéhezett szervezet halmozottan kéri vissza a hiányt, és a kevesebb étkezést nagyobb mennyiségekkel lehet csak kompenzálni. Az ideális az lenne, ha naponta ötször-hatszor, azonos mennyiségeket (keveset) tudnék enni, de erre kinek van ideje? Sajnos az egész napos szaladgálás sem garancia már arra, hogy leolvadjanak rólam a kilók. A szervezetem, az anyagcsereháztartásom 180 fokos fordulatot vett a terhességek óta. Egyáltalán nem megy már olyan könnyen a fogyás, mint régen. Egy kis figyelmetlenséggel azonban egyszerre felkúszik a mérleg nyelve oda, ahova nem kéne. Persze sokan mondják, hogy ne beszéljek, még így is jó vagyok 3 gyerek után. De a saját mércém szerint egyáltalán nem vagyok megelégedve magammal. Igaz, kérdés, voltam-e valaha is? Lehet, csak el kellene fogadni magamat ilyennek, amilyen vagyok. Az utóbbi időben azonban többen is rákérdeztek, hogy "csak nem a negyediket várom?" és ez annyira szíven ütött, hogy ordítani tudtam volna. Nem, nem vagyok terhes, és a három gyerek mellett igenis emberfeletti erőfeszítéseket teszek, hogy ezt a hasat eltüntessem, és nem egyszerű feladat. Igen, néha lusta vagyok, tény: amikor egy kicsit jobban meglátszik rajtam a torna eredménye, ellazulok, aztán meg újra borul minden. Az időhiány csak kifogás. Az embernek arra van ideje, amire időt szakít, és ha van napi (éjjeli) több órám, amit a gép előtt töltök, akkor könnyedén szoríthatok magamnak fél órát egy kis hasizmozásra is, nem igaz? Csak elhatározás kérdése. De ehhez az kell, hogy rákérdezzenek, hogy terhes vagyok-e, aztán egyszerre megy az a tornázás! Talán csak egy görbe tükör kellene, hogy meglegyen a motiváció. Mert ez az örökös alakváltoztatás már kezd fárasztó lenni! Nem cserélhetek ruhatárat sem állandóan!!! 

Fő a jómodor

Nagyszájú kétésfélévesem már megint aranyat köpött :-DDD Vagyis hát nem vagyok annyira büszke magamra, mert bizony akármennyire is nem szeretem a káromkodást, azért egyszer-egyszer mégiscsak elhagyja az ember száját egy szalonképtelenebb szó. Főleg görögül, mert egyrészt idegen nyelven mégsem tűnik annyira fülsértően a csúnyább szó, másrészt meg ugyebár a környezet adott... akárhova is megy az ember, még a legékesebb beszédet is úton útfélen megspékelik egy-egy "kötőszóval", ami a hétköznapi életben már szinte fel sem tűnik az embernek, és sajnos a rossz példa mindig könnyen ragad.... De ha egy pici emberke szájából hallatszik ugyanez, az bizony szemet (vagyis fület) szúr, és felszisszen rajta az ember. Persze a heves reakció nagyon tetszik neki, annál inkább mondja... Tudom, hiba volt "észrevenni", de most már nincs mese, elmagyarázom neki, hogy egy kicsi lánynak nem szabad csúnyán beszélni, az nem szép dolog... Erre előveszi a legbájosabb mosolyát, és kedveskedő hanglejtéssel, tisztán ejtve a hangokat, finomkodva - megismétli ugyanazt a "rossz" szót... Aztán ártatlan pofával rámnéz, és megjegyzi:

- Most szépen mondtam, ugye?

Csődtömeg vagyok :-DDDD 

Bogyóztunk

Most, hogy feltöltöttem végre a fényképeket a gépről, megbombázlak benneteket még pár képpel :-)) Mert azért nem csak nyügi meg hiszti volt a hétvégén, hanem bogyóztunk is. Vagyis olajbogyót szüreteltünk. Érdekes egy teremtmény az olajfa, általában csak minden második évben hoz jó termést. Nálunk ez az év tavaly volt :-(( Idén éppen csak egy vödörnyit sikerült összegyűjteni, de sebaj, mert annyi úgysem volt, amennyiből olajat lehetne csinálni, arra meg túl sok volt tavaly, hogy megegyük. Idén éppen elég lesz evésre, feltéve, ha nem sózzuk el olyan nagyon, mint a tavalyit :-S Ja és rajtam kívül úgysem nagyon eszi senki. 

Pedig az én kapcsolatom se kezdődött túl jól az olívával! Az első időkben, amikor Görögországba jöttem, egy szórakozóhelyen szolgáltak fel pár szem zöld bogyót az ital mellé. Általában mindenhol így szokás, vagy pár szem gyümölcsöt, vagy savanyított zöldségfalatkákat kínálnak az ital mellé, hogy jobban csússzon. Nos, egészen addig ezen  a kedvenc szórakozóhelyemen mindig szőlőszemeket kaptam az italom mellé, de azon a bizonyos napon olajbogyó került a tányérkámra, én pedig táncikálás közben, szinte oda sem figyelve gyanútlanul bekaptam egy szemet. Közben agyam azon pontján, ahol a tanult reflexek tárolódnak, már felkészültem a szőlő mézédes ízére, ehelyett azonban az olajbogyó kesernyés-savanykás, semmi mással nem összehasonlítható íze terjedt szét a számban. Ez abban a pillanatban nekem annyira kellemetlen élményt jelentett, hogy ezek után még évekig undor fogott el az olajbogyónak még csak a gondolatára is. Aztán idővel azért mégiscsak megkedveltem. Először a fonnyadt feketét, aztán már a ropogósat is, mostanára pedig már a zölddel is kibékültem. Persze csak ha nem nézem szőlőnek :-))))) 

Na de jöjjenek a beígért képek:

Az olajbogyót jobb helyen úgy szüretelik, hogy egy kicsi gereblyeszerű szerszámmal "lefésülgetik" a fáról a bogyókat, és utána a földre terített vászonról összeszedik. Mi idén nem rendeztünk ilyen nagyüzemi betermelést, így a seprűnyél is megtette leveregetni a termést :)) A kis segítőim azonban minden pénzt megérnek :))

Nagyjából csak a házunk előtti három fának volt jó termése

Erre viszont olyan jó felmászni :))

Vannak ilyen kis csemete fáink is, amelyek majdnem akkorák, mint Fotini, pedig az aztán igazán nem nagy...

Elfáradtak a nagy munkába :))

Derékba tört élet

 

 Ez a napraforgó az élniakarás csodájának egyik szemléltetője is lehetne. Már a tény, hogy november közepén ilyen szépen virágzik, megér egy misét. A nyári napraforgóink elhullajtott magjából hajtott ki, így késő ősszel, dacolva az elmúlt havi hideggel, viharos széllel, özönvízszerű esővel. Még az sem tántorította el a növekedéstől, amikor a kutyák, vagy a gyerekek (???) "jóvoltából" már zsenge korában eltörött a szára derékszögben. 

 Csak a szerencsének köszönheti, hogy már akkor nem szedtem ki gyökerestől, hiszen úgy gondoltam, úgysem éli túl ezt a törést. Aztán rá  kellett jönnöm, hogy de igen! És csak nőtt, és csak nőtt, újabb derékszögbe hajlította magát, hogy "talpraállhasson" és tovább nyújtozkodhasson az ég felé!! 

Minden nap elgyönyörködöm benne, és újra és újra megállapítom, hogy a túlélési ösztönnél nincs erősebb a világon!! Még ha csak egy napraforgóról van is szó :-))

Amikor semmi sem jó

Vannak olyan napok, amikor már az ébredéskor látszik, hogy jobb lett volna ki sem kelni az ágyból. Bal lábbal keltem, hisztis vagyok és minden bajomra van. Ha süt a nap, az a baj, ha esik, akkor meg főleg. Egy csomó dolgom lenne, el vagyok maradva a házimunkával szokás szerint, de nincs szívem elhanyagolni a gyerekeket sem. Jó lenne egyet kirándulni is, már olyan régen voltunk! Ha viszont mégsem állok neki a takarításnak, akkor meg az a bajom! Nem tudom, mit akarok. Vagyis dehogynem, mondjuk minimum 3 felé szakadni, akkor talán mindenre lenne időm. Nem, kell egy negyedik én is, akinek saját maga is eszébe jut néha. Utálom magamat, amikor ilyen vagyok, tudom, hogy elviselhetetlen vagyok, mégsem tudok ellene tenni. Férj szó nélkül ugrik, mire megfőzöm magamnak a vödörnyi kávét, kitakarítja a fürdőt. De ettől csak dühösebb leszek: én akartam!!! Attól eltekintve, hogy senki sem tudja olyan alaposan kisúrolni a fürdőszobát, mint én (szerintem...), nekem ma pont erre lett volna szükségem, hogy egy kicsit kiéljem magam a házimunkában. Ha más csinálja meg helyettem, az nem segítség, ellenkezőleg, csak rosszabbul érzem magam tőle. Miért nem tudja ezt már megérteni 10 év házasság után??? Miért nem tud olvasni a gondolataimban? Igen, hálátlan dög vagyok, tudom... De amikor minden a bajomra van, akkor képtelenség a kedvemben járni. Ha van rajta sapka, azért, ha nincs, akkor azért... Ááááá, legszívesebben megpofoznám saját magam. De elmúlik, holnapra már minden sokkal jobb lesz. Nem engedhetem meg magamnak ezt a lazulást, irgumburgum!!! 

Következtetés

- Elmegyek hajat mosni, mert már ragad a hajam - jelentem be a családnak. 

