Sajnos beigazolódott a sejtésem, hogy nem úsztuk meg ennyivel. Stefanos térdproblémájáról már írtam itt és itt is a blogon. Valami már akkor is azt súgta - annak ellenére, hogy nem vagyok egészségügyis (bár ennyi gyerekbetegség után már lehet, az is lehetnék) -, hogy azok után, hogy semmiféle gyógyszeres terápiával nem sikerült a gyerek bedagadt térdét leapasztani, az már teljes mértékben csak tüneti kezelés volt, hogy végül leszívatták a folyadékot. Az sem nyugtatott meg, hogy az összes vizsgálat negatív lett, így végül sosem derült ki, hogy mi volt a probléma; viszont ideig-óráig gyógyultnak hihettük a fiunkat. A pihenés nála persze annyiban merült ki, hogy abbahagyta a taekwondo edzéseket, és az iskolai tornaórákról is felmentést kapott, ez viszont csak tovább fokozta a felgyülemlett energiáit - amit aztán az óraközi szünetekben, na meg itthon halmozottan kellett levezetnie, eszeveszett rohangálás és ugrálás formájában... Hiába volt minden szó. Valahol sajnáltam is, hiszen tudom, micsoda energiabomba gyerekem van, szinte fizikai képtelenség őt mozgástalanságra ítélni. Közben aztán többször gyanakodva méregettem, és konstatáltam, hogy igenis, továbbra is sántikál. Persze ő váltig állította, hogy nem is, meg hogy nem fáj, így hajlamos voltam ráhagyni, hogy talán csak megszokásból húzza a lábát egy kicsit. Aztán az elmúlt napokban egyre rosszabb lett a helyzet, míg végül kénytelen volt bevallani, hogy bizony, most is fáj neki, ha rááll... Aztán elkezdett dagadni is ismét... Pont most, a januári kontroll előtt. Ami viszont a legjobban elkeserített, hogy már a xanthi-i sztárorvosunk is csak a fejét vakargatta, meg szélesre tárta a karját, hogy a mi esetünknél még az ő tudománya is megállt. Úgyhogy most a következő állomás Thessaloniki, a gyermekorthopédia lesz. Közben meg azóta sem hagy nyugodni a gondolat, hogy ezekkel a vizsgálatokkal már eddig is annyi sugárzásnak tettük ki a gyereket, ami egy életre is bőven sok... Hogy a helyzetet bonyolítsa, közben meg az újonnan növő fogaival is voltak/vannak gondjaink (erről majd máskor), így az elmúlt hetekben ismét átesett egy csomó röntgenfelvételen... Nem is tudom már, mivel teszünk rosszabbat...
Közben meg az elmúlt napokban annyi rossz hírt hallottam távoli ismerősökről, illetve azok gyerekeiről, hogy teljesen magam alatt vagyok. Egy 7 és egy 9 éves kisfiúról is kiderült, hogy leukémiás... még mindig ráz a hideg, ha rájuk gondolok :-(( Ilyenkor aztán remegő szívvel adok hálát az égnek, hogy nekünk csak ilyen aprócska problémáink vannak, és imádkozom, hogy messzire elkerüljenek minket a bajok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése