Itthon. Itthon?

Negyedik hete, hogy Magyarországon vagyunk Elképesztő, milyen gyorsan repül az idő!!! Igaz, ez azt is jelenti, hogy jól érezzük magunkat, ezért is múlnak ilyen gyorsan a napok. .Mintha még csak most jöttünk volna, aztán már hamarosan elkezdődik a visszaszámlálás.  Egyelőre még rá se akarok gondolni. 

Furcsa érzések kerítenek hatalmukba. Jó itt lenni, de valami mégis nyugtalanít. Ahogy telnek-múlnak az évek, egyre kevésbé érzem magam igazán itthon. Nem a szülői házra vagy a családra gondolok; őhozzájuk bármikor jöhetek, bármeddig maradhatok, itthon vagyok. Még akkor is, ha ez már nem is az a ház,  ahol felnőttem. A szüleim jelenléte, gondoskodása, szeretete az én otthonommá is teszik. Nem is tudnám elképzelni, hogy hosszabb ideig ne jöjjek haza, akármi történjék is; itt mindig feltöltődöm, mintha csak új energiával töltenék fel az elfáradt elemeket. A régi barátnőkkel is jó újra összejárni, az ő társaságukban úgy érzem, mintha megállt volna az idő, és újra az a fiatal lány lennék, aki azelőtt voltam, mielőtt a sors messzire vetett innen. Persze nem így van egészen, hiszen most már többnyire a gyerekeinkkel együtt szervezünk közös programokat, de azért jut egy kis idő a régi csajos traccspartik felelevenítésére is. 