Fotini vizsgálódva végigmér, aztán szemrehányóan megjegyzi:

- Biztos nyalókát ettél, és beleragadt a hajadba! 

Nahát, hogy erre én nem gondoltam!  :-DDD

Kitaszítottan

A fiam osztályában van egy kislány, Xeniának hívják. A név kötelez, azt mondják, és valóban: a neve jelentése (xeni =) idegen, külföldi. Xenia és családja Oroszországból települtek ide, bár nem vérszerinti oroszok, hanem pontios-ok, ami valami olyasmi, mint a magyaroknak a székelyek. A pontiosok a kisázsiai Pontos nevű helyről valók, egy görög népcsoport, akiket '22-ben a törökök elűztek szülőföldjükről. Sokan ekkor északra, Bulgáriába, Oroszországba, vagy nyugatra, Németországba menekültek, néhányan pedig az anyaország területén találtak menedéket. Egy második hullám a II. világháború után hagyta el az országot, amikor a görög kormányzás élére került katonai diktatúra üldözni kezdte a kommunista politikai nézeteket vallókat. Ekkor a volt keleti blokk országait szabályosan elárasztották a görög nemzetiségű népcsoportok, akiknek nagy része pontios származású volt. A rendszerváltás után azonban hatalmas hullámban kezdtek visszatérni Görögország területére leszármazottjaikkal együtt. A görögök ezt nem nézték jó szemmel, mivel a görög kormány nagy segítséget nyújtott ezeknek az embereknek - az ún. rossopontiosoknak (rossos = orosz + pontios) - a letelepüléséhez. A nevükhöz azonban gyakran fűződtek bűncselekmények, csalások, rablások, így az előítéletekre amúgy is hajlamos görögökben hamarosan egy negatív kép alakult ki a rossopontios-okkal kapcsolatban. A rendszerváltás óta eltelt 20 év ezeken az érzelmeken szinte mit sem változtatott. A görög lakosság még most sem szívesen fogadja be maguk közé őket, idegeneknek, nem maguk közül valóknak tartják őket. Az igazsághoz az is hozzátartozik azonban, hogy maguk a rossopontiosok sem sokat tesznek azért, hogy befogadják őket: maguk között még a második generációs visszatelepültek is oroszul beszélnek, külön klikkeket alkotnak, saját városrészeik vannak, bár erről talán nem ők tehetnek elsősorban, hiszen az államtól kijelölt területeken kaptak telkeket, hogy azon építkezhessenek. A görög lakosság gyűlöletét és irigységét így tovább szítja ezeknek a rossopontiosok által lakott szabályos villanegyedeknek a gombamód szaporodása, hiszen miközben a helyiek vért izzadnak, hogy egy életen át törlesszenek egy lakásrészletet, addig a rossopontiosoknak szinte az "ölébe pottyan" a telek, kamatmentes hiteleket kapnak, adókedvezményt, segélyeket, azért, hogy az állam ezzel is növelje a görög népesség statisztikáját.

Ezt az előzetest csak azért írtam le, hogy megpróbáljam érzékeltetni ezeknek az embereknek a megítélését. Sajnos ez a szemlélet odáig fajul, hogy már az iskolákban is kiközösítik a rossopontios gyerekeket. Még mondja valaki, hogy a gyermeki lélek ártatlan! Persze a gyerekek utánozva tanulnak, lemásolják a felnőttek viselkedését, és azt tartják helyesnek, amit otthonról hoznak. Ha már kicsi koruk óta azt látják-hallják, hogy xy népcsoport (vagy egyáltalán, mindenki, aki nem görög - mivel sok szűklátókörű egyed számára csak görög illetve nem görög népcsoportból áll a világ...) kevesebb náluk, meg különben is rosszak, akkor a gyerek számára is ez lesz természetes; átitatódik az idegenek, az ismeretlen gyűlöletével, anélkül, hogy tudná, megértené, hogy mi is az, amit gyűlöl valójában. Szomorú dolog látni, hogy már kicsi korban kiközösítik maguk közül azt, aki más. A gyerekek pedig sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni a felnőtteknél. Mert egy felnőtt akármennyire is előítéletes, azért a nagy többség tudja magát disztingválni egy kicsit; akarattal, ok nélkül nem fogja bántani azt a másikat, az idegent, maximum nem áll vele szóba, vagy egy fokkal hűvösebben bánik az illetővel. Az a másik pedig felnőtt korára megtanulja kezelni ezeket a helyzeteket, megpróbálja nem a szívére venni a dolgokat. De a gyerek nem tud finomkodni, ami a szívén, a száján; "jólesik" bántani a másikat, akár szóval, akár tettekkel. A bántott, kirekesztett kisgyereknek pedig még jobban fáj a sérelem, hiszen nem értheti, ő miért más, vele miért nem akar senki sem játszani, miért viselkedik vele mindenki így, holott ő csak szeretne ugyanúgy játszani, nevetni, élni, mint bárki más! Ha szerencséje van, akkor talál egy hasonszőrű társat, akit szintén kirekesztettek valamiért, és együtt, klikket alkotva élik túl az élet kemény leckéit, de ha nem, akkor menthetetlenül egyedül marad. 

Xenia is így járt. Már óvodás kora óta nem játszott vele senki, nem akarták a társaságát, és ez az iskolában sem változott. Szerencsétlenségére még tanítónőből is olyat fogott ki, aki ahelyett, hogy melléállt volna, és mind emberileg, mint a tanulás terén felkarolja (hiszen a szülei sem nagyon tudnak segíteni neki a tanulásban,  egyszerű emberek, akik talán még írni-olvasni sem tudnak görögül), kezdetektől fogva csak legyintett rá egyet, és meghagyta a tudatlanság sötétjében. Pedig neki, mint pedagógusnak kötelessége lett volna segíteni. Ehelyett ráragasztotta a bélyeget, hogy problémás gyerek, és hagyta sodródni. Ugye, néha mennyi kell csak, hogy valakinek az életét "elintézzük"? Egy kis emberséggel, pozitív hozzáállással lehet, hogy akár az osztály legjobb tanulója is lehetett volna belőle, csak egy kis lökésre lett volna szüksége. De ezt a lökést hiába várta szegény kislány, annál inkább kijutott neki a bántalmazó lökdösőkből!!!Az iskolai kudarcok még jobban aláásták az önbizalmát, a többieknek pedig még inkább céltáblájává vált.

Sajnos a csoportszellem az én fiamat is megfertőzte. Neki amúgy is nehéz dolga volt az elején, hiszen új gyerekként kezdte az iskolát, akit még nem ismertek, ő sem ismert senkit; a megfelelési vágy, az önmaga elfogadtatására való törekvés erős volt benne. Ehhez az is hozzátartozott (szerinte, persze tudat alatt), hogy akit a többiek utálnak, kiközösítenek, azzal neki sem szabad lepaktálni. Amikor azonban lekicsinylő, gyűlölködő szavakkal mesélt róla itthon is, mélységesen felháborodtam. Igyekeztem elmagyarázni, miért nem helyes ez a viselkedés, de néha még most is úgy érzem, a csordaszellem nagyobb hatással van rá, mint az itthon tanultak. Persze aztán az is lehet, hogy minél nagyobb feneket kerítek az ügynek, annál inkább csinálja, hogy engem bosszantson - hiszen gyerekből van :))) Ezért inkább igyekeztem nem túl nagy felhajtást csapni a dolog körül. Arra úgysem lehet rábeszélni senkit, hogy valakit erőszakkal megkedveljen; de azért igyekeztem rávezetni arra, hogy utálni csak azt lehet, akit/amit ismerünk, és valamiért nem nyerte el a tetszésünket. Akit /amit viszont nem is ismerünk, hogyan táplálhatunk bármiféle heves (akár pozitív, akár negatív irányú) érzelmet iránta?

Mindenesetre mélységesen sajnáltam a kislányt, nem is értem, hogyan lehetnek ennyire kegyetlenek a gyerekek. Még csak nem is valami első ránézésre unszimpatikus valakiről van szó, de hát a gyerekek lelkivilágát néha nehéz megérteni. Azt hiszem, minden iskolában, közösségben van egy vagy több kiközösített lény, talán ez erősíti a csoportszellemet? Nagyobb az összetartás érzése, ha van egy "ellenség", aki ellen össze lehet fogni? Most hogy jobban belegondolok, a mi iskolánkban is volt annak idején egy lány, akit mindenki csak bántott, csúfolt, kortól és nemtől függetlenül. Mindig ott állt a tanári szoba ajtaja előtt a szünetekben, hogy valaki megvédje... Őt is annyira sajnáltam! Persze a nagy többséghez való tartozás vágya erősebb volt, eszembe se jutott volna, hogy odamenjek hozzá, neadjisten barátkozzak vele. Igaz, nem is a mi évfolyamunkba járt, ez már eleve kizáró ok volt akkoriban a barátkozásra :-s 