Mégis, valami változik bennem. Szülővárosom utcáit járva boldogsággal tölt el minden ismerős régi helyszín látványa, ugyanakkor az új, a megváltozott dolgok idegenkedést váltanak ki belőlem. Ha a kívülálló szemével nézem, büszkeséggel tölt el, hogy fejlődik, szépül a város, de ez már nem az a hely, amit én ismertem. Szép, szép a bevásárlóközpont, meg a város két távoli pontját összekötő út, de nekem sokkal kedvesebb volt annak idején a kis erdei sétány, aminek a helyére épült a mostani kóceráj. Nincs vele semmi gondom, mert tényleg praktikus, és megkönnyíti a közlekedést, csak ez már nem az "én városom"... Igen, tudom, ha itt élnék, akkor is ugyanúgy változna a városkép, és kénytelen lennék megszokni, csak akkor talán nem tűnnének annyira furcsának a változások, hiszen nap mint nap szembesülnék velük. Érvényes ez országos szinten is. Az egész világ változik, akár itt él az ember, akár máshol. Csak így egy kicsivel érzékenyebben érint minden apró változás, hiszen aki elmegy, naivan azt hiszi,  hogy majd amikor visszatér, mindent ugyanúgy talál, mint annak előtte. Keresi a régi emlékeket, az ismerős helyszíneket, hogy újra megtalálja azokat a gyökereket, amiket hűtlenül elhagyott. És amikor szembesül a változásokkal, akkor döbben rá igazán, hogy távozásával valami visszafordíthatatlanul végetért, soha semmi sem lesz már ugyanúgy, mint annak előtte. Amiért a távolból epekedett, és visszavágyott, már nincs többé. Változunk, minden és mindenki, csak éppen más irányban. Aki itt él, az itteni körülményekhez alkalmazkodik, az itteni változásokra reagál, míg az, aki máshol él, az ottani környezetbe próbál beilleszkedni. Több-kevesebb sikerrel, de bármennyire is tagadja, egyre távolabb kerül attól a közegtől, amiből kiszakadt. Figyelem az embereket. Furcsa, de néha úgy érzem magam, mintha egy idegen országban lennék. Magyarnak érzem magam, mindig is az maradok, de egyre inkább kezdem magam idegennek érezni itt is. Vagy csak annyira megszoktam már, hogy külföldiként élek, egy idegen országban,  hogy már megszokássá vált ez az érzés? Nem tudom. 20 éves voltam, amikor kimentem Görögországba, szinte még gyerek. Van róla fogalmam egyáltalán, hogy milyen volt tulajdonképpen az akkori Magyarország?  Fiatal fejjel, rózsaszín ködön át láttam a világot. Most pedig már felnőttként minden egész más színben látszik. Talán nem is változott ekkorát a világ, csak én nőttem fel közben? El tudnék játszadozni ezekkel a gondolatokkal órákig, de nem hiszem, hogy a kérdéseket teljes bizonyossággal meg is tudnám  válaszolni. Talán nincs is rá szükség. Furcsa kettősség, külföldön annyira magyarnak érzi magát az ember, de visszatérve a hazájába meg mégsem találja a helyét. Sok idegenbe szakadt ismerőstől hallottam már ezt, és egyre inkább kezdem megérteni, átérezni. Miközben Görögországban komoly erőfeszítéseket tettem, hogy beilleszkedjek, hogy megértsem és átvegyem a szokásaikat, hogy anyanyelvi szinten elsajátítsam a nyelvüket, hogy úgy viselkedjek, mint egy görög, hogy elfogadjanak, a szívem mélyén mindig is magyar maradtam. Ha akartam volna, se tehettem volna másként. Az ember annak születik, tagadhatja, ha akarja, de nincs értelme. Hamar rájöttem, hogy még ha szeretnék is egy lenni a görögök közül, sosem leszek az. De nem is akartam. Nekem annyi elég, hogy befogadtak és értékelik azt, hogy próbálok az ottani normák szerint élni. Vannak barátaim, akik azért szeretnek, aki vagyok. Pedig a görögök furcsa népség, bizalmatlanok a külföldiekkel szemben. Ne tévesszen meg senkit, hogy a turistákkal milyen kedvesek, ők a pénzt hozzák; de az ott élni szándékozó "betolakodókkal" már közel sem ilyen nagylelkűek! Valahol érthető, mert az utóbbi években elég sok politikai és gazdasági menekült öntötte el az országot, megnehezítve a görög őslakosság helyzetét is minden téren. Nekem azért szerencsém volt, egyrészt ugye nem vagyok menekült, másrészt meg elég bizalomgerjesztő képem van :-)) És a legtöbb görög azért tényleg értékeli azt, ha valaki megpróbál beilleszkedni és átvenni a szokásaikat. Még most, 15 év ott-élés után és egy görög családdal a hátam mögött is akadnak azért rosszindulatú megjegyzések, amik fel tudnak idegesíteni. A "tudod, mi görögök ezt így szoktuk" típusú beszólásokkal ki lehet kergetni a világból!!! Mintha csak ezzel hangsúlyozni akarnák, hogy én sohasem fogok közéjük tartozni, ha megszakadok sem. Jó, nem is akarok, de akkor hogyan is van ez, hova tartozom én tulajdonképpen? Mert itthon meg már megintcsak nem érzem úgy, hogy ide tartoznék. Magyar viszonylatban egy kicsit hangosak vagyunk, egy kicsit gesztikulálunk, egy kicsit - akár tetszik, akár nem - átvettük a görög mentalitást. Persze amikor itt vagyunk, próbálom egy kicsit összeszedni magam, nem akarom én magam megjátszani, hogy "külföldre szakadt magyar vagyok, aki már a madzsart is töri". De ahogy tapasztalom, amit én akkor ismertem, amikor még itt éltem, az már amúgy is a múlté, mentalitásban is, az emberek közötti viszonyokban is, és minden másban. A mostani helyzetet pedig nem ismerem. Különben is, kinek, minek kell megfelelnem? Aki ismer, úgyis tudja, ki vagyok, és elfogad olyannak, amilyennek, aki meg nem ismer, és nem tetszik.... hát ez van, nem felelhetünk meg mindenkinek. A világ pedig éppen attól lesz színesebb, hogy ilyen sokfélék vagyunk.