Visszatérve azonban Xenia-ra, az idei iskolai évben végre sikerült barátokra lelnie! Méghozzá Malvina lányom és a kis osztálytársnője személyében! Annyira büszke voltam a lányomra, amikor elmesélte! Szünetekben hármasban játszanak együtt, és a kis elsősök még a védelmükbe is veszik újdonsült barátnőjüket. Persze könnyű dolguk van, mert Malvinának ott van Stefanos "védelmezőnek", a másik kislánynak pedig anyja-apja ott tanít az iskolában, így senki sem merne kezet emelni rájuk :-)) Talán ez majd idővel más megvilágításba helyezi Xenia megítélését is? Nagyon remélem. Mert ugye a csordaszellem ilyen esetekben is működik: akit már egyszer elfogadtak, azzal előbb-utóbb talán mások is "kibékülnek". Az eddig félénk, visszahúzódó Xenia  most kivirult, mosolygós lett és vidám, a pozitív kisugárzású emberek pedig könnyebben vonzzák más emberek társaságát is. Duplán örülök tehát ennek a barátságnak, mert Malvina is eléggé magának való kislány.  Igaz, könnyen barátkozik, de valahogy úgy alakult, hogy az ő korosztályában kevés kislányt ismerünk, nincs nagy társasága. De gyarló az ember, bevallom: a másodperc ezredrészéig megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha emiatt a barátság miatt az én lányomat is kiközösítik majd. Aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges aggódnom, hiszen nem az a lényeg, hogy igazi barátokkal vegye magát körül az ember? Ha ő ezt a barátságot Xenia személyében találja meg, akkor a többiek szimpátiája nem sokat számít, főleg, ha az csak ennyit ér... Ha meg mégsem, az majd úgyis kiderül idővel. Én mindenesetre nagyon büszke vagyok a lányomra, mert zsenge kora ellenére sokkal több bölcsesség szorult belé, mint a legtöbb felnőttbe: az embert látja a másikban, nem azt, hogy ki milyen cetliket akasztott rá, és fittyet hány a többség véleményére! Igen, megint tanultam tőle valamit!

Sikítani akarok!!!

Amikor Görögországba kerül az ember, az első szó, amit megtanul görögül (persze bizonyos "kötőszóként" használt káromkodásokon kívül), az "αύριο", vagyis holnap. Ami természetesen sosem a következő napra értendő, inkább annyit jelent, hogy majd egyszer meglesz... Bármikor, bármilyen helyzetben, bárki használhatja ezt a kifejezést, és bár a beszélgetőtárs is teljesen tisztában van vele, milyen jelentéssel bír a holnap szó, mégis elfogadja, mert nem tud jobbat. És amíg él, reménykedik, hátha pont most...

Nem is értem, hogyan éltem túl 15 évet agyvérzés vagy idegösszeomlás nélkül ezzel a mentalitással. Mivelhogy én meg pont az az eset vagyok, aki mindent azonnal, de lehetőleg tegnapra akar! Nem erényem a türelmesség, bár az évek múlásával jelentős javulás fedezhető fel bennem e téren, legalábbis ami az önmegtartóztatást illeti, belülről azonban forrong az agyvizem, ha várnom kell. Ha meg azt mondják, holnap, az igenis ne 2 hónap múlva legyen!!! Utálom, amikor mindenért úgy kell könyörögni, nyakra járni, sürgetni,  asztalra csapni, mert különben, ha hagyom, akkor aztán tényleg nem lesz belőle semmi. Akkora nagy kérés, hogy elvégezzék azt, amire megbízták őket?

Nincs konkrét eset, illetve dehogynem, egyszerre ezer is, ezért is törtem már ki. Mert most éppen nekünk is olyan időszakunk van, amikor kisebb gondunk is nagyobb annál, minthogy folyton a sarkában legyünk a még elintézetlen, de "holnapra" igért ügyeinknek.. És amikor a sok rohanástól megfeledkezve hirtelen hetek, akár hónapok után eszembe jut, hogy jééé, tényleg, és mi van ezzel a dologgal, hadd nézzek már utána... és akkor megkapom, hogy holnap, na ott egy kicsit kikattan a türelemszámláló... Unom már, hogy mindig készenlétben kell lennem, állandóan nekem kell tartanom az ostort, hogy a lovak közé csapjak. Egyszer szeretnék már én is hátradőlni, és azt mondani, holnap!!! Vajon mit szólna hozzá a világ???

Egészség(?)ügy

Már régóta készülök ennek a témának a megírására. Talán már a szüléstörténetek óta, az meg nem tegnap volt :-))  Közben azonban mindig volt valami más, valami aktuálisabb téma, ami előrekívánkozott. De most sajnos újra aktualitást nyert, úgyhogy itt az idő...

Említettem, hogy az utóbbi időben sokat rohangálunk, hulla vagyok... nos, ennek oka van: Stefanosnak úgy kb. 3 hete feldagadt a térde, és keressük az okát, miért... Túlvagyunk kismillió vizsgálaton, orthopédushoz, reumatológushoz, vérvételre, röntgenre, MRI-re, miegymásra rohanunk, és sehol semmit nem találnak. Csak a folyadékot a térdében. Nem ütötte meg, nem sérült meg, nem esett el, csak sántikál szegénykém a felduzzadt térdével. Illetve most már nincs feldagadva, mert pár napja leszívták neki a váladékot (az én fiam egy hős, egy nyikkanás nélkül tűrte, hogy azt a hatalmas tűt beleszúrják a térdébe, én jobban szorítottam a kezét, mint ő az enyémet :-((  ), de ugye ez nem megoldás, csak egy tüneti kezelés volt, viszont ennek ellenére még most is fáj neki. 3 doki vizsgálta eddig, és mind a három teljesen mást "diagnosztizált"... Az első, az itteni orthopédus, konkrétan semmit, csak tanácstalanul vakargatja a fejét (elgondolkoztam, hogy talán ezért ilyen kopasz, mert már sok "rejtélyes" esete volt, és a sok fejvakargatástól hullott ki a haja? Ez valamiféle alkalmatlansági bizonyítvány is lehetne róla akkor...). Nem mondom, tényleg mindent megpróbált, teljesen a szívügyévé váltunk már. Becsülettel végigküldött minket az összes lehetséges vizsgálaton, újra és újra visszarendelt minket, átnézte a leleteket, megvizsgálta a gyereket, aztán tovább vakargatta a fejét. A végén már a biztosítási kiskönyvből sem fogadta el a lapokat (ami a tulajdonképpeni fizetség, hiszen a betegbiztosító felé ezzel a cetlivel adhatja be a követelési igényét), jófomán "szívességből" foglalkozott az ügyünkkel. Aztán végül megállapította, hogy valószínűleg nem hozzá tartozik az ügy, minden bizonnyal reumatikus problémája lehet a gyereknek, annak ellenére, hogy a vérvétel eredményei ezt kizárták. Mindjárt el is intézett egy azonnali időpontot Xanthiba, egy neves reumatológushoz, mivel itt a városban nem ismer igazán jó szakorvost. Valóban, a doktornő megérte a pénzét (ami nem is volt kevés, mivel ő nem áll szerződésben a mi betegbiztosítónkkal), ilyen alapos vizsgálatban, majd a dolgok elmagyarázásában még soha sehol nem volt részünk. Leültetett minket (ami nem is volt egyszerű eset, a három gyereket egy órán keresztül ülve tartani...), és szabályos kiselőadást tartott az emberi csontokról, ízületekről, reumatikus problémákról, a fiam valószínűsített bajáról, a gyógymódokról, a lehetőségekről (szó esett róla, hogy valószínűleg Thessalonikibe is el kell majd mennünk egy kórházba, mert ott van egész Észak-Görögország egyetlen gyerek(!)-reumatológiai osztálya), egyszóval mindenről, a legkisebb kétséget, kérdést is eloszlatva bennünk. Nagyon jó kezekbe kerültünk. Mind szakmailag, mind emberileg minden elismerésem az övé!!! Mindaz azonban, amit elmondott, feltételes módban volt értendő: bár ő a tapintás utáni vizsgálat alapján szinte biztos volt, hogy a gyereknek fiatalkori reumatoid ízületi gyulladása van, azért a  térdéből levett folyadékon végzett laboreredmények kézhezvétele után lehetett volna csak komolyan beszélni a dologról. Nos, ezek az eredmények is negatívok lettek, ennek ellenére az orthopédus és a reumatológus közös konzultációja után úgy döntöttek, mégis kezdjük el a reumára írt gyógyszereket :-O Amit mindjárt egy gyomorerősítő porral együtt ajánlott szedni... Szép kilátások! Szerencsére megvan az a - jó vagy rossz, nem tudom - tulajdonságom, hogy nagyon idegenkedem a felesleges gyógyszerszedéstől. Persze indokolt esetben nem kérdőjelezném meg egy orvos véleményét, hogyan is jövök én ehhez, de ebben az esetben tisztán látszott, hogy kísérleti nyulak lettünk. Nem találtak semmi érdemlegeset, mégis kezdjük csak el szedni a gyógyszert, aztán majd meglátjuk, mi lesz... Köszi! Azt már nem! Reumája nincs, de azért feleslegesen készítsem ki a gyomrát?

Szerencsés egybeesés, hogy már a múlt héten kértünk időpontot egy másik orthopédushoz - akit a környék "sztárorvosaként" tartanak számon, szintén Xanthiban -,  és az a bizonyos időpont éppen ma volt. Annyi mindenki ajánlotta már, nem is tudom, miért húztuk ennyi ideig az időt. Az orvos első ránézésre talált az MRI-képen valamit, ami a másik dokinak többszöri alapos, fejvakargatós átnézés után is elkerülte a figyelmét. Hiába kérdezgettem azonban, amíg meg nem bizonyosodik róla újabb vizsgálatok után, addig feleslegesen nem akart feltételezésekbe bocsátkozni. Talán jobb is, még egy hosszantartó kiselőadást nem szerettem volna végighallgatni, amíg nem biztos, hogy tényleg ez a gond. Ezúttal Alexandroupoliba irányított minket, újabb vizsgálatokra.

Na és itt jön az én kirohanásom... Amikor elköltöztünk Thessalonikiből, és megszülettek a gyerekek (kb. az egyik követte a másikat, mármint a költözés és a gyerekvállalás), úgy gondoltuk, kisvárosban sokkal élhetőbb életet tudunk majd biztosítani nekik, az egész családnak. Tisztább levegő, nyugodtabb (???) életmód, kiegyensúlyozottabb emberek, kevesebb veszély. Iskolák, kórházak itt is vannak, talán csak a szórakozási lehetőségek korlátozottabbak valamivel, de ezt kicsi gyerekek mellett úgysem veszi észre az ember, mire meg majd nagyobbak lesznek, hát... meglátjuk addigra. Szerencsére eddig soha nem kellett megtapasztalnunk a kisváros hátrányát, ami az egészségügyi ellátás hiányosságait illeti. Születésük napja óta minden nap hálát adok az égnek, hogy épek, egészségesek a gyermekeim, úgy gondolom, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattunk volna az élettől! Most sem panaszkodhatom, de elgondolkodtatott a tudat, hogy  ha nekünk még egy ekkora, viszonylag enyhe problémával is ilyen körülményes kalandjaink vannak, mit tehetnek vajon azok, akik komolyabb, vagy krónikus, állandó szakorvosi felügyeletet igénylő betegséggel küzdenek? Azok mind költözzenek fel végleg egy nagyobb városba?  Bele sem merek gondolni...

Ami az egészségügyi ellátást illeti, eddig sem voltam túlságosan elragadtatva az itteni rendszertől. Természetesen nem lehet általánosítani, vannak nagyon jó, de nagyon rossz helyzetben levő egészségügyi intézmények is. Ez is, mint minden másban, elsősorban anyagi kérdés: akinek van pénze, biztosan  nem okoz gondot megtalálni  a legjobb orvosokat és kórházakat itt sem. Akinek meg nincs, az itt is, mint bárhol a világon, a szerencséjére bízhatja magát, hogy sikerüljön egy lelkiismeretes orvost kifogni a "népkórházakban". A legtöbb ember, akit ismerek, rossz véleménnyel van az itteni, helyi kórházról. Az tény, hogy régi, elavult épületekkel és sok helyen még felszerelésekkel is rendelkezik, viszont az orvosok hozzáállásával nem volt gondom eddig. Igaz, eddig a két lányom születésén kívül nem volt szükség komolyabb orvosi ellátásra: maximum egy-egy éjszaka vagy hétvégén jelentkező makacs lázat, esetleg egy rossz esés következtében beütött kezecskét-lábacskát kellett megvizsgálni. Egyszer voltunk benn Malvinával pár napra kórházi kezelés alatt, másfél éves korában, amikor egy makacs mandulagyulladással kellett kezelni. Mindenki maximálisan kedves volt és segítőkész, de azért nem fog életem legjobb élményei között megmaradni...  A legszörnyűbb az egészben, hogy a gyerekosztályon valakinek egész nap benn kell maradni  a gyerekkel, mert nincs felügyelet, még megfelelő nővéri ellátás sincs, nekünk kellett etetni, pelenkázni, egyszóval teljes egészében ellátni a kicsit. Mondjuk ennyi idősen nem is hagytam volna ott magára a gyerekemet, egy percre sem, de az, hogy egy baba-mama szobáról még csak nem is hallottak!!!! Teljesen természetes, hogy a hozzátartozók éjjel-nappal ott görnyednek az ágy mellett, étlen-szomjan, mert ugye étel is csak a kis páciensnek jár (aki mellesleg egy falatot sem bírt lenyomni a torkán, nemhogy még száraz makarónitésztát egy kis fetasajttal - a speciális diétákról sem esett még szó errefelé...). Nem is panaszként írom mindezt, mert ahogy írtam, mindezektől eltekintve nagyon korrekt volt velünk mindenki, és nem a nővérek hibája, hogy ez itt a rendszer. Nem is éreztem áldozatnak, mert el sem bírtam volna képzelni, hogy ne legyek ott a beteg kislányom mellett egész nap, de azért elég nehéz volt a kivitelezés, főleg, egy nagyobb tesó mellett, úgy, hogy senkink sincs itt közel s távolban. Férjemmel egymást váltottuk a kórházban - ő délelőtt dolgozott, Stefanos addig oviban volt -, és csak annyi időre mentem haza, hogy megfürödjek, átöltözzek, egy kicsit a nagyfiammal is foglalkozzak, és már mehettem is vissza. Az éppen csak elkezdett munkámat is fel kellett adnom emiatt. Nem volt könnyű senkinek, de persze fő a gyerek egészsége!

Ugyanez a rendszer működik egyébként a szülészeten is. A kismamák mellett mindig ott marad valaki, általában vagy az anyja, vagy az anyósa, hogy segítsen önmagát és a babát ellátni az első napokban, mivel a rooming-in rendszerű szobákban nincs sok lehetőség a szülés utáni - és a baba melletti éjszakázás okozta - fáradtság kipihenésére. Igaz, el sem tudtam volna képzelni, hogy a szülés utáni pillanattól kezdve ne legyenek velem egyfolytában a babáim, de azért tényleg elkelt a segítség! Összességében azonban nosztalgiával, szép emlékekkel gondolok vissza ezekre a kórházban töltött napokra itt, Komotiniben, ahol a lányok születtek.  Stefanost Draman szültem, nos, ott a csilivili kórház ellenére is olyan volt az orvosok és a nővérek hozzá(m)állása, hogy azokat a napokat egyáltalán nem sírom vissza... 

Tehát ezek után egy kicsit elhamarkodva levontam a következtetést, hogy a jó hozzáállás a kulcsa mindennek, nem kellenek ide modern műszerek, futurisztikus berendezések. Most azonban be kell látnom, hogy tévedtem. Mert amikor EGYÁLTALÁN nincsenek meg azok a felszerelések és feltételek, amelyek ezekhez a vizsgálatokhoz szükségeltetnek, és ezek miatt állandóan kénytelenek vagyunk más városokba utazni, az már minden, csak nem ingyenes egészségügy :-(( Na nem mintha eddig az lett volna. Ugyanis éppen a kórház fejletlensége miatt már az első pillanattól kénytelenek voltunk magánorvosokhoz és a vizsgálatok elvégzéséhez magánlaborokba járni, akiknek legtöbbje ugyan szerződésben áll a mi betegbiztosítónkkal, de még így sokszor is ilyen-olyan címszó alatt csak legomboltak rólunk 10-20 eurókat, mert a biztosító sem áll mindent... És akkor még a szaladgálásokról nem beszélve: férjemnek szabadságokat kellett kivennie, a katonai orvoshoz kellett berohangálnia, hogy a biztosítási kiskönyvet véleményeztesse (teljesen tipikus eljárás, semmi jelentősége, csak a nagy bürokrácia - arról van szó ugyanis, hogy a katonai orvosnak alá kell írnia, hogy a felírt vizsgálatokra tényleg szükség van, így állja a biztosítási pénztár... na most a katonai doki még csak nem is látja a gyereket, marhára tudja, hogy mire van szükség, de mindegy; odanyomja a pecsétet, oszt' jónapot. Teljesen felesleges kört futunk). A xanthi-i reumatológusnak meg nem is volt szerződése a biztosítónkkal, de mivel ő a legjobb, úgy gondoltuk, ennyit megér. Eddig az utazási költségeket leszámítva is legalább 200 euró kiadásnál tartunk az elmúlt 2-3 hét alatt, ami egy egykeresős, öttagú családban bizony nagy érvágás. És akkor még nem beszéltünk a testi és lelki megpróbáltatásokról. A legrosszabb dolog a bizonytalanság. Mert amíg nem derül ki, mi is a gond, addig tovább folytatódik a hajsza, a kísérletezés. Az egész családnak nehéz helyzet. Mivel nincs kire hagynunk őket, a kicsik is jönnek velünk mindenhova. Más gyerek játszóházba, sétálni, szórakozni jár délutánonként, a mi lányaink orvosi rendelőkben töltik a szabadidejüket :S

Ha egy nagyobb városban laknánk, mindezekre a kiadásokra, és  a rohangálásokra nem lett volna szükség. A fejvakarós dokink el is akart minket küldeni Alexandroupolisba, ahol egy nagyon modern, jól felszerelt, egyetemi kórház van, hogy ott kivizsgálják a gyereket, de azt, hogy befektessék pár napra, nem tudtuk volna megoldani. A helyzet ugyanaz lett volna, mint annak idején Malvinával, sőt még rosszabb, hiszen A.poli csaknem háromnegyed óra útra van tőlünk, sőt azóta eggyel több gyerekünk van, iskola, tanulás, stb, stb.... Nem tudtuk volna megoldani sehogysem, hogy valaki állandóan ott maradjon Stefanosszal a kórházban. Ezért vállaltuk inkább ezt a variációt, a vizsgálatról vizsgálatra, orvostól orvosig futást, a többletköltséget, a többletfáradtságot. De legalább esténként itt szuszog a gyerek a saját ágyában, saját környezetében, a saját ritmusában maradva. Remélem, már nem tart sokáig ez a kísérletezés, és kiderül, mi a gond, és hamarosan már csak egy tapasztalat marad ez is. Mert be kell valljam, sokat tanultam ez alatt a pár hét alatt ismét. Eddig nem voltam éppen a legjobb véleménnyel a görög egészségügyi rendszerrel kapcsolatban, de be kell látnom, hogy tévedtem. Igen, sok kellemes csalódás ért az orvosokkal, a hozzáállással kapcsolatban. És nem feltétlenül azért, mert a pénz beszél. És ez bizony a mai világban nagyon nagy szó!!